Tüskék közt a virág 15. fejezet

Még talán soha – vagy időtlen idők óta először – ébredtem olyan jóleső nyugalommal és békével a szívemben, ahogyan ma reggel. Egy hatalmas nyújtózással recsegtettem a csontjaimat, és élveztem az ablakon besütő nap fényét, amit tűzvörössé varázsolt a piros sötétítőfüggöny.

- Jó reggelt – motyogtam még lehunyt szemekkel, ahogy egy meleg, lélegző testhez ért a kezem, és addig tapogatóztam, míg meg nem találtam a borostás arcot.

- Szia – leheltem még hozzá halkan, majd végre valahára felnéztem, és Joseph szintén álmos képére esett a pillantásom.

- Neked is jó reggelt – dörmögte ő összehasonlíthatatlanul mély hangján, és máris mosolygott rám. – Látod? Igy szép az ébredés – araszolt hozzám közelebb, és mire feleszméltem volna, máris megcsókolt.

- Mi a baj? Csak nem az este? – nézett aztán rám, mikor igyekeztem magam nyakig beásni a takaró alá. – Ennyire nem lehetett rossz.

- Nem, nem volt – beszéltem a paplannak. – Csak egyrészt csupasz vagyok. Másrészt meg… az egy éjszakás kalandok nem az én stílusom. Nem is tudom, mi ütött belém… - nyögdécseltem.

- Ami engem illet, semmi kifogásom ellene, ha csupasz vagy. Imádom a látványt – válaszolt Joseph, fél könyökére támaszkodva, és máris megvillantotta szokásos pimasz kis vigyorát. – És ami a másik aggályodat illeti… majd gondoskodom róla, hogy ma éjjel, és utána, meg persze azután is megadd magad nekem. És máris nem beszélhetünk egy éjszakás kapcsolatról – tette hozzá, és ez a mondat valahogy feloldotta bennem a szégyenkezéssel kevert feszültséget, mert elnevettem magam.

- Na végre – simított végig Joseph a vállamon. – Ne légy már mindig olyan, mint…

- Mint micsoda? – néztem rá kíváncsian. – Gyerünk, fejezd be a mondatot!

- Mint egy kisnyuszi, akit épp most szidott le az anyukája, ő pedig beijedt ettől – harapott a vállamba őszőkesége nevetve. – Tegnap este láttam a másik oldaladat is. A vérmes, tüzes nőt. Anyám… amit csináltál velem… - vágott szemével az ágyéka felé.

- Hello! – ültem fel, nem érdekelve, hogy a takaró az ölembe esik. – Már megbocsáss, de tudtommal te kezdted el. Én meg maradjak az adósod? Beláthatod, hogy ezt nem lehet – kuncogtam, és megrezzentem, mikor Joseph keze megsimogatta fedetlen mellemet.

- Igen, igazad van. Hiába, a csalhatatlan női logika – dünnyögte, majd hirtelen visszarántott az ágyra, és máris hozzám tapadt a takaró alatt, én pedig szívdobogva érzékeltem reggeli heves izgalmát.

- Nekem kedvem lenne folytatni a tegnap estét, és szép ébredést varázsolni magunknak – csókolgatta a nyakamat, én meg vitézül küzdöttem a vágy ellen.

- Nem lenne ellenemre – nyögtem – de nekem ma dolgozni kell. Most vannak a legszebb reggeli órák… és ha szeretkezni kezdünk, egy munkanapomnak máris lőttek. És mint emlékeztetnélek, tegnap sem csináltam semmit, mert görbe születésnapot tartottunk – simítottam végig az arcán, ő pedig – csalódott képpel ugyan – de elengedett, hogy kikászálódhassak az ágyból.

- Javaslom, hogy nagyon gyorsan öltözz fel, mert ha sokáig egy szál semmiben látlak, nem leszek ura magamnak! – figyelmeztetett.

- Megkíméllek tőle – vigyorogtam el magam, a ruháimat összeszedve. – Elmegyek tusolni… addig készíthet egy reggelit, Forróvérű uraság – fintorogtam rá kajánul, majd lerántottam a takarót, hogy láthassam is merevségét, és kacagva kirohantam a fürdőszobába.

*****

- Még mindig hihetetlen, hogy velem akartál jönni – piszkálgattam a gépemet, miközben ide-oda zötyögtem a terepjáró ülésében. – Óvatosabban… elharapom a nyelvem.

- Mert be sem áll a szád – nevetett Joseph. – Miért ne jöttem volna veled? A kezdeti néhány nap után, mikor meg tudtalak volna fojtani a zuhany alatt, most kimondottan élvezem a társaságodat. Talán ellenedre van, hogy itt vagyok veled?

- Ha igent mondok, megharagszol? – vettem elő egy negédes mosolyt.

- Nem, egyáltalán nem – rázta Joseph a fejét. – Csak éppen kiteszlek itt a sivatag közepén, és hazahajtok a terepjáróval. És míg te négykézláb fogsz a végén hazakúszni, kilógó nyelvvel, addig én a ventilátor előtt, egy üveg hideg sörrel a kezemben fogom nézni a napnyugtát.

- Szadista – morogtam, aztán menet közben odahajoltam, és csókot nyomtam az ajkára. – Szeretem, ha velem vagy – ismertem el. – És bármily hihetetlen, de nem az előbb felvázolt lehetőség mondatja ezt velem – érintettem meg a sebváltón fekvő kezét, és lágyan simogatni kezdtem.

Joseph elmosolyodott, és különös tekintetet vetett rám. Úgy ragyogott a szeme felém, mint a napfény az égből, és mintha hirtelen valami megmoccant volna a gyomrom legmélyén.

- Ennek nagyon örülök – emelte fel a kezem, és megcsókolta, majd miután egy nagyobb kő megdobta kissé a kocsit, apró sóhajjal visszatért a valóságosabb dolgokhoz. – Meddig menjünk még?

- Szerintem állj meg! – vágtam rá hirtelen, és miután a kocsi mozgása megállt, előrébb hajoltam az ülésben. – Az meg mi ott? – mutattam előre, a homlokomat ráncolva.

- Hol? – értetlenkedett Joseph, de hiába meresztette a szemét az általam mutatott irányba.

- Ott… olyan harminc méterre – bújtam oda hozzá teljesen, hogy az ő szeme szögéhez irányítsam a tekintetét. – Ha továbbra is a fenekemet fogdosod, remegni fog az ujjam, és tényleg nem fogod meglátni – mondtam apró kis mosolygással.

- Oké, akkor a simogatás elhalasztva. De be fogom hajtani – csókolt bele Joseph a nyakamba, majd újra követte az ujjam irányát.

- El is várom, hogy majd behajtsd – kacsintottam rá, majd visszapillantottam a földre. – Ott olyan, mintha egy sávban más színe lenne a talajnak – mondtam ki elgondolkozva. – Mitől lehet?

- Nézzük meg! – javasolta Joseph, máris kiugorva a terepjáróból, és követtem példáját, a gépemmel a nyakamban. – Nem kell most semmi más… ez bőven elég – intettem, hogy a kocsiban hagyhatjuk az objektívekkel teli táskát.

Csendben lépkedtünk egymás mellett, hogy mikor végül elénk tárult az előbbi látvány megfejtése, a szám is tátva maradjon.

- Ejha! – füttyentett Joseph is. – Rendben, te nyilván a szépségét nézed, de nekem most az az első gondolatom, hogy nem ilyen jó a szemed, hát itt landoltunk volna egy perccel később.

- Ha a kocsi ide zuhan, mi sem úsztuk volna meg olyan simán – szemléltem a körülbelül két és fél- három méteres mélységet magunk előtt.

- Mi ez itt, valami kanyon? – érdeklődtem, de szemem már a függőleges falakat kutatta, hogyan lehetne lekerülni az aljba.

- Nem hiszem – guggolt le Joseph, és néhány alattunk lévő gyökér felé intett. – Inkább valami ezer éves, kiszáradt folyómeder. Vagy vízmosás. Legalábbis a növényzet maradékából ítélve.

- Gyerünk le – indítványoztam, és keservesen ugyan, néha csúszva egyet-kettőt, de a karvastagságú gyökérzetbe kapaszkodva leértem a vízmosás aljára.

- Te jó ég… mintha rám akarna dőlni az oldalfal – motyogtam. – Tiszta Gulliver óriásországban – tettem hozzá.

- Szerintem vízmosás – ismételte magát Joseph, miután egy jókorát huppant mellettem a bakancsa, ahogy ő is leérkezett mellém. – Ha folyómeder volna, alighanem nagyobb lenne a szélessége. Alig két méterre van a másik oldal – vágta zsebre a kezét. – Kicsit klausztrofóbiás érzésem van így.

- Nem fog ránk omlani… remélem – mondtam ki az óhajomat.

- Nem fog. A gyökerek tartják a földet – vont Joseph vállat, majd megfogta a kezemet. – Sétáljunk kicsit előrébb. És itt csinálhatsz néhány jó fotót is.

