2015. szeptember 19., szombat

Sziasztok!

Üdvözlök minden olvasót.
Egy újabb Supnat fanficcel érkeztem, hogy kissé kitöltsem az uborkaszezont. :)
Az új folytatásos történetre még várnotok kell, sajnos nem akar úgy összeállni a sztori, ahogy terveztem. Némi alkotói válságban szenvedek, amit nem lendít elő a munka és magánéletbeli gondok miatti időhiány sem. De ne aggódjatok, fogok jelentkezni az új regénnyel, csak legyetek türelmesek kérlek.
A megértést köszönöm mindenkinek!


A TANÁRNŐ




Óvatosan beevickéltem a fürdőkádba, és megkönnyebbült, jóleső sóhaj hagyta el a számat, mikor magamra nyitottam a zuhany vizét. A vízpermet forrón záporzott rám, kimosva tagjaimból a fáradtságot, a fájdalmakat, feltöltve új energiával. Kár, hogy a sötét gondolatok ellen nem használt. Miért is használt volna, hiszen az előttünk álló jövő sötétnek tűnt, és elkerülhetetlennek. Az apokalipszis nem került tőlünk távolabb, sőt. Minden jel arra mutatott, hogy a pecsétek egymás után törnek fel, mi pedig hárman – négyen, az angyalkánkat is beleszámítva – csak úgy keringünk, mint a kutya, amelyik a farkát üldözi. Lépéshátrányban voltunk, nem is kicsiben. A csoda, az lett volna az egyetlen, ami segíthet rajtunk. Túl baljós volt a világ, túl nagy a teher, és ehhez túl gyengék a mi emberi vállaink. Mégis, soha nem adjuk fel. Jómagam Harvelle vagyok, vadászcsalád sarja. A két Winchesterről már nem is beszélek. Ők lassan legendaszámba mentek már minden létező és szóba jöhető dimenzióban.
A három amigo… így jellemezte Dean mostanában találóan a triónkat. Sam szerint – ha Castiel is felbukkant – olyanok voltunk, mint a négy muskétás. Noha soha nem tettem szóvá, véleményem szerint jobban hasonlítottunk a Csipet csapat karaktereire. A vagány mókus, a kissé béna alteregója, és a csaj. Elmosolyodva testhelyzetet változtattam, és felszisszentem, mikor sikerült fájós bokámra nehezednem, ez pedig azonnal lehervasztotta a halvány vigyort az arcomról. Nem volt elég ugyanis az apokalipszis kísértő és baljós közelsége, a mindennapok szörnyeivel is fel kellett vennünk a versenyt, amik valahogy mostanában egyre aktívabbá váltak. Mintha csak érezték volna, hogy a sötétség órája, és ezzel az ő idejük is közeleg. Az elmúlt két napban vérfarkasokat követtünk, és a sajgó lábam emlékeztetett rá, hogy még messze nem vagyok olyan érett vadász, mint Sam, és Dean. Mindazonáltal örülök, hogy megúsztam a harcot ennyivel, és nem kaptam egy jókora harapást. Meglehetősen szívemre vettem volna, ha pont Winchesterék pumpálják tele a testemet ezüstgolyóval.
Összefogtam a hajamat, hogy a lehetőségekhez mérten ne vizezzem össze, aztán gyorsan befejeztem önmagam lecsutakolását. A forró víz drága kincs volt, gyorsan elfogyott, és Dean piszkosul morcos tudott lenni, ha vadászat után koszosan kellett ágyba másznia. Sam ilyenkor általában hallgatott, de egy-egy pillantással jelezte, hogy ő sem talpig véresen készült az álmok mezejére lépni.
Épp azon mesterkedtem, hogy egy törölközőt ügyeskedjek magam köré, mikor felhangzott az a surrogás, amit most a legkevésbé sem kívántam hallani. Lehunytam a szemeimet, és némán fohászkodtam egyet, hogy könyörgöm, ne most… de persze hiába. Mert amikor újra felnéztem, ki más állt volna előttem, mint Castiel, aki a jelek szerint még mindig nem tanulta meg, hogy mi a jó időzítés, és hogy ne másszon bele az emberek privát szférájába.
- A fenébe is, Cas! – visítottam fel fejhangon, és biztos, ami biztos alapon még egy lepedőt csavartam magam köré. – Ezt nem hiszem el! Mondd, te tényleg ennyire fafejű vagy?  Elmondtam már, hogy ne törj rá az emberre, főképp ne akkor, mikor a vécén ücsörög, vagy híján van a ruhadaraboknak – folytattam a tirádát, és erőteljesen gondolkodtam rajta, hogy a következő percben kap tőlem egy olyan vérbeli csajos hisztit, ami az elkövetkező évezredre is elég lesz neki. Csak akkor tettem le erről a szándékomról, amikor felfedeztem az angyalka arckifejezését.
Soha, álmomban nem gondoltam, hogy tanúja leszek annak a látványnak, mikor szárnyas barátunk elveszíti szokásos pókerarcát és érzelemmentességét. Különös is volt a látvány, mivel Castielt önmagamban automatikusan karót nyeltként aposztrofáltam, a jelenlegi felbukkanása viszont rácáfolt az eddigi viselkedésére. Halálos rémület ült az arcán, olyan ijedtség, ami nyilvánvalóvá tette, hogy nem egy mennyei virágkarneválról lépett le, hogy látogatást tegyen a fürdőszobámban.
- Cas… mi van veled? – tértem vissza a normális emberi hangerőhöz kissé összeráncolt szemöldökkel, és gyanakodva közelebb léptem. – Jól vagy? – puhatolóztam, mire Cas megrázta a fejét, de egyetlen hangot nem ejtett ki a száján. A közeledésemre egy lépés hátrálással reagált, és úgy szorította össze magán a ballonkabátot, hogy a legprofibb szatír is megirigyelte volna.
- Castiel, mi történt? – kezdte az aggodalom és az idegesség a már megszokott görcsbe szorítani a gyomromat. Ha már az angyalkánk is halálra rémül, akkor olyan volumenű információt hozhatott, amitől mi legalábbis egy szívinfarktust fogunk kihordani lábon.
Némi csend következett. Castiel néhányszor kinyitotta a száját, majd becsukta, mintha csak a hangok nem akartak volna feltörni a torkából. Feszülten vártam, hogy végre megnyilvánuljon, és csak a tekintetemmel unszoltam, hogy gyerünk, ne túráztassa feleslegesen az idegeimet. Jobb a híreken túl lenni, még a borzalmas híreken is, mint tipródni a bizonytalanságban.
- Rocky… azt hiszem, meghalok – szólalt meg végre Cas olyan rekedten, mintha ki tudja, mennyi idő múltán most használná először a hangját, és ezen információ hatására ezúttal az én hangom ment el. Tátott szájjal, bambán bámultam a tollas hírnököt, és igyekeztem felfogni a hallottakat. Sam volt az aktakukac a csapatban, és átkoztam a sorsot, amiért ő és Dean jelenleg nincsenek itt. Az ifjabbik Winchester talán azonnal talált volna választ a kérdésre, hogy elhalálozhat-e egy mennyei lény.
- Nem értelek, Cas – ráztam a fejem még mindig dermedten, és jól érezhetően libabőrözni kezdtem.  – Mire alapozod ezt? Történt valami veled?
Nem kaptam választ. Castiel csak értetlenül meredt rám, és felhúzta a vállait. Tanácstalan, haldokló angyal. Remek, ma tényleg semmi más társaságra nem vágytam.
- Talán csak képzelődsz. Úgy értem, nem tűnsz halálos betegnek – szedtem végül össze magam. Kettőnk közül legalább egyikünk tegyen úgy, mintha a határozottság élő szobra lenne, és őrizze meg hidegvérét, már amennyire ezen információ birtokában lehetséges. Kinyitottam a fürdő ajtaját, a szobába kalauzoltam az angyalkánkat, aki még mindig teljes erejével fogta össze magán a kabátot, aztán valahol a szekrény táján újra szembefordultam vele.
- Jól van, Cas. Mondd el, mire alapozod a teóriádat. Talán van itt valami, ami segíthet – pásztáztam végig a tekintetemmel Sam könyveit, bár a puszta mennyiségük is elég volt ahhoz, hogy a sírás kerülgessen. – Az is lehet, hogy tévedsz, nem? – tártam aztán szét a kezeimet. – Ha beszélnél, még lenne is rá esély, hogy tudok segíteni.
- A porhüvelyem haldoklik – válaszolta Castiel mély hangon, még mindig rémült arckifejezéssel. – Mostanában nagyon fura dolgokat művel. Olyan dolgokat, amik megrémítenek.
- Na várjunk – emeltem fel a kezemet. – Nem tudom, meghalhat-e egy porhüvely úgy, hogy egy angyal lakozik benne. Hiszen képes vagy gyógyítani, nemde? Vagy ha Jimmy meg is hal, te életben maradsz, úgy értem, angyalként, ugye? – ráncoltam a szemöldökömet, mert magam is belezavarodtam a dologba. Tényleg, hogyan működik ez az angyaloknál?
- Jimmy porhüvelye immár az enyém – válaszolt Cas. – Az eredeti tulajdonosa már a mennyek szeretetét élvezi, jutalmul eddigi szolgálataiért.
- Vagyis, ha jól értem, immár Jimmy Novak nincs odabenn? – hökkentem meg. Na, ez egy új információ. – Tehát, akkor te már úgymond összeforrtál ezzel a testtel? – esett le végül az egycentes. Na, itt a gáz. Akkor ezek szerint, ha a porhüvely meghal, szárnyas haverunk is feldobja a talpát. Remek kilátások.
Ebben a pillanatban végtelenül megsajnáltam Cast, ahogy ott álldogált tanácstalan rémülettel a szemeiben, és közelebb léptem hozzá. Oké, egyedül vagyunk, de azt hiszem, a Winchesterek mellett eleget láttam és tapasztaltam már ahhoz, hogy a végére járhassak egy problémának.
- Jól van, Castiel – szólaltam meg olyan hangon, ahogy a nővérek nyugtatják a kiszámíthatatlan betegeket, és nem tudtam nem észrevenni, hogy az ujjai szinte görcsbe álltak, úgy szorította össze magán a védjegyének számító ballont. – Megsérültél? – vontam össze a szemöldökömet, mire fejrázás érkezett válaszul.
- Van rajtad ruha, ugye? – hunytam le a szemem egy pillanatra, mert felderengett a múltkori beszélgetésünk egy része, mikor ártatlan arccal – és nyilván ilyen gondolatokkal – megkérdezte, legközelebb meztelenül jelenjen-e meg.
Bólintás. Érdekes, hogy némajátékot játszunk, de ha ő akarja, legyen így.
- Akkor elárulnád, hogy miért gombolkozol így be? Bocsáss meg, de mint egy lovag a páncéljába, vagy egy csiga a házába – fogtam meg a kezeit, és le akartam fejteni a kabátról, mindhiába. Atyaég, ezzel az erővel a kínai nagy falat is ostromolhatnám. A fene gondolta volna, hogy ennyi erő lakozik egy angyalban.
- Castiel, könyörgöm, szólalj már meg – sóhajtottam, és kezdtem elveszíteni a türelmemet. – Nem tudok segíteni, ha nem vagy hajlandó a kommunikációra. Legalább adj valami támpontot. Vagy várd meg a fiúkat, ha ők jobban megfelelnek társaságnak – tártam szét a kezeimet, mire angyalkánk némi hezitálás után félrebillentette a fejét, és a szokásos „mit sem értek” arckifejezésével bámult rám.
- Mint mondtam, furcsa dolgok történnek a testemmel – szólalt meg végül néhány másodperc szünet után. – Olyan dolgok, amik eddig még soha. És egyre többször történik meg – nézett rám kiskutyaszemekkel, amelyekben mintha az égbolt minden kékje ott világított volna.
- Miféle dolgok? – kérdeztem vissza, aztán végigmértem, tetőtől talpig. Nem láttam rajta semmi érdekeset, azon kívül, hogy a kabátjából szinte falat épített maga köré.
Válasz helyett Castiel – némi hezitálás után - résnyire szétnyitotta a ballont, megfogta a kezem, és a mellkasára húzta, amitől minimum úgy kezdtem érezni magam, mintha álmodnék.  A jó öreg, kiszámítható, és betonba öntött stílusú Cas önként és dalolva engedi, hogy tapizzam? A világ tényleg kezd a feje tetejére állni. Kár, hogy egy angyalra nem lehet mondani, hogy részeg. Ez a magyarázat azonnali megoldás lenne a viselkedésére.
- Érzed ezt? – kérdezte a szentem, és néhány másodperc elteltével, mikor kissé magamhoz tértem a döbbenettől, már nem kellett megkérdeznem, hogy mit. Mert a szíve úgy vert az ujjaim alatt, hogy egy átlagember már alighanem az infarktus küszöbén bokázott volna tőle.
- Ejha – néztem fel meglepetten a világítóan kék szemekbe. – Ez tényleg extra gyors – csóváltam a fejem, és felötlött bennem egy gondolat. Lehet, hogy a néhai Jimmy Novak szívbeteg volt, csak mi éppen nem tudtunk róla?
- Az elmúlt időszakban sokszor előfordul velem – mondta Cas az utánozhatatlanul mély hangján. – Aztán ott van a verejtékezés, ami nagyon kellemetlen emberi tulajdonság. A remegés szintúgy. És itt van még ez is. Fogalmam nincs, ez mi, vagy miért történik velem – nyitotta szét végül magán a kabátot. Tekintetem végigvándorolt a fizimiskáján, sebeket kerestem, vagy bármi mást, ami megmagyarázza a viselkedését, aztán ahogy a nadrágjának dereka alá csúszott a pillantásom, minden megvilágosodott előttem.
Hátráltam egy lépést, lehunytam a szemeimet, és képtelen voltam eldönteni, hogy törjek-e ki frenetikus kacajban, vagy fakadjak-e sírva. Komolyan, lehet olyan, hogy valaki, aki több ezer éve létezik, ennyire ártatlan és naiv legyen?
- Cas… - sóhajtottam nagyot, mintha csak az égiekhez fohászkodnék türelemért, aztán kinyitottam a szemem, igyekezve elkerülni pillantásommal az egyértelmű domborodást a nadrágjában. – Ez most komoly? Tényleg, véresen komoly? Neked valóban nincs fogalmad róla, hogy mi folyik?
Halálos csend volt a válasz, csak a megszokott „angyal vagyok és nem értem, miről beszélsz” arckifejezést kaptam válaszul.
Lerogytam az ágy szélére, aztán a megadás néma pózában felemeltem a kezeimet.
- Nem fogsz meghalni, Castiel – nyugtattam meg a feszült angyalt. – Amik veled történnek, azok nem halálos dolgok. Kivéve persze azt a részét, amiért most legszívesebben magam nyírnálak ki, egyrészt mert az elmúlt öt percben engem is halálra rémítettél, másrészt azért, mert ilyen helyzetbe hoztál.
- Milyen helyzetbe? – kérdezett vissza szárnyas barátom még mindig olyan ártatlanul és mit sem értve, mint egy két éves óvodás, ezzel viszont sikerült elérnie, hogy zavarba jöjjek.
- Nos, hát… - hebegtem kínban – talán jobb lenne, ha visszajönnél, amikor a fiúk hazaérnek. Úgy értem, a férfiak egymás között mégis jobban meg tudják beszélni az… az ilyesmit.
- Nem tudom, mit értesz ilyesmi alatt, de nem szívesen beszélek Deannal. Nem értem az emberi dolgokat, ő pedig szeret ilyenkor gúnyolódni rajtam – válaszolta Cas. – Inkább tőled várok információt.
- Öhm… oké – adtam meg magam. Noha a hátam közepére kívántam a szituációt, valahogy sajnáltam az angyalkát, ahogy még mindig teljes értetlenséggel álldogált a szoba közepén, ráadásul halálosan begerjedve. Ez utóbbi tényről pedig még csak halványlila fogalma sem volt.
Néhány másodpercig elidőzött a pillantásom Sam laptopján, mert erősen hajlottam a felé a megoldás felé, hogy leültessem Cast valami szaftos pornó elé, aztán elvetettem az ötletet. A valóságban nem épp úgy zajlanak a dolgok, ahogy ezeken a filmeken, és nem akartam, ha a szentem ilyen képkockákból tanulná el a szerelem művészetét. Pláne úgy, hogy a nők ezeken a filmeken általában a használati tárgy kategóriájába vannak sorolva.
- Hát jó – határoztam el magam egy amolyan egy életem-egy halálom sóhajjal, aztán feltápászkodtam, és odaálltam Castiel elé. Igen régen voltam már iskolás, de igyekeztem a felvilágosító órákon hallottakat most kb. ugyanúgy visszaadni neki, az ő mérhetetlenül naiv énjéhez igazítva a lényeget. Azt mégsem mondhattam neki, hogy „haver, keress egy kupit, vagy nyúlj magadhoz”. Nem hiszem, sok sokan lendített volna előre a helyzeten a szókimondás és nyersesség.
- Előrebocsátom, ez puszta feltételezés, de úgy hiszem, azzal, hogy összeforrtál örökre Jimmy Novak testével, előtörnek azok a dolgok, amik felett eddig angyalként uralmad volt. Gondolok itt a porhüvely emberi mivoltából fakadó megnyilvánulásokra – köszörülgettem a torkomat. – Cas, amit te most érzel, azt úgy hívják, hogy vágy. Ezt érzik az emberek akkor, amikor megkívánnak egy másik nemű emberi lényt. Vagy épp hasonló neműt, kinek hogy – vontam vállat. – Remélem, az előbbi kategóriába tartozol, vagyis, nincs bajom a másik alternatívával sem, csak éppen… - zavarodtam aztán bele a mondatokba. Oké, egyelőre maradjunk a sima nemi kapcsolatnál. Még így sincs fogalma róla, miről is beszélek, talán nem kellene a különféle opciókkal sokkolnom őt.
