Tükröddé válva 10. fejezet

Már érezhetően délutánba hajlott az idő, mikor magamhoz tértem. A nap fénye már csak a szemközti házak ablakiról verődött a szobámba, és csendes nyugalom honolt mindenhol. Azaz, nem teljesen mindenhol. Kintről a konyhából halk neszezés szűrődött be, és ettől egy csapásra eszembe jutott minden, hogy ki szöszmötölhet odakinn, és hogy miért van nálam. Nem lettem boldog a ténytől. Olyan szép volt az álmom… egy olyan világ, ahol normálisan élhettem, és nem volt tele az életem szörnyekkel.

Magamra kapkodtam a ruháimat, a fürdőbe siettem, és belenéztem a tükörbe. Próbáltam másként nézni az arcomat, annak az információnak a tudatában, hogy már tudom, ki és mi az apám. De ugyanazok az arcvonások néztek vissza rám. A hajam barna, a szemem füstöskék, szépen formált száj, fitos orr. Felhúztam az ínyemet, megszemléltem fogaimat, és elképzeltem, hogyan is festenék olyan vámpírfogakkal, amiket láttam Damonon… és azon az idegen rémen, akit tegnap óta apámnak nevezhetek.

Damon gondolata kiugrasztott a fürdőből. Nagy sóhajjal kivonultam a konyhába, és meglepve láttam, hogy ugyanúgy, ahogy nála, mikor a karácsonyestét ünnepeltük, épp főz valamit.

- Jó reggelt Csipkerózsika – nézett rám, ahogy beléptem. Nem válaszoltam, leültem az asztalhoz, és a következő pillanatban már elém tett egy bögre kávét.

- Jól aludtál? Rendben vagy? – fürkészte az arcomat közelről, én pedig kissé hátrahőköltem a közelségétől.

- Nem kell rám mászni – morogtam dühösen, és kézbe fogtam a kávét.

- Jól van, jól van – emelte fel a kezeit, és visszahátrált a tűzhelyhez. – Szokatlanul morgósnak tűnik ma valaki – tette hozzá halkan.

Lecsaptam a kávét az asztalra, és dühösen meredtem rá.

- Nyilván nem azért, mert okom van rá, ugye? – szikráztam, és nem értettem saját magam. Ha Damon nincs, ma már talán nem élnék. Az életemet mentette meg, és most is rám vigyáz. Hálásnak kellene lennem, nem mérgesnek, de mégis… Damon ugyanolyan volt a szememben, mint az apám. Egy természetfölötti szörnyeteg.

Láttam, ahogy felém fordul, megforgatja a szemét, aztán lekapta a gázról az ételt. Öntött magának is egy kávét, leült velem szemben, és félrehajtott fejjel méregetett.

- Na halljam, ki vele – adta meg a szót – ne tarts magadban semmit! Tudom, hogy millió mondandód van, és nem is a legszebbek, szóval… hallgatlak. Mi a baj?

Magabiztos tárgyilagossága még jobban felhúzott. Azon sem csodálkoztam volna, ha a bennem lévő feszültségtől  a hajam szálanként szétmeredt, és úgy maradt volna.

- Mi a baj? – visszhangoztam tágra nyitott szemekkel, és a következő pillanatban hisztérikus hahotában törtem ki. – Nincs semmi baj! Vagyis várj… valami talán mégis! Mondjuk, hogy romokban hever az egész eddigi életem! Csak ennyi a baj! Volt egy nem túl tökéletes, de mégiscsak családi képem, ami széttört! Volt egy álmom, ami most széttört! Volt egy életem, ami küzdelmes volt ugyan, és nehéz, mégis szerettem, és ez most semmivé lett! Olyan dolgokkal kellett szembesülnöm, amik egyszerűen nem kellene, hogy létezzenek! Igen, dühös vagyok! Dühös vagyok anyámra, hogy ezt eddig eltitkolta előlem! Dühös vagyok arra a rémre, aki itt járt, és apának nevezte magát! Gyűlölöm minden porcikáját! Dühös vagyok magamra, mert hagytam, hogy az orromnál fogva vezessenek! De a legjobban…. Rád vagyok dühös! – kiáltottam hangosan, és belenéztem a kék szemeibe.