- Ebben nem lesz hiány – kulcsoltam át ujjaimat az övén, és lassan lépkedni kezdtünk a medret beborító, sűrű vörös homokban.

- Egyszerűen hihetetlen ma a hőség – törölte meg a homlokát Joseph néhány perc séta után. – Mióta itt vagyok, még egyszer sem volt ilyen melegem – csóválta a fejét, és észrevettem, hogy a pólója mellkasán és derekán már nedves volt az anyag.

- Azt hittem, csak velem van a baj – kapkodtam levegő után. – Mintha tűzből lenne a levegő – tátogtam. – De miért van itt ilyen borzalmas meleg?

- Talán ide beszorul a levegő – találgatott Joseph, míg magam beállítottam a gépet, és készítettem egy fotót a felénk magasodó meder faláról, és a fölötte ragyogó kék égről.

- Azért megérte ide lemászni, és izzadni – legyeztem meg magam a kalapommal néhányszor. – Hihetetlen gyönyörű a természet – tartottam oda a homlokomat a hirtelen feltámadt, hűvös szellőnek. – Tessék, csak emlegetni kellett a meleget. Máris megérkezett az enyhülés. Szeretnek minket odafenn.

- Azért ez fura, nem? – ráncolta a homlokát Joseph elgondolkodva. – Nagyon hirtelen jött ez a hűvös szél. És… valahogy a nap sem süt már úgy, mint eddig – kémlelte az égbolt azon részét, ami látszódott jelen helyzetünkből.

- Igen… talán igazad van – eszméltem fel hirtelen magam is, majd néhány másodperces fülelés után a szemébe néztem. – Túl nagy a csend. A madarak is elhallgattak – torpantam meg hirtelen, mikor mély, robajló morajlás hallatszott fel.

- Robbantanak valahol? – kérdeztem bambán.

- Én azt hiszem, hogy nem – forgatta meg Joseph a tekintetét. – Azt hiszem, jókora esőt fogunk kapni a nyakunkba.

- Lehetetlen. Nincsenek felhők az égen – mondtam megfellebbezhetetlenül, de ekkor újra felhangzott a morajlás, és már tökéletesen fel lehetett ismerni a közelgő istenítélet hangját.

- A francba! – mondtam. – El fog ázni a gépem… a kocsiban a cuccom… és a kocsi is! – néztem Joseph arcába, de a szél ekkor már egyre és egyre fokozódó tempóban lobogtatta az ingem ujját.

- Oké… akkor futunk! –adta ki a vezényszót Joseph, majd a kezem megfogva vonszolni kezdett magával, visszafelé az eddig megtett úton.

Az idő ekkor már észrevehetően megváltozott. Az eddigi morajlásba belevegyült a szél hörgése-jajgatása, és néha olyan erővel esett nekünk, mintha feltett szándéka lett volna ledönteni minket a lábunkról. A felhők, amiket hiányoltam, úgy érkeztek meg fölénk, mintha csak varázsütésre kerültek volna az égre, és mire megtettük az út egy szakaszát, már kövér esőcseppek hullottak ránk.

- Juhuhúúúúú! – kiáltott Joseph, a nyakát behúzva. – Ez jéghideg!

- Én is… érzem… - ziháltam a futástól, mert ekkor már elkapott bennünket a hideg égi áldás. – Ez nem eső… ez felhőszakadás! – visítottam, mert ekkor már a hajamból csavarni lehetett volna a vizet. Olyan volt, mintha valaki ránk öntötte volna egy ég nagyságú lavór tartalmát. Két perc sem kellett ahhoz, hogy minden ruhánk ázottan tapadjon ránk.

- Itt… - torpant meg Joseph hirtelen – itt jöttünk le – zihálta. – Gyerünk Lia… mássz felfelé! – kiabálta a fülembe, hogy halljam a hangját a süvítő erejű szélben. – Gyorsan! – sürgetett, és megtörölte orrát, amiről csepegett az esővíz.

Feladtam a kilátástalan harcot, hogy védjem az elázástól a gépemet, és megragadtam a kiálló gyökereket, hogy küszködve ugyan, de felhúzzam magam a felszínre.

- Siess, zárd le a kocsi tetejét – dobta fel Joseph a kulcsokat, majd ő maga is mászni kezdett. – Menj már… mindjárt én is kinn leszek! – biztatott, én pedig engedelmesen sarkon fordultam, és rohanni kezdtem a távolban álldogáló terepjáró felé.

- A francba! A rohadt, büdös francba! – káromkodtam el magam, mikor csuromvíz kezemből kétszer is kicsúszott a kocsi kulcsa a lábaim elé. Az eddig vizes mancsomra – a földön való tapogatózás eredményeképp – most már sárkoloncok is ragadtak, de végül sikerült behuppannom a volán mögé, hogy a tetőt gyorsan felhajtsam. Felkaptam a fejem, mert mintha egy kiáltást hozott volna felém a szél… és az első gondolatom az volt, hogy visszarohanok, mert Josephhel valami baj történt… de mire kipattantam volna, már meg is láttam rohanó alakját, hogy egy perccel később be is vágja magát az anyósülésre.

- Asszem, még a bokszerem is átázott – morogta keserű ábrázattal, és döbbenten hallgattuk a vihar tombolását, meg az esőcseppek hangját a kocsi tetején. – Én még életemben ilyen hirtelen jött vihart nem láttam – jegyezte meg aztán.

- Most már legalább tudjuk, miért volt olyan meleg – vágtam olyan képet, mint aki citromba harapott, és leraktam a csöpögő gépet a nyakamból. – Hát ez oltári – dünnyögtem.

- Nem lesz baja, ne aggódj – nyugtatgatott Joseph. – Talán induljunk… mert most már megvesz az isten hidege – vacogtak a fogai, és csak ekkor tudatosult bennem is, hogy szétfagyok a vizes rongyaimban. – Ha akarod, vezetek én. Alig látni valamit.

- Talán jobb lenne – másztam hátra, hogy helyet tudjunk cserélni a kocsiban, és csakhamar rájöttem, hogy ez jó választás volt. Hiába dolgoztak az ablaktörlők, mintha jéghártyán át láttuk volna a világot. Elmosódottan, halványan, és valami azt súgta nekem, hogy Joseph sem látja, csak érzi, hogy merre is megyünk.

*****

- Végre valahára! – zuhantunk be Josephhal a házba, mintha egy kísértetfalka üldözne minket, és neki kellett feküdni az ajtónak, hogy be tudjuk zárni. Mert a szél, mintha vendégeskedni akart volna nálunk, igyekezett teljes erejével betörni a ház falai közé.

- Ez nagyon durva – csóválta a fejét Joseph. – Nézd… mintha éjszaka lenne – húzott az ablakhoz, hogy immár a biztonságból nézzük a kint leszálló sötétséget.

- Pedig még dél sincs – vacogtam, az órára nézve. – Keressünk száraz ruhát… - dideregtem aztán, és mindketten eltűntünk a háló, meg a pihenőszoba irányába.

Néhány perc elteltével, mikor már megtörülközve, száraz ruhákban ültünk a konyhaasztal mellett – Joseph még törülközővel szárította a haját, és az én fejemen is volt egy flottír-turbán – recsegni kezdett a nappaliban hagyott cb.

- A Los Zapatos vendégház keresi Diego Valdes házát. Hallanak engem? Vétel. Los Zapatos vendégház keresi Diego Valdes házát. Hallanak engem? Vétel – ismételgette az egyszer már hallott hang.

- Itt Diego Valdes vendégháza. Halljunk Önöket. Vétel – pattantam  fel egy meglepődött tekintet után, hogy leüljek a cb elé, míg Joseph megállt a hátam mögött, lágyan simogatva a vállamat.

- Gracias a Dios! - hallottam a megkönnyebbült sóhajt. – Már jó ideje próbálkozunk elérni magukat. Vétel.

- A sivatagban voltunk – adtam meg a választ. – És kissé körülményesre, meg vizesre sikerült a visszaút – morogtam. – Vétel!

- Akkor már tudják, hogy megérkezett az eső – hallatszott újra a hang az éterből. – Sajnálom, de azt hiszem, rossz hírem van az Önök számára.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 14. fejezet

Figyelem! 18 éven felüli tartalom! 

Csend volt a hálószobában. De ez a csend nem megnyugvással teli, hanem épp ellenkezőleg. A levegő nehéz volt, fülledt… és szinte szikrázott a csodálatos feszültségtől.

Már szinte nem is tudtam hol vagyok, tudomást sem vettem a külvilágról. Megfeledkeztem az önvádról, az elzokogott könnyekről. Csak egy valami számított… hogy akarom ezt a férfit. Mindennél jobban akarom.

- Lia…- súgta Joseph halkan, mintha csak meghallotta volna a puszta gondolataimat is. – Te drága, gyönyörű lány.. – mormolta, és lecsapott a számra. Éhesen, hevesen, telve szenvedéllyel, én pedig belenyögtem a csókba. A bőrömön finom borzongás futott végig már annyitól, hogy nyelvét megéreztem a saját nyelvemen.