- Amikor egy férfi és egy nő megkívánják egymást, ugyanez játszódik le a testükben – magyaráztam aztán a dolgot kedvesen és türelmesen. – A légzés hevesebbé válik, akárcsak a szívdobogás. A pupillák kitágulnak, a bőr verejtékezni kezd. A test remeg, néha úgy érzed, alig tudsz megállni a lábadon, és belehalsz az érzésbe. És ez itt – böktem a nadrágja dereka alá – a férfiak vágyának legbeszédesebb jele. Eddig nagyjából érted?
Oldalra döntött fej, erőteljesen koncentráló pillantás, aztán egy bólintás. Remek. Máris előrébb tartok vele, mint Deannel. Neki a gerjedelem minden alkalommal úgy elveszi az eszét, hogy az agyába már nem sok vér jut a gondolkodáshoz.
- Szóval, ilyenkor három dolgot tehetsz, Cas – vettem fel újra a fonalat. – Vagy megvárod, míg elmúlik, legalábbis időlegesen. Mert ha nem engedsz a vágyaknak, újra és újra vissza fog térni. Ha engedsz, akkor is, bár akkor ritkábban. Hidd el, egy idő után meglehetősen frusztrálttá tud tenni mindenkit a szex elvonókúra, szóval ezt az opciót nem ajánlom. A másik verzió, hogy szerzel magadnak egy nőt. Bár ebben a tekintetbe, ahogy hallottam, még van mit tanulnod – jutott eszembe a perc, mikor Dean megosztotta velem, hogyan futott zátonyra a terve, hogy az angyalkánk megtapasztalja egy kupiban az élet naposabb oldalát. – A harmadik lehetőséged, hogy segítesz önmagadon. Ehhez szükség van bizonyos mértékű ellazultságra, meg tömérdek fantáziára. Na, azt hiszem, ez az, amit egyelőre toljunk félre – tettem hozzá gyorsan. Tény és való, hogy egy téglafal is nagyobb joggal pályázhatott az ellazult címre, mint Castiel.
- Tehát, marad a kettes verzió. Keresünk neked egy nőt – vontam fel a szemöldökömet, amolyan „van más ötleted?” jellegű nézéssel.
- Arra gondolsz, hogy kerüljek idegen nőnemű lényekkel intim közelségbe? – jött meg végre szárnyas haverom hangja, mire magamban kissé felujjongtam. Legalább az értelmi képességeivel nincs gond a szentemnek. Persze, nem örülhettem túl sokáig. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Tudom, hogy Dean elmesélte neked a balul elsült tervét, amibe nem is olyan rég belerángatott – folytatta Cas. – Nem szeretnék újra kellemetlen helyzetbe kerülni egy bűnös életű hölggyel.
Puff neki. Ennyit a kompromisszumokról, miszerint én segítek, ő meg azt teszi, amit mondok. Most mégis, mi a francot csináljak? Kötözzem le, hívjak egy ribit, és formálisan erőszakoltassam meg vele? Egy életre lerohadna minden vágya szegénykémnek.
- Oké, nincs idegen nő – vontam vállat, aztán kiszaladt a számon egy olyan kérdés, amit néhány perccel ezelőtt még nem tartottam volna elképzelhetőnek . – És mi a helyzet velem?
Cas meg sem rezzent, a szokásos „válltól-seggig karót nyeltem” fizimiskájával bámult rám. Vagy azért, mert számított a lehetőségre, vagy mert túlságosan is ledöbbentettem ahhoz, hogy reagáljon. Mert az tény, hogy saját magamat sikerült lesokkolnom… legalábbis egy pillanatig. Alighanem kárhozat vár rám, ha meghalok, mert a kisördög máris ott motoszkált a koponyám belső oldalán, azt suttogva a fülembe, hogy ugyan már, mi rossz történhet? Nem akarom megenni, csak szerezni neki néhány kellemes percet, ahogy magamnak is. Nem fog belehalni sem ő, sem én. Na persze, egy határon semmiképp nem lépnék át… de legalább valami ízelítőt adhatnék neki a jóból.
- A múltkor megcsókoltalak – mondtam, és éreztem, hogy kissé elvörösödöm. Hiába messze nem voltam már olyan ártatlan és tapasztalatlan, mint Castiel, de azért az ember életében nem minden nap adódik lehetőség egy angyal megrontására. – Az hogy tetszett?
A szentem pislogott néhányat, aztán kissé félrebillentette a fejét. Nem tudom, ösztönösen csinálta-e, vagy tudatosan, de általában ez volt az a pillanat, amikor senki nem bírt ellenállni neki.
- Igen – szólalt aztán meg mély hangon. – Sosem csináltam még előtte ilyet, de tetszett. És szép emlék.
- Pedig az nem is volt igazi csók – keltem fel az ágyról, és lassan közeledni kezdtem Cas felé. Nem akartam hirtelen rávetni magam, mert alighanem pánikrohamot kapott volna, és amúgy is, szerettem volna neki közben elmagyarázni a testiség mechanizmusának miértjét és hogyanját egyszerre.
- Az igazi csók annál hevesebb, és intenzívebb – motyogtam, és megálltam úgy, hogy a testünk némileg összeért. – Meg tudom mutatni, hogy milyen is tud lenni valójában… ha akarod.
Félrebillentett fej, fürkésző pillantás, mintha csak azt mérte volna fel, mennyire gondoltam komolyan ezt az egészet.
- Szeretném – válaszolta végül, aztán összeráncolta a szemöldökét. – De Dean haragudni fog érte.
Kissé felnevettem, és megráztam a fejem, aztán fél karommal átfogtam a nyakát, mire jól hallhatóan akkorát nyelt, hogy alighanem a menny és a pokol legeldugottabb zugaiban is hallani lehetett.
- Nem, Castiel, nem fog. Higgy nekem. Nem vagyunk házasok Deannel, sőt, még szerelmesek sem. Haverok vagyunk, akik néha levezetik egymással a felgyülemlett feszültséget. Szóval, nem lesz féltékenységi dráma, ígérem – csúsztattam a kezem finoman Cas tarkójára, és közelebb húztam magamhoz a fejét.
- Bízz bennem, angyalka – suttogtam, aztán a következő pillanatban az ajkára tapadtam, bár nem pont úgy, ahogy pár nappal ezelőtt. Az a csók egy futó másodpercig tartott, most viszont… Erősebben nyomtam ajkam az övének, aztán kihasználtam a pillanatot, mikor egy halk sóhajra nyílt a szája. Nyelvemmel benyomultam, és végigsimogattam az ő nyelvét, aztán mikor kifogytam a levegőből, elszakadtam tőle.
- Nos, eddig hogy tetszett? – kérdeztem kissé rekedten, de nem kellett megvárnom a választ ahhoz, hogy lássam, hatással voltam rá. Kipirult arc, kistányér méretűre tágult pupillák, a légzése pedig már olyan heves volt, mint egy maratoni futónak. Elmosolyogtam magam, aztán megnyaltam kihívóan a szám szélét.
- Első lecke kipipálva. Most jön a második. Ne csak állj tétlenül, mint egy faszent. Ha jó volt, amit csináltam veled, próbáld viszonozni – mormoltam, aztán elkerekedtek a szemeim a meglepetéstől. Ugyanis alig fejeztem be a mondatot, Cas a derekamra csúsztatta a kezét, magához rántott, mint a mágnes a vasat, és mire kettőt pislogtam volna, immár ő volt az, aki felkutatta a szám belsejét. Késlekedés nélkül viszonoztam a csókját, és nem tudtam eldönteni, vajon miért nyögök fel közben. Azért vajon, mert meglepett az akciójával, vagy azért, mert – a fenébe is – de kezdett hatással lenni rám?
- Wow – motyogtam halkan, mikor a levegőből kifogyva elváltunk egymástól, aztán kissé összezavarodva bámultam rá. Nem tudom, angyal mivoltából fakadóan volt-e ilyen tanulékony, esetleg a néhai Jimmy Novak porhüvelye emlékezett házasélete intim perceire, de tény, hogy immár nem csak Cas vette a kelleténél hevesebben a levegőt.
- Amit most csináltam – jött meg Castiel hangja olyan rekedten, hogy ha nem látom, hogy mozog a szája, senki nem győzött volna meg róla, hogy tényleg ő beszél – az jó volt?
- Tökéletes volt, angyalka – suttogtam vigyorogva, mire a szentem is eleresztett egy mosolyt. Ejha! Azt hiszem, ez bele fog kerülni a bibliai Legújabb Szövetségbe is, a „karót nyelt angyal mosolya” című fejezetbe.
Akkor hát lépjünk tovább, mert úgy tűnik, az alapfokú ismeretekből máris megkapta nálam a kitűnő osztályzatot. Újra odahajoltam hozzá, de ezúttal csak futólag érintettem meg az ajkait, majd csókjaimmal lassan tovább vándoroltam, végig a nyakán, hogy a legvégén eljussak a füléig, és mikor finoman beleharaptam a fülcimpájába, érezhetően végigremegett a teste, a torkából pedig olyan hang tört elő, ami maga volt a fülledt erotika. Két kezemmel közben végre le tudtam róla bontani a ballonkabátot, meg a zakóját, és így, egy szál ing-nyakkendő kombóban valahogy izgatóbbnak tűnt bárki másnál.  Persze, az is lehet, hogy csak a helyzet volt az, miszerint az elkövetkezendő fél órában el fogom venni egy angyal szüzességét. Ha valaha elpatkolok, a pokol minden büntetése kevés lesz nekem.
Egy apró sóhajjal megráztam a fejem. A francba is, ha elkárhozom, hát állok elébe! De addig ki akarom élvezni ezeket a pillanatokat, mert az angyalkám ártatlansága, és minden mozdulata rám is hatással van. Nem is kicsit méghozzá!
Megfogtam a nyakkendőjét, és csábos mosollyal hátrálni kezdtem az ágy felé, így kényszerítve őt, hogy kövessen. Bár azt hiszem, jött volna magától is, olyan engedelmesen, mint egy kiskutya. Sőt, nem tartom kizártnak, hogy valamelyik felhőről lóbálva a lábát már látott testi kapcsolatot emberek között, mert viszonylag profi mozdulattal nyomott engem az ágyra, és simult hozzám fektemben.
Kapkodva megszabadítottam a nyakkendőjétől, de többre már nem volt esélyem. Rám nézett, kissé furcsállva, mintha csak azt mondta volna, hogy semmi szükség az emberi lassúságra. A következő pillanatban ugyanis már teljesen meztelenül hevert mellettem – félig rajtam – én pedig ez alkalommal tényleg ledöbbentem, és úgy bámultam rá, mint az a bizonyos borjú az új kapura. Oké, időt kérek!
- Most mit csináljak? – kérdezte aztán a szentem olyan ártatlanul, hogy ettől a három szótól azonnal úgy éreztem, visszakerült a gyeplő a kezembe. Nos, Castiel drágám, van még mit tanulnod, azt hiszem.
- Semmit a világon. Legalábbis egyelőre – fordítottam a helyzeten, mellkasára tett kézzel hanyatt döntve őt az ágyon, így immár én kerültem felülre. Egy rántással letéptem magamról a lepedőt, mire Cas mohó szemmel itta a látványt.
- Tetszik, amit látsz, Castiel? – kérdeztem ingerlően, aztán ráhajoltam, és egy apró csókot nyomtam a kulcscsontjára, amitől halkan felnyögött, majd bólintott egyet. Magamban egyre inkább élveztem a helyzetet, amit azzal mutattam ki, hogy kapott egy újabb apró csókot. Újabb csók, újabb nyögés, és remegés.  Én pedig azt hiszem, a saját tervem dugába dőltem, ugyanis, irgalmas isten, kezdtem én is totálisan beindulni, amiben nyilván erőteljesen szerepet játszott az is, hogy éreztem magam alatt a kőkemény merevségét.  A rohadt életbe, én ezt nagyon akarom! És vajon ő? Remélem nem pánikol be az utolsó pillanatban, és nem gondolja meg magát.
Éreztem, hogy minden egyes érintésembe, minden csókomba belereszketett, néha felsóhajtott, máskor egy halk nyögéssel jutalmazott, ahogy ajkammal végigjártam a vállait, a mellkasát, és a hasát. Zihált, a homlokán apró verejtékcseppek gyöngyöztek, ahogy totálisan feloldódott a vágyakozásban. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire erotikus látvány tud lenni a tapasztalatlan angyalka, ahogy teljesen átadva magát nekem engedi, hogy elinduljak vele a pár másodperces mámor felé vezető úton.
Ezúttal visszafelé, a hasától a nyakáig tettem meg az utat számmal, minden négyzetcentit végigcsókolva a testén, és mikor az arcához értem, és a szemébe néztem, olyan tüzet láttam a pillantásában, hogy erőnek erejével kellett magam visszafognom, hogy ne másszak rá, és ne adjam meg azonnal mindkettőnknek, amire vágyunk. Nem, csak lassan a testtel! Szépen, finoman és ráérősen. Hagy érezzen rá a dolgok minden egyes ízére, minden másodpercére!
Újabb csók következett, heves és mély, és ezúttal ő maga kezdeményezett. Szomjasan szívta a számat, és csak akkor engedett el, és hördült fel halkan, mikor kezembe vettem az izgalmát, és néhányszor gyengéden végigsimítottam rajta. A fejét hátravetette a párnába, és olyan hang szakadt ki belőle, amitől azt hittem, azonnal elmegyek, anélkül, hogy egy ujjal is hozzám ért volna.
A bőröm már legalább ugyanolyan tűzforró volt, mint az övé, kezdett teljesen szétesni alattam minden porcikájában. Tátott szájjal kapkodott levegő után, és mikor – kissé kegyetlenül – néhány mozdulat után leálltam, ő maga kezdte el mozgatni a csípőjét, hogy minden előrenyomulással a markomba lökje magát. Egészen addig, míg el nem engedtem, mire csalódott, szemrehányó pislogással bámult rám.
- Csak nyugalom, Cas – vigyorogtam rá. – Neked ez az első, és nem akarom, hogy gyorsabb légy a kelleténél. Nem szeretnék hoppon maradni.
Ismét egy igazi, valódi Castieles pillantást kaptam válaszul. Összevont szemöldök, furcsálló pillantás, ami így, teljesen felajzott állapotában még dögösebb volt, mint eddig.
- Nem maradsz kielégítetlenül – válaszolta aztán, bár szemmel láthatóan nagy koncentrációjába került, hogy képes legyen a szavakat értelmes mondattá fűzni. – Láttam, ahogy Dean egyszer így járt, és másképpen segített rajtad. Még ha tapasztalatom nincs is, az elméleti tudásnak némileg birtokában vagyok.
Felhorkantam, először a szavai miatt. Hiába, ez tényleg a jó öreg Castiel, aki még az ágyban, felizgulva és meztelenül is képes a szabatos és szabályos fogalmazásra, aztán mikor ténylegesen felfogtam a szavai értelmét, totális döbbenettel meredtem rá.
- Na várjunk csak – hebegtem. – Ha te erről tudsz, akkor… Cas, ezt nem hiszem el! Te itt voltál, és tényleg kukkoltál, miközben Dean meg én…? – emelkedtem fel róla, de a következő pillanatban a hátamra szorította a kezét, és finoman, de határozottan visszahúzott a mellkasára.
- Nem – válaszolta határozottan. – Nem tettem ilyet. Csupán rosszkor állítottam be, úgy hiszem, és volt elég időm, hogy lássak néhány dolgot. Nem volt benne szándékoltság, ha úgy hiszed – folytatta, és meg sem tudtam szólalni a kisebb sokktól, ami ért, még akkor sem, mikor ismét testhelyzetet váltottunk, és újra én kerültem alulra.
- Ugyanakkor épp elég ideig voltam itt ahhoz, hogy lássak néhány dolgot – tette hozzá Castiel, én pedig lehunytam a szemem, mert végre leesett az egycentes.
Szóval én marha, hát szépen lépre mentem. Ha ez a perverz kis szárnyas tényleg kukkolt, pontosan látta, mi történik, és hogyan. Sőt, nyilván tisztában volt azzal is, hogy miféle folyamat zajlik a testében, csak épp eljött a pillanat, mikor szerette volna kipróbálni élőben is a látottakat. És tökéletesen tudta azt is, hogy nem leszek képes ellenállni a tanácstalan megjelenésű fizimiskájának, és a kiskutya tekintetének. A kis szemét… a pimasz, számító kis dög! A rossz, romlott kis angyalka… hát szépen bepalizott, az tény.
Vettem egy nagy levegőt, hogy leordítsam a fejét, aztán – a saját magam számára is meglepve – kitört belőlem a nevetés. Te jó ég, ezt nevezem rafinált szárnyasnak! Úgy csinál, mint aki kettőig sem tud számolni, és tessék… egy perverz kukkoló… egy teljesen felajzott kukkoló, legalábbis jelenleg. Bár megértem az indokait. Neki – legalábbis élesben – ez az első. És nekem is, hogy megtapasztaljam, mire képes egy angyal.
- Az általad kiadott hangokból kiindulva úgy érzem, nem neheztelsz rám – szólalt meg újra Cas, és mikor végigsimított meztelen mellemen, én voltam a soros, hogy feltörjön belőlem egy sóhaj. – Ha mégis, kiengesztelésképpen megmutatom, mit tanultam a látottakból. Feltéve, ha szeretnéd – tette hozzá, felvont szemöldökkel várva a választ, én pedig mit tudtam volna ugyan reagálni? Magamhoz húztam egy szenvedélyes, igenlő csókra, aztán már nem volt más dolgom, csak ugyanolyan nyöszörögve és sóhajtozva élvezni a tevékenységét, ahogy nemrég ő is tette.
Remélem, a fiúk még néhány óráig nem érnek haza a vadászatból, mert ezért a kis trükkért a végelgyengülés határáig akarok sodródni Castiellel. Mert ami azt illeti… magasságos ég… kimondottan jól csinálja! És van is miért kiengesztelnie… még akkor is, ha abszolút nem haragszom rá.
De istenem… az ég legkékebb szemű angyalára tudna bárki is?