Egy pillanatra láttam rajta átcikázni a meglepetést. Nem hagytam szóhoz jutni. Mintha valami gát szakadt volna át bennem, úgy éreztem magam. Szavaim árját nem állíthatta meg semmi.

- Igen, rád! – ismételtem el. – Mert hülyére vettél! Kihasználtál, hogy a közelembe kerülj! Megkereshettél volna, elmondhattad volna az igazat! Lehet, hogy kidobtalak volna egyszer, kétszer, vagy háromszor, de előbb-utóbb talán hittem volna neked! Legalább neked nem kellett volna hazudnod! De nem! Te úgy tettél, mintha véletlen találkoztunk volna! Úgy tettél, mintha tetszenék neked! És én bolond, tényleg el is hittem ezt! És amikor megcsókoltál – halkult el kissé a hangom – azt sem azért történt, mert mindketten akartuk, hanem a kötelességedet teljesítetted! – kiabáltam már újra teljes hangerővel.

Képtelen voltam kontrollálni magam, az üres bögrével ütögettem az asztalt, nem épp kíméletesen.

- És most azt várjátok, hogy hálás legyek? Mert megmentettetek? Hát nem kell engem pesztrálnotok, lemondok a megtiszteltetésről! Mi a legrosszabb, ami rám várhat? Hogy olyanná válok mint ti? Ha már én is ilyen rém leszek, már nem fog érdekelni!

A bögre megadta magát a kezemben, és darabokra tört, ugyanebben a pillanatban pedig Damon felugrott, és már előttem is állt. Rémültem hőköltem hátra, de csak leguggolt elém, megfogta a vállamat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Úgy látszik, te még most sem érted, mi folyik körülötted igazán – rázta a fejét, aztán odahúzta a másik konyhaszéket mellém. Leült, egy darabig fixírozta a padlót, amíg összeszedte a gondolatait, én pedig dacos arckifejezéssel vártam.

- Apád nem azért keresett meg téged, mert át akar változtatni – nézett rám Damon lassan. – Persze, idővel majd lehet, hogy megtörténik, de most… valami mást akar tőled.

Éreztem, ahogy kiül a csodálkozás az arcomra.

- Angel – folytatta Damon lassan – te olyasvalami vagy, amire még nem volt példa a mi történelmünkben. Egy vámpír, egy ősvámpír, mint apád, gyereket nemzett egy halandó nőnek. És a gyermek EMBER lett. Nem vámpír, nem egy szörny, hanem ember. Te vagy a világon az egyetlen, akiről tudok. Számunkra…a vámpírok számára…te vagy a tökéletes lény. Megvan benned az, ami bennünk is. Erő, kitartás…még talán bizonyos képességek is. De ezek háttérbe szorulnak az emberi oldalad mellett. Képes vagy érezni, amire a mi fajtánkból nem mindenki képes. Lelked van, ami közülünk sokaknak már nincs. Hosszú évszázados lét után, már nem mindenkinek van. És képes vagy rá, hogy elviseld a napfényt, az pedig olyan dolog, amiért a mi fajtánk ölni tudna. Vagyunk néhányan kiváltságosok, akik képesek vagyunk létezni a fényben is, de mint már láthattad, csak ezzel – emelte fel gyűrűs kezét. – De te az emberi feled folytán vagy rá képes! Félig ember, félig vámpír! Egyesítve magában mindkét faj legjobb tulajdonságait… Egyszerűen tökéletes. És apád… ezt a tökéletességet akarja tovább fejleszteni.

Hallgattam egy darabig, emésztettem, amiket mondott.

- Damon, ezt én még most sem értem – mondtam neki már megcsendesedve, és azon kaptam magam, hogy a gyönyörű kék szemeibe mélyedek… és fura módon, nem volt ellenemre az érzés. Aztán megráztam a fejem.

- Hogy érted az, hogy fejleszteni? Tanítani akar engem?

Damon ajkáról felszakadt egy sóhaj. Megfogta a kezem, megszorította, és csak ennyit mondott.