- Igen – suttogtam, ahogy Joseph elvált tőlem, és még egy kérdő tekintetet vetett rám, mintha meg akart volna bizonyosodni róla, hogy tényleg nem gondolom-e meg magam közben. – Igen, igen, igen… - leheltem egyre halkabban, és a kezem egy gyengéd mozdulattal a pólója alá csúsztattam.

Egy hirtelen, mély lélegzetvétel szakadt ki Josephből, és ez a mozdulat mintha végleg felszabadította volna benne a vágyakozó, birtokolni kívánó férfit.

- Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek… - dünnyögte halvány mosollyal felém, és egy újabb csók után szája a nyakamra csúszott. Apró, finom csókokkal szórta tele, néha megszívva a puha bőrt, hogy aztán nyelvével körözzön az így ejtett piros foltokon.

Belenyögtem ebbe a csodás érzésbe, és mikor nyelvével a fülemet találta meg, hogy ott okozzon édes kínokat, tompán mormogtam egyet, kéjes hangon.

- Ez jó… - suttogtam, és éreztem magam is, hogyan csillog a tekintetem, mikor a szemébe néztem.

- Lesz még jobb is… - tett Joseph egy ígéretet, majd rámnevetett, hogy a következő pillanatban felrántson ülő helyzetbe. Két mozdulat volt, hogy a felsőm messzire repüljön a szobában, aztán visszahanyatlottam az ágyban, és hevesebbé váló lélegzettel vártam az újabb támadást.

A bőröm egész felülete mintha egyetlen, hatalmas érzékszervvé változott volna. A csókok végighaladtak a vállaimon, a kulcscsontomon… le az oldalamon, a hasamon, majd feljebb… körülményes lassúsággal kerülgetve a melleimet.

- Kérlek… - tört ki belőlem egy fojtott nyögés, mikor Joseph keze végre a hátam alá kúszott, és a gerincem megemelve segítettem, hogy kikapcsolhassa rajtam a melltartót, és kissé elvörösödtem, mikor kebleim teljes valójukban napvilágra kerültek.

- Milyen szép vagy, Lia… - lehelte Joseph ámélkodva, a testem pedig megremegett, ahogy hüvelykujjával végigsimított a már most kőkemény mellbimbóimon. – Azt hiszem, ezeket meg kell kóstolnom… - motyogta, és szája a mellemre tapadt.

A mozdulat mintha egy ideget rántott volna bennem görcsbe, amely valahol az ágyékom közepén ért véget. Izzó érzés volt… egy olyan érzés, amit már időtlen idők óta nem érezhettem.

Nyöszörögve beletúrtam a szőke hajába, simogattam a tarkóját, így zárva őt kezeimmel bilincsbe. Nem akartam, hogy abbahagyja ezt a gyötrelmesen édes kínzást, azt akartam, hogy folytassa tovább, amíg egész egyszerűen el nem olvadok, és cseppfolyóssá nem válok az ágyon, hogy így érjen el a vég…

- Eddig nagyon finom – emelte fel a fejét Joseph, és ha nem látom a szája mozgását, nem hitette volna el velem senki, hogy ez a rekedt, vágytól fűtött hang az övé. – Te is… nekem… - tördelte, megrángatva magán a póló nyakát, majd feltérdelt, magával rántva engem is, én pedig nem vártam több biztatásra, a fekete ruhadarab hamarosan ott landolt az én felsőm mellett, a sarokban.

Tenyeremmel végigsiklottam a karján, a kézfejétől indulva, a vállán át egészen a mellkasáig. Élvezettel néztem, ahogy ettől a finom kis érintéstől minden apró pihe égnek állt a karján, és egyre hevesebben kapkodott levegő után.

- Folytasd… - kérte halkan, én pedig végigtapogattam mellkasát, beletúrva a néhány göndör, szőke pihébe a mellbimbói között, majd hasának a kockáit simogattam végig, körkörösen cirógatva a kis szőrcsíkot, ami eltűnt valahol a nadrágja öve alatt.

Egy szemvillanás… riadtan rebbent a szemem, mert erre nem számítottam, de máris újra az ágyon feküdtem, és magam sem tudom miért, de felnevettem. Boldogan, kedvesen, vágyakozó hangon, és Joseph kedves mosolya került a szemem elé. Olyan volt most, mint egy kisfiú, aki megkapja a vágyott karácsonyi ajándékot.

- Én jövök… - dünnyögte nekem, miközben újra játszani kezdett a fülcimpámmal, majd újra lejjebb és lejjebb haladt forró csókjaival, de ezúttal nem állt meg a melleimnél. A hasam jött… a csípőm… és felszisszentem mikor nyelvét a köldökömbe nyomta.

- Emeld meg magad kicsit… segíts… - nyelt nagyot Joseph, és kábán, párás tekintettel tettem eleget az utasításnak. A szoba kellemesen hűvös levegője megcsapta a bőrömet, mikor lekerült rólam a farmer, és vele együtt az alsónemű is, én pedig kissé szégyellősen próbáltam eltakarni meztelenségemet.

- Ne… ne tedd. Csodaszép vagy, Lia… - hallottam az őszinte elismerést Joseph hangjában, aztán elvette a kezem az ágyékom elől. – És imádom, amikor elpirulsz – tette hozzá, nekem pedig rá sem kellett néznem ahhoz, hogy tudjam, most szélesen mosolyog.

- Engedd el magad… - suttogta, újra a hasam csókolgatva, aztán a szája továbbsiklott a lábaimon. A combomon, a térdemen, egészen a bokámig. Azt hiszem, nem maradt olyan négyzetcentije a bőrömnek, ahová ne jutott volna el forró nyelve, majd megindult lassan visszafelé, és összerándultam, mikor óvatosan szétnyitotta lábaimat.

- Ó igen… - nyögte bennakadt lélegzettel, és miközben combom belső oldala volt a soros a csókokban, keze megérintette testem legérzékenyebb pontját, hogy aztán hüvelyujjával lassan simogatni kezdjen.

- Áááá – tört ki belőlem egy halk kiáltás, és olyan forróság csapott meg, mintha ez a mozdulat egyenesen a pokol lángjai közé lökött volna. – Joseph… JoMo… ez olyan… - nyögdécseltem, de a következő szó bennem akadt, mikor az ujja helyét hirtelen nyelve vette át.

Azt hittem, ott abban a pillanatban azonnal elmegyek, és a felhők fölé szállok. Már nem érdekelt semmi, sem a szégyenkezés, semmi más, mintha most megszűnt volna körülöttünk a világ, a föld, és az élet… nem érdekelt semmi, csak hogy ez ne maradjon abba, hogy tartson még, akármeddig…

Lenyúltam, ujjaimmal Joseph hajában turkálva, és ebben a mozdulatban már nem volt semmi más, csak a kérlelő biztatás.

- Nem baby, nem… - emelte fel aztán Joseph a fejét, és feljebb kúszott, vigyorogva nézve az arcomba. – Még nem engedem, hogy elszállj.

- Kegyetlen vagy… - mondtam lebiggyesztett ajkakkal, majd megvillant a tekintetem. – De én is tudok az lenni – nyúltam a nadrágja szíjához, hogy körülményes lassúsággal kapcsoljam ki. Közben egyetlen percre sem vettem le a szemem az övéről, és szinte perzselte érzékeimet az a tűz, ami ott játszott a pillantásában.

Letoltam a nadrágot a csípőjén, a bokszerével együtt, és önkéntelenül is megnyaltam a számat, mikor megláttam előbukkanni merev izgalmát. Hűha… elég nagy. És milyen szép…

- Most te segíts nekem – dadogtam, mire Joseph engedelmesen hanyatt gördült az ágyon, letolva magáról minden ruhadarabot, én pedig képtelen voltam levenni a szemem az ágyékáról.

Mintha csak valami különös önkívületben tenném, nyújtottam ki a kezem, hogy lágyan rákulcsoljam, és tettem két finom, apró mozdulatot.

- Jó ég… - lihegte Joseph, a párnákra hátraejtett fejjel. – Lia… - telt meg a hangja könyörgéssel, én pedig tökéletesen megértettem a ki nem mondott szavakat.

Lehajoltam, ajkammal megérintve a végét, és teljes elégedettséggel láttam, ahogy Joseph teste összerándul. A lelkem mélyén büszke mosolyra fakadtam, és ezzel a jóleső mámorral engedtem őt mélyebbre a számban.

- Atyaég! – hördült fel Joseph, mikor csaknem kiengedtem ajkaim közül, hogy újra mélyen vissza is fogadjam, és csípőjével aprókat mozdult, hogy minél jobban kitöltse őt az élmény.

- Nem, nem… - emeltem fel a fejem, kíméletlenül visszaadva az előbbi „kölcsönt”. – Ha te túl gyors lennél, akkor én hoppon maradok – csóváltam a fejem, megtelve a kiélvezett „bosszú” jóleső érzésével.