Vége












2015. július 13., hétfő

Az Újonc

Sziasztok!

Hoztam egy új oneshootot. Igaz, ezúttal kissé más vizekre evezek benne, konkrétan a Supernatural világába, de remélem, ez ugyanúgy elnyeri a tetszéseteket, ahogy az eddigi történetek. Kellemes olvasgatást kívánok! :)

Az Újonc

Órák óta halotti csend volt a szobában, mint egy ravatalozóban. Csak a falióra ütemes tiktakolását lehetett hallani, és néha egy halk surrogást, ahogy vagy Dean ujjai fordítottak egy lapot a könyvben, vagy az enyémek. Sam viszonylag halkan és diszkréten kaparászott a laptop klaviatúráján, de ettől eltekintve tényleg olyan volt a némaság… nos, mint a világvégén.
A Jelenések könyvének betűi néha összefolytak a szemem előtt, így egy-két percre feladtam a hiábavaló küzdelmet. A tudatom nagyon nem szerette volna megérteni, és feldolgozni azt, ami ránk vár. Legalábbis, ha ez a halom hagymázos agyszülemény, amit Szent könyv néven emlegetnek, valóságot fest le. Tény, hogy találkoztunk már angyalokkal, démonokkal, de az Ördög látására nagyon nem vágytam, és arra sem, hogy G.I Jane-ként kelljen kommandóst játszanom vagy a menny, vagy az emberiség oldalán.
Deannek a jelek szerint feltűnt néma mélázásom, mert kissé felemelte a fejét, majd egy amolyan „Deanes” mosoly kíséretében rám kacsintott. Viszonoztam a gesztust, és azon kaptam magam, hogy per pillanat hevesen kívánom, ha Sam elsétálna üdítőért, vagy ebédért, vagy bármi másért. Mostanában ugyanis Dean-el valahogyan csak egyféleképpen tudtuk levezetni a bennünk élő félelmet és feszültséget. Ahhoz pedig nem kellett harmadik résztvevő.
Sam – noha a fejét ki sem húzta a laptop kijelzőjéből – jelentőségteljesen és hangosan megköszörülte a torkát, jelezvén, hogy észrevett mindent, és bírjunk magunkkal.
- A pecsétek – jelentette ki olyan határozottsággal, amit a kisebbik Winchestertől csak ritkán hallott az ember. – Ha lehet, arra koncentráljatok.
Elhúztam a számat, és visszatemetkeztem a rémálmok és lidércek könyvébe. Dean csak egy szemforgatással reagált, bár gyanítottam, hogy ha kettesben lesznek, kissé leszúrja az öccsét azért, hogy elcseszte azt a fél órát, amit mámoros fetrengéssel tölthettünk volna.
Alig rágtam át magam azonban két-három mondaton, mikor különös surrogás törte meg a csendet, és mikor felkaptam a fejem, már nem hárman voltunk a szobában.
- Cas – szólalt meg Dean szinte félvállról. Az elmúlt napokban volt időnk megszokni, hogy egy ballonkabátos alak a lehető leglehetetlenebb időpontokban játszik velünk „itt az angyal, hol az angyalt.”
- Dean – válaszolt az angyal, bár a hangjában érezhetően több tisztelet csengett, mint a megszólítottéban. – Sam… - biccentett aztán a fiatalabbik testvér felé, majd végül rám fókuszált.
- Rocky – ejtette ki a nevem utánozhatatlanul mély hangján. – Régen láttalak.
- Hogyan? – emelte meg Sam a szemöldökét. – Tényleg ismeritek egymást?
- Mintha nem tájékoztattalak volna titeket – raktam le a kezemben tartott Bibliát, és törökülésbe tornáztam magam az ágyon. – Meséltem Castielről.
- Igen, csak nem gondoltam, hogy… szóval, hogy Castiel figyelmébe más is bekerült Deanen meg rajtam kívül – magyarázkodott Sam, aztán jobbnak látta elhallgatni.
- Rocky és én néhányszor eszmét cseréltünk – mondta Castiel színtelen hangon, mire hangosan fújtam egyet. Roppant finom megfogalmazása volt ez a dolgoknak, ami azt illeti, bár egy robotszerű angyaltól nem is nagyon vártam mást.
Castiel ugyanis nem sokkal azután tűnt fel nálam, hogy eltemettem anyámat, Ellent, és Jo-t, a nővéremet… legalábbis jelképesen. A robbanás, és a pokolkutyák után nem sok eltemetni való maradt belőlük. Noha a családunk vadász ágát ők ketten képviselték, és én távol maradtam mindattól, amiben szörnyek és fegyverek szerepeltek, úgy tűnt, én sem tudom sem kivédeni, sem levedleni magamról a családi örökséget. És mindez ennek a karót nyelt angyalnak a felbukkanásával kezdődött.
Először akkor jelent meg a szobámban, mikor egy szál semmiben riszáltam magam a rádió zenéjére, és láttam az arcán, hogy nem érti az ijedtséggel kevert felháborodásomat. Talán azért is tűrte sztoikus nyugalommal, amikor különféle berendezési tárgyakat hajigáltam felé… Innentől bármikor és bárhol felbukkanhatott, ahol, és ahogy kedve tartotta. Volt, hogy éjjel riadtam fel arra, hogy két vakítóan kék szem bámul rám tíz centi távolságból, máskor az autóm hátsó ülésén jelent meg, és már szinte az őrületbe kergetett. Azzal főképpen, hogy megállás nélkül azért kapacitált, hogy csatlakozzam a Winchesterekhez az előttük álló háborúban. Csak akkor tűnt el hosszabb időre az életemből, mikor megfenyegettem, hogy egyenként tépem ki a tollait, és olyan helyre dugom őket, ahol nem biztos, hogy élvezetet fog találni benne.
És tessék, most mégis itt vagyok. Egy szobában Dean és Sammel, és az angyallal, aki úgy néz rám, mintha egyenesen a fejembe látna. Azt viszont nem hagyom, hogy magának arassa le a babérokat azért, mert én magam is beálltam a vadászok közé, és igyekszem Dean rémálmait elűzni a pokolról. Samre ilyen téren nem nagyon lehet számítani, főleg mostanában, mióta elég sokszor eltűnik azzal a kis barnával, Rubyval. Dean és én eleinte meg voltunk győződve róla, hogy ugyanazon okból kifolyólag zárkóznak el fél órákra, mint mi, de Dean agyában már kezdett kibontakozni valami balsejtelem. És osztottam ezen véleményét, még akkor is, ha fogalmunk sem volt róla, hogy mivel állunk szemben.
Dean csak kérdően nézett rám, mire legyintettem egyet, és egy mozdulattal jeleztem, hogy később. Biccentett, majd újra Castiel felé fordította a figyelmét.
- Mi járatban, Cas? Kit öljünk meg? – kérdezte. Na igen, ha valamit mindennél jobban bírtam Deanban, az a stílusa volt. Semmi köntörfalazás, udvariassági körök, csak a lényeg. A dolgok finomabb részét mindig meghagyta Samnek.
- Pillanatnyilag senkit. Nem ezért jöttem – válaszolt Castiel. – Kérni szeretnék valamit.
- Sajnálom Cas, még mindig nem tartalak elég vonzónak ahhoz, hogy lefeküdjek veled –replikázott Dean egy vigyor kíséretében, csak akkor hervadt le a szája sarka, mikor látta Cas értetlen tekintetét. – Szex, Castiel… meg egynemű szerelem. Az emberek néha viccelődnek vele. Humor, ha érted – magyarázta, de csak a vak nem vehette észre, hogy Castiel rohadtul nem érti. Nem is értem, Dean miért próbálkozott meg vele minden adandó alkalommal, hogy tesztelje az angyal nem létező humorérzékét.
- Miben segíthetünk, Cas? – vette át némileg udvariasabban a történetvezetés szálát Sam, és várakozásteljesen nézett az angyalra.
Castiel felemelte a kezét, csettintett egyet, mire a semmiből – ahogy ő szokta – feltűnt mellette egy másik alak. Egy meglehetősen fiatal srác. Ugyanolyan némán ácsorgott, ahogy a mi angyalkánk szokta, bár tagadhatatlanul több értelem tükröződött a vonásain. Legalábbis néma bocsánatkérést láttam rajta, amiért csak így simán betört mások privát szférájába.
Dean csak egy kérdő mozdulattal széttárta a kezeit, és Sam is kíváncsian pislogott. A jövevényt eddig még sosem láttuk, bár a feltűnésének módja eléggé angyalszerűnek hatott.
- Ő Joshua – jelentette ki Castiel, és egy olyan szót tett hozzá, amit korábban sosem tartottam volna elképzelhetőnek kiesni a szájából. – Ő a fiam.
A hatás leírhatatlan volt. Dean csaknem hanyatt esett a székkel, amin eddig hintázott, Sam összerándult, és ezzel a mozdulattal leverte a laptopot az asztalról. Én nemes egyszerűséggel úgy ültem az ágyon, mint akibe villám vágott, és alighanem a világ leghülyébb kifejezése fagyott a képemre.
Dean tért magához leghamarabb a döbbenetből, bár még mindig lerítt róla, hogy minimum azt hiszi, álmodik.
- A fiad? – ismételte meg a szót, és feltűnt a szemében az a jól ismert csillogás, ami a verbális szivatások kezdő jele volt nála. – Cas, te csődör… szóval alávágtál odafenn egy tollas lánykának?
- Dean azt kérdezi a maga kifinomult modorában, hogyan lehetséges, hogy van egy fiad? – vágott közbe azonnal Sam, mikor látta Castiel tekintetén, hogy fogalma sincs az „alávágás” szó dean-i jelentéséről. – Eddig mi úgy tudtuk, az angyaloknak nem lehet…
- Joshua nem a vér szerinti fiam – válaszolta meg Castiel a feltett kérdést. – Mindazonáltal felelős vagyok érte.
- Oké, akkor körvonalaznád nekünk ezt az egészet? – jött meg végre az én hangom is, és lejjebb kászálódtam az ágyon, hogy lábammal a földet érintettem. – Gyerünk, elő az igazsággal! – biztattam a szemlátomást hezitáló angyalt.
- Nem ismeritek Mennyei Atyám királyságát és törvényeit – válaszolt Castiel a már megszokott hanghordozásban, és olyan egyértelműen, mintha csak azt jelentené ki, hogy egy meg egy az kettő. – A meghaltak lelkei, ha életükben tiszták és nemes szívűek voltak, megkaphatják a kiváltságot, hogy Isten birodalmának angyalává váljanak – szavalta el magasztos pátosszal. – A gyerekek, és a fiatalok automatikusan erre az útra lépnek. Ez hihetetlen kegy, amit Mennyei Atyám a gyermekek iránt mutat. Joshua ezért lesz angyal. Tiszta életet élt, és Istent szolgálta. Isten pedig nem felejtkezik el róla.
- Öhm… persze – motyogta Sam, kissé belezavarodva az információhalmazba. – De pontosan mit is kérnél tőlünk?
- Joshua még nem igazán angyal – fordult ezúttal teljesen mértékben Sam felé Castiel figyelme. Már megfigyeltem, hogy noha Dean iránt viseltetik nagyobb tisztelettel, az öccsével valahogy jobban megérti magát. Nyilván azért, mert az ifjabbik Winchester minden alkalommal igyekezett úgy fogalmazni, hogy a naiv, ártatlan és tapasztalatlan Castiel is képes legyen felfogni minden szavát.  – És mindaddig, míg nekem van némi dolgom, és mindaddig, míg nem tudom a mennyben teljes biztonságba helyezni őt, szeretném, ha itt maradhatna, és vigyáznátok rá.
- Mi van? – érkezett az asztal bal feléről egy valódi, deani felháborodott hörgés. Valahogy sejtettem, hogy az első, aki rá fog mutatni arra, hogy ez hamvába holt ötlet, az az idősebb Winchester lesz. – Most komolyan, Cas, te tényleg erre kérsz minket? Nem elég nekünk a közelgő apokalipszis, dajkálgassunk egy pelyhedző szárnyú kölyköt is? Egyáltalán, mi a francért olyan fontos ő neked, ha nem a fiad?
- Joshua a tanítványom. A mentora vagyok, az útmutatója, vezetője. Így hívjátok ti ezt a kapcsolatot, úgy hiszem – döntötte félre az angyal a fejét. – És más okból kifolyólag is fontos. Joshua fogja átvenni a helyemet az énekkarban.
Erre a mondatra aztán már tényleg egyikünk sem volt felkészülve, ezért nem is tudtuk magunkba fojtani a hirtelen kitörő reakciókat. Én nemes egyszerűséggel gurgulázó vihogással hanyatt vetettem magam az ágyon, Sam lehajolt az asztalra, és köhögésnek igyekezett álcázni a kitörni készülő röhögést. Csodák csodája, egyedül Dean nem tört ki frenetikus kacajban, ehelyett olyan gonoszul mosolyogta el magát, hogy azonnal tudtam, hogy Cast maga Lucifer sem fogja megmenteni attól, hogy minden felbukkanásakor ne legyen kitéve egy valódi, Dean Winchester-féle verbális inkvizíciónak.
Sam volt az első, aki képes volt uralkodni önmagán, és a folyton szétcsúszni igyekvő arcizmain, bár láttam, hogy lelki szemei elől még mindig nem tudta teljes egészében elűzni a hárfát pengető Castiel képét.
- Nos, végeredményben – vont vállat – ha csak néhány napról van szó, akkor…
- Ne kezdd már te is, Sam! – tüzelt Dean tekintete. – Mi van, jutalomra pályázol? Szárnyakat meg hárfát akarsz? Vagy szólóénekes lenni az égi karban? Meg akarod fogni az isten lábát?
- Kiváltság bekerülni azok közé, akik Mennyei Atyánk dicséretét zengik az égben – szólalt meg Cas. – És ami Isten lábát illeti, lehetetlen megfogni, lévén, hogy… - hallgatott el aztán, felfogva Dean „dugulj már el, te kis tollas seggfej” típusú pillantását.
- Fiúk, fiúk, nyugi – elégeltem meg aztán a hirtelen támadt indulatokat. – Nézzétek, bujkálunk az angyalok meg a démonok elől, szóval néhány napig fix, hogy nem hagyjuk el ezt a hotelszobát. Akkor meg miért ne tennénk meg ezt a szívességet? Én vállalom a srácot – tettem hozzá gyorsan. – Ellenvélemény?
Sam csak megrázta a fejét. Dean arcán láttam, hogy neki bőven lenne, de nem hagytam időt rá, hogy megszólaljon.
- Oké Cas. Le van zsírozva – biccentettem a szentem felé, aztán felemeltem a kezem. – Nem, ne menjünk bele, jó? Ez is csak egy szólás.
Castiel néhány másodpercig még némán fürkészett, aztán bólintott. Mire a fiúk mozdulni tudtak volna, már szokása szerint el is tűnt a semmibe.

