Még egy nap a paradicsomban 6. fejezet

- Szóval - dünnyögöm magam elé, mikor a kékszemű elhallgat. Az elmúlt öt percben elég sokat beszélt, az tény. Most előrehajol a széken, és a válaszomat várja. Fel sem fogja, hogy még egyelőre nem tudom, mit kellene mondanom neki. Ez az egész olyan, mint egy álom. Neki ez csak munka... úgy értem, amiket elsorolt: búvárkodás, utazgatás Ázsiába, és hasonlók... nekem viszont egy kusza, elhadart információhalmaz, amiben egyelőre rendet kéne tennem.

- Azt várja tőlem, hogy segítsek magának hajléktalant játszani egy filmben - foglalom össze aztán a hallottakat, és így, kimondva válik véglegessé a dolog számomra is. - Nem értem - rángatom meg aztán a vállam, és beletúrok a hajamba, ami ettől nyilván még kuszább lesz, mint volt. - Miért én? Van hajléktalanszálló. Vagy akár csak simán végigmehetne az utcán is, Miszter. Bárkit megkérdezhet. Egy-két tál levesért azt hiszem, akárki segítene - szívom meg az orromat, és magamra tekerem a takaróként használt pokrócot. Kissé átfagytam.

- Nem is tudom - dünnyögi el a választ a kékszemű. Ez most kb úgy hangzik, mintha azt mondaná, tudja az okokat, de nem fogja elmondani. Ha elhajtom a fenébe, akkor sem.

- Mit fizet nekem? - teszem fel a kérdést, és a meghökkent ábrázatán elnevetem magam. Meg is lepődök. Ilyen reakcióm még nem volt a közelében. Eddig csak zavart, vagy egyenesen dührohamot váltott ki belőlem.

- Mint a mondás tartja, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Tehát, mit fizet? - kérdezem újra, mohó képpel. Talán sikerül valami korrekt összeget kialkudnom belőle, és felkészülhetek a közelgő télre. Talán itt maradhatnék a garázsban, és esetleg még egy kályhára is sikerülne szert tennem. Olyan lenne az számomra, mint a földre szállt mennyország.

- Hát... nem gondoltam rá, hogy fizessek - böki ki végül a kékszemű, aztán belenéz a szemembe. Már formálódik a nyelvemen a mondat, hogy akkor kívül tágasabb, és ez a pasi vagy gondolatolvasó, vagy képes kissé átérezni a helyzetet, mert gyorsan hozzá is teszi a következő mondatait.

- Persze, beszélhetünk pénzről. Nem zárkózom el a dologtól - biccent, én pedig - önmagamban persze - győztesen belebokszolok a levegőbe. Azt hiszem, nyertem. Már a markomban van. Tényleg kell neki a segítségem, tehát bajban van. És ha bajban van, bármit megad majd nekem. Kissé felhorkanok aztán a saját gondolataimon. Fura, hogy melyikünknek mi a baj. Neki egy vacak film. Nekem a puszta életben maradás.

- Ötven dolcsi - szívom meg az orromat újra. - Naponta. Ennyi az ázsióm, miszter, nem több, nem kevesebb. Ha nem tetszik magának, hát ott az ajtó - mutatok az ütött-kopott, nyekergő tákolmányra. Követi az ujjamat, aztán az ajtóról a falra fordul a tekintete. Körbenéz a garázson, mintha elsőre nem látta volna rendesen. Hát, sok bámulnivalója nincs, az fix. Még jóindulattal sem lehetne berendezésnek nevezni azt, amit itt lát. Jobb híján hát engem kezd el fixírozni, olyan sokáig, hogy már kezd zavarni. Kínomban igyekszem a gubancokat tíz körömmel kikotorni a hajamból, vajmi kevés sikerrel.

- Na ne bámuljon már, hanem nyilatkozzon! - förmedek végre rá. - Nincs időm egész nap magára várni!

- Miért hová siet? Dolgozni? - kérdez vissza felemelt szemöldökkel. - Délelőtt tíz óra van. És épp alvásból keltettem fel. Kétlem, hogy a heverésen kívül mást is akarna ma csinálni.

- Dolgoztam éjjel - morgom oda dühösen. - Még akkor is, ha nem hiszi el, meg akkor is, ha totál semmi köze hozzá - vágom oda. Mondanék kissé keményebb dolgokat is, de az ötven dolcsi ígérete túl nagy úr. Inkább lenyelem a nyelvemet, de nem kockáztatom a pénzt.

- Mit szólna, ha természetben fizetnék? - teszi fel hirtelen a kérdést, engem pedig ennek hallatán a másodperc alatt elönt a hőség a felháborodástól. Úgy ugrom talpra, mintha rugók nőttek volna a matracon, és csodálkozom, amiért nem pukkan szét a villanykörte. Alighanem szikrákat szór a szemem.

- Maga szemét! - sziszegem, és a képébe vágom a mutatóujjamat. - Azt hiszi megengedném, hogy egy ujjal is hozzám nyúljon? Rohadék! Hajléktalan vagyok, nincstelen, de nem vagyok prosti! - tajtékzom, majd közvetlenül előtte termek. Idáig érzem belőle áradni a ruhái tiszta illatát, a tusfürdőjét, az arcszeszét, és ettől még inkább elönt a harag. Ő, az ápolt, jóképű ficsúr a világ tetején!

- Fizessen meg egy luxuskurvát, maga nyilván azt is megkapja! - kiabálok az arcába. - De én nem.... én nem vagyok olyan, megértette? - hadonászok, de elakad a szavam. A karom beleakad a kartondobozba, és az ételek szétszóródnak a földön, amitől egyszeriben leeresztek. Az őrjöngés helyett most valami más érzés önt el. A reménytelenség.

- Bassza meg... - suttogom, aztán térdre esem szegényes táplálékom felett, és elkezdem összekotorni a szendvicsek maradékát. - Ez volt minden ételem - hajtom le a fejem, és most a szégyen borítja el a képemet. Csak akkor rezzenek meg, mikor a látóterembe kerül két másik kéz, és a kékszemű segít összeszedni a morzsákat a földről.

- Menjen innen - szipogom. Legszívesebben bömbölni kezdenék, és rohadtul nem akarom, hogy azt végignézze. - Maga tönkretett mindent.

- Nem megyek el - jön a határozott válasz, és a két keze továbbra is úgy kotorászik a földön, mintha az ő ellátmánya vált volna füstté. Ezen meg is hökkenek kissé. Arra nem számítottam, hogy guggolva fogja a pusztításom nyomait takarítani a földről. Ráadásul puszta kézzel. Ettől a gondolattól elapadnak a könnyeim, de a tekintetemet továbbra is a földön tartom.