- Boszorkány… - suttogta Joseph, majd felpattant, és alig néhány másodperc múlva máris rajtam feküdt, forró testével teljesen beborítva engem.

- Pedig valami azt súgja, hogy muszáj lesz így… - magyarázta. – Nincs nálam óvszer… - tette hozzá kissé lehangoltan.

Most rajtam volt a mosolygás sora, és kedvesen megsimogattam az arcát.

- Nincs is rá szükség – ráztam a fejem. – Szedem a tablettát.

- Áldassék az ég! – tört ki a megkönnyebbült sóhaj Josephből, aztán többre már egyikünknek sem volt ideje, mert lecsapott a számra kíméletlenül, követelőzően. Keze közben széjjelebb tárta a lábaimat, én pedig lelkesen segítettem neki ebben.

Egy másodpercre sem engedte el az ajkaimat, és amíg nyelve az enyémet simogatta, óvatosan, lassan belém nyomult.

A szájába sóhajtottam, párásan, vággyal telve, és ekkor, csak ekkor szakadt el tőlem.

- Ó Lia… - motyogta, és körülményes, gyötrelmes lassússággal kezdett el ki-be mozogni bennem.

- Igen! – nyögtem egy minden eddiginél hatalmasabbat, kezeimet a hátára tapasztva. – Igen, folytasd… könyörgöm… - ziháltam szinte teljes önkívületben. Lábamat csípőjére kulcsoltam, így nyújtva neki minél nagyobb hozzáférést testem legforróbb pontjához.

A mozgás egyre gyorsabbá vált. Már patakzott rólunk a verejték, és mikor Joseph nekem támasztotta izzadt homlokát, már nem tudtam elválasztani, melyik verejtékcsepp az övé. Ugyanúgy, ahogyan azt sem tudtam, melyik az ő teste, és melyik az enyém… mintha tökéletesen eggyé váltunk volna a kéj egyre közelebb érő hajszolásában.

A saját hangomat már szinte nem is hallottam, a saját mozgásomat nem éreztem, csak az övét, mintha lelket cseréltünk volna mi ketten. Szerettem volna tudni, hogy ez kölcsönös-e, de már nem tudtam megszólalni. Ő irányított, tudta, mit tesz, én pedig bíztam benne, és semmi másra nem vágytam, csak arra, hogy ő is így bízzon bennem.

- JoMo! – hallattam egy kiáltást, megérezve, hogy alig néhány másodpercre vagyok a gyönyörtől, és erőteljesen a hátába markoltam.

- Gyere csak baby… gyere Lia… - biztatott Joseph lihegve, már szinte folyamatosan nyögve, én pedig nem kérettem magam tovább.

A testem hevesen görcsbe rándult, ahogy az orgazmus a markába kapott. Megsemmisültem, elvesztem térben és időben, mintha testem minden sejtje egyszerre robbant volna fel. Azt még halványan érzékeltem, ahogy Joseph egy kiáltás után szintén követett engem a felhők fölé, gyönyöre jelével megtöltve a testem, aztán rám borult fáradtan, csatakosan, és a boldog kielégülésbe beleolvadva csak öleltük egymást, szorosan, szorosan, szorosan….

*****

- Jól vagy? – kérdezte Joseph kis idő elteltével némileg erőtlen hangon, mikor volt már mindkettőnknek ereje megmozdulni. Noha a gyönyörtől még mindig nem tértem magamhoz teljesen, de biccentettem egy aprót, mire elengedett, és kihúzva magát belőlem, elfeküdt mellettem az ágyon.

- Ez egyszerűen… - motyogtam kábán, keresgélve a szavakat, de nem hagyott nekem időt, hogy befejezzem.

- Igen, tudom – súgta. – Mert én is azt érzem – nyújtotta ki felém a karját. – Ugye nem akarsz ma éjjel külön aludni tőlem? Azt akarom, hogy itt legyél mellettem – mondta olyan gyöngéden, amit korábban el sem képzeltem volna az ő szájából.

Elmosolyodtam, és miközben mellkasára hajtottam a fejem, ő a hátamra tette karját. Teste biztonságos melegében, a szíve verését hallgatva, szinte másodpercek alatt ragadott el az álom.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Elnézést kérek, mert nem válaszoltam a korábbi fejezethez írt bejegyzésekre, de a tegnap nap folyamán kaptam vissza a gépemet. Sajnos a technika ördöge nálam is munkálkodott, ez esetben szerencsére, mert később nagyobb gond is lehetett volna.
De mint látjátok, a sors is úgy akarta, hogy ma itt legyek, és hozzam Nektek az újabb fejezetet. Kellemes olvasást hozzá, és most szólok, hogy a következő fejezet erősen 18 karikás lesz. :)))))

