Épp a második bőröndömet pakoltam tele, mikor Damon lépteit hallottam a hátam mögött. Mellém lépett, meredt szemmel, és a halom ruha felé bökött.
- Ez micsoda? – kérdezte, mint aki nem hisz a saját szemének. – Angel, azt mondtam, csomagolj össze NÉHÁNY cuccot. Ne a fél lakást!
- Mit értetek ti férfiak ehhez? – tettem a kezem csípőre, mire lemondóan sóhajtott egyet.
- Bánom is én – legyintett – de előre szólok: ha valahonnan hirtelen futnunk kell, én nem cipelem!
Mérgesen fújtatva néztem rá, de finoman megfogta a kezem. Meglepett az érintése, az pedig még inkább, hogy valami különös oknál fogva nem akartam kihúzni a markomat a markából.
- Na gyere – húzott magával – egyél egy kicsit, én addig leviszem ezeket a kocsiba – emelte meg a bőröndöket, én meg akaratlanul is elvigyorogtam magam, mikor láttam, hogy úgy néz ki mint egy szállodában a csomaghordó fiú.
A konyhában isteni illatok szálldostak, és meg volt már terítve, mire kimentem. Leültem az asztalhoz, láttam, ahogy Damon a két bőrönddel kilép az ajtón, és alig tíz másodperc múlva újra ott volt. Megállt a kanál a számban.
- Ezt meg hogy csináltad? – dermedtem le a látványtól-
- Vámpírsebesség – vont vállat, és leült velem szembe. – Többek között erre is képesek vagyunk.
Belemerítettem a kanalamat a forró levesbe.
- Akkor mesélj – néztem közben rá. – Mi az, amire még képes vagy?
Céltalanul körözni kezdett ujjával az asztalon, mint egy kisfiú.
- A hallásunk kifinomult. A ház elől hallom például, hogy te idefenn mit csinálsz. Képesek vagyunk másokat manipulálni, a puszta pillantásunkkal. Mire vagy még kíváncsi?
Vállat vontam, és a leves maradékát is kipucoltam a tányérból.
- Tulajdonképp többre nem – néztem rá csípősen. – De azt jó tudni, hogy többre is képes vagy, mint a gyilkolás!
Ez szemmel láthatóan rosszul esett neki. Az arca egy pillanatra megvonaglott, aztán felvette azt az üres, semmitmondó kifejezést, amivel – már ennyire kiismertem – a benne áradó érzelmeket próbálta takargatni. A zsebébe nyúlt, és egy apró üvegcsét nyújtott át az asztalon.
- Tessék, idd ezt meg – mutatott rá. – Verbénakivonat. Ha ennyire nem bízol bennem, még ezek után sem, jobb, ha használni kezded.
- És ez mire jó? – kérdeztem az apró fiolát forgatva az ujjaim között.
- Megvéd – felelte. – Ez az egyik olyan dolog, amit az én fajtám képtelen elviselni. Ha a szervezetembe kerül…elképzelhetetlen fájdalmat okoz. Mar, fáj, éget… eltart egy ideig, mire kiheverem. Ha ezt iszod, nem tudok ártani neked. Nem tudlak manipulálni, és nem tudok belőled táplálkozni sem. Bár, ezt szeretném leszögezni, soha meg nem fordult a fejemben egyik sem.
Egy percig néma csend szállt a lakásra. Csak ültünk egymással szemben, és amolyan elméleti orosz rulettet játszottunk. Néztünk egymást arcába, és míg én azt latolgattam, bízhatok-e benne csakugyan annyira, hogy nem kell ezt a vacakot innom, ő azt figyelte, vajon bízom-e benne annyira, hogy ne igyam meg.
A tépelődésünkből zaj riasztott fel minket. A hálószoba ablakának üvege halk recsegésbe kezdett. Kialudt a lámpa a lakásban, és a kinti alkonyi homály kivehetetlenné tette a tárgyakat, csupán Damon alakjának körvonalait láttam.
Felugrott mellőlem, és megragadta a vállam.
- Maradj itt! – suttogta szinte hang nélkül. – Ha azt mondom rohanj, akkor fuss, ahogy a lábad bírja – nyomta a kezembe a kocsi kulcsait. – Menj egyenesen a birtokra! Odatalálsz?
Aprót bólintottam, mire odarohant a hálószobához. Ebben a pillanatban az eddig halkan csikorgó üveg egy erőteljes robbanással betört, teleszórva a helyiséget szilánkokkal. Az esti sötétségből pedig egy alak vált ki, és állt meg a szoba közepén. Végigmérte Damont, és engem, aki – nem törődve az előbbi figyelmeztetéssel – mögötte álltam, és a vállába kapaszkodtam.
Az alak hátrasimította haját, leporolta magát, és a világ legtermészetesebb hangján szólalt meg.
- Szia kicsim – vigyorgott rám. – Apu hazajött.
*****
Ami történt, szinte szemmel követhetetlen volt. Damon az egyik pillanatban még előttem állt, a testével takarva engem, a rém pedig a szoba közepén. A következő pillanatban csak egy sötét halom feküdt az ágy előtt, fajtájukra jellemző gyorsasággal tépve és marva egymást, és a néha bevillanó autók fényénél láttam megvillanni a fehér metszőfogakat, és a fekete érrel borított arcokat.
- Rohanj – üvöltötte Damon a földről – Fuss! Menj, ahová mondtam! SIESS!!!