- Nézze, félreértett - sóhajt a kékszemű aztán jókorát. - A természetbeni járandságot nem úgy gondoltam, ahogy maga. Én arra céloztam, hogy pénz helyett mást adnék. Emberi életet. És ha most nem dob ki, akkor rátérnék, hogyan - nyúl hirtelen az állam alá, felemeli a fejem. A szemem az ő kék szemét pásztázza, és nem látok benne gúnyt, csak őszinteséget. Alighanem észreveszi a sírás nyomait rajtam, mert összeráncolja a homlokát. Egy rántással kiszabadítom az állam a keze fogságából, aztán biccentek.

- Hát rendben. Hallgatom. De ajánlom, piszkosul meggyőző ajánlata legyen.

*****

Az elmúlt percekben folyamatosan téptem a számat. Szinte megállás nélkül. Elmeséltem, hogy hány filmben játszottam már, és melyikre hogyan készültem fel. Nem öntömjénezés szempontjából persze, hanem azért, hogyha előrukkolok az ötletemmel, hát ez a lány ne nézzen úgy rám, mintha komplett elmebeteg lennék.

- Szóval – jegyzi meg, mikor elhallgatok, és beáll némi csönd. Kis szünetet tart, alighanem emészti az információkat. A tekintetén látom, hogy minden próbálkozásom ellenére már most bolondnak tart.

- Azt várja tőlem, hogy segítsek magának hajléktalant játszani egy filmben – összegzi a dolgot. Micsoda éleslátás…. – Nem értem – morogja aztán utána, mintegy kiegészítésképpen, és beletúr a hajába. Eddig is egy szénaboglya terpeszkedett a zölden villogó szemek felett, most aztán végképp. Louisiana jut az eszembe róla. A régi otthon, és a farmok. Egy pillanatra még a frissen kaszált rét illatát is érzem, de gyorsan magamhoz térek. Atyaég, megőrültem? Itt ülök egy mocskos, büdös és koszos garázsban egy vadidegen nővel, erre nosztalgiázom. Nem is értem, hogyan érezhettem az a mámorító illatot. Hogy a lány felől nem, az fix. Nem tudom milyen szagot áraszthat, mert nemes egyszerűséggel nem merek nagy levegőt venni a közelében.

- Miért én? Van hajléktalanszálló. Vagy akár csak simán végigmehetne az utcán is, Miszter. Bárkit megkérdezhet. Egy-két tál levesért azt hiszem, akárki segítene – fűzi aztán ő tovább a gondolatait, majd szipog egyet, és roppant „előkelő” mozdulattal a kézfejébe törli az orrát. Igyekszem tudomást sem venni a látványról. Meglehetősen kényes a gyomrom néhány témára. Aztán magára rángatja a takaróját, és ezt már meg tudom érteni. A vastag kabátban, és jó alaposan felöltözve is érzem a jeges hideget. Ez a kis lyuk csak annyival jobb, mint az utca, hogy itt legalább nem esik az eső a fejére. Látom a tekintetén, hogy választ vár, én meg rántok egyet a vállamon.

- Nem is tudom – dünnyögöm. Hát, pedig valójában tökéletesen tisztában vagyok vele. Csak nemes egyszerűséggel nem fogom ezeket elmondani. Egyszer már elhajtott, mikor segíteni próbáltam, gyanítom most sem végezném másképp. És amúgy is… van a tökéletes megfogalmazásom közepén valami. Valami, ami ködös, és megfoghatatlan, és amiről nem tudom, mi az. Én sem értem. Hogyan érthetné akkor ő?

- Mit fizet nekem? – szegezi nekem a kérdést a lány váratlanul, én pedig azt hiszem, elég látványosan döbbent arcot vághatok, mert hangosan elneveti magát. Ezt a hangot sem hallottam még a szájából. De olyan… mintha harangok szólnának. Cseng-bong tőle minden. Harangjáték. Kellemes és vonzó hang. Igazán az, érzem minden egyes idegszálamban, hogy ellazulok tőle valamicskét. Újra a nyári louisianai rét jut az eszembe. Ezúttal a ragyogó napfénnyel egyetemben.

- Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Tehát, mit fizet? – faggat újra, és kiül a képére némi mohóság. Na persze. Neki a pénz akár az életet is jelentheti. Teszek egy meglehetősen tanácstalan mozdulatot.

- Hát… nem gondoltam rá, hogy fizessek – bököm ki végül. A fenébe is, az a tény, hogy meg akartam támogatni egy száz dollárossal, még elmegy. De most vagy rendszeres apanázst vár tőlem, vagy nagyobb összeget. Most mondhatná bennem bármi, hogy magára fogja fordítani, ételre, tisztálkodásra, de ebben nem lehetek biztos. Lehet, hogy alkoholtól vagy épp drogtól mámorosan fog valahol fetrengeni. Nem ismerem, nem tudom, mire lenne képes.

- Persze, beszélhetünk pénzről. Nem zárkózom el a dologtól – mondom aztán sietve, mert látom a szemeiben – úgy olvasok bennük, mintha nyitott könyv lenne – hogy rövid úton ki akar hajítani ebből a szánalmas kis lyukból. A tekintete most viszont megenyhül. Szemmel láthatóan némi diadal csillan bennük. Jól van kislány, némán is elismerem, hogy egyelőre 1-0 arányban vezetsz.

- Ötven dolcsi – vágja ki aztán, némi gondolkodást követően. - - Naponta. Ennyi az ázsióm, miszter, nem több, nem kevesebb. Ha nem tetszik magának, hát ott az ajtó – bök a mögöttem nyikorgó tákolmányra, amit a szél – nyilván nem zártam be rendesen – kissé ide-oda mozgat. Most legszívesebben nevetnék a szánalmas összeget hallván, de meggondolom magam. Szánalmas nekem, akinek milliók forognak a kezében. Neki meg egy komplett vagyok lehet napi száz dolcsi. Kissé elszállnak a gondolataim. Ennél többet is adhatnék. Én meg sem érezném, neki viszont roppant jól jöhet. Talán ezt a francos féreglyukat is itt hagyhatná. Csak nézek rá, hosszan elgondolkodva, és láthatóan zavarba jön. Úgy igyekszik a tíz ujjával rendet teremteni a hajában, mintha…. Te jó ég, remélem nem hiszi, hogy azért nézem!

- Na ne bámuljon már, hanem nyilatkozzon! – csattan aztán rám. – Nincs időm egész nap magára várni!