*****

Két nap. Ennyit telt el azóta, hogy Cas kinevezett bennünket tiszteletbeli szárazdajkákká. Igaz, Joshuával némileg könnyebb dolgunk volt. Nem tudni, miért, de értette Dean vicceit, és akárhányszor beszélgettünk, nem éreztem úgy, hogy egy világra rácsodálkozó két évessel állok szemben.
Most totális csend honolt a motelszobában. Sam úgy döntött, elmegy kiszellőztetni a fejét, Dean pedig kajabeszerzés ürügyén szintén eltűnt valamerre. Noha az ifjú angyalka nem sok vizet zavart, mégis állandóan a társaságunkban volt, így nemes egyszerűséggel nem volt lehetőségünk arra, hogy hódoljunk kedvenc szenvedélyünknek. Én simán elviseltem a dolgot, Deant ezzel ellentétben morcossá és frusztrálttá tette a szex elvonás. Erősen élt bennem a gyanú, hogy ha Cas két nap múlva sem viszi el tőlünk a mentoráltját, Dean nem fog tudni tovább uralkodni magán, és az ifjú Joshua olyat fog látni, amitől azonnal lehervadnak a frissen felragasztott szárnyai.
Kényelmesen elnyúltam az ágyon, és szemem sarkából a másik heverőn horpasztó próbaidős angyalra néztem. Egyre laposabbakat pislogtam, és épp egy jókora ásítás kellős közepén tartottam, mikor felhangzott a már jól ismert suhogás, ami szárnyas barátunk érkeztét vagy távoztát jelezte.
- Cas – motyogtam álmosan, aztán ülésbe tornáztam magam. - Nem érdekel, halálom után a mennybe, vagy a pokolba jutok-e, de remélem lesz ott egy ágy, amin végre kialhatom magam – jegyeztem meg a szememet dörzsölgetve.
- Sajnálom, hogy megzavartalak abban, hogy pihentető élettani állapotba jusson az idegrendszered – mondta Castiel, megspékelve mindezt a már jól bevált ártatlan bárány arckifejezéssel és kiskutya szemekkel, amiknek még a Winchesterek sem tudtak ellenállni soha. Velem együtt. Noha néha legszívesebben szétrúgtam volna a hátsó fertályát, ilyenkor tényleg képtelenség volt haragudni rá.
- Nem számít. Joshua bepótolja az alvást helyettem is – tornáztam ki magam az ágy széléig, és mélázva néztem a békésen pihenő angyalkát. – Fura. Igazából még sosem láttam angyalt aludni.
- Joshua még őrzi magában emberi élete apró részeit – fordította Castiel a fejét tanítványa felé. – Idővel persze el fogja hagyni őket. Tökéletes angyal válik majd belőle.
Vállat vontam. Az információ ezen része nem érdekelt, és nem is tudtam mit kezdeni vele.
- Ülj le – paskoltam meg magam mellett az ágyat. – Kicsit várnod kell Samre és Deanre. Sam sétál, Dean pedig… hát, ő is – vágtam ki végül magam. Nem volt kedvem elárulni, hogy az idősebb Winchester a pokolba kívánja az angyalok egész hadát. Velem az élen, amiért belementem ebbe az egész ötletbe.
- Láttam Deant távozni – szólalt meg Castiel, és olyan félve ereszkedett mellém az ágyra, mintha az démonvérrel lenne borítva. – Nem ismerem az emberi érzéseket, de dühösnek tűnt. Rám mérges?
- Igazából nem – ráztam a fejem. – És nem is haragszik valójában, csak túlságosan feszült. Az apokalipszis, Sam, én, az angyalok, démonok, szóval ez az egész – tettem egy mindent felölelő mozdulatot a kezemmel. – Miből gondolod, hogy veled lenne baja?
- Dean néha feltűnően türelmetlen velem szemben – állapította meg tényszerűen Cas, és mereven nézte maga előtt a levegőt.
Nagyot sóhajtottam, aztán úgy döntöttem, verek némi józan értelmet glóriás barátunk kemény koponyájába.
- Cas, legutóbb akkor rontottál rá Deanre, mikor a vécén ücsörgött. Tudod, az emberek nem szeretik az ilyesmit. Ahogyan azt sem, ha akkor törnek rájuk, mikor… khm… híján vannak a ruhadaraboknak – pirultam kissé el, ahogy eszembe jutott a jelenet, mikor Castiel először megjelent nálam.
- Nem értem, miért zavart téged. Minden ember úgy születik. Láttam már számtalanszor – bólintott Castiel úgy, mintha megfellebbezhetetlen igazságot mondana ki. Ami persze így is volt.
- Igen, ez igaz, de… - keresgéltem a szavakat – az más. Amikor az ember felnő, nem szereti, ha akkor kukkolják, mikor semmit nem visel. Ez felnőtt férfi vagy nő csak akkor szeret meztelenül mutatkozni mások előtt, ha történetesen az a másik ember sem visel ruhát – próbáltam finoman utalni a szeretkezés mechanizmusára.
- Vagyis azt kéred tőlem, hogy ha legközelebb megjelenek előtted, én is legyek meztelen? – fordította felém Castiel a pókerarcát, én pedig legszívesebben a kezeimbe temetve a fejemet felsírtam volna.
- Nem! – tiltakoztam. – Meg ne próbáld! Hagyd meg csak a szárnyas kis barátnőidnek odafenn. Ők biztosan jobban értékelik, mint én – böktem az ég irányába.
- Örülök, hogy nem kérsz tőlem ilyet – válaszolt Castiel, ismét elfordulva tőlem. – Kényelmetlenül érezném magam az emberi öltözet nélkül.
Ezúttal rajtam volt az értetlen pislogás sora. Oké, hogy Castiel más dimenzióból származó lény, de létezik olyan, hogy tényleg ártatlan, mint egy szűzlány?
- Cas, te most azt mondod nekem, hogy te még soha nem voltál meztelen? – vontam össze a szemöldökömet, és tudtam, hogy a kérdésem betalált, mert Cas máskor érzelemmentes arca megrándult. Ettől persze azonnal kibújt belőlem a kisördög, és némán kezdtem élvezni a helyzetet.
- Szóval nem – állapítottam meg kajánul. – Ezek szerint te még soha, egy angyallánnyal sem…? – hagytam a kérdést befejezetlenül, de szárnyas haverom értette, mert lassan a vörös halvány árnyalatába öltözött a feje.
- Mennyei Atyám – vigyorogtam ezúttal már szélesen. Kezdtem érteni, Dean miért élvezi annyira Castiel szétszívatását.
- Mennyei Atyánk nevét soha ne vedd… – kezdett bele Cas, mire megforgattam a szememet.
- Jó felfogtam, bocsánat! – vágtam rá, aztán közelebb araszoltam. – Komolyan, haver, mondd már… még csak egy csók sem? Senkivel?
- Nem – rázta a fejét Castiel. – Semmi olyat nem tettem, amit te és Dean szoktatok paráználkodás közben.
- Paráználkodás? – robbant ki belőlem a nevetés. – Cas, ez nem az. Ez szex. Hívd csak simán a nevén.
- Bűnös dolog – válaszolta Castiel immár visszanyerve a megszokott arcszínét.
- Nem Castiel, nem az. Ha Mennyei Atyánk alkotott minket, akkor ezeket az érzéseket is ő adta belénk, így van? – próbáltam hatni a logikájára, mire elgondolkodva nézett ismét rám. – Na látod. Ha így van, akkor miért lenne bűn? Hidd el, hogy nem az. Sőt, nagyon is élvezetes. Egyszer próbáld ki, angyalka – löktem meg vállammal a vállát évődve.
- Arra akarsz rávenni, hogy valakivel hajtsak végre az ajkainál létrejött szexuális tevékenységet? – pislogott Castiel felém, mire úgy döntöttem, még egy ilyen naiv reakció, és lemarom a saját arcomat.
- Szárazon fogalmazva, igen – tártam aztán szét a karjaimat. Feladtam a meddő próbálkozást, hogy leszoktassam a szentemet arról, hogy ne úgy beszéljen, mint a jogszabályok gyűjteménye. Aztán, még mielőtt bármit is reagálhatott volna, ujjammal az álla alá nyúltam, magam felé fordítottam a fejét, és egy lágy csókot nyomtam az ajkaira. Egy pillanatra egész testében megfeszült a meglepődéstől, de nem tolt el magától, és ezt jó jelnek vettem.
- Tessék – vigyorogtam, mikor elváltam tőle. – Egy dolgot lehúzhatsz a „még nem tettem” listádról – állapítottam aztán meg elégedetten, mire úgy felpattant fel mellőlem, mintha magam lennék Lucifer, és megállt Joshua mellett, megfogva a fiú vállát.
Mielőtt mindketten eltűntek volna, Cas még vetett felém egy pillantást, és azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, egy halvány mosoly látszott a szája sarkában.
A következő pillanatban már újra egyedül voltam, és ismét elnyúltam az ágyon, kezemet a fejem alá téve, hangtalanul nevetgélve magamban.
Te jó ég, megrontottam egy angyalt. Ha másért nem, ezért biztosan a pokolra fogok kerülni. Ugyanakkor valamiért biztosra vettem, hogy Castiel legközelebb újra akkor fog felbukkanni – talán nem véletlenül – mikor magányos, és meztelen leszek.
Sőt… talán az alkalommal nem csak én leszek majd ruha nélkül.

Vége







2015. június 28., vasárnap

Születésnapi oneshoot

Ezt a fanfictiont most soron kívül, Szonja kérésére hoztam, aki a barátnőjét szerette volna meglepni születésnapja alkalmából egy történettel.
Remélem tetszeni fog az ünnepeltnek, és én is kívánok ezúton nagyon boldog születésnapot Katának!