- Nem Angel. Veled akarja a mi fajtánkat szaporítani.

*****

Úgy éreztem, mintha megnyílna a konyha padlója, és zuhanni kezdenék, és ezzel együtt a mennyezett süllyedni kezdene, és rám szakadni.

- Micsoda? – motyogtam, teljesen lezsibbadt ajkakkal és érzékekkel.

Damon bólintott, mintegy jelezve, hogy megérti, hogy érzek, és még mindig a kezemet markolászva folytatta.

- Ha a mi fajtánk képes lenne veled… khm… együtt lenni – fogalmazott rendkívül finoman – és utódokat létrehozni, az utódok jó eséllyel ugyanolyanok lennének, mint te. Örökölnék az apjuk vámpír génjeit, és a te ember génjeidet is. Ragadozó lenne, egy tökéletes gyilkos, mert azzá nevelnék. Nem a te gyerekeid lennének… csak egy automata lennél a számunkra. Ők nevelnék a saját fiaiakat és lányaikat, a saját természetük alapján, előcsalogatva belőlük a vámpír ösztönt. De azzal a ténnyel együtt, hogy képesek lennének a napfény elviselésére, képesek lennének közétek vegyülni, emberek közé. Minden téren. És mire észbe kaptok… már készen is van a vámpírok irányította világ, ahol ti legfeljebb az étrenden szerepelhettek. Azok a gyerekek pedig, akik nem felelnek meg a céljaiknak…. – tett egy mozdulatot, de anélkül is tudtam, mit takar a befejezetlen mondata.

- Vagyis… - próbáltam összeszedni dermedten a gondolataimat – azt akarod mondani, hogy az nemzene velem gyereket, aki csak akar… erre kellenék nekik… NEM, EZ NEM LEHET IGAZ! – kiáltottam fel hirtelen. – NEM DAMON, MONDD, HOGY NEM IGAZ, KÉRLEK, MONDD, HOGY EZ AZ EGÉSZ NEM IGAZ…. – tört ki belőlem a zokogás, éreztem, ahogy elkap, mellkasára szorít. Az első reakcióm az volt, hogy el akartam húzódni… de aztán mégsem. Mert megnyugtató volt a közelsége, jóleső. Éreztem, ahogy a hátam simogatja, nyugtató szavakat suttog a fülembe, és igyekszik lecsillapítani. Most először, az igazság kiderülése óta, éreztem valami bizalmat iránta.

Lassan, nagyon lassan lecsillapított. Már csak szepegtem, és könnyes szemeimet törölgettem.

- Jobb már? – kérdezte gyengéden, a hajamat simogatva. Elengedett, és pedig elhúzódtam tőle, vissza, az előbbi helyzetembe. Felálltam, szavak nélkül. Vissza akartam menni a szobámba, visszamenekülni az álmok világába. De a hangja megállított.

- Szeretném, ha tudnál még valamit – lépett oda hozzám. – Igen, anyád kért, hogy kerüljek a közeledbe, és vigyázzak rád. Igen, ezért mentem neked az áruházban, nem is egyszer, hogy felhívjam magamra a figyelmedet. De utána, benn a bárban… már nem ezért beszélgettem veled. Nem ezért vittelek haza, vagy hívtalak el karácsonyozni. És nem ezért csókoltalak meg – suttogta. – Hanem mert tényleg megtetszettél nekem. Tudom, hogy nem vagyok emberi lény, és nincs esélyem nálad. Elfogadom, és megértem. De szeretném, ha tudnád, hogy sosem játszottam veled.

Tágra nyílt szemekkel néztem rá, de nem hagyott szóhoz jutni.

- Menj – mondta. – Pakolj össze néhány holmit. Aztán egyél. Valami azt súgja, nemsokára mennünk kell. Apád nem fogja feladni, és vissza fog térni. És gondolom, azt nem szeretnéd megvárni.

Álltam egy helyben, néztem, ahogy csendesen tálalni kezdett. Amit most éreztem, arra nem tudtam szavakat találni.

Vége

FOLYT. KÖV.