Ettől a mondattól a másodperc törtrésze alatt önt el a düh. Legszívesebben megrángatnám. A pofátlan kis szutykos! Idejövök, hogy segítséget ajánljak neki, és… hogy veszi a bátorságot hozzá, hogy így beszéljen velem?

- Miért, hová siet? Dolgozni? – vetem oda fagyosan. - Délelőtt tíz óra van. És épp alvásból keltettem fel. Kétlem, hogy a heverésen kívül mást is akarna ma csinálni – teszem hozzá, aztán rájövök, hogy most legszívesebben beleverném a fejem a penészes falba. Rohadt életbe, tényleg ennyire szemét vagyok vele?

- Dolgoztam éjjel. Még akkor is, ha nem hiszi el, meg akkor is, ha totál semmi köze hozzá  – morogja oda nekem, de ebben a két szóban tagadhatatlan büszkeség csendül. Ez jó pont. Jó helyre könyvelem el. Még mielőtt meggondolnám mit mondok, már ki is csúszik a kérdés a számon.

- Mit szólna, ha természetben fizetnék? – javaslom, de a következő pillanatban már látom, hogy hiba volt. Úgy ugrik fel, mintha villamos áram rázta volna meg. Azon sem csodálkoznék, ha így lenne. A kócos haja most szinte szálanként mered az égnek. Esküszöm, tényleg olyan, mint egy macska. Momentán egy nagyon mérges és sértett macska, amelyik jó alaposan felfújta magát.

- Maga szemét! – sziszegi felém. Nem értem, mi baja, meghökkenve pislogok rá. Ennek teljesen elmentek otthonról, vagy mifene? - Azt hiszi megengedném, hogy egy ujjal is hozzám nyúljon? Rohadék! Hajléktalan vagyok, nincstelen, de nem vagyok prosti! – tajtékozik, és ebben a pillanatban leesik nálam az egycentes. Ó te jó ég… azt hitte, hogy….. hogy ajánlatot teszek neki? Egyrészt röhögnék egy sort, másrészt utálkozom. Most komolyan… tényleg úgy gondolja, egy ilyen szakadt, koszos kis csövesre jött meg az étvágyam? Nekem, aki sztárokat és modelleket hurcoltam már az ágyamba?

- Fizessen meg egy luxuskurvát, maga nyilván azt is megkapja!  De én nem.... én nem vagyok olyan, megértette? – cirkuszol tovább a lány, és most, ebben a pillanatban elhatározom, hogy hagyom a fenébe az egészet. Nem éri meg. Ki nekem ez a lány, hogy ennyi törődjek vele? Senki és semmi. Segíteni akartam rajta is, magamon is, nem jött össze. Akkor élje csak tovább az életét, amíg tudja. Fulladjon bele a mocsokba, haljon éhen, meg fagyjon meg az utcán, nem érdekel.

Az ajtó felé indulnék éppen, de úgy állok a betonhoz ragadva, mintha odaöntötték volna a lábam. A hadonászás közepette beleakadt a keze az ételes dobozba, amit lerántott a földre. Majonéz, saláta, kenyérdarabok, és húscipó fekszenek most szinte használhatatlan formában a földön.

- Bassza meg – szakad ki egy nem túl kulturált, de őszinte megnyilvánulás a lányból, és úgy esik térdre a maradékok mellett, mintha a kivégzésére készülne. Reszkető kezekkel kezdi összekotorni a földről a morzsákat, és érzem, tudom, hogy ez alkalommal nem a hidegtől remeg ennyire. – Ez volt minden ételem – hajtja le a fejét mélyen, és ez a mondat szinte belebokszol egyet a gyomromba. Fájón, keményen… és mélyen. Elszégyellem magam. Ha felnézne, most látná, hogy pirosban játszik a fejem, az előbbi gondolataim miatt. Én nem vagyok ilyen…. Egyáltalán nem! Miért, és hogyan gondolhattam rá így? Ő csak egy ember. Emberi lény, aki éhezik, fázik, és most végtelenül kétségbeesett. Macskának mondtam? Nem, olyan most, mint egy csapdába esett, vergődő kismadár. Észre sem veszem, mikor térdelek mellé, és a koszról tudomást sem véve segítek, hogy összekaparja a földről azt, ami még menthető.

- Menjen innen. Maga tönkretett mindent – suttogja, és a hangja reszket. Érzem benne az elfojtott könnyeket, ami ezúttal már nem a gyomromba, hanem a szívembe vág vele.

- Nem megyek – válaszolom határozottan, aztán úgy érzem, magyarázattal tartozom. – Nézze, félreértett – mondom ki a nyilvánvalót. - A természetbeni járandságot nem úgy gondoltam, ahogy maga. Én arra céloztam, hogy pénz helyett mást adnék. Emberi életet. És ha most nem dob ki, akkor rátérnék, hogyan – veszek nagy levegőt, és magam sem tudom hogyan – mintha valaki más mozgatná a karomat – megfogom az állát, és finoman felemelem a fejét, kényszerítve, hogy a szemembe nézzen. Ahogy meglátom a smaragdzöld tekintetet, kedvem lenne magamhoz ölelni, és megvigasztalni. Fekete reménytelenség bujkál a szeme mélyén, és könnycseppek csíkozzák az arcát. Fogalmam sincs, mit történik velem, de egyet tudok. Nem akarom, hogy ez a lány sírjon miattam…. Vagy sírjon bármiért is. Nevetni akarom hallani. A napfényt akarom… újra.

Nem túl hevesen és vadul, de kihúzza az állát a kezemből, de a düh már kihunyt a szemében. Óvatos kíváncsiság csillan meg benne, aztán nagyot szusszan.

- Hát rendben. Hallgatom. De ajánlom, piszkosul meggyőző ajánlata legyen.

Remek. Győzelem.

Vége

Folyt. Köv.

Még egy nap a paradicsomban 5. fejezet

Tátogok, mint hal a szárazföldön, és a döbbenettől hátrálok néhány lépést. Az ajtó kicsúszik a kezemből, és a feltámadó szél sarkig nyitja. Azt hiszem, ha maga Santa Claus állna a bejárat előtt, az sem lenne ilyen megdöbbentő látvány, mint a kékszemű.

A hátrálásomat alighanem jelzésként értelmezi, hogy tolja be a garázsba a meglehetősen izgató testét. Erre a gondolatra kissé magamhoz térek, bár érezhetően el is pirulok közben.