Paradise City
avagy Nate, a perverz

Kata kissé fáradt léptekkel rótta a hotelfolyosó mélyvörös szőnyegét. Noha már felöltözött – bár nyilván a tengerparton sem egy szál semmiben rohangált – az extra rövid farmernadrág, és az ujjatlan póló sem sokat takart a testéből. Szőke hajába tejfölfehér csíkokat szívott a nap, és mivel szandáljait a kezében lóbálta, a lábáról még mindig lepergett néhány homokszem, egyenes vonalát mutatva az útirányának.
Tényleg jó ötlet volt Bora-Borára jönniük Nat-el. A fiú ötlete volt az egész, és amint előállt vele, hogy a forgatási szünetet valahol Atlantától távol, pálmafák árnyékában töltsék, Kata azonnal lelkesen rábólintott.
Hát, pálmafák aztán tényleg voltak. Meg 24 karátos aranyhomok a tengerparton, előre bodorított bárányfelhők az égen, a cápák a vízből hatóságilag voltak kitiltva. A hely olyan volt, mint egy kis darab földre költözött Mennyország. Egyszerűen tökéletes… lett volna, ha Nat a ma délutánt nem azzal töltötte volna, hogy a szobában marad, arra való hivatkozással, hogy sürgősen meg akarja nézni a legutolsó Comic Con sajtóvisszhangját. Kata ismerte már barátját annyira, hogy tudja, tűkön ülve várja a közönség reakcióit Kol visszatérésével kapcsolatban. Pár percig kérlelte ugyan Nate-et, hogy legalább egy óra hosszára tartson vele, ne egyedül kelljen elterülnie a tengerparti törülközőn, de mikor a fiú sokadszor is visszautasította, Kata belátta, hogy momentán az esetlegesen beköszöntő apokalipszis sem tudná barátját elmozdítani a laptop elől. És mivel eddig szinte a napok minden percét együtt töltötték, meg sem haragudott rá. Istenem… a férfiaknak is szüksége van néha némi privát szférára.
Kata az ajtó előtt állva kihúzta a kissé megviselt hajgumit, mire hosszú szőke haja a vállára borult. Elővette sortja apró zsebéből a kulcsot, aztán belökte az ajtót.
- Megjöttem, édes! – trillázta jókedvűen, aztán a szandálokat lehajítva egyenesen a hálószobába trappolt, hogy ott aztán megálljon a küszöbön, hogy aztán kissé értetlenkedve nézze Nate reakcióját.
A fiú a rajtakapottak mozdulatával rezzent össze egész testében, majd lehajtotta a laptop tetejét. Kata nem tudta eldönteni, napszúrást kapott-e és képzelődik, vagy valamiféle pír kezdett el játszani a fiú képén.
- Hamar megjöttél – szedte aztán magát össze hamar Nate, és a laptopot letéve az öléből, felkelt, hogy megcsókolja barátnőjét. – Mmm… isteni tenger illatod van – mormolta közben a fülébe, aztán egy apró csókot lehelt Kata vállára, és átölelte.
- Na halljam, hány férfi kapott ma szívrohamot a gyönyörű barátnőm láttán? – érdeklődött vigyorogva, mire a lány elnevette magát.
- Nem sok. És ha ma velem jöttél volna, akkor még ennyi sem kapott volna. Ha a barátom ott van, nyilván nem mernek hosszan vizslatni. Vedd tudomásul, a te lelkeden szárad a jelenlegi állapotuk – mosolygott Kata jókedvűen, aztán a laptop felé pislogott. – Legalább megérte a szobában aszalnod magad?
- Meglehetősen – bólogatott Nate. – Egész jó a sajtóvisszhang. A rajongóké is. Valami azt súgja, ha Kol, mármint az eredeti Kol visszatér a sorozatba, nem fogják lángba borítani a felháborodott rajongók a stúdiót – engedte el a fiú Kata derekát. – Tiszta homok vagy, bébi – tette hozzá, mikor tenyerébe tapadt néhány, még mindig nedves homokszem. – Mit szólsz egy közös zuhanyhoz?
- Benne vagyok – bólogatott a lány. – A zuhanyzás magában is csábító, de ilyen partnerrel, mint Ön, Mr. Buzolic, egyszerűen ellenállhatatlan ajánlat.
- Akkor megyek, és engedek vizet. Siess utánam – kacsintott Nate Katára, majd ott hagyta, és nemsokára már csak a víz zubogását lehetett hallani a fürdőszoba irányából.
Kata ledobta magát az ágyra, és nekifogott, hogy ülve kihámozza magát a sortból. Közben eszébe öltött, hogy Nate, valahányszor tusol, mindig énekel valamit, mintha csak törvény írná elő a zuhany alatti kornyikálást. Elvigyorodott a gondolatra, mert noha barátjával külső, és természet terén is bőkezűen bánt a természet, a megfelelő énekhangról elfelejtett gondoskodni. Kata legalábbis úgy érezte, minden alkalommal, ha Nate rágyújt valami nótára, azonnal elrozsdásodnak a vízvezetékek a falban.
Hogy ezúttal megelőzze a fülsértő dallamok kitörését a fiúból, keresni kezdett valami zeneszámot, mikor eszébe villant, hogy egész jó kis mixet hallgatott tegnap este. A weboldal, és a dal címét is sikerült azonban elfelejtenie, így aztán fellapozta a webes előzményeket. De el sem jutott odáig, hogy megnézze a tegnapi meglátogatott oldalakat, ugyanis azonnal egy meglehetősen érdekes lista villant a szemébe… ráadásul mindegyik a ma délutáni órákra datálódott.
- Fanfiction, fanfiction, fanfiction… - motyogta, értetlenül nézegetve a különféle weboldalak címeit. Hát, az fix, hogy ezeket nem ő olvasta… már csak azért sem, mert ezekben az időpontokban ő éppen a 45 fokos bora-borai nappal aszaltatta magát a parton.
Merő kíváncsiságból megnyitott egy fictiont, és néhány mondat átfutása után a vörös egy különleges árnyalatát vette fel a feje. Atyaég… mintha egy pornófilm forgatókönyvét olvasná! A harag finoman szólva is kezdett gyűlni benne. Hát ez remek. A pasija, akit szeret, és aki elvileg őt is szereti, inkább lemond a társaságáról csak azért, hogy mindenféle szextörténeteket olvasgasson!
Nate, aki időközben nem tudta elképzelni, mi tart a lánynak ennyi ideig egy vetkőzésen, meglehetősen meglepődött, ahogy a szobába visszatérve már nem a vidám, és odaadó Katát látta az ágy előtt ácsorogni, hanem egy hideg jégszobrot, akinek ezzel ellentétben olyan villámokat szórtak a szemei, hogy a főisten Zeusz is fehérre sápadt volna az irigységtől.
- Mi az? – vonta össze a fiú a szemöldökét. – Mi történt?
Válasz helyett Kata csak Nate felé fordította a kezében tartott laptopot. Mikor a fiú rájött, hogy megtalálták a délutáni olvasmányait, úgy érezte magát, mint a nyálcsorgató férfiak a tengerparton. Konkrétan néhány másodpercnyire a totális szívrohamtól.
- Fanfiction, Nate? – emelkedett Kata hangja olyan magasságokba, hogy azt már jóformán csak a denevérek hallották. – Komolyan? Képes voltál ma egész délután a szobában kuksolni, hogy szexsztorikat olvasgass magadról… ráadásul mindenféle élő, meg kitalált nőkkel? – emelte meg a lány a kezében tartott gépet, mire Nate hátrált egy lépést, mintha csak attól tartana, hogy a következő lépésként a laptop a fején fog csattanni.
- Ezek szerint én már nem vagyok neked elég? Jobban kielégítik az elvárásaidat az efféle szemetek? Vagy perverz lettél?  – keseredett el a lány teljesen. Ő eddig azt hitte, hogy szexuális téren is remekül összeillenek. Lehet, hogy tévedett?
- Félreérted… - rázta meg a fejét Nate hevesen. – Nézd, megértem, ha kiakadtál, de elmagyarázhatnám, mielőtt egy mozdulattal letéped a fejemet? – kérlelte Katát, mire a lány egy bosszús fújással bólintott. Azt azért mindenesetre komolyan fontolóra vette, hogy Nate ma éjjel a nappali kanapéján fog aludni.
- Megnéztem a múltkori Comic Con összefoglalóját – kezdett bele Nate a magyarázatba, és elővigyázatosan megközelítette Katát. – Itt van, látod? – bökött az előzmények egy pontjára. – A VD panelban Ian azzal viccelődött, hogy a jelek szerint hamarosan le fogják taszítani a trónról, mert rólam lassan több ilyen történet születik meg, mint róla. És ráadásul nagyon sok történetben – vágott fintort Nate – nem is nőkkel hoznak össze.
- Ez undorító – húzta el a száját Kata.
- Igen, tudom – vont vállat Nate. – De nem vagyok egyszemélyes erkölcsrendészet, hogy betiltassam ezeket. De várj, megmutatom a videót – kattintott párat, hogy aztán felhangozzanak Ian Somerhalder szavai, alátámasztva a fiú által elmondottakat.
- Szóval, kíváncsi voltam, miket irkálnak rólam, hát kerestem egy pár történetet. Valahogy egyik sem a személyiségemre helyezte a hangsúlyt, ha érted, mire célzok – morogta aztán Nate. – Hidd el, csak a kíváncsiság hajtott, semmi más. Nem tetszenek az ilyen történetek, és nem voltak hatással rám. Nem csináltam magammal közben illetlen dolgokat. Miért is kéne? Hiszen téged szeretlek – pislogott aztán a lányra Nate kiskutya szemekkel. Tudta, hogy ez a bűnbánó arc mindig hatásos.
Most is az volt. Kata sóhajtott egyet, aztán biccentett.
- Hát jó… de ha megtudom, hogy más lányokra gondolsz, vagy hogy ezeken a sztorikon élvezkedsz, akkor istenemre esküszöm, hogy… - a mondatot már nem tudta befejezni, mert Nate az ágyra döntötte, aztán fölé mászott úgy, hogy mozgásképtelenségre kényszerítette.
- Akarod, hogy bebizonyítsam, hogy csak téged szeretlek? – vigyorgott a fiú, és teleszórta csókokkal a lány nyakát, aztán a szemébe nézett.
- Nem kell bizonyítanod semmit – rázta a fejét Kata. – Csak hirtelenjében sokkot kaptam. Valahogy nem túl szívderítő azt olvasni, hogy néhányan abba képzelik bele magukat, hogy a pasimmal művelnek meglehetősen illetlen dolgokat.
- Hm, nézd a dolgokat más szemszögből – mosolygott Nate. – Ők csak képzelegnek. Viszont te vagy itt velem. Téged hoztalak magammal, téged ölellek magamhoz minden éjjel. Te vagy nekem a bizonyos másik felem. De ugye ezzel te is tisztában vagy? – simított végig a lány arcán, aki immár sugárzó mosollyal bólintott.
- Az a szerencséd, hogy ez tényleg így is van – emelte fel a fejét, hogy megcsókolja Nate-et. – Szóval, akkor most már mehetünk tusolni? Levetkőztethetsz – súgta csábosan, mire a fiú felugrott az ágyról, ölébe kapta a lányt, hogy eltűnjön vele a fürdőszoba irányában.

Kicsivel később, mikor már odakinn beköszöntött az éjszakai sötétség, és Kata a vállára borulva aludt, Nate mosolyogva nézte a mennyezeten vibráló, kintről beszűrődő színes fényfoltokat. Tényleg jó ötlet volt a bora-borai kirándulás. A lánykéréshez pedig tökéletes hely. A gyűrű, amit még utazás előtt kiválasztott, ott pihent, mélyen elrejtve a bőröndjében. A holnapi vacsora alatt pedig felteszi élete legnagyobb kérdését. Biztosra vette, hogy igen lesz rá a válasz.

Vége




2015. június 14., vasárnap

Sziasztok!

Jó reggelt kívánok mindenkinek! Mint láthatjátok, felkerült a blogba a mostani történet legutolsó fejezete. Egy kis időre szünetet tartok, természetesen az oneshoot történetekkel továbbra is jelentkezem majd. A következő történet már születőben van, tájékoztatlak benneteket, amint felkerül az első fejezet. Köszönöm, hogy ebben a mostani történetben velem tartottatok, és köszönöm mindenkinek a kommenteket! 

Oneshoot rendeléseket a továbbiakban nem fogadok el, nagyon sok kérésem összegyűlt. Köszönöm a megértéseteket.

2015. június 13., szombat

Ments meg engem! 36. fejezet

Azt hiszem, még soha életemben nem voltam sem boldogabb, sem elégedettebb, mint most, bódult fejemet Daniel vállán nyugtatva. Még mindketten hangosan kapkodtuk a levegőt, még éreztem arcommal a rajta végig-végigfutó verejtékcseppeket, és önkéntelenül is széles vigyorra húzódott a szám.