Egy másodpercig még dermedten álltam, mert lényem egyik része naivan odament volna segíteni… de ugyan hogyan vehette volna fel a versenyt az én szánalmas kis erőm az övékével?
Mintha hirtelen minden lassított felvételen játszódott volna le, láttam, ahogy apám Damon mellkasán térdel, és most, erre a figyelmeztetésre lassan felém fordítja fejét. Damon a fájdalomtól, és erőlködéstől eltorzult arccal kapaszkodott belé, hogy legalább addig képes legyen helyben tartani, amíg én a kocsihoz leérek. A rém a szemembe nézett, és lassan elvigyorodott. Damon keze pedig ebben a pillanatban a zsebébe csúszott, és csak azt láttam, ahogy apám szeme kitágul a meglepett borzalomtól, és egy halk hörgéssel Damon mellé zuhan.
Nem értettem semmit, de nem volt időm gondolkozni, mert Damon felugrott a földről, megragadott, a vállára kapott, és mire kettőt pislogtam volna, már odalenn álltunk, és épp a kocsiba igyekezett engem betuszkolni.
Nem kellett kéretnem magam, és alig néhány másodperc múlva már padlóig taposva a gázt, el is indult alattunk az autó.
- Megölted – bámultam rá meredt szemmel, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna. – Megölted őt!!! Sikerült! Megölted…. de… - fogtam fel a helyzetet – akkor most miért megyünk el?
- Mert nem öltem meg – mormolta összeszorított fogakkal. – Nem tudom őt megölni, Angel. Sokkal erősebb nálam.
Látta, ahogy kérdően tekintek rá.
- Ezüstnitrátot adtam neki – vett ki a másik zsebéből is egy apró tárgyat, és a kezembe nyomta. Egy fecskendő volt, tűvel, és védőkupakkal a végén, és a fecskendőben mintha olvasztott ezüst csillogott volna hideg fénnyel.
- Az ősök ellen a verbéna nem használ – adta meg a magyarázatot. – Ez az egyetlen hatásos fegyver ellenük. Legalábbis, az egyetlen hatásos, amit ismerek – tette vissza a fecskendőt a zsebébe.
Lenéztem vérrel borított kezére, és felfogtam, hogy már sokadszorra ment meg engem. Már tudtam, hogy nem lesz szükség a verbénára. Most, végre először, kezdtem igazi bizalmat érezni iránta. Lenyúltam, és óvatosan tenyerembe vettem véres kezét. Meglepetten nézett rám, de nem szólt semmit, igaz, a kezét sem húzta el. Igy, kéz a kézben, és síri csendben tettük meg az út hátra lévő részét, és érkeztünk meg a Salvatore birtokra.
*****
- A bőröndöket a szobádba vittem – öntött magának egy italt Damon, mikor én már a nappaliban ültem, ő pedig visszajött a ház belsejéből. – Remélem, az a szoba, ahol a karácsony éjszakát töltötted, neked is megfelel.
Bólintottam, egy szó nélkül, ő pedig nekem is kiadagolt egy pohárnyi whiskyt, és kezembe nyomta.
- Jót fog tenni – mosolygott. – Zaklatott idegekre a legjobb.
Halvány mosollyal elvettem tőle az italt, és megborzongtam, amikor belekóstoltam.
- Nők… - adta vissza a nálam kapott csípős megjegyzést. – Mit értetek ti ehhez?
Félrehajtott fejjel néztem rá, mire megrázta a fejét, és leült mellém. Megvárta, amíg megiszom a pohár tartalmát, és elönt a kellemes zsibbadás.
- Jobb már kicsit? – vette el tőlem a poharat.
- Igen, azt hiszem – bólintottam. – De… - néztem körül – mi van, ha ide is…. ?
- Ide nem jöhet utánunk – nézett a szemembe. – Ez a ház védett. Ne kérdezd, hogyan, hosszú lenne a története, és a régi múltba nyúlik vissza. Elég ha annyit tudsz, hogy ide az engedélyem nélkül nem léphet be senki. Sem halandó, sem vámpír. Itt biztonságban vagy.
- Szóval akkor szobafogságban vagyok? Vagyis, bocsánat… házfogságban? – kérdeztem halkan.
- Sajnálom, de jelenleg igen. Valószínűleg mindketten abban leszünk egy ideig. DE legalább biztonságban. Aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Egy biztos… apád nem fogja feladni. Eddig sem tervezte… és most a nitrát miatt még csak jól fel is dühödött. Szóval, egyelőre maradunk a fenekünkön, és már most gondolkozhatsz, mivel fogjuk elütni a szabadidőnket – mosolygott rám kedvesen.
- Damon… - kezdtem bele bizonytalanul, a kezemet bűvölve, aztán erőt vettem magamon, és felnéztem az arcába. – Köszönöm – suttogtam halkan, és – magam sem értve, hogy mi ütött belém – átöleltem őt. Arcomat a mellkasába fúrtam, és éreztem, ahogy a keze gyengéden simogatni kezdi a hajamat.
Nem válaszolt, de nem is volt szükség a válaszra. Hallottam szíve gyors dobbanásait, ahogy ő is megölelt engem, élveztem a lágy érintést a hajamon. Nagy levegőt vettem, hagytam, hogy megnyugtasson, és hirtelen rádöbbentem, hogy soha senkiben nem bíztam még ennyire, mint ahogy most Damon Salvatoréban.
Vége
FOLYT. KÖV.