- Ne szégyellje magát - von vállat, és körbenéz. Örülök, hogy nem lát bele a fejembe, így azt hiszi, azért vagyok vörös, mert marhára szégyellem a körülményeimet. Most, hogy ez eszembe jut, azt hiszem, igaz is. Ettől végigvág rajtam egy újabb hőhullám. Még jó, hogy nincs tükör a falon. Azt hiszem, már nem vörösben, hanem lassan lilában pompázok. Hogy zavaromat leplezzem, lerángatom a kabátomat meg az ételes dobozt az egyetlen székről, és suta mozdulattal jelzem, hogy foglaljon helyet.

Kissé feszengve néz rám, majd megrázza a fejét, és nekitámaszkodik a garázs falának. A zavarom hirtelen messze tűnik, most legszívesebben gúnyosan horkantanék egyet. Mit képzel ez, hol van, divatfotózáson? Ott szoktak így állni a modellek.

- Azt hittem, megkérdezi hogy kerültem ide, és miért - szólal meg a kékszemű, arcán egyszerre tükröződik csodálkozás és kíváncsiság.

- Amint magamhoz térek, ezt meg is fogom tenni - morgom válaszul, aztán megadom magam a belőle áradó érzéseknek, és leengedem a vállam. Szemmel láthatóan úgysem tűnik el addig, míg a végére nem jár a dolgának. Ha képes volt idejönni, a gettó kellős közepébe, nyomós oka lehetett, ha felkeresett.

- Ha most azzal akar gyanúsítani, hogy elloptam valamijét múltkor a kávézóban, jobb ha sarkon is fordul, és megy, ahogy jött - csattanok fel hirtelen. - És az újabb adományaira sem tartok igényt! Lehet, hogy úgy gondolja, hogy.... - fújom szinte egy levegővel, és csak akkor hallgatok el, mikor felemelt kézzel szót kér.

- Megengedné, hogy én is beszéljek? - vonja fel a szemöldökét, ezúttal kissé dühösen. - Nem szoktam tolvajlással megvádolni senkit alaptalanul, és néhány napja elég érthetően hozta a tudomásomra, hogy a pénzemből sem kér - fintorog, én pedig - csodák csodája - csendben várom a folytatást. Oké, akkor ezek szerint nem rendőrséggel fenyeget, és nem is a bőrömet akarja lenyúzni.

- Akkor meg mit keres itt? Egyáltalán hogy talált meg? - teszem fel végül a nagy kérdést. Hogy a köztünk vibráló - nem túl pozitív - energia teszi-e vagy sem, de a mennyezeten lógó csupasz villanykörte éles sercenésekkel vibrálni kezd. Aggódva kapom oda a fejem, ahogy a kékszemű is. Ő nyilván a testi épsége miatt aggódik, én meg azon, hogy rohadtul nincs pénzem új körtére. A sötétben élni viszont kedvem nincs.

- Szóval? - teszem oda újra a kérdést afféle mankóként, és a kékszemű végre elfordítja a tekintetét a lámpáról.

- Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. És ha ad nekem egy percet, hogy végre beszéljek, azt is elmondom, hogy bukkantam magára - hallom azt a mondatot, amit egyelőre csak a fülem fog fel, az értelmem nem. - Maga az egyetlen, aki szóba jöhet, és szükségem van magára. Elmondhatom a lényeget? - kérdezi, majd óvatosan leengedi a fenekét a székre, bár látszik rajta némi viszolygás.

A falig hátrálok, úgy nézek rá. A szavai végre eljutnak a tudatomig, és tátott szájjal meredek rá. Van még új a nap alatt. Ez minden gondolatom, miközben a matracra ereszkedem, és bamba bólintással jelzem, hogy beszéljen.

- Segítsen nekem felkészülni a legújabb filmemre - hallom a hangját, és most már meg vagyok róla győződve, hogy alighanem még mindig álmodom.

*****

Imádkozom. Komolyan, nem tudom hányadik fohászt mormolom el, mióta leállítottam a kocsit az utca elején. Ez a környék... egyenesen vérfagyasztó. Egy gettó. A közepes fajtából. Hosszan töröm a fejem, kiszálljak-e vagy sem. Egyrészt féltem magamat, mert nem szeretnék összeverve és kifosztva egy kórházban ébredni. Másrészt féltem a kocsimat. Gyanítom, hogy nagyon gyorsan csak a puszta váza maradna meg, amint beláthatatlan távolságra kerülnék tőle.

Úgy döntök, biztos ami biztos, és a volán mögött maradok. Lassan, szinte lépésben hajtok végig az úton. Tudom, hogy mit kell keresnem, csak azt nem tudom, hogy hol. Az ördögbe is, nem elég, hogy nyomorultul csóró, de azt hiszem ez talán a világ leghosszabb utcája.

Észreveszek egy csapat fiatal, színesbőrű fiút. Kinn ülnek egy hajdan szebb napokat is látott ház lépcsőjén. Magnó van mellettük, és ordít belőle valami olyan zene, ami egy primitív zenei alapból, meg sűrű és bősz káromkodásból áll.

Ahogy leállítom mellettük a kocsit, rémülten tekintenek fel. Nem tudom, van-e vaj a fejükön, de nyilván igen. Csak akkor nyugszanak meg kissé, mikor látják, hogy nem a helyi rendőrség érkezett.

Előveszek egy ötven dollárost, és meglobogtatom az ablakon át, hogy lássák. Összedugják a fejüket, végül az egyikük - amolyan falkavezér lehet - ruganyos léptekkel a kocsihoz siet. Elhúzom a pénzt az orra elől. Nem öregem, előbb beszélj. Láthatóan nem tetszik neki a rendszer, de végül engedi, hogy kifaggassam. Pontos címet nem, de legalább egy irányt mond. Remek.

Alig tíz perc múlva egy garázssoron állok. Néptelen, kihalt, és koszos. Végtelenül szemetes. Atyaég, itt élni nemcsak borzalmas lehet, de egy kész fertőzésveszély is. Legszívesebben elhajtanék, és elfelejteném az egészet örökre, de valami különös erő hatására kiszállok a kocsiból. Kissé összeszorul a gyomrom attól, hogy milyen magányosan koppan a léptem a feltört betonon.

A tizedik garázs ajtaján kopogtatok éppen. Eddig eredménytelenül. Már épp el akarok innen is sétálni, tovább a tizenegyedikhez, mikor az ajtó kinyílik. A nappali fényben hunyorogva, kócosan, koszosan ott áll előttem a smaragdzöldszemű lány. A szemében döbbenet. Meg tudom érteni. Úgy néz rám, mintha én lennék a Santa Claus.