Tüskék közt a virág 13. fejezet

A nap kíváncsian ragyogott be a nappali leeresztett spalettái között, mintha csak arra lett volna kíváncsi, vannak-e emberek egyáltalán a házban. Beragyogta az ablakok üvegét, megcsillant a virágok levelein, végigtáncolt az asztalon – bíbor és borostyán színbe vonva a whiskysüveg tartalmát – majd egy nagy sóhajtással megpihent Joseph szőke haján. Úgy ragyogott rám onnan az éltető égitest szikrázó fényessége, hogy le kellett sütnöm a szemem.
Belebámultam hát az ölemben tartott teli pohárba, mintha az ital megnyitna előttem egy olyan világot, ahová oly nehéz visszatérnem. És mégis… vissza kell térnem állandóan, újra és újra. Emlékezni, és tanulni. És most, ez alkalommal mesélni is.
- Nem voltam mindig természetfotós – szakadt ki belőlem hirtelen, majd törökülésbe helyezkedtem a kanapén. Szemem sarkából felpislogtam Joseph feszülten figyelő arcára, majd visszanéztem az italra, és le sem vettem többé onnan a tekintetem, mintha csak a whiskynek mesélnék tovább.
- Régen fotóztam bármit, ami a szemem elé került. Főleg embereket. Igen, jónak számítottam. Méghozzá nagyon jónak. Kiállítás kiállítás hátán. Díjak, elismerések – mondtam monoton hangon. – Élveztem a felhajtást, és élveztem a munkámat is. Amikor embereket fotóztam, az egyszerűen… - tettem egy határozatlan mozdulatot, jelezve, hogy nem igazán tudom megfogalmazni az akkori érzéseimet – olyan volt nekem, mint egy kis darab teremtés – böktem ki végül. – Elkapni egy pillanatot. Egyetlenegyet az idők végtelenségéből. Egy rezdülést, egy tekintetet… egy olyan pillanatot, ami beszél. Amiben benne van a múlt, a bánat, az öröm, a vadság, mámor… vagy akár a halál is. Számomra ez az igazi művészet. Belesűríteni egyetlen pillanatban akár egy ember egész életét – motyogtam, majd beleittam a whiskybe, és megrázkódva nagy levegőt vettem utána.
- A legutolsó kiállításom Los Angelesben volt. Kinn volt a tévé, rádió, egész kis hírverést csaptak a dolognak. Két nappal később kaptam egy telefont – csendesedett el a hangom. – És kaptam egy munkát, amit akkor csodálatosnak gondoltam. Ma már azt kívánom,bár mondtam volna nemet. A Vöröskereszt szervezete hívott fel. Afrikában hatalmas gondok voltak… bár ott mindig azok vannak. Szudánban akkoriban komoly konfliktusok voltak. Amolyan kormányproblémák. Az egész ország a szétesés szélén állt. A politika mindenbe beleszól egy ilyen helyzetben, és ennek mindig a kisemberek isszák meg a levét – morogtam keserűen. – A feladat egyszerű volt. A Vöröskereszt segélyszállítmányt visz az országba, főképp a villongások érintette területekre. Továbbá orvosokat, gyógyszereket, és hasonlókat. Ez volt az ő feladatuk. Az enyém pedig… hogy fényképekkel igazoljam, és dokumentáljam a munkát. Első felkérésre igent mondtam. Hiszen egy fotós életének egy ilyen ajánlat kihagyhatatlan lehetőség. Gondolatban már aznap este a következő kiállításomat terveztem, és az interjúkat gyakoroltam – húztam a szám öngúnnyal telt mosolyra.
- Alig egy hónap múlva már Szudánban voltam. Kérlek nézd el nekem, ha nem nevezem meg, melyik területén – néztem fel egy pillanatra Joseph szép metszésű arcába. – Hagy maradjon ez az én kis titkom – sóhajtottam nagyot, és újra felnevettem a mese fonalát. – Afrikáról sok mindent tud az ember. De ott lenni, és átélni ezeket… Mit mondhatnék? A meleg iszonyatos. Mintha forró vatta lenne az ember arcára szorítva, alig tud lélegezni benne. A táj viszont gyönyörű. Az emberek barátságosak, közvetlenek… és iszonyú szegények. A helyzet, amibe belecsöppentünk, korántsem volt biztató. Szakadár csoportok megpróbálták puccsal megdönteni a kormány hatalmát. Nem volt olyan nap, hogy a kormányerők és a lázadó csoportok ne vívtak volna csatákat egymással. De bármily csoda is legyen, minket sosem bántottak. Engedtek gyógyítani, élelmiszert osztani. Akkor azt hittem, tiszteltek minket, azért tették. Ma már úgy gondolom azért, mert ugyan ki lenne olyan ostoba, hogy levágja az aranytojást tojó tyúkot? – nevettem fel keserűen.
Joseph kissé közelebb araszolt hozzám ültében, és térdemre tette a kezét.
- Aztán? – tette fel a kérdést, de nem sürgetően, inkább valami megértéssel. Mint aki tudja, hogy ez talán életem legnagyobb gyónása… ő pedig felkészült rá.
- Aztán… egyik nap kocsiba ültünk – folytattam a történetet. – Nemcsak a városokban segítettünk, hanem mindenhol, ahol szükség volt ránk. Néhány órás utazás után eljutottunk abba a kis faluba. Nem mondom ki a nevét. Azért, mert azt hiszem, ma már hiába keresnéd a térképen. El volt zárva a világtól, de nagyon. Olyan érzésem volt, mintha az egész szavannán át kellett volna vágnunk, hogy odaérjünk. Közben pedig fotóztam, hiszen soha afrikai állatokat még olyan elérhető közelségben nem láthattam, mint akkor ott – kúszott egy leheletnyi mosoly az arcomra.
- Ez a kis falu, ahová igyekeztünk, mintha el lett volna vágva mindattól, ami az országban történt. Olyan volt, mint egy mesebeli kis sziget. Persze, a mesékben az ilyen szigetek gazdagok vízben, élelmiszerben, gyümölcsökben, állatokban – legyintettem. – Hát ez a falu annál szegényebb volt. Sárból tákolt, sáslevelű kunyhók… koszos, éhes gyerekek, és a repedezett földet hiába túró nők. A zsákmány után hasztalan járó férfiak… - süllyedtem újra vissza az emlékekbe. – Ráadásul járványok sújtották őket. Részben a nem megfelelő higiéniás viszonyok, részben az éhség miatt. Férgek, fekélyek, skorbut – nyeltem nagyot. – Az orvosok felállítottak egy sátrat, és nekifogtak a gigászi munkának. Nem tudom a mai napig sem, a feketék tudták-e, miért érkeztünk… de a legelső pillanattól kezdve megbíztak bennünk – hajtottam fel az italt.
- Egyik nap az orvosi sátor előtt ültem. A gépemet babráltam… eléggé kikészítette a forró homok, amit a szél hordott szünet nélkül ide-oda – piszkálgattam a térdemet. – És akkor láttam meg Őt – mutattam a fényképre. – Ott állt tőlem két lépésre, és engem bámult. Soha életemben nem láttam még ennyire élő, és kifejező szempárt, mint ennek a gyereknek. És nem félt. A többiek – gyerekek, és felnőttek egyaránt – csak akkor jöttek a közelünkbe, ha szükség volt rá. Ő nem. És nevess ki nyugodtan, de abban a pillanatban úgy éreztem, ez a gyerek egy kapocs. Valami, ami összekötheti az ő világát az enyémmel – toltam a poharamat Joseph felé. – Kérlek, önts még egyet. Nem akarok sokat inni, de a folytatáshoz muszáj lesz – mondtam rekedten, és miután Joseph visszaadta a poharamat, megint belemélyedtem a múltam sötét árnyaiba.
- A gyerek – mint megtudtam, Mgolo a neve – olyan volt nekem eztán, mint az árnyékom. Lelkesen, és szorgosan jött velem mindenhová. És a kapcsolat köztünk napról napra erősebbé vált. Este, mikor visszatértünk a félig-meddig civilizált városba, eljött a falu határáig, hogy búcsúzzon, és reggel, mikor visszatértünk, ő volt az első, aki várt. Néhány nap elteltével már kettesben jártuk a szavannát. Megmutatta nekem a világát, és megtanított engem, hogyan tiszteljem ezt a világot. Azt akkor már tudtam, hogy árva volt. A szüleit és a testvéreit elvitte néhány évvel korábban a himlő – borzongtam meg. – Máig sem tudom, mit látott bennem ez a kisfiú. Talán valami anyapótlékot, egy idősebb nővérét… vagy a fehér embert, aki eljön, és aki csodát tesz velük. Nem tudom, nem tudom… - hajtogattam tanácstalanul. – Nem volt közös szókincsünk, csak egy. A nevetés… és egy ölelés, amit egyik nap ettől a gyerektől kaptam. És az a különös jó érzés, amit éreztem ekkor. Azt hiszem, ilyet érezhetnek az anyák. És akkor készült ez a kép is  – mondtam alig hallhatóan.
- Szóval, eltelt így egy-két hét. Minden jónak tűnt, sőt, tökéletesnek. Egészen addig a napig – ittam bele a whiskybe. – Dél körül járhatott az idő. Akkor volt a legpokolibb a hőség. Ennek ellenére az orvosok munkája egy percet sem pihent, és az emberek, a hosszú sorok, és az égető meleg ellenére türelmesen várakoztak. A puskaropogás olyan hirtelen érkezett el hozzánk, hogy mire észbe kaptunk, már néhány terepjáró a falu közepére is kanyarodott. Ordítás hangzott, katonaruhás, mégis szedett-vedett alakok ugrottak le róluk, és…és azonnal tüzet nyitottak az emberekre – csuklott el a hangom. – A szakadárok egy csoportja volt. Utálták a fehér embert… és mindazokat, akik érintkezésbe léptek velünk. Akkor gyűlöltem őket, ma már csak szánom. Szánom, mert ostoba elvakultságukban képtelenek voltak gondolkodni. Nem tudtak mást tenni, csak pusztítani – sóhajtottam fel. – Nem tudom, mennyien lehettek. Nem volt sem időm, sem lehetőségem megszámolni. És akkor nem is ez volt a legfontosabb – szorítottam a kezem a szememre, ahogy agyamban visszaperegtek az események. – Láttam, ahogy az emberek fel-alá futkostak. Sikítottak, kiabáltak… családtagok keresték egymást. A hangokba belevegyült a katonák ordítása… a géppuskák ropogása. Körbenéztem, fekete testek feküdtek a földön… vörös tócsába gyűlt alattuk a vér – emelkedett a hangom egyre jobban. – Az a szag… a vér szaga… maga az iszonyat – suttogtam. – Aztán jött egy újabb hang. Ropogás. A kunyhókat ledöntötték… a terepjárókkal. Vagy épp felgyújtották. A füst ránk telepedett… alig lehetett látni valamit. A lángok forrósága csak még inkább fokozta a pokol képzetét… és az az iszonyatos sercegés… - borzongtam. – A legutolsó kép, amit látok az, hogy az orvosok teste megrándul egy géppisztoly-sorozattól… és hogy lehull néhány kéz, és fej a macheték nyomán – buggyantak ki a könnyeim. – Aztán… rám borult a kunyhó, ami előtt álltam. A törmelék, a sás teljesen betakart. Nem volt nehéz, nem sértett meg – ráztam a fejem, mikor felnézve láttam Joseph arcán a kérdést. – Csak egyszerűen… láthatatlanná tett. Senki nem gondolta, hogy egy ember bújik meg a romok alatt – szegeztem lefelé újra a tekintetem, és a látóteremben megjelent Joseph keze, hogy kedvesen, biztatóan megszorítsa az enyémet.
- Kerestem némi rést a levelek között – folytattam tovább lehunyt szemekkel. – És mikor kinéztem, remegve az iszonyattól, és a félelemtől, megláttam Őt. Ott állt velem szemben… és különös módon, nem rohant. Egy lépést sem tett a menekülésért. Talán félelmében… talán mert feladta. Talán mert hitt abban, hogy a mindenható fehérek megóvják őt. Ott állt, és engem nézett. Ő látta, hová tűntem. És láttam a szemén, hogy megértette, hogy biztonságban vagyok. A következő pillanatban pedig… lecsapott rá egy férfi… egy machetével – takartam el a szemem iszonyodva. – Egy halk sikítás, csak ezt hallottam… és mikor újra fel mertem nézni, a gyerek a földön feküdt… és még élt. Kúszott néhány lépést a menedékem felé… és akkor láttam utoljára a szemeit. Félelem csillogott benne, és reménykedés. Egy kérés… hogy mentsem meg – fulladt el a hangom. – Én pedig csak lapultam gyáván… addig, míg egy újabb csapás meg nem ölte őt – szakadt ki belőlem hirtelen a zokogás, aztán csak azt éreztem, hogy Joseph magához húz, és a mellkasára ölel.
- Uramisten – motyogta rekedten. – Már értelek… már annyi mindent értek. Lia… nem vagy hibás, hallod? – suttogta a fülembe, miközben lágyan ringatni kezdett. - Nem tehettél semmit sem…
- Arra kért a tekintetével, hogy mentsem meg – zokogtam fuldokolva. – És én nem tettem érte semmit… a világon semmit – akadt el a hangom végleg. Már szinte azt sem tudtam hol vagyok éppen… mert amit hónapok óta magamba fojtottam, most elemi erővel tört a felszínre. – Csak azt akarom, hogy bocsásson meg… bocsásson meg nekem… - sírtam magam félig aléltra Joseph karjaiban.
- Na gyere… gyere – állt fel velem ő, aztán egy mozdulattal az ölébe kapott, és alig fél perc múlva már a hálószobám ágyán feküdtem, ő pedig mellettem. Ölelt, vigasztalt, és noha beletelt egy jó időbe, de lassan lecsillapodtam a mellkasára bújva.
- Utálsz most? – bukott ki belőlem a kérdés, mikor már – még szaggatottan levegő után kapkodva, és szepegve, de megtöröltem szétbőgött arcomat. – Vagy elítélsz? Bármit is gondolj rólam… kérlek, mondd el nekem – motyogtam, és felkészültem az istenítéletre.
- Ezt komolyan mondod? – kérdezte Joseph, és megcsóválta a fejét. – Lia… egy csodálatos lány vagy. Okos, és bátor. Iszonyú bátor. Nem mindenki lett volna képes odamenni, és helyt állni úgy, ahogy te tetted.
- De a gyerek… - telt meg a hangom fájdalommal.
- Nem tehettél semmit – ismételte Joseph. – És ezt komolyan mondom, mert így gondolom. Ha akkor megmoccansz… ha segíteni akarsz, ha próbálsz… ma te sem lennél itt. Mert akkor téged is megöltek volna – simogatta a hajamat. – Csodállak Lia. Csodállak azért, ami történt veled, és hogy képes voltál talpra állni ezek után. És bármi is történt ezzel a fiúval… biztos vagyok benne, hogy ő is ezt érzi irántad. Mert úgy halt meg, hogy többé már nem volt árva… - nézett a szemembe Joseph. – Te voltál ott neki, Lia. Még ha nem is értettétek egymást, de ez itt… - tette a szívemre a kezét – neki is megsúgta ezt. Ebben teljesen biztos vagyok – mondta olyan hangon, hogy nem is tudtam kételkedni a szavaiban.
- Felejteni jöttél hát? – kérdezte kicsivel később, mikor már megnyugodtam annyira, hogy képes voltam normálisan levegőt venni, de nem engedett el még maga mellől.
- Nem – ráztam meg a fejem. – Emlékezni jöttem – és értetlen pillantására magyarázni kezdtem. – Mondtam már, hogy az őseim között indiánok is voltak. És az ő hitük szerint a sivatagban kezdődik, és végződik az élet, ahol az ég a földdel összeér. És ha valaki erősen akarja… a sivatag megadja a kérdéseire a választ. Utat mutat, segítséget ad. Védelmet, bölcsességet… megbocsátást – suttogtam halkan. – Ugye már érted?
- Igen, most már igen… - cirógatott Joseph, majd rám terítette a takarót. – Hozok neked valami nyugibogyót, jó? – kérdezte lágyan. – Aztán próbálj kicsit pihenni. Azt hiszem, rád fér – akart feltápászkodni mellőlem, de megfogtam a kezét, és visszahúztam.
- Kérlek, ne hagyj most egyedül – motyogtam, mint egy elveszett lélek. – Maradj itt velem… ölelj magadhoz – suttogtam. Joseph visszafeküdt mellém, én pedig úgy bújtam hozzá, mint aki hazaérkezett.
- Nem akarok egyedül lenni… most nem – mormogtam. – Veled akarok lenni. Egyedül veled – emeltem fel a fejem, és mire bármit tehetett volna, merészen megcsókoltam.
- Te jó ég, Lia… - lihegte Joseph, mikor a levegő kifogytával szétváltunk a csókból. – Veszélyes vizekre tévedsz… nem tudom, meddig bírok uralkodni magamon…biztos, hogy ezt éppen most….?
- Nem akarom, hogy uralkodj magadon – válaszoltam őszintén, és megborzongtam, mikor láttam, micsoda tűz fut át a szemein. – Már jól vagyok. Tényleg jól. És ma csak egyet akarok. Feltéve, ha te is vágysz rá… - mondtam halkan, akadozva, és mikor megéreztem a nyakamon Joseph csókját, és simogató kezét a mellemen, már tudtam, hogy a sivatag megadta nekem a választ. Mert megadta nekem Őt.


Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 12. fejezet

Ahogy láttam Joseph lelkes arcát, és csillogó szemeit, mintha varázsütésre elfújták volna belőlem a fáradt álmosságot. Már tudtam, hogy megérte az éjszaka egy részét munkával töltenem.

- Igen, a tiéd – bólintottam mosolyogva. – Gyertyát sajnos csak templomit találtam, temetésre valót… azzal még várnék – kuncogtam. – És a végeredmény sem lett tökéletes… nem találtam túl sok hozzávalót… - akadt el aztán a szavam, és ijedten sikkantottam egyet, mikor se szó se beszéd Joseph felpattant, és hozzám lépve megölelt.

- Ez a legklasszabb, amit valaha kaptam – dünnyögte a fülembe.

- Úgy mondod, mintha sosem lett volna tortád – motyogtam, beleolvadva az ölelésébe. Félő volt, hogy ha sokáig így maradunk, úgy fogok elolvadni, mint a csoki a tortája tetején. Ugyanakkor azt hiszem, ha el kellett volna válnom most tőle, a lelkem visítva követelt volna magának elégtételt.

- Volt tortám – mondta Joseph, kissé eltartva engem magától, de az öleléséből még most sem engedett ki teljesen. – Utoljára valamikor kamaszkoromban.

Megpróbáltam magam elé képzelni egy szőke tinédzsert, és megrándult a szám széle a kikívánkozó vigyorról.

- Tudom, mire gondolsz – nézett rám Joseph. – Én Amerikában élek, a családom Londonban. A postát nem arra találták fel, hogy anyám tortát küldjön nekem egyik kontinensről a másikra. Az is tény, hogy voltak barátnőim, vannak barátaim… de az én munkatempóm mellett maximum arra volt ilyenkor idő, hogy igyunk egyet. Nagy ünneplés, torta és ilyesmi… mindig elmaradt. Mostanáig – vette le a karjait rólam, nagy bánatomra. – Köszönöm szépen – meredt aztán bele a szemembe. – El sem tudom mondani, milyen jól esik ez most nekem.

- Ö.. ö…örülök – hebegtem, és úgy éreztem magam, mint egy kéjsóvár háziasszony. Képtelen voltam levenni a szemem az ajkairól, és csaknem kiabáltam, hogy ugyan már, de mikor akarna megcsókolni végre?

- Úgy készültem, egyedül ünneplek – vett nagy levegőt Joseph, és hátralépett, azt az érzést keltve ezzel bennem, mint mikor a macskától elveszik a tejszínhabját. – Hoztam magammal egy nagy üveg whiskyt. A javaslatom a következő. Szép reggel van… de ma nem dolgozol. Bevisszük a tortát és a piát a nappaliba. Eszünk, iszunk, beszélgetünk… - mondta Joseph, úgy megállva a mondat végén, mint akinek késsel vágták el a szavait, és jelenleg ezerféle lehetőség volt a fejemben, hogyan is végződhetett a mondata eredetileg.

- Részemről benne vagyok – biccentettem aztán. – Viszem a tortát. Hozd az italokat, és két poharat. Előre szólok… ha becsiccsentek, be nem áll a szám – mosolyogtam el magam vidáman, ahogy meghallottam Joseph szívből jövő nevetését.

*****

- És ott voltam egy szál alsóban… félig kilógva az ablakból… - hadonászott Joseph mesélve, én pedig a szőnyegre borultam a röhögéstől, a sokadik pohár whisky elfogyasztása után.

- Jaj nekem… - vinnyogtam, az oldalamat markolászva. – Ezt nem hiszem el.

- Elhiheted – vigyorgott Joseph, miközben mellém könyökölt a szőnyegre. – És ez még nem elég. Ahogy megpróbáltam a lábammal kapaszkodót találni, az a rücskös fal elkezdte rólam lehúzni az alsómat. A fél utca a micsodámat nézte. Asszem, ezért költöztünk el két hét múlva - bukott ki belőle is a röhögés újra, én pedig már olyan állapotában tartottam a jókedvnek, hogy hang sem jött ki a számon, csak csapkodtam, mint egy retardált fóka.

- Atyaég… - nyüszítettem, mikor végre már levegőhöz jutottam, és megtöröltem a könnyes szemeimet. – Esküszöm… az első pár napban el sem hittem, hogy ilyen jó fej tudsz lenni – közöltem aztán pislogva.