- Ez… ez egyszerűen… - nyöszörögtem kielégülten, és örömmel. A mondatot már csak magamban fejeztem be, miszerint eddig is bolondnak tartottam Rachaelt, ha képes volt elhagyni egy olyan férfit, mint Daniel. Nos, az említettnek az elmúlt egy órában nyújtott teljesítménye után most már fix, hogy az ex-felesége tényleg nem teljesen százas.
Daniel elégedetten felszusszant, és kezével cirógatni kezdte a hajamat, aztán egy csókot nyomott a fejem búbjára. Nem szólalt meg, de valami azt súgta, ő kb. ugyanazt érzi most, amit én magam is. Eltelt néhány perc, mire kissé sikerült összeszedni magam ahhoz, hogy felemeljem a fejem, és rápislogjak az arcára.
- Valami baj van? – szaladt ki a számon a kérdés önkéntelenül is, mikor láttam, milyen révetegen bámul a plafonra, mire Daniel megrezzent, aztán felém fordult a tekintete.
- Hogyan? – motyogta, aztán teljes egészében visszatért a földre, és rám mosolygott. – Nem, semmi a világon. Csak gondolkodtam.
- Aha… - motyogtam, és nem igazán jó érzés kezdett kibontakozni bennem. Valahogy az ilyen kezdetű mondatokat nem épp a legjobb befejezés szokta követni. Viszont az én agyamban is pislákolt egy olyan gondolat, amit eddig nem akartam felhozni, de úgy döntöttem, azok után, hogy minden fal leomlott köztünk – minden létező téren – tényleg tiszta vizet kell öntenünk a pohárba.
- Daniel… - hajtottam vissza a fejem a vállára – nem akarok hangulatgyilkos lenni, de kérdeznem kell valamit.
- Mmm – jött a beleegyező hümmögés valahonnan a fejem alól, és ha nem egy roppant kínos kérdést akartam volna feltenni, akkor elvigyorogtam volna magam a lusta reakción. Így viszont – legalábbis egyelőre – nem igazán volt jó kedvem. Addig nem, amíg meg nem tudom a teljes igazságot.
- Amikor azt hittem, hogy lefeküdtél Rachaellel, történt még valami, amit nem értek – vettem nagy levegőt, és csalódottan érzékeltem, hogy a volt felesége puszta nevének az említésére Daniel megmozdul. Fejem alól eltűnt a válla, aztán az oldalára fordulva felkönyökölt, hogy így nézzen bele teljes komolysággal az arcomba.
- Szóval… - vettem nagy levegőt, és fejest ugrottam az egyetlen még bennem élő rejtély fekete tavába, miközben hasonló testhelyzetet vettem fel, mint Daniel – elhiszem, amit mondtál, hogy nem feküdtél le vele. De valamit nem értek. Láttam Rachael arcát, amikor elhajtott a ház elől, és olyan kifejezés ült rajta, mint egy ravasz rókáén, aki épp megnyerte a lottó főnyereményt. Ha nem volt köztetek semmi… akkor miért? – pislogtam, mire Daniel hatalmasat sóhajtott, és kb. fél percnyi tétovázás után megfogta a kezemet.
- Patrícia, akkor azt hiszem, eljött az ideje, hogy elmondjak még valamit. Tartozom még neked egy vallomással. Na jó, többel is. Hárommal. Fogalmam sem volt róla, hogy mondjam el neked ezeket, de azt hiszem, jogod van tudni a teljes igazságot.
Ledermedtem, és nem viszonoztam a kézszorítását. A füleimben dübörögni kezdett a vér, és csak az zakatolt az agyamban, hogy ha pofátlan módon a képembe hazudott, és mégis rámászott Rachaelre, akkor először Danielt ölöm meg, aztán azt a libát, és utána ledobok néhány atombombát a házukra, még mielőtt bosszúval telve világgá mennék.
- Rachael neked szánt engem. Vagy téged nekem… azt hiszem, egyre megy – szólalt meg hirtelen Daniel, én pedig ettől az információtól elfelejtettem a bosszúszomjas terveket, helyette úgy néztem, mint egy szellemi fogyatékos.
- He? – meregettem a szemeimet teljesen értetlenül, mire Daniel közelebb rukkolt hozzám, és az arcomat kezdte el cirógatni.
- Patrícia, amikor bekerültem a kórházba, és először meglátogattál, a pokolba kívántalak. Nem akartam semmi mást, csak békét, nyugalmat, hogy hagyjanak felejteni, és feldolgozni mindent, ami történt velem. Komolyan mondom, ha képes lettem volna rá, megszöktem volna a kórházból, csak ne kelljen a napjaimat egy pszichiáterrel töltenem. És néhány napig nem éreztem mást irántad, csak azt, hogy a hátam közepére sem kell a jelenléted. Aztán… nem is tudom… mikor újra és újra eljöttél, valami megváltozott bennem. Gyönyörű voltál, kedves, aranyos, és te voltál az első, aki meg tudott nevettetni azok után a szörnyűséges hetek után. Pár nap múlva azon kaptam magam, hogy várom, hogy lássalak, és néha legszívesebben megkértelek volna, hogy ne menj, maradj még mellettem. Olyan voltál, mikor minden nap megjelentél, mintha a napfény szökött volna be a szobámba, elárasztva mindent. Magam sem értettem, mi történik velem, és mi változott meg bennem. De Rachael értette.
Daniel levegőt vett, és a barna szempár teljes őszinteséggel nézett bele az én szemeimbe.
- Rachael sejtette, hogy tetszel nekem. És ahogy a napok teltek, azt vettem észre, hogy még neki is szinte csak rólad mesélek, és áradozom. Azt hiszem, ő már akkor tisztában volt azzal, hogy vannak irántad érzelmeim, mikor ez nekem még csak meg sem fordult a fejemben. Úgy döntött, ha ő már nincs velem, akkor olyas valaki gondjaira bíz engem, akivel… szóval, akivel talán megtalálhatjuk a közös hangot. Eldöntötte, hogy összehoz bennünket. Engem illetően nem voltak kételyei, hogy sikerrel fog járni. Nálad viszont sötétben tapogatózott.
- Na várj… - jött meg a hangom az első döbbenet elmúltával, bár gyanítom, sokkal értelmesebb arcot még mindig nem vágtam, mint két perccel ezelőtt, aztán felderengett bennem valami. – Amikor nálam járt, és azt kérte, költözzem hozzád… ezért volt?
- Gyanítom igen – bólintott Daniel. – Csalódott volt, hogy nemet mondtál, de aztán úgy gondolta, hogy ha önmagam adom, akkor nincs szükség praktikákra, mert úgyis képes leszek elcsavarni a fejed.
- Hát ez remek! – ültem fel mérgesen. – Szóval ti ketten szépen összeszövetkeztetek, hogy szedjük össze a dokit a páciensnek?
- Nem, félreérted! – tiltakozott Daniel. – Mindez Rachael praktikája volt. Esküszöm az életemre Patrícia, hogy nekem fogalmam sem volt erről mindaddig, míg Rachael azt az éjszakát nem töltötte nálam. Emlékszel, hogy azt mondtam, beszélgettünk? Hát főképp rólad. És ő ekkor mondta el ezt az egészet nekem. Egyrészt dühös voltam, hogy a hátam mögött akart dönteni az én sorsomról, és a tiédről is, de azt hiszem, tudat alatt örültem ennek. Mert az az igazság Patrícia, hogy én már akkor halálosan beléd voltam esve.
A harag úgy röppent el belőlem, mintha elfújták volna, és úgy éreztem, hogy egyszerre öntöttek nyakon egy vödör jéghideg, és tűzforró vízzel. A szívem a torkomban dobogott, és hevesebben kezdtem venni a levegőt. Úristen… tényleg azt mondta, hogy szeret?
- Elmondtam Rachaelnek, hogyan érzek irántad. És én ugyanazt az arckifejezést láttam rajta, amit nyilván te is láttál. Örült, hogy sikerrel járt a terve… és örült, hogy meg tudta adni nekem azt a boldogságot, amire ő nem volt képes.
Daniel kinyújtotta a kezét, és odahúzott magához, hogy lágyan megcsókoljon.
- Igaza volt, Patrícia. Rachaelnek igaza volt. Mert szeretlek. Őrülten szeretlek… bolondulok érted. Bár elmondtam volna már korábban, de féltem… féltem, hogy ha kiderül az igazság, elveszítek mindent. És főképp elveszítelek téged. Azt hiszem, abba haltam volna bele ténylegesen. Lelkileg legalábbis mindenképpen. Higgy nekem, Patrícia. Szerelmes vagyok beléd… és ez a színtiszta igazság. És nem számít, ha te másképp érzel irántam. Az én érzelmeimen az sem változtat.
Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy két forró könnycsepp végiggördül az arcomon, aztán odahajoltam Danielhez, és boldog, szenvedélyes, lelkem mélyéről jövő csókot adtam neki.
- Azt hiszem Mr. Gillies, szüksége lesz még néhány orvosi vizsgálatra. Főképp a szemészeten, ha eddig nem volt képes meglátni, hogy én ugyanezt érzem ön iránt – suttogtam, és olyan boldogság szakadt rám, hogy legszívesebben körberohantam volna a világot. – Szeretlek, Daniel Gillies. Most már te is tudod az igazságot.
Daniel egy pillanatig megkövülten nézett rám, aztán felnyögtem, mikor magához rántott, és úgy ölelte meg, mintha elhatározta volna, hogy most sziámi ikrekké válunk.
- Drága kicsi Patrícia – suttogta, és nem lehetett nem meghallani a hangjában ott lévő boldogságot. Viszont kissé visszarángattam a földre… előbb halljam a másik két vallomást. Majd utána örülünk egymásnak.
- Oké, akkor jöjjön a kettes számú igazság – mosolyogtam. – Azt mondtad, van még pár vallomás.
- Van – bólintott Daniel, az arca elkomolyodott, de a szemei úgy ragyogtak felém, hogy a legszebb gyémánt is csak homályos üvegcserép volt hozzájuk képest. – Bíztam benne Patrícia, és eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha a két hét után nem kellene elválnunk egymástól. Azt mondtad, amúgy is szükség van még nálam némi utolsó simításokra – bökött a halántéka felé. – Reméltem, hogy eljössz velem Los Angelesbe… vagy Kanadába… vagy bármerre a világban.
- Oh – hökkentem meg. – Nem is tudom… nem hinném, hogy ott nem találnál remek orvosokat.
- Biztos találok – helyeselt Daniel. – De félreértesz. Én nem úgy szeretném, hogy velem gyere, mint az orvosom. Hanem mint a társam. A partnerem… a szerelmem. Vagy mint az orvosom, és a szerelmem egyszerre – emelte a kezem az ajkához, és megcsókolta. – Nem várom el, hogy most dönts. De megígéred, hogy elgondolkozol ezen?
- Megígérem – bólogattam, és addig helyezkedtem, amíg vissza nem tudtam fektetni a fejem a vállára. – Azt hiszem, meg tudunk majd egyezni – mondtam sokat sejtetően. – És akkor mi a harmadik vallomás? – érdeklődtem.
- Nos, elég prózai – vett Daniel nagy levegőt. – Tudod, már nagyon régóta álmodoztam arról a pillanatról, amikor te meg én… és főképp esténként, itt, az ágyban gondoltam rá. És bevallom neked Patrícia, hogy ilyenkor borzalmasan illetlen dolgokat műveltem magammal a takaró alatt – tette hozzá, és ahogy kissé felfelé fordítottam a fejem, láttam, hogy teli szájjal vigyorog.
- Te disznó – suttogtam nevetve, és megcsókoltam a mellkasát, aztán a következő pillanatban nevetve felsikítottam, mikor hirtelen a hátamra kerültem, Daniel pedig fölém hengeredett. Aztán a csókjai és a simogatásai után már nem nagyon voltam képes gondolni a világon semmire.

*****

EPILÓGUS

Néhány év múlva

- Jaj, már megint… - nyöszörögtem elgyötörten, miközben újra a wc kagyló fölé görnyedtem, és öklendezve kiadtam a gyomortartalmamat. Egyik kézzel a hajamat tartottam, míg másik kézzel – a roham után – elcsigázottan törölgettem verejtéktől nedves arcomat.
- Szia – hallottam meg hirtelen egy hangot a hátam mögött, és egy kéz megérintette a karomat. – Beteg vagy?
- Nem, semmi baj – erőltettem magamra egy halvány mosolyt. – Már jól vagyok. Menj vissza aludni szépen.
- Beteg vagy – hallottam újra a hangot, amelyikben megfellebbezhetetlen határozottság csengett. – Szólok apunak!
Fél füllel hallottam az apró, mezítlábas talpak csattogását, aztán az apró test valahogy a fürdőajtó környékén ütközött egy nála jóval magasabb testtel.
- Apu, az anyu beteg! – jelentette ki a fiam felnőttes komolysággal, mire elmosolyogtam magam. Te jó ég, még csak négy éves, és máris teli van határozott tettvággyal, főképp, ha a családját kell megvédeni. Ilyen téren roppantul hasonlított az apukájára…
- Hallottam Tigris, azért keltem fel – hallottam Daniel hangját, és ahogy feltápászkodtam a vécé mellől, és kissé kijjebb dugtam a fejem láttam, hogy Daniel leguggol a fiunk elé. – Ne félj, nem lesz baja anyunak. Emlékszel, mikor te sokat ettél, és te is ilyen beteg voltál egész éjjel? – kérdezte, mire a gyerek bólintott.
- Másnapra nem volt semmi bajod – nyugtatgatta Daniel. – Ne aggódj, anyának sem lesz. Vigyázok rá. Na gyere, adj egy puszit – ölelte meg Daniel a kicsit, aztán megborzolta a haját. – Jerome Colton Gillies, anyának igaza van. Még nagyon korán van, szóval sipirc az ágyba – mondta aztán mosolyogva. – Mindjárt megyek, és betakarlak.
- Oké – hallottam Jer sóhajtását. – Szia, mami! – kiabált aztán a fürdő felé, majd elszaladt a szobájába.
- Olyan, mint te, csak kicsiben – jegyeztem meg büszkén, a gyomrom háborgása ellenére is mosolyogva, és mikor éreztem, hogy vége a rohamnak, előszedtem a fogkefémet – Jóképű, okos, határozott…
- … és ő is úgy imád téged, ahogy én – fejezte be Daniel, aztán leült a kád szélére, és az ölébe húzott. – Jobban vagy már?
- Valamivel – biccentettem. – Szerinted hogy fogadja majd Jer a hírt, hogy kistestvére lesz? Nem titkolhatjuk előle örökké.
- Nos… - ráncolta Daniel a szemöldökét – Valamelyik nap, amikor bevásárolni mentél, nekünk volt egy apa-fia beszélgetésünk. Nagyon tudni akarta, hogyan lesznek a kisbabák, mert Scottie-nak, a kis barátjának az oviban testvére lett. Nem mondta ugyan, de láttam rajta, hogy eléggé irigykedik… szóval azt hiszem, nem fog világgá menni a hír hallatán – nevetett Daniel, és a homlokomnak döntötte a sajátját.
- Ha már tényleg jobban vagy, gyere, és te is pihenj vissza. Feküdj, pihenj… csinálok nektek valami reggelit.  Mit ennél?
- Hm… - gondolkodtam el. – Lágy tojást, bacont, pirítóst, és narancslét. És ha Jer visszaalszik, akkor téged – haraptam óvatosan a fülébe, mire Daniel megcsóválta a fejét.
- Menj, feküdj le. Betakarom Jert… és aztán meglátom, mit tehetünk az ügy érdekében – nyomott lágy csókot az ajkamra, én pedig boldogan kapaszkodtam a nyakába.
Nemcsak én mentettem meg Danielt. Daniel is megmentett engem. Boldog volt mellettem, tudtam, éreztem minden nap minden egyes percében. És vele, mellette, a családom mellett, soha nem voltam még én magam sem ennyire boldog.
De istenem… lehet bárki is?