Elengedi az ajtót, és elhátrál, amit felfogok invitálásként, hát belépek. Körülnézek, ennek láttára elpirul. Nem, ez talán nem is jó szó. Olyan vörös lett, mintha leégett volna a napon.

- Ne szégyellje magát - jegyzem meg egy apró vállvonással. Oké, hát nem egy Hilton, de azt hiszem egy hajléktalannak ez azért egész jó kis búvóhely. Feltéve ha eltekintünk a hidegtől, a kosztól, meg a berendezés szinte teljes hiányától. Furcsa mód még vörösebbé válik, aztán lepakolja az egyetlen székről a kabátját, meg egy jókora ételes dobozt. Még mindig nem szólal meg, csak egy béna mozdulattal jelzi, hogy foglaljak helyet. Végigfut rajtam a viszolygás. Istenem, hogy üljek le? Attól is frászban vagyok, hogy valamihez egyáltalán hozzáérek. Helyette inkább a garázs falának támaszkodom. Itt van talán a legminimálisabb veszélye a fertőzésnek. A lány arcán a zavart felváltja valami gúnyos megvetés. De még mindig nem szól. Olyanná válik ez az egész, mint egy némajáték, tekintve, hogy a kávézóban pár napja elég közlékenynek bizonyult.

- Azt hittem megkérdezi hogy kerültem ide, és miért - jegyzem meg, és kíváncsian méregetem a kócos hajtömeg alól kikandikáló zöld szempárt.

- Amint magamhoz térek, ezt meg is fogom tenni - jön a válasz, ami úgy hangzik, mintha egy rosszkedvű kutya morogna rám. Nem foglalkozom ezzel. Ezek szerint a döbbenet vette el a szavát. Nem csodálom. Mindenesetre jegyzem a tényt. Ha igent mond arra, amit kérni akarok tőle, még a jövőben is alkalmazhatom ezt a megszerzett információt, hogy mivel lehet leszerelni. Hirtelen vád és dac önti el az arcát, én pedig nem tudom hová tenni ezt a hirtelen pálfordulást.

- Ha most azzal akar gyanúsítani, hogy elloptam valamijét múltkor a kávézóban, jobb ha sarkon is fordul, és megy, ahogy jött - sziszegi felém, mire felvonom a szemöldökömet, elég értetlenül. - És az újabb adományaira sem tartok igényt! Lehet, hogy úgy gondolja, hogy.... - fújja, de ekkor már megunom a dolgot. Felemelem a kezem, szinte félbeszakítva vele a szóáradatot. Olyan ez a lány, mint.... egy macska. Ha veszélyben érzi magát - akár vélt veszélyben is - azonnal támad. Az előbb még akár ölbe lehetett volna venni megsimogatni, mint egy kölyökállatot. Most meg mind a tíz körmét villogtatja felém. Képletesen persze.

- Megengedné, hogy én is beszéljek? - vonom fel a szemöldökömet, és most érzem, hogy mérges vagyok. - Nem szoktam tolvajlással megvádolni senkit alaptalanul, és néhány napja elég érthetően hozta a tudomásomra, hogy a pénzemből sem kér - teszem hozzá apró fintorral. Egyszerűen nem értem, hogy lehet valaki ennyire önérzetes a nyomorban is, mint ez a lány.

- Akkor meg mit keres itt? Egyáltalán, hogy talált meg? - faggat, és ez alkalommal a tagadhatatlan kíváncsiság ragyog a képén. Bingo, végre, köszönöm! Eszerint rátérhetek a lényegre. Itt volt az ideje. A válaszba belekezdeni már nincs időm, mert a plafonon lévő csupasz villanykörte sercegni kezd. Kissé elhátrálok alóla, nem szeretném, ha szikrákat is szórna, és felgyújtaná a hajam, vagy a kabátom. A francba, ezerötszáz dolláros kabátról van szó. A meglepően jóképű fizimiskámat már nem is említve.

- Szóval? - teszi fel a kérdést újra a lány, elfordítva fejét az égőről. Az előbb ő is feszülten figyelte, de némi aggodalommal. Mintha azt számolgatta volna, vajon mennyibe kerülhet egy új körte, ha a régi bemondja az unalmast.

- Azért jöttem, hogy a segítségét kérjem. És ha ad nekem egy percet, hogy végre beszéljek, azt is elmondom, hogy bukkantam magára. Maga az egyetlen, aki szóba jöhet, és szükségem van magára. Elmondhatom a lényeget? - adom fel aztán az elvemet, és óvatosan leereszkedem a szabaddá tett, ütött-kopott székre. Azt hiszem, már így is úgy is összeszedtem valami fertőzést. Nagyot sóhajtok, és várakozásteljes arccal nézek a lányra. Ő a falig hátrál döbbenetében, és még a száját is nyitva felejti. Megmosolyogtató látvány. 

- Segítsen nekem felkészülni a legújabb filmemre - bukik ki a számon, és kénytelen vagyok elfojtani egy vigyort. Ott áll a falnál, és úgy néz rám, hogy a szemmel láthatóan meg van győződve róla, hogy ez csak egy álom lehet, semmi más.

Vége

Folyt. köv.

Még egy nap a paradicsomban 4. fejezet

Belököm a kulcsot a zárba, és belépek a házba. Végre valahára. Elég volt ebből a napból is. Fáradt vagyok, tényleg istentelenül fáradt. És még azt mondják, a színészet könnyű mesterség….

Ledobom a lakáskulcsot, és a kocsi kulcsait az előtérben álló komód tetejére, aztán felakasztom a kabátom. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy Moke máris megjelenjen, és fel-alá somfordáljon a lábam körül, aztán hangos nyávogással követeli ki magának a szokásos érkezési ceremóniát.

Leguggolok, beletúrok a sűrű, rőtvörös bundába, mire üvöltő dorombolással hanyatt vágja magát a kezem alatt.

- Szia – dörmögöm mély hangon, mire felugrik, nyújtózik, és a nappali irányába kocog, közben vissza-visszanéz rám, mintha csak azt kérdezné, megyek-e utána. Naná, hogy megyek szépségem. Rohadtul kell egy ital.

Felkattintom a villanyt a nappaliban, és a fehér fény elárasztja a szobát. Bentről a lámpa fénye, kintről a Hold ezüst sarlója megvillan az elhúzható üvegfalon, és az udvaron, a medence vizén. Kedvem támadna úszni, bár a kaliforniai tél azért nem épp erre lett kitalálva. Némi hezitálás után úgy döntök, marad a meleg vizű fürdőkád.