- Melyik fejem a jó? – motyogta Joseph. – Amelyik most van… vagy amelyik nőtt erre, amikor fejbevágtál?

- Nagyon sajnálom – dünnyögtem. – Tényleg megijedtem… Nézd Joseph, azt…

- Nem, nem, nem – rázta meg a fejét a nevezett. – Ne hívj engem így. Olyan hivatalos, meg mittudomén… - hadarta. – Hívj JoMo-nak. Minden barátom így nevez – fordult hasra a mintás szőnyegen.

- JoMo? – ízlelgettem a nevet. – Ez jó, tetszik nekem. Engem meg hívj Auréliának. Minden barátom így hív – vigyorogtam. – Vagy csak röviden Lia.

- A Lia jó. Az tetszik nekem – mosolygott Joseph, aztán a tekintete az asztalra vándorolt. – Még egy ital?

- Azt hiszem, már így is becsíptem – ismertem el. – Szóval már úgyis mindegy, hát miért ne? De most szólok, ha leitatsz… nagyon csúnyán tudok rosszul lenni. És majd használnom a fürdőt is sűrűn. Bár nem lesz szép… sem a látvány, sem a hanghatás – vigyorogtam el magam. – Igaz, még mindig jobb verzió, mint amin rajtakaptalak.

- Mmm – morogta Joseph kissé rosszkedvűen. – Annyira ellenedre volt a látvány?

- Nem, egyáltalán nem – szaladt ki a számon, aztán mikor ráeszméltem, mit is mondtam, felvettem a mellettem lévő szőnyegminta vörös színét. – Jaj istenem… - leheltem, és is hasra fordultam, hogy beletemessem lángoló képemet a kárpitba.

- Aha… - szólalt meg fölöttem Joseph, és nem kellett látnom az arcát ahhoz, hogy tudjam, szélesen vigyorog. – Remélem megelégedéssel szolgáltam. Kár, hogy úgy elrohantál…

- Hé! – fordultam vissza a hátamra, de nem tudtam folytatni a méltatlankodást, mert egyrészt újabb pohár ital landolt a kezemben, másrészt elfelejtettem a folytatást. – Igy alakult – vontam aztán vállat, kissé bénán felülve, és belekortyolva a whiskybe.

- Tudod… - motyogta Joseph, és ujját végighúzta meztelen vállamon – már akkor is szerettelek volna megcsókolni… sőt, mást is szerettem volna… de gyanítom, hogy azóta már a keselyűk marcangolnák a tetememet a sivatagban.

- De szép halálod lett volna – mosolyogtam, és igyekeztem csábos pillantást vetni rá. Igaz, bennem élt a gyanú, hogy a jelenleg összeakadt szemeimmel el nem lehetett túl sikeres.

- Vagyis nem lett volna ellenvetésed? – mormogta Joseph, egyre közelebb hajolva hozzám.

- Azt nem tudom megmondani – rebegtem. – Talán ki kellene próbálni, nem?

- Részemről benne vagyok – súgta Joseph, és máris az ajkaimra tapadt, hogy lágyan csókolni kezdjen. Nem tudom hogy csinálta, de testem minden sejtje abban a pillanatban remegő kocsonyává változott, a gondolatok pedig úgy tűntek el a fejemből, mintha soha nem is lettek volna.

Engedelmesen kinyitottam számat, mikor nyelvével végigsimított a számon, bebocsátást kérve, és mikor az én nyelvemmel találkozott a sajátja, belesóhajtottam a csókba. Tarkójára simítottam a tenyerem, így húzva őt közelebb magamhoz, miközben előrehajoltam, hogy mellkasunk is találkozzon. Melleim Joseph testéhez nyomódtak, és éreztem, ahogy hirtelen levegő után kap.

- Eddig tetszik a dolog… - mormogta rekedt, mély hangon mikor elvált tőlem, aztán lehajolt, és a vállamat, nyakamat kezdte el telehinteni apró csókokkal. A vágy már ennyitől is életre kelt a testemben, és nyögdécselve vártam a folytatást… ami nem érkezett meg.

- Mi… mi a baj? – ültem fel csalódottan, mikor elhúzódott tőlem, és zavartan beletúrt szőke hajába.

- Rossz az időzítés – vett nagy levegőket Joseph, hogy lehiggadjon.

- Azt hittem… te is akarod – motyogtam egyrészt értetlenül, másrészt a vágytól reszketve.

- Akarom is… - nézett a szemembe Joseph. – Kívánlak… őrülten. De nem így… - mutatott az üvegre. – Ha megtörténik… józanul történjen. Nem szeretném, hogy egy részeg pillanat heve legyen az egész, amire másnap egyikünk sem emlékszik, csak részletekben – sóhajtozott, aztán a jégtartó felé vándorolt a pillantása. Szinte olvastam a fejében, hogy legszívesebben az ágyékába öntené az egészet.

- Értelek… és azt hiszem, igazad van – nyugtattam meg. – De valamit azért mégis megtehetnénk, nem? – álltam talpra nagy imbolyogva, és a kezem lenyújtva őt is felsegítettem. – Ülj le – nyomtam oda a kanapéra, majd a táskámhoz lépve matatni kezdtem a cuccaim között. – Van itt egy polaroidom is… - vettem elő a kis gépet, és odahúztam egy virágtartó állványt, majd beállítottam az időzítőt.

- Emlék, a mai napról – huppantam Joseph mellé. – Széles vigyort a kamerának – szóltam, hogy néhány másodperc elteltével kipislogjuk a vaku fényét.

- Ez jó kép lett – nézte meg Joseph a végeredményt, és miközben behajoltam a táskába, hogy visszategyem a polaroidot, végig a fenekemen éreztem a pillantását.

- Várj, ez is onnan jött – hajolt le aztán JoMo a földre, felvéve onnan egy barna, aprócska mappát.

- Ki ez a kisfú? – mutatta fel a legelső képet, és mikor megfordultam éreztem, hogy lefagyok, és halálra sápadok.

- Ő… ő egy… - hebegtem, a rémülettől kitágult szemekkel, és képtelen voltam a mondat folytatására.

- Ez itt Afrika? – sorozott nekem újra egy kérdést Joseph. – Van köze… a rossz álmaidhoz? Ő az oka annak, amiért így érzel Afrikával kapcsolatban? Mi a fene történt ott veled?

Visszatámolyogtam a kanapéhoz, lerogytam Joseph mellé, és a két kezembe fogtam a fejemet.

- A kisfiú neve Mgolo. És igen, köze van Afrikához – vettem nagy levegőt. – Talán eljött az ideje, hogy elmeséljem a történetemet. És ha befejeztem, akár meg is gyűlölhetsz. Meg fogom érteni – tettem a mappát az asztalra kinyitva, hogy a gyerek fotója úgy lángoljon felém, mint az eleven lelkiismeret.

Vége

Folyt. Köv.

Tüskék közt a virág 11. fejezet

Álltam teljesen lefagyva, némán hápogva, és csak átkoztam a saját ostobaságomat. Legszívesebben ököllel vertem volna a fejem, ha képes lettem volna megmoccanni egyáltalán.

- Hhhhh… - jött ki végül egy reményvesztett próbálkozás a torkomon, és csak akkor kaptam némi erőre mikor Joseph összehúzott szemei mellett megjelent egy kaján vigyor is az arcán. Ő bezzeg szemmel láthatóan élvezte, hogy ezúttal én kényszerülök kínos magyarázkodásra.

- Nem néztelek… - nyögtem ki aztán elhaló hangon. – Csak láttalak… de nem lestelek… tényleg – hunytam le a szemem, bőszen kívánva, hogy nyíljon meg alattam a konyha padlója. Az sem érdekel, ha a pokol fenekéig süllyedek, csak ne kelljen látnom magam előtt Joseph önelégült ábrázatát.

- Aha – jegyezte meg ő aztán, mire felpattant a szemem, hogy a következő pillanatban hátráljak egy keveset. Mert ő – kihasználva a lehunyt szemeim általi alkalmat – közelebb araszolt hozzám.

- Engem nem zavar, ha nézel – vont aztán vállat, és csak most, ebben a pillanatban tűnt fel, hogy minden általa viselt ruhadarab csupán az a törülköző, amit még odakinn csavart magára. Ez persze sokat nem segített a helyzetemen, sőt. Eszembe jutott, mit láttam azon a bizonyos reggelen a fürdőben, mikor rajtakaptam, és ettől az emléktől a fejem az eddigi vörösből már-már lilás árnyalatúra kezdett színeződni.

- Komolyan mondom! – folytatta Joseph önérzetem teljes sárba tiprását. – Tudom, hogy jó hátsóm van. És elölről sem szégyenkezhetem – vágott szemével a törülköző felé, a teljes kétségbeesés szélére sodorva engem. Már azon gondolkodtam, hogy kirohanok mellette, de teljes szélességgel elállta a konyhából kivezető utat. Az egyetlen megoldást az ablak jelentette volna. Elhatároztam, hogy amennyiben folytatja, amibe most belekezdett, élni fogok ezzel a lehetőséggel.