Vége




2015. június 6., szombat

Ments meg engem! 34-35. fejezet

34. fejezet



Néma csendben vártam néhány pillanatot. Daniel szemmel láthatóan küzdött az ellen, hogy szóra nyissa a száját, én pedig noha szívem szerint már túl lettem volna az egészen, nem sürgethettem. Azzal most végleg tönkretettem volna mindent. Ugyanakkor legszívesebben bedugtam volna a fülem, hogy ne halljam, miféle borzalmakat fog megosztani velem, és az a gondolat, hogy két hét alatt mindvégig ezért a percért dolgoztam, nem sokat változtatott a dolgokon.
- Tíz órakor jöttek – szólalt meg Daniel olyan hirtelen, hogy összerezzentem. – Alighogy az óra elütötte a tízet. Volt egy özönvíz előtti tv készülék a szobában, azt néztem… már épp azon gondolkodtam, hogy lefekszem aludni, mikor felkaptam a fejem, mert hangos kiabálást hallottam a szomszéd szobából. Aztán, néhány másodperc múlva, betörték az ajtót… és mire egyáltalán felfogtam volna, mi történik, már öten voltak rajtam. Öt férfi… maszkban… fegyverekkel – suttogta rekedten. – Próbáltam védekezni, vagy tenni bármit is, de miután kaptam néhányat, gyorsan meggyőztek, hogy nem érdemes. Bekötötték a szememet, és… már csak arra emlékszem, hogy vonszolnak magukkal.
Nagyot nyeltem. Noha a történet eme részét ismertem – Coslow elbeszéléséből – nem szakítottam félbe Danielt. Tudni akartam, ő vajon hogyan élte meg ezt az egészet.
- Én nem tudom… csak úgy hiszem, a többiek is ott voltak. A négy társam… - fűzte tovább a szót Daniel. – Nem láttam semmit, fogalmam sem volt, mi történik… egy autóra dobtak fel minket. Egy platós autóra, talán. Ebben sem vagyok biztos. De abban igen, hogy néhányszor megálltunk, és ki tudja mennyi idő elteltével már csak ketten voltunk. Coslow és én… meg persze a fegyveresek. Próbáltunk néha megszólalni, de olyankor érkezett egy ütés, vagy rúgás… hallottam a fegyverek zörgését a fejem mellől… csak imádkoztam, hogy ne süljön el valamelyik… nem akartam meghalni akkor és ott, egy távoli országban – zihált Daniel feldúltan.
- Semmi baj… - simítottam végig a homlokán, már magam is hevesebben kapkodva a levegőt, mintha csak én magam is átélném, amit neki kellett. – Folytasd… mondj el mindent.
Daniel tekintete először felém fordult, majd újra elrévedt a szoba plafonja felé.
- Igazából szeretném azt mondani, hogy bátor voltam… de nem voltam az, Patrícia. Úgy féltem, mint még soha életemben. Azt hiszem, talán a rettegés miatt, de nem is emlékszem kristálytisztán mindenre. Csak az a perc rémlik fel, mikor belöktek minket valahová… Coslow-t és engem… levették rólunk a köteleket, és a szemkendőt… aztán magunkra hagytak. Egy mocskos, büdös, sötét pincében – csikorgatta a fogait Daniel a puszta emlék hatására is. – Egy olyan lyukban, ahová egy állatot sem zárnék be. Ott éltem négy hétig. Négy nyomorult, istenverte hétig – fulladt el a hangja, majd vett néhány nagy levegőt, hogy képes legyen folytatni.
- Pánikban voltam… Coslow is, láttam rajta. Ő is meg volt rémülve, de próbált nyugtatni engem. Én azt hittem, hogy… hogy meg fognak ölni mindnyájunkat. Őt is, és engem is. Legszívesebben a falba vertem volna a fejem, hogy miért kellett ezt tennem… miért kell ott lennem. Átkoztam Rachaelt, a saját marhaságomat, a világot… de ettől semmi nem változott, és nem lett könnyebb. És aztán… nem is olyan sokára… - mondta rekedten, majd elhallgatott.
- Mi történt? – unszoltam finoman. – Daniel, nagyon jól csinálod! Most már ne hagyd abba… hagyd, hogy napvilágra kerüljön minden.
- Coslow épp azt mondta nekem, hogy alighanem váltságdíjat kérnek majd értünk. Találgattuk, mi lehet a többiekkel… ő azt mondta, alighanem külön zártak el minket… nem értettük, bennünket miért hagytak együtt. Épp ezen tanakodott, amikor… amikor visszajöttek. Hárman voltak… köztük az is, aki a motelban a legjobban ütött engem. Fejünkhöz nyomták a fegyvereket… térdre kényszerítettek, a tarkónkra kellett tenni a kezünket, mint a kivégzésre váróknak. Aztán valamin vitatkoztak a saját nyelvükön, nem értettem egy szót sem… utána hirtelen odaugrottak hozzám… szinte felkaptak a földről, és kivittek. Azt hittem, hogy meg fognak ölni… kérleltem őket, könyörögtem… még soha nem éreztem magam ilyen rémültnek. Nem, nem rémült voltam. Azt hiszem, nem tudok szavakat arra az érzésre, mikor azt hiszi az ember, hogy élete utolsó perceit éli meg.
Megszorítottam némán a kezét, és lehunytam a szemem. Valahogy nem akartam hallani, mi következett ezek után.
- Nem öltek meg… de felcipeltek magukkal egy kis faházba. Egy viskóba… valami berendezés nélküli szobába, csak falak voltak, tudod… - hadarta Daniel. – Egy negyedik férfi volt ott. Ő tudott angolul. Akik felvittek, ledobtak a földre, mint egy zsákot, a főnök talpra rángatott, aztán pedig kérdezni kezdett. Hogy hogyan kerültünk Mianmarba, miféle célból, és ilyesmi… persze, elmondtam az igazat, hogy miért vagyunk ott, de azt hiszem, ezt ők is pontosan tudták. Aztán a főnök megkérdezte, kinek kémkedünk. Nem értettem a kérdést… hiszen mi nem voltunk kémek. Amikor ezt kifejtettem, megütöttek. Úgy megütöttek, hogy elestem. És aztán jöttek sorban a kérdések. Hogy hol láttunk kormánykatonákat, miben egyeztünk velük, hogy mennyi pénzzel támogatjuk az állami erőket, és hasonlók… és ahányszor azt mondtam, hogy nem értem miről beszél, ütni kezdtek. Már nem is számoltam, hogy hányszor… zúgott a fejem, fájt mindenem… és a főnök utolsó kérdése az volt, mennyi pénz van a szervezet számláján. Azt hiszem, akkor tudatosult bennem, hogy Coslownak igaza volt… ők nem a halálunkat akarták. Legalábbis akkor még nem. Ők pénzt akartak, amennyit csak lehet. Azt válaszoltam, nem tudom, mert nem tartozom a szervezethez. És ez volt az utolsó, amire emlékszem. Mert ekkor mindannyian nekem estek… és verni kezdtek. Érted, Patrícia? Verni, teljes erőből. Amikor már nem bírtam a fájdalmat, és elterülve feküdtem a földön, már nem erőltették meg magukat azzal, hogy felrángassanak. Akkor már csak rugdostak… éreztem a saját vérem ízét a számban… mintha egy merő tűz lett volna a testem… de még mielőtt elájultam volna, a szemem sarkából láttam, hogy a főnök lefényképez. Vigyorogva, mintha csak egy jól sikerült tréfa lenne az egész. És erről az estéről ez volt az utolsó emlékem.
Nagy levegőket vettem, mert a gyomrom nemes egyszerűséggel már most háborogni kezdett. Hallottam már embertelenségről, de ilyen mértékűről még nem. És csak tetézte a dolgot, hogy azt az embert bántották, aki most itt fekszik az ölemben, és akit teljes szívemből szeretek.
- Amikor legközelebb felnéztem, Coslowt láttam magam előtt – folytatta Daniel. – Pár szót váltottunk, nem sokat… aztán újra sötétség jött, majd újra láttam Coslowt… nem tudom, hányszor ájultam el, hányszor tértem magamhoz, és mennyi ideig tartott az egész. Csak azt tudom, hogy mikor sikerült ténylegesen magamhoz térnem, ő már sehol nem volt. Egyedül maradtam a pincében. Fáztam, fájt mindenem, és éhes voltam… istenem Patrícia, olyan iszonyúan éhes…
A kezem reszketett, és gépiesen simogattam Daniel mellkasát, érezve, milyen hevesen kapkodja a levegőt. Az emlékek felkavarták, újra megsebezték… de ezek a sebek szükségesek voltak. Ezektől a sebektől függött most a lelki értelemben vett gyógyulása.
- Éheztél már valaha, Patrícia? – kérdezte Daniel. – Érezted már milyen, amikor ennél, de nincs mit? Mert nekem akkor és ott volt részem benne. Néhány nap múlva azt hiszem, akár a földről is felzabáltam volna bármit, amit oda dobnak elém. Kaptam néhány falatot, de épp csak annyit, hogy ne dögöljek bele az éhségbe. Azt nem engedhették meg maguknak. Még mindig pénzt reméltek értünk. Még értékes voltam nekik ahhoz, hogy meghaljak. Aztán egy nap újra felvittek, új kérdéseket tettek fel, és újra összevertek. Aztán visszadobtak a pincébe, és néhány napig ismét nem nagyon tudtam magamról. Fogalmam sem volt, mennyi idő telt már azóta, hogy elvittek a motelból. Napok, hetek? Vagy talán már hosszú hónapok? Nem volt semmi, amin az időt mérhettem volna. Egyszerűen egy folyamatos állandósságba folyt bele minden. A menetrend pedig sosem változott. Néha elagyabugyáltak, amíg a saját véremben nem fetrengtem előttük, aztán adtak néhány nap pihenőt és néhány falat ételt, amíg kissé össze nem szedtem magam. És utána kezdődött az egész elölről. És fényképeztek. Minden alkalmat végigfényképeztek. És aztán, egy nap… - hallgatott aztán el Daniel hirtelen, és csak a keze szorította szorosabban az enyémet.
- Mi történt egy nap? – rebegtem el a kérdést olyan halkan, hogy magam is alig hallottam a szavaimat. Az eddigiek alapján fel voltam készülve minden borzalomra, amit csak el lehetett képzelni.
- Egy nap felvittek, újra – mondta Daniel, és feltűnt, hogy az eddigi feldúltságtól ellenkezőleg most mennyire tompán cseng a hangja. – Azt hittem, újra a szokásos műsor jön. A verés, a rugdosás, a bántalmazás… volt már, hogy bottal estek nekem, máskor egy szíjjal… azon tanakodtam, aznapra vajon mit találtak ki nekem. És reszkettem a félelemtől, mikor újra a szobába löktek… de arra a tömény gonoszságra, amit akkor kiterveltek, nincs ember, aki fel lehetett készülve. A főnök ismét ott volt a szobában, ahogy a fegyveresek is, de ezúttal nem voltak kérdések, a kezét sem emelte rám egyikük sem… sőt, udvariasak és barátságosak voltak velem. Inni adtak, én pedig teljesen meg voltam zavarodva. Nem értettem mi történik, mi ez a pálfordulás, aztán azt hittem, megkapták a váltságdíjat értünk, és kissé megkönnyebbültem, mert azt hittem, rosszabb már nem jöhet. Hát tévedtem.
A levegőmet is visszatartva vártam a további fejleményeket. Daniel megragadta a kezemet, és csaknem porrá morzsolta a tenyerében, de az elbeszélése jobban lekötötte a figyelmemet annál, hogy elért volna agyamig a fájdalom jelzése.
- Csakhamar megkaptam a választ – mesélt tovább Daniel, és nem volt nehéz észrevenni, mennyire remeg a hangja. – Belöktek a fiút. Egy fiatal fiút… nem tudom, mennyi idős lehetett, talán tizennyolc éves… terepszínű ruhában volt, mint a katonák. És jól tippeltem… a főnök elmondta nekem, hogy a fiú kormánykatona. Előző nap ejtették foglyul egy portyázás során. És hogy meglássam az irántam tanúsított nagylelkűségét, hát választást ajánl nekem. Szembe fordítottak minket egymással… a fiút, és engem. Őt lenyomták a földre, térdre, ahogy már velem is sokszor megtették… aztán a főnök a kezembe nyomott egy pisztolyt. És azt mondta, van számomra egy alkuja. Lőjem agyon a fiút. Az ellenséget, ahogy ő fogalmazott… és ha megteszem, szabadon elmehetek. Én is, és a társaim is, mindannyian. Senki nem fog megállítani minket. Mehetünk, szabadon, amerre akarunk. Csak ennyit kell érte tennem. Agyon kell lőnöm egy embert.
Szédülni kezdtem, és a torkomból ugyanolyan rekedt sípolással tört elő a levegő, ahogy Danielnek is. Egyszerűen képtelen voltam elhinni, amit hallok… képtelen voltam elhinni, hogy emberek hogyan lehetnek képesek ilyen tömény gonoszságra.
- Megtetted? – suttogtam, de úgy remegett a szám, hogy ezt az egy szót is ízekre szaggatta. – Megölted?
- Meg akartam – válaszolta Daniel. – Esküszöm, tényleg meg akartam. És ha van isten, remélem, megbocsátja nekem, hogy akár csak egy másodpercig is felöltött bennem, hogy megtegyem. Arra gondoltam, csak egy másodperc, egyetlen egy… és aztán szabadok leszünk. Visszatérhetünk Amerikába, senki nem fog verni, éheztetni, egy mocskos pincébe kényszeríteni, megtehetem, rajtam múlik minden… felemeltem a pisztolyt, és belenéztem a fiú szemébe. És amit abban láttam… mintha magamra néztem volna. Ugyanaz a félelem, ugyanaz a rettegés… és eszembe jutott, hogy úristen, mit akarok tenni? Gyilkolni? Gyilkolni akarok? Hosszú időn át azt vártam, hogy engem fognak megölni, és most én öljek meg mást? Ez borzalmas… Nem tettem meg. Képtelen lettem volna rá. Visszaadtam a fegyvert, és közöltem a főnökkel, hogy nem. És ekkor elszabadult a pokol.
Elakadt a lélegezetem. Pokol? Ezek után? Hát ami eddig történt, az mi volt, ha nem a tömény Pokol?
- Elrángattak engem a fiútól… egészen a falig. Lenyomtak térdre, ugyanúgy, ahogyan őt… két fegyveres fogott hátulról, az egyik a hajamba markolt, így tartotta a fejemet, mert azt akarták, hogy végignézzem… végignézzem, mit művelnek. A főnök azt mondta, hogy ami most következik, az az én hibám… megadta a lehetőséget az ellenségnek a könnyű halálra, de én elcsesztem… és akkor következzen a rosszabbik halál. És… és végignéztem… édes istenem… - nyöszörögte Daniel, én pedig már alig láttam az arcát a könnyektől, amit lassan elborították a szememet.
- Végignéztem, ahogy megölik – suttogta Daniel megtörten. – Ketten lefogták őt is… és aztán a főnök vett egy kést… kivágta a fiú nyelvét… aztán kiszúrta a szemét… - zihálta Daniel az emlékektől felkavarva, nekem pedig ez alkalommal a tényleges hányingerrel kellett megküzdenem. – Megcsonkították, és csak utána ölték meg. És nekem végig kellett nézem a haláltusáját… és mikor a végén a főnök agyonlőtte, újra nekem estek. Szisztematikusan vertek… ketten még mindig lefogva tartottak, a többiek pedig sorban odaálltak elém, és ütöttek… mert azt mondták, ha nem öltem meg az ellenséget, én magam is ellenség vagyok… hatan voltak a szobában, a főnökkel együtt. Annak a kettőnek a kivételével, akik lefogva tartottak, mind a négyen végigvertek. Kegyetlenül, hidegvérrel… és én már semmit nem akartam, csak elájulni, hogy vége legyen az egésznek. Aztán a fejemre húztak valamit… és megéreztem, ahogy egy fegyver csöve nyomódik a homlokomnak, és ebben a percben tényleg azt hittem, hogy ennyi volt, hogy itt a vége… és ez volt az a perc, mikor már ezt sem bántam volna. Semmit nem akartam, csak azt, hogy vagy így, vagy úgy, de legyen már vége az egésznek. És mikor magamhoz tértem, újra a cellámban voltam. És éltem – szorongatta a kezemet Daniel. – Ezek után napokig nem jöttek felém. Nem bántottak, de nem kaptam sem enni, sem inni… már arra is alig volt erőm, hogy néha feltápászkodjam… csak feküdtem, és vártam a halált. Feladtam, Patrícia. Akkor és ott ténylegesen feladtam az egészet. Mikor legközelebb felvonszoltak, már nem érdekelt, mi vár rám… de ahelyett, hogy újra elvertek volna, megkötöztek, újra bekötötték a szemem, és újra feldobtak egy kocsira… mint akkor, mikor a motelből elhurcoltak. És mikor kis idő elteltével ledobtak valahová, és levették rólam a kendőt láttam, hogy ott vagyunk mind… mind az öten… megviselve, meggyötörve, de éltünk. A fegyveresek otthagytak minket a semmi közepén, és csak később tudtam meg, hogy azért engedtek el, mert megkapták értünk a váltságdíjat. Bevonszoltuk magunkat a legközelebbi faluba, aztán… aztán valaki értesítette a hadsereget, és beindult a gépezet. Egy héttel később újra Amerikában voltam. A történet többi részét már te is ismered – fejezte be végül, és ahogy most ott feküdt előttem, megkínozva az emlékektől, levegő után kapkodva, reszketve, az első gondolatom az volt, hogy valóságos csoda, hogy ez a férfi él egyáltalán. Testi, és lelki értelemben egyaránt. A második gondolatomat már tett követte.
- Vedd ezt be – törtem meg magamon az iszonyat okozta dermedtséget, és oldalra hajolva a táskámért, nemsokára egy dupla adag nyugtatót nyomtam a markába. – Ne ellenkezz! Ez most orvosi utasítás – tettem hozzá szelídebben.
Daniel felült, gépiesen átvette tőlem a poharat és a gyógyszereket, aztán egy mukkanás nélkül lenyelte a tablettákat. Közben feltűnt, hogy nem hajlandó a szemembe nézni, és kerüli a tekintetemet, és noha még mindig kisebbfajta sokkban voltam a története után, tudtam, hogy ezúttal nem a saját lelkemmel kell elsősorban foglalkoznom, hanem az övével.
- Túl vagy rajta, Daniel – fordítottam ujjammal finoman a fejét magam felé, és megdöbbentem, milyen kétségbeesés sugárzik a szemeiből.  – Vége van… megcsináltad. Elmondtad a titkodat… - szorongattam a kezét. – Bár megtetted volna már korábban is. Jobban figyeltem volna rád, másképpen, talán…
- Hogy mondhattam volna el? – suttogta Daniel elgyötörten. – Hát nem érted? Féltem attól, hogy megtudd az igazságot. Féltem, mivé válok majd a szemedben. El sem tudom képzelni Patrícia, hogyan nézel majd rám ezek után.
- Hogy érted ezt? – hökkentem meg, és közelebb hajoltam hozzá. – Nem értelek, Daniel.
- Patrícia, bár azt mondhatnám, hogy úgy viselkedtem, mint egy hős. Hogy harcoltam, küzdöttem, hogy képtelenek voltak megtörni vagy legyőzni engem. Bár azt mondatnám, hogy bátor voltam, rettenthetetlen… de nem voltam az. Egy rongy ember voltam Patrícia, aki csaknem megölt egy másik embert, és akin úgy élhették ki magukat azon a barmok, mint egy kutyán. Egy férfi nem ilyen.
- Egy ember viszont ilyen, Daniel – simogattam meg az arcát. – Hősnek akarod tartani magad? Hát tudd meg, hogy az is vagy. Átélted mindezt az iszonyatot, amit nekem elmeséltél, és az elmúlt hetekben újra felépítetted magad. Talán nem vagy ugyanolyan, mint előtte, de azt hiszem, ez nem olyan nagy baj – mosolyogtam el magam halványan. – Hős vagy, mert helyesen döntöttél, és mert tiszta kézzel jöhettél haza. Hős vagy, mert nem mindenki tudott volna keresztül menni ezen. És ha félsz, hogy most másképpen nézek majd rád, akkor hatalmasat tévedsz. Sosem tudnék, és soha nem is fogok így tenni. Túlságosan fontos vagy már nekem, Daniel – néztem bele a barna szempárba, aztán csak azt láttam, hogy Daniel a kezeibe temeti az arcát, és megtörtént az, aminek már hetekkel ezelőtt meg kellett volna történnie.
Daniel elsírta magát. Nem hangosan, de mélyről, igazán, és ahogy odahúzódtam közvetlenül mellé, hogy átkaroljam, éreztem teste hánykolódását, és hálát adtam az égnek ezért a percért. Mert a könny, amit képes sebezni, és büntetni, az képes gyógyítani is. És a könnyek ebben a percben mossák el Danielből a fájdalmakat, a félelmeket, a szenvedéseket, és hozzák el számára a megváltó katarzist.
Megcsináltuk. Együtt, közösen, nehezen, keservesen, néha összeveszve, bántva egymást, néha jókedvűen, nevetve, de megcsináltuk.
Elérkeztünk Daniel történetének a végére.