Öntök egy italt, kapcsolok némi zenét, és úgy vetem el magam a kanapén, mint akit elhagyott ereje utolsó maradéka is. Jobb, ha nem hunyom le a szemem, mert talán itt, ebben a szent percben el is aludnék.

Két puffanás, és a kanapé oldalának süllyedése mutatja, hogy megérkezett Miss Linx és Thursday is. Persze, Moke sem marad ki a sorból, naná, hogy nem. Ha a macskáknál van falkavezér, akkor az bizonyára ő. A három állat három felől veti rám magát, és három felől vedlenek össze éppen. Remek, ez a nadrág ma már biztosan a szennyesben végzi. Fel nem foghatom, hogy képes Mrs. Groove ezekből a szinte csak szőrből álló ruhákból újakat varázsolni. Talán ideje lenne fizetésemelést adnom neki.

Belekortyolok a whiskybe, és elégedetten felnyögök. Ez az íz jelzi számomra ténylegesen a nap végét. 12 óra hajtás… százszor ismételt jelenetek, verekedés, fagyoskodás. Aki azt mondja, hogy könnyű kamerák előtt állni, azt egyszer szívesen elvinném egy ilyen napra. Aztán hátha megváltoztatná a véleményét.

Jó ezt a whisky. Megmelegít. Ma az erdőben nem volt épp túl jó az idő. Az eső szakad – még most is -, és ez már nem a nyári, apró szemű, meleg eső, hanem olyan, ami a telet ígéri. Jeges, hideg, és kíméletlenül vág, mint a penge. Noha amikor lehetőség nyílt rá kabátba burkolóztunk, és bemenekültünk valamelyik fűtött lakókocsiba, csontig átfagytam. Fel nem foghatom, milyen lehet ilyenkor az utcán élni.

Tessék, már csak ez a gondolat hiányzott. Erről azonnal beugrik egy másik gondolat is. Egy lány. Egy smaragdzöld szemű lány. Mikor is láttam utoljára? Négy napja… abban a gyorsétteremben. Amikor kiosztott, aztán elrohant. Különös, de minden nap eszembe jut, ettől pedig dühös leszek. A francba, mit érdekel engem egy koldus, csöves nő? Ki ő nekem? Senki a világon. Segítettem annyit, amennyit lehetett. A többit oldja meg magának!

Újra elönt a harag. Annál rosszabb, mikor rájövök, hogy saját magamra vagyok mérges. Öntök egy újabb italt – a három macska háromfelé potyog az ölemből – és hogy eltereljem a gondolataimat, benyomom az üzenetrögzítő gombját. Három üzenet. Remek.

Az első a szokásos. Anyám. Önkéntelenül is elvigyorodom a szóáradaton.

- … és képzeld, Lizzy férjez megy. Tudod, a szomszédból, akivel annyit játszottál gyerekként. Mindig mondtuk is az anyjával, hogy….

Ezt szeretem anyámban. Noha már régen nem élek otthon, ha felhív, és mesélni kezd, szinte újraéled a gyerekkorom. Legalábbis fél Louisiana ott téblábol anyám, meg a telefon körül. És ahogy hallgatom, hát körülöttem is, mintha csak átúsztak volna az éteren.

- … azért majd hívj is, jó? Tudom, hogy sokat dolgozol, de mindjárt itt a karácsony. Remélem itthon töltöd, és nem…. Na mindegy. Légy jó kisfiam!

Kattanás, a vonal megszakad. Tudom, mit jelent a lenyelt mondat. Reméli, hogy nem Nina szoknyája mellé szaladok majd karácsonykor. Horkanok egyet. Na igen, ez az anyám. Imádta Ninát, de mióta megtudta, hogy szétváltunk, azóta újra az ő „kicsi fia” lettem.

A második üzenet. Semmi különös. Pénzügy, bank… stb. Ja, igaz is, a karácsonyi jótékonykodás. Mindig utalok egy izmosabb összeget valahová. Gyerekkórháznak, állatmenhelynek, ami épp jön. Idén hová kellene? Talán egy hajléktalan központnak.

Dühösen vágom le a poharat, amikor rájövök, hogy már megint egyfelé kalandoznak a gondolataim. Szerencsére a második üzenet véget ér, és a kijelző szerint még egy van hátra. Hát jó, gyerünk. Felkészültem mindenre.

Az ügynököm. Végre, erre vártam már napok óta! Leteszem az italt, és mohón bámulok az üzenetrögzítőre, mintha szuggerálnám. Gyerünk már, bökd ki!

- ….gratulálok Mr. Somerhalder, Öné a főszerep. És….

Fecseg még valamit, aztán elköszön, én pedig hihetetlenkedve csóválom a fejem. Greta… már ezerszer elmondtam, hogy hívjon Ian-nek, tegezzen, és ne nézzen úgy rám, mint egy testet öltött istenre. Úgy tűnik, hiába. Bár persze a hiúságomat legyezgeti, hogy akárhányszor rám néz, olvasni tudok a gondolataiban. A meglehetősen pajzán gondolataiban, hogy őszinte legyek.

Elvigyorgom magam, ezúttal már az örömtől. Sikerült a meghallgatás. Megkaptam a szerepet! Belebokszolok győztesen a levegőbe! Ez az, Ian Somerhalder. Még mindig én vagyok a legjobb.

*****

A forró fürdő nem sokat segített. Fáradt vagyok, de hiába forgolódom a kényelmes ágyban, az illatos ágyneműk között, képtelen vagyok a pihenésre. A fejem tele millió gondolattal. A munka, Nina, a munka, a zöld szemű lány…. Kicsoda? Úristen, megőrültem! Miért gondolok rá? Nem mindegy nekem, ki az a kis tetűfészek?

Dühösen, vad mozdulattal fordulok oldalra, aztán felnyögök, mikor rájövök, miért gondolok rá túl sokat… főképp Greta telefonja után.

Hány szerepet is vállaltam életemben? Fene tudja így nagy hirtelen. Sokat. Játszottam víz alatti kincskeresőt… hetekig vettem búvárleckét. Játszottam hajó… vagyis repülőgéptöröttet… néhány hétig egyedül éltem az isten háta mögött, hogy tudjam, milyen is ez. Játszottam világvége elől menekülő computertudóst… akkor részt vettem egy számítógépes kurzuson. Játszottam régen élt felfedezőt, elutaztam Ázsiába, hogy átéljem a hangulatát. Játszottam bérgyilkost, börtönökbe látogattam, hogy beszéljek eggyel-kettővel. Bármilyen szerepet is kaptam, igyekeztem jól felkészülni rá. Tapasztalatokat szerezni, hogy tényleg hiteles legyek. És, legyünk őszinték, mindig fene jól csináltam!