- Tudod, valami azért nem fair – sóhajtotta Joseph, én pedig kissé megkönnyebbültem, mert reméltem, hogy túljutottam a nehezén, és végre témát válthattunk.

- Mi nem fair? – igyekeztem erőt venni magamon, minimális sikerrel. A konyhaszekrény felé egy lépést sem mertem tenni, mert a lábaim mintha kocsonyává váltak volna a puszta közelségétől is.

- Csak az, hogy te már láttál engem… minden értelemben – kacsintott Joseph vidáman. – Én viszont téged még szinte sehogy. És kedvem lenne hozzá. Mert gyönyörű lány vagy Aurélia – emelte fel a kezem, végigsimítva az arcomon, tekintete pedig látványosan lejjebb vándorolt rajtam.

- Mi van? – leheltem, mint aki nem hisz a fülének. – Mit akarsz ezzel mondani?

- Semmit a világon – rázta meg Joseph a fejét. – Amit szeretnék, nyilván nem tennéd meg. És nem is lennék olyan gerinctelen, hogy ilyesmit akarjak. Mondjuk úgy… csak ábrándoztam egy keveset – morogta. – De van valami, amit sajnálom, de nem tudok megállni – rántott oda hirtelen egyetlen mozdulattal magához, és mire bármit reagálhattam volna, máris magamon éreztem forró ajkait. Nem tudtam, de nem is akartam tiltakozni. Mert valami okból kifolyólag, ebben a pillanatban mintha megszűnt volna körülöttem az egész világ.

Anélkül, hogy átgondoltam volna mit is teszek, én is átöleltem őt. Éreztem tenyerem alatt izmos hátán a maradék vízcseppeket. Mellkasa hozzám dörgölőzött, a finom szőrszálak szinte simogatták a könnyű topból kilátszó bőrömet. Viszonozni kezdtem a csókot, és nem érdekelt, mi fog történni utána… Nem érdekelt semmi, csak ez a pillanat, amikor feloldódhattam benne, és ő is bennem.

- Atyaisten – zihált Joseph, fátyolos, mégis csillogó szemekkel kapkodva levegő után mikor elvált tőlem. – Jobb, ha most hátrálsz egy lépést – tolt el magától, és értetlen arccal bámultam rá.

- Még senki nem mondta, hogy ennyire rosszul csinálnám – dünnyögtem némileg megbántva, a padlót fürkészve.

- Most sem mondja senki – nyelt Joseph hatalmasat. – Épp ellenkezőleg. Talán jobb lenne ezt nem folytatni, mert rajtam csak egy törülköző van… és hogy őszinte legyek, hatással vagy rám – jelentette ki, én pedig mikor felfogtam a mondat értelmét, eldöntöttem, hogy nemes egyszerűséggel a lábai előtt, a padlón heverve fogok elhalálozni. Tűzvörös fejjel, újfent elnémulva tátogtam rá. Úgy nézhettem ki, mint egy kisütött, elmebajos ponty.

- Azt hiszem, elmegyek átöltözni – köszörülte meg a torkát Joseph. – Addig… talán… képes leszel foglalkozni a kajával – szúrt azért oda egyet meg kedvesen, de mire kivirágzott bennem a szándék, hogy valamit hozzávágjak, már el is tűnt a pihenőszoba irányában.

*****

Az éjszaka forró volt, csillagos, és nyugtalan. Legalábbis az utóbbi konkrétan engem jellemzett, aki fél éjjel, alvás nélkül voltam képes fetrengetni az ágyamban. Folyamatosan a konyhabeli jelenet, és az a csók járt az eszemben.

Miután Joseph visszatért, már volt benne annyi könyörület, hogy nem hozta szóba újra témát. Sőt, egész délután sem. Mintha átlépett volna egy vonalat, és rájönne, hogy nem jó térfélen áll, most pedig sietve kissé visszakozik. Ezt valahol nem bántam, nem akartam az újdonsült, emberibb kapcsolatunkat máris darabokra törni. De a lelkem mélyén kénytelen voltam magamnak bevallani, hogy a csókolózást a nap bármely szakában nagyon szívesen folytattam volna vele.

- A hülye fejemet… - dünnyögtem elkínzottan, és a párnát az arcomra szorítottam. Mindhiába. Sem így, sem úgy nem voltam képes elhessegetni magamtól az emlékeket. Főleg Joseph utalását arra, hogy ha nem hátrál el tőlem, valamit ezúttal nemcsak láthattam, hanem érezhettem is volna a törülköző alatt.

Nagy sóhajjal felültem az ágyban. Néhány percig még méláztam, majd az órámra néztem. Éjfél múlt kicsivel… talán főzök egy teát, vagy egy kakaót. Lehet, hogy valami erősebb is akad a házban, ami átsegíthet az álmok világába.

Kikászálódtam, végignéztem a bokszernadrágos, pólós mivoltomon – általában ezzel az összeállítással pótoltam a pizsamát – majd úgy döntöttem, nem kell felöltöznöm. Joseph részéről jelenleg nem voltam semmiféle erotikus veszélynek kitéve. Úgy aludt, hogy ha az ember fülelt, idáig el lehetett hallani a hortyogását.

Elvigyorogtam magam, és nesztelenül kisettenkedtem a konyhába. Végigtúrtam a konyhaszekrényeket, találva egy fél üveg tequilát. Közben persze azért sikerült megint vérvörössé válnom, ahogy az ablak előtt elhaladva kinéztem a kinti zuhanyzóra…

Hogy lehűtsem magam, kinyitottam a hűtő ajtaját, és citrom után kotorásztam. Ami pedig ebben a pillanatban az eszembe villant, a nem létező álmosság legutolsó csíráját is kiverte a szememből.

Miért is ne? – gondoltam. Ha már meglepetés, hát legyen igazi. Reménykedtem, hogy Joseph képes úgy aludni, hogy csak reggel, a végeredményre ébredjen fel.

Lassan becsuktam a konyha ajtaját, mintha ez valami falat emelhetett volna körénk, majd felmértem a hűtő, és a szekrények tartalmát. Amit láttam, megelégedéssel töltött el. Minden adott volt hozzá, hogy munkával töltsem az éjszaka hátralévő részét.

Beletelt néhány órába, mire végeztem, és eltüntettem a nyomokat is. A végeredményt látva már most tudtam, hogy megérte…A hűtőbe tettem elégedett képpel munkám eredményét, majd fáradtan elszédelegtem a nappaliig, és mire a fejem a kanapéra ért, már mélyen aludtam.

*****

- Szép jó reggelt – köszöntem rá Josephre, aki álmosan, kócosan szédelgett ki a konyhába, és máris a kávégép felé kotorászott.

- Neked is – motyogta még igencsak kábán. – Korán keltél ma reggel.

- Csak alig negyed órával előtted – adtam meg a felvilágosítást, még magam is álmos szemem dörgölve. – Bár én nem is aludtam túl sokat éjjel.

- Ühüm – hümmentett Joseph. – De ugye nem miattam? – fordult aztán szembe velem, és most halálos komolyságot láttam a szemében.

- Nézd… - ült le velem szemben, és zavartan fixírozta a kávéját. – Bocsánatot szeretnék kérni. Két dolog miatt is. Egyrészt azért, mert tegnap talán túlmentem egy bizonyos határon. Mind verbális, mint fizikálisan… egy olyan határon, amin te talán nem akartad, hogy átlépjünk – dünnyögte. – Másodszor pedig azért… mert sajnálom, ha a közelemben vagy, képtelen vagyok uralkodni magamon. És azt hiszem… újra meg fogom tenni – villant fel a szeme, én pedig csak mosolyogva csóváltam a fejem.

- Pedig jobb ha tudod, hogy tényleg miattad nem aludtam – rántottam egy aprót a vállamon. – És ha most kicsit elfordulsz, megtudod azt is, hogy miért – tettem hozzá. – Jaj, csináld már! – tettem csípőre a kezem. – Csak fél perc, annyit kibírsz, nem? – léptem oda, megfogtam kezeit, és a szemei elé emeltem. – Most szólok, hogy nem ér lesni! – figyelmeztettem. – Csak akkor nézhetsz ide, ha engedem! – nyitottam ki a hűtő ajtaját, majd néhány másodperc múlva jókorát koppant az asztalon egy porcelán tál.

- Azt hiszem, most már nézheted – suttogtam halkan, és mikor Joseph az asztalra kapta a tekintetét, zavartan elmosolyogtam magam.

- Igaz, kissé megkésve… de boldog születésnapot. Remélem, szereted a csokitortát – tettem a fülem mögé a hajam, és ahogy megláttam a boldogan felcsillanó szemét, erősen vissza kellett tartanom magam, hogy ezúttal ne én legyek az, aki egy hosszú, és forró csók erejéig ráveti magát.

Vége

Folyt. Köv.