Vége

Folyt. köv.


35. fejezet


Leállítottam a kocsi motorját Daniel háza előtt, a már megszokott helyen, és mikor elhalt a halk duruzsolás, és csend szakadt ránk, az anyósülés felé fordítottam az arcomat.
- Biztos, hogy jól vagy? – kérdeztem, összehúzott szemekkel fürkészve Danielt.
- Igen, teljesen biztos – jött a szűkszavú válasz. Noha szemmel láthatóan már sokkal nyugodtabb volt, mint a hotelben – amihez nyilván hozzájárult az is, hogy úgy-ahogy végigaludtuk az éjszakát – a visszafelé vezető úton olyan csendbe burkolózott, mintha csak a motel ajtaján kilépve némasági fogadalmat tett volna.
- Jó… elhiszem – motyogtam. – Csak ennyire nem szoktál csendben lenni, és gondoltam, hogy… - akadt el a hangom, mert Daniel – anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám - kiszállt, majd megkerülve a kocsit, megállt az én oldalamon, és kinyitotta az ajtót.
- Gyere – nyújtotta felém a kezét.  - Tudod, reméltem, kis ideig még nem fosztasz meg becses társaságodtól – tette hozzá, mire felnevettem, és kikászálódtam a kormány mögül.
- Vehetem ezt afféle meghívásnak? – érdeklődtem a fejemet félrehajtva.
- Veheted – helyeselt Daniel. – Na, gyere… azt hiszem, mindkettőnknek szüksége van még néhány dologra. Reggelire, zuhanyra, és egymás társaságára. Én legalábbis még képtelen vagyok lemondani arról, hogy ott legyél velem – fogta meg a kezemet határozottan, és a lelkem mélyén néma hálaimát küldtem az ég felé, mert ezekben a mozdulatokban és szavakban már a régi Danielre ismertem. Engedelmesen szaporáztam hát mellette a lépteimet, és mikor beléptünk a házba, olyan otthon éreztem magam nála, mint előtte még sohasem.
- Kezdjünk a konyhában – javasoltam. – Csinálok neked valami finom reggelit. Mellettem soha többé nem kell éhezned – vettem át ezúttal az irányítást, és a kezénél fogva a konyha felé kormányoztam, majd lenyomtam egy székre, míg én szemügyre vettem a hűtő tartalmát.
- Mit szólsz valami olaszhoz? Mondjuk bolognaihoz? – tettem fel a kérdést, és visszafordulva Daniel felé feltűnt, mennyire komoran bámul most maga elé, amitől az én viszonylagos jókedvem is lelohadt kissé.
- Még… még mindig ott jársz? Úgy értem, ahol tegnap este? A történteknél? – faggattam óvatosan, mire ő megrezzent.  Persze, nem is tudom, mire számítottam, arra, hogy egy csettintésre elfelejti az egészet? Abban azért legalább bíztam, hogy egy-két órára el tudom terelni a gondolatait a kínzó emlékektől.
- Ha van még valami, amit nem mondtál el, de szeretnéd, akkor itt az alkalom – biztattam. – Tedd meg.
- Igazából már csak egy dologra gondolok. Valójában folyamatosan arra gondolok, mióta hazajöttem – sóhajtott Daniel. – Van valami, ami azóta sem hagy nyugodni, és ami sokkal fájóbb nyomot hagyott bennem annál, hogy hányszor vertek össze, vagy éppen hogyan féltettem az életemet. Csaknem megöltem egy embert, Patrícia – nézett a szemembe.  – És igen, örültem, hogy nem tettem meg. Nem akartam olyan gyilkossá válni, mint azok, akik… akik ezt tették velünk – halkult el a hangja. – De azóta is azon gondolkodom, hogyan kellett meghalnia annak a fiúnak. Milyen fájdalmasan, milyen kegyetlenül… talán ha én tettem volna meg, akkor egy másodperc alatt vége lett volna, és…
- Nem! – kiáltottam fel, mert már értettem, mi az az utolsó kis tüske, ami még ott él a lelkében. – Nem, ezt ne mondd! Te tényleg önmagadat hibáztatod? Nem tehetsz róla, hogy akkor és ott mi történt. Az a fiú már halott, akár így, akár úgy… de ez nem a te felelősséged. Nem segíthetsz már rajta, és nem mehetsz vissza az időben, hogy változtass a történteken. És örülök, hogy nem tetted meg, mert veled ellentétben én egy valamivel tisztában vagyok. Te nem lennél képes úgy élni, hogy egy gyilkosság nyomja a lelkedet. Tiszta kézzel indultál el itthonról, és úgy is jöttél vissza. Azt hiszem, ennél többet nem is kívánhat senki – mosolyogtam el magam biztatóan, mire Daniel csak bólintott, és felkelt a székről.
- Megtennél nekem valamit? – kérdezte halkan. – Azt mondtad a motelban, hogy bármit is mondtam el neked, bármi is történt velem, soha nem fogsz másképpen nézni rám. Ha ezt még most is így gondolod… megölelnél? – nyelt nagyot, én pedig nem mondattam magamnak kétszer. Odaléptem hozzá, és a mellkasához bújtam, két karomat átfonva rajta.
Daniel akkorát sóhajtott, mintha most hullott volna le róla az utolsó lánc is, ami a lelkét szorongatta. Átkarolt engem, a hátamat cirógatta, és azon kaptam magam, hogy örök időkre így akarok maradni a karjaiban.
- Patrícia… - törte meg a csendet Daniel alig egy perc után. – Kérlek, nézz rám – emelte fel ujjával a fejemet, és mikor tekintetem találkozott az ő tekintetével, lecsapott az ajkamra, és csókolni kezdett. Olyan szenvedéllyel, mint még soha, mégis óvatosan, lágyan, mintha ez lenne az első csókunk, és a határaimat meg a reakciómat kémlelné, én pedig gondolkodás nélkül engedtem utat a nyelvének, mert már csak ennyitől is életre kelt bennem a vágy, és a mindent elsöprő szerelem. Aztán a csók végén fejem Daniel vállára hajtottam, és hallgattam szíve ritmikus, erőteljes dobbanásait, egészen addig, míg egy halk torokköszörüléssel ki nem engedett a karjaiból.
- Mi az? – pislogtam, mert két lépést hátrált, mintha csak problémája lenne a közvetlen közelséggel.
- Nem sok – vakarta meg a fejét, aztán kissé zavartan elvigyorogta magát. – Büdös vagyok – állapította meg végül. – A hotelban leizzadtam, mint a ló. Többszörösen is – tette hozzá. – És azt hiszem, nem ártana egy jókora zuhany. Nyilván te is szívesebben bújsz hozzám úgy, ha… nos, fogalmazzunk úgy, nem kell közben visszatartanod a levegőt – tette hozzá, mire röviden felnevettem.
- Elmegyek, veszek egy forró, és főképp gyors fürdőt – lépett Daniel újra elém, és hüvelykujjával megsimogatta az ajkamat. – És aztán, folytathatjuk az előbbit ott, ahol abbahagytuk. Úgy terveztem, ma nem engedlek ki a karjaimból – tette hozzá egy szemtelen kis mosollyal, aztán mikor elnézően megcsóváltam a fejem, elsietett a fürdőszoba irányába.
Nem osztottam meg vele, megtartottam magamnak a gondolatot, hogy nagyjából én is így képzeltem el a nap hátralévő részét.

*****

Kipakoltam mindent a hűtőből, ami a reggeli-ebédhez kellett, és közben folyamatosan, lázasan járt az agyam. Képtelen voltam kitörölni a fejemből a hotelban töltött éjszakát, és Daniel rettenetes emlékeit. Már tudom, miért hallgatott, tudom, miért nem akart beszélni arról, mi történt vele a szörnyűséges négy hét alatt. Mert félt önmagától, a saját érzéseitől, és gondolataitól. Meg kellett küzdeni a tudattal, hogy csaknem elvette egy ember életét, és azzal is, hogy mikor végül nemet mondott, kockára tette a döntésével nemcsak a saját, hanem a társai létét is. Pluszban mindehhez hozzájárult a bűntudat, látva a fiú borzalmas halálát, illetőleg mindaz, amit neki magának is el kellett szenvednie a fogság ideje alatt. És tetézte az egészet az a tény, hogy mindvégig attól félt, én mit szólok ehhez az egészhez, vajon nem ítélem-e el akár így, akár úgy, még ha csak kimondatlanul is amiatt, ahogy akkor érzett, és ahogy végül döntött.
Oda-vissza forgattam a kezemben egy csomag húst, és elgondolkodva néztem magam elé. Ha Daniel félt a reakciómtól, félt, hogy innentől megvetem, vagy lenézem, akkor talán… akkor talán azt jelenti, hogy ő legalább olyan fontosnak tart engem az életében, ahogy én őt? Én tisztában vagyok vele, hogy mit érzek. Szeretem ezt a férfit, teljes lelkemből, de vajon ő is viszonozza az én érzelmeimet? Keresi a közelségemet, megölel, megcsókol, amikor csak teheti, de vajon az erre a magyarázat, amiben reménykedem? Nem tudtam rá a választ, de egyet igen. Sokszor kerültünk már a tűz közelébe, sokszor választottak egy pillanatok attól, hogy engedjünk az egymás iránt érzett vágyakozásnak. És igen, a szenvedély benne is élt, ezzel tisztában voltam. És még valamivel úgyszintén. Három napunk van még a két hetes terminusból. Aztán Daniel elutazik, vissza Los Angelesbe, vagy épp Kanadába, és ki tudja, látom-e még valaha. A kezelését – ami még hátravan – átveszi valaki más. Én pedig itt maradok… és talán örökké bánni fogom, ha most nem teszem meg azt, ami már régóta ott él a szívemben.
Egy másodperc leforgása alatt döntöttem, olyan elszántan, mint egy csatába induló hadvezér.  Leraktam a húst, aztán felszegett fejjel a szobájába osontam. Itt volt az idő…
Megálltam az apró helyiségben, és körbehordoztam a tekintetem. Az ágy feltúrva, és ahogy odahajoltam, éreztem Daniel fahéjas arcszeszének illatát, ami azonnal felpezsgette bennem a vért. A bambusz árnyékolók leengedve, de a köztük lévő néhány milliméteres réseken beszökött a fény, amitől olyanná vált a szoba, mintha csak egy erdő lombos fái alatt ragyogna be a napsugár. Talán romantikusabb lett volna este, gyertyafénynél, de nem számít. Akarom, hogy Daniel lásson engem, és hogy én is lássam őt. A többi pedig… azt hiszem, néhány percen belül kiderül, mi lesz a vége az ötletemnek.
Vetkőzni kezdtem. Lassan bontottam le magamról a ruhákat, a nadrágot, a pólómat, még az ékszereimet is levettem, egészen addig, míg egy szál fehérneműben nem álldogáltam a szobája közepén. Kissé zavarba jöttem, ahogy végignéztem magamon. A csipke-csoda bugyi és melltartó nem sokat takart a testemen… aztán hirtelen összerezzentem, ahogy meghallottam nyílni és csukódni a fürdő ajtaját, a torkomban pedig gombóc kezdett növekedni a várakozás izgalmától, és félelmétől.
Daniel léptei halkan puffantak a folyosó szőnyegén, aztán mikor megjelent az ajtóban, és meglátott, plusz agya felmérte a látványt, úgy állt meg, mint akibe a villám vágott. Láthatóan csak tessék-lássék módon itatta fel magáról a zuhany vizét, mert mellkasán végig-végigfutott egy apró csepp, haja nedvesen tapadt a homlokára, és minden ruhadarab a derekán lévő törülköző volt. Ettől pedig a lábaim finoman remegni kezdtek, és éreztem, hogyan gyúl fel testem minden sejtjében a vágy.
Daniel torkából rekedt sípolással tört fel a levegő, és úgy lépett közelebb, mintha csak álmodna, és félne attól, hogy az álomkép hamarosan porrá törik. Lassú, óvatos mozdulattal jött beljebb, megállt egy lépésre tőlem, és miközben a mogyorósbarna szempár hitetlenkedve pásztázta végig a testem, tetőtől talpig, egy merész elhatározással hátranyúltam, és kikapcsoltam a melltartóm csatját. Hagytam, hogy a csipke akadálytalanul hulljon a lábaim elé, és ekkor Daniel egy halk nyögést hallatott.
- Patrícia… - mormolta lágyan, aztán kinyújtotta a kezét, és végigsimított a karomon, majd a vállamon, tekintete ide-oda ugrálva falta a domborulataimat, míg végül a szemembe nézett, és láttam, hogy minden erejére szüksége van ahhoz, hogy ne vesse rám magát, és megadja nekem az esetleges visszavonulás esélyét.
- Ezúttal nem foglak leállítani – súgtam halkan, kissé rekedt hangon, és lehunytam a szemem, mikor Daniel teste végre az enyémhez ért. Mellkasára tettem a kezem, végigsimítottam az izmain, a hasa kockáin, és tökéletesen elégedett voltam azzal, amit eddig láttam és tapintottam. Több gondolatra már nem nagyon maradt időm, mert Daniel átkarolt, és az ajkamra tapadt. Megcsókolt már néhányszor, de ez a csók most más volt, mint az eddigiek. Már nem fogta vissza magát, a vágyakozás és a szenvedély úgy robbant ki belőle, mint a vulkán. Tenyerei a hátamat cirógatták, aztán csókjaival a nyakamra tért át, és kéjesen felnyöszörögtem, mikor végre rátalált a melleimre. Hajába túrtam, csípőmmel teljesen hozzásimultam, és éreztem, hogy a törülköző alatt már kézzelfogható jele van az irántam érzett vágyának.
Leoldottam róla a frottírt, aztán hátráltam egy lépést, és mikor szembesültem azzal, amit eddig csak éreztem, mély megelégedéssel töltött el a látvány. Az utolsó értelmes gondolatom az volt, hogy nem is értem, hogyan voltam képes visszatartani magam mindeddig… mert a következő pillanatban Daniel az ölébe kapott – amit halk, és meglepett sikollyal fogadtam – aztán a karjaiban vitt el az ágyig. Mikor fejem a párnára ért, szája bebarangolta testem minden négyzetcentijét, és én magam is hevesen segítettem neki abban, hogy minél magasabbra szítsam benne az irántam érzett vágyakozás tüzét. Ahogy kezemmel megérintettem merev izgalmát, Daniel felhördült, majd betakart a testével, és onnantól már nem érdekelt semmi. Nem érdelelt, mi történt velünk a múltban, vagy éppen mi vár ránk a jövőben… csak a pillanat létezett, csak az a tudat, hogy akarom, kívánom ezt a férfit, az életemnél is jobban. Lábaimat hívogatóan széttártam, két kezemmel a nyakába kapaszkodtam, és hagytam, hogy elvarázsoljuk egymást abba a csodálatos, ép ésszel fel nem fogható másik világba.





Vége

(befejező rész következik)