És most az új film… Egy szépen lassan lecsúszó tanárt kellene játszanom. Aki eljut a normál emberi életből az utcán való életig. A hajléktalanságig. És ha követem az eddigi gyakorlatot, akkor…

Felülök, mintha csak fellökne egy gondolat. Kérjek segítséget valakitől újra? Szerezzek újabb tapasztalatot, hogy hiteles legyek a filmben? Tényleg ezt akarom tenni?

Beletúrok a hajamba, és a gondolataim között megvillan egy zöld szempár. Csak egy valakire tudok gondolni, aki számításba jöhet. Bár jelenleg úgy gondolom, tényleg kezdek becsavarodni.

Az is lehet, hogy meg sem találom. Vagy ha mégis, hát faképnél hagy, vagy képen vág.

Tartok tőle, és valahol tudat alatt remélem is, hogy talán ez lenne a legjobb megoldás.

Vége

Folyt. Köv.

Még egy nap a paradicsomban 3. fejezet

Nagy keservesen belököm lábammal a garázs ajtaját, és beoldalazom rajta. Egy apró nyikordulással záródik be mögöttem. Mindig is csodálkoztam, mióta van egy garázsnak normális módon nyíló, igazi ajtaja, de aztán felvilágosítottak, hogy ez a hely már régen nem funkcionál garázsként. Mindegy, nem is érdekel. Most az én kis rejtekhelyem, és azt hiszem, ez bőven elég.

Fél kézzel magamhoz szorítom a kincsemet, a másik kezemmel pedig felkattintom a villanyt. Ez a mozdulat, és a nyomában mindent elöntő halvány, sárgás fény annyira tetszik, hogy egymás után megismétlem még vagy háromszor, és képtelen vagyok betelni vele. Az elmúlt évtizedben, míg egyik utcáról vagy városról kallódtam a másikra, sosem volt lehetőségem egy ilyen apró, és mégis civilizált műveletre. Most úgy érzem, a villany felkapcsolása jelenti nekem a kiemelkedést. A tényt, hogy nem a puszta utcán hajtom álomra a fejem. Legalábbis még három héten át.

Óvatosan az egyetlen kopott székre teszem a kezemben tartott dobozt, és lehuppanok a matracra. Ezzel lényegében azt hiszem, ki is merül a szobám berendezése. A szék, a matrac két takaróval, a hátizsákom a sarokban, benne egy váltás ruhával, és a csupasz villanykörte a mennyezeten. Ez jelenleg minden magaménak mondott tulajdonom.

A doboz… ez most a legjelentősebb mind közül. Nagyot szippantok az ételek szagából. Nem kukákból kiszedett kajamaradékot eszem. Nem, egyáltalán nem. Dolgoztam, és a munkám gyümölcse van most itt előttem. Azt hiszem, megfogtam az isten lábát.

Előkotrok egy halas szendvicset. Az ösztön azt súgja, faljam fel két harapással, de megtanultam már, hogy a ritka lehetőségeket jobb kiélvezni. Szinte morzsákat csippentek csak belőle, minden falatnál kiélvezem a számban elomló ízt, a halat, a salátát, a majonézes öntetet a két meleg cipó közt. Kár, hogy csak három nap volt. Kár, hogy már vége…

Lassan óvakodom be a kis kifőzdébe. Elég sokan vannak benn, valahogy elvegyülök a tömegben. Szerencsére nem vesznek észre, vagy ha igen, hát mit sem foglalkoznak velem.

Elindulok lassan az asztalok közt, benézek mindenhová, mintha csak valami ismerőst keresnék. Sehol, semmi maradék étel. Pedig ennem kell… már két napja nem volt normális étel a számban. Érzem, hogy éhes vagyok. De ma talán nem itt fogom megtalálni a szerencsémet.

Egy üres asztalon pénz… nyilván fizették a számlát, de még nem jött senki, aki eltegye a bankót. Tíz dollár… atyaég, mennyi mindent vehetnék belőle! Szendvicset… tejet… vagy egy hot-dogot. Nagyot nyelek, és még mielőtt gondolkodnék, hogy mit is művelek, úgy teszek, mintha megbotlanék, és ráesnék az asztalra. A pénz pedig már itt is van a markomban… érzem a ropogós bankjegyet. Jól van Connie… egy ember figyelt csak fel rám, az is csak jót vihogott a „bénaságomon”. Most már csak szépen, lassan, kifejezéstelen arccal visszafelé, úgy, ahogy bejöttem… egészen a kijáratig.

- Tegye csak szépen vissza azt a pénzt – szólal meg hirtelen egy hang a hátam mögött, én pedig riadt képpel perdülök meg. A francba! A rohadt, büdös életbe! Már majdnem összejött, csaknem sikerült! De még próbálom menteni a menthetőt, bár tudom, hogy vajmi kevés esélyem van rá.

- Miféle pénzt? – kérdezem ártatlanul, tágra nyílt szemekkel. Kipróbált módszer, általában bejön. De ennél a pasasnál nem fog. Nagydarab férfi. Úgy értem, magas, és izmos. Az arca barázdált, kemény, olyan jó ötvenes lehet. Ha visszautaznék az időben, azt hiszem, ilyenek lehettek az első telepesek a földrészen. Olyan ez a pasi, mint egy modern cowboy.

- Amit a markodban szorongatsz, te lány – morogja oda nekem a férfi. Délies akcentussal beszél. Szerintem jól tippeltem. Tényleg cowboy. Talán Louisiana, Texas, Arizona lehet a születési helye. Legszívesebben röhögnék, amikor azon kapom magam, hogy noha épp most kaptak lopáson, én magamban földrajzolok.

Belátom, hogy nincs értelme a tagadásnak. Már páran minket néznek, és ha ellenállok, vagy balhézok, akkor jön a rendőrség. A puszta gondolatra is kiráz a hideg.

Engedelmesen szétnyitom a markom, és a szemem lesütve hagyom, hogy a férfi elvegye a bankót a tenyeremből. Ezzel vége annak a reményemnek, hogy ma legalább megtömhetem valamivel a dühös medveként korgó gyomromat.

- Éhes vagy, lány? – hallom a kérdést, már valamivel enyhébb hangnemben, de nem emelem fel a fejem. Mégis mit gondolt? Hobbiból járok kaját vagy lóvét csórni valahová? A fejem továbbra is lehajtva tartom. Szégyellem magam. Még mindig, még most is mélyen szégyellem magam, minden alkalommal, mikor tudom, mennyire mélyre süllyedtem.

- Gyere – ragadja meg a karom a férfi. Nem fájón, de határozottan. Vezetni kezd a bolt hátsó része felé. Egy apró iroda, alighanem az övé. Menet közben átadja a pénzt egy vékony, magas fiúnak, aki leplezetlen lenézéssel mér végig engem. Hajszál választ el tőle, hogy ne rúgjak tisztességeset a bokájába.

- Ülj le – int a férfi, de nem zárja be mögöttünk az irodája ajtaját. Egy kis szekrény, egy íróasztal, egy szék, meg egy fotel. Szőnyeg a lábam alatt. Tisztességes ember tisztességes helyének tűnik. Talán van annyi mázlim, hogy nem fogja rám hívni a zsarukat. Félve leereszkedem a fa székre, de csak fél fenékkel. Itt minden túl tiszta hozzám, meg a ruhámhoz képest.

- Nézd…. – vágja zsebre kezeit a férfi, fel-alá járkálva előttem. – Látom, hogy nem vagy a helyzet magaslatán. Gondolom nincs hol enned, sem hol élned. Így van? – teszi fel a kérdést. Megrántom a vállam. Kezdjek el magyarázkodni?

- Ennek ellenére lopni még mindig törvényellenes – torpan meg a „cowboy”. – Ha pénzre, vagy bármi másra szükséged van, dolgozz meg érte.

Felkapom a fejem. Dolgozni…. Fura, de jó dolog. Szeretek dolgozni! Olyankor embernek érzem magam, nem valami csatornába való mocsoknak.

- Az egyik emberem kidőlt a sorból, legalábbis néhány napra. Szükségem lenne valakire, aki mosogat a vendégek után. Talán vállalhatnád, ha lenne kedved.

Nem válaszolok, de feszült figyelemmel bámulok rá. A képemre kiül a mohósággal kevert remény.

- Három nap – mondja hirtelen a férfi. – Kapsz tiszta ruhát, pénzt a munkádért, és ehetsz közben annyit, amennyi beléd fér. Ez az ajánlatom. Azt hiszem, elég tisztességes. Cserébe elvárom, hogy ha vállalod, te is az legyél. Ha lopáson, vagy más disznóságon kaplak, nemcsak kipenderítelek, hanem kihívom a rendőröket is. Értettük egymást?

Biccentek, de a lelkemben kinyílt valami remény. Még ennyi év után is meghat, ha találkozom az emberi jósággal.

- Akkor azt hiszem, máris kezdhetsz – mondja a férfi. – A nevem egyébként Uncle Jack. Nem viccelek – teszi hozzá, mikor látja, hogy kissé megrándul az ajkam. – Mondj már valamit. Talán néma vagy?

Felnézek, egyenesen a szemébe. Kék, kobaltkék. Úgy látszik, a sors mostanában a kék szeműeket sodorja az utamba.

- Nem uram, nem vagyok az – válaszolom halkan, de határozottan. – A nevem Connie Cooper. És vállalom a munkát.

Felriadok a merengésből. A halas szendvics már elfogyott, és most egy újabbat veszek elő a dobozból. A bőrömön még mindig érzem a tusfürdő illatát. Uncle Jack azt is megengedte, hogy használjam a tusolóját. Egész pontosan, még mielőtt a konyhájába engedett, elzavart tisztálkodni. Utólag belegondolva, meg is tudom őt érteni.

El sem lehet mondani, milyen volt a forró fürdő, és a tisztaság. Ruhákat hozatott nekem. Tiszta ruhákat. Olyanokat, amiket más nem hordott még talán előttem. Ha behajlítom a karom, szinte érzem a friss anyag roppanását.

A munka kemény, és fárasztó, de mégis jó. A konyhában meleg van, isteni, áldott meleg egyfolytában. Szorgosan mosogatok, és rengeteg tányéron van maradék. Néha olyan falatok, amikhez hozzá sem nyúltak.

Zabálok. Tudtam, hogy a többi dolgozó lenéz érte, amiért maradékot tömök magamba, mint egy disznó, de nem érdekel. Ők nem tudják milyen fázni, milyen éhesnek lenni, mígnem az ember már elszédül, és a lelke üdvét is odaadná egy fél kifliért. Néha úgy teleeszem magam, hogy úgy érzem, napokig nem leszek éhes. Kezdek hozzászokni a jóhoz. Túlságosan is…

Uncle Jack meg volt elégedve velem. Egészen addig, míg a harmadik nap délutánján, a legnagyobb munkám közepette meg nem szólalt egy nyekergő, arrogáns hang a hátam mögött.

- Hát ez az a szutykos, akit Jack a helyemre állított?

Szinte látom magam, ahogy megperdülök. A vadmacska abban a pillanatban felébred bennem, és kiereszti a körmeit. Fiatal fiú, talán olyasmi lehet, mint én. A tekintetében pedig az az undor, amihez már volt időm hozzászokni hosszú évek alatt.

- Tűnés a helyemről, de nyomorult, büdös kis csöves – sziszegi felém, az öklöm pedig abban a pillanatban meglendül. Egyenes a fiú arcának közepébe vágódik, a vér pedig, az orra vére, ívben a falra fröccsen.

Aznap este két k.o-t ütöttem. Egyet a srácnak, és egyet magamnak. Uncle Jack kiadta a béremet, és kidobott. Azt mondta, gyűlöli a verekedőket, és hogy a környékére ne tegyem soha többé a lábamat.

Nagyot sóhajtva, és jóllakva elnyúlok a matracon, magamra húzva a két takarót. El kell aludnom, nagyon gyorsan el kell aludnom. Ismerem ezeket a perceket. Azelőtt kell aludnom, mielőtt eljön, és markába kapja a lelkemet a reménytelenség. Lekattintom a villanyt, lehunyom a szemem, és átadom magam az álomnak.

Ki tudja, mennyi idő elteltével dörömbölnek az ajtón, hogy az csaknem kiszakad a helyéről. Rémülten ugrom fel, lábujjammal belerúgok a székbe. Szaporán káromkodom, és keresem a vaksötétben a kapcsolót. Megvan. A sárgás fény felvillan a mennyezeten, én pedig dobogó szívvel igyekszem az ajtó felé. A dörömbölés újra felhangzik, én pedig rémülten nyitom ki az ajtót, és leesik az állam. A vonattól megmentő kékszemű áll a jelképes küszöbön.

- Na végre – mondja köszönésképpen, és végigmér tetőtől talpig. – Órák óta keresem. Beszélnem kell magával.

Vége

Folyt. Köv.