"Ez lett a vesztünk..." 8. fejezet

Joseph felsietett a lépcsőkön – igazából kilőtt, mint egy rakéta – én pedig szorgalmasan topogtam a nyomában, áldva az eszem, hogy nem tűsarkút öltöttem magamra. Ennek ellenére már csak akkor értem utol, mikor a Halászbástya mellvértjének támaszkodott.

- Ahogy látom, tetszik a látvány – jegyeztem meg, mikor a panoráma láttán jól hallhatóan kihagyott a lélegzete. – Megértem. Én is imádom.

- Meseszép! – jelentette ki Joseph, és szinte falta szemével az eget, a keze alatt lévő fehér köveket, és az alattunk elterülő várost. – Hol van a hal? – vonta össze aztán a szemöldökét.

- Miféle hal? – hökkentem meg, mert hirtelen olyannak tűnt, mint aki minimum napszúrást kapott, de aztán leesett az egycentes. – Á, a neve miatt…. – motyogtam. – Régen, mikor Budapest még közel sem volt ekkora város, és a Duna vize sem volt ennyire szennyezett – mutattam lefelé – a halászatból élő emberek ide hordták a zsákmányt. Itt piac volt. És akkoriban eléggé felosztotta a várost egymást között a polgárság, a foglalkozásuk szerint. Ez a tér itt a halászok városa volt. De háborús időkben meg is védték a várat, és a várost is. Legalábbis részt kértek belőle – fejeztem be a történelmi visszatekintést. – Jöjjön – tettem pár lépést az egyik bástya felé, ahol apró táblák formájában ott volt néhány korabeli kép. – Igy nézett ki régen.

- Hát… nem volt olyan impozáns, mint most – jegyezte meg Joseph. – Ugye tudja, mit jelent ez a szó?

- Persze, hogy tudom – fújtam fel rögtön magam, mint egy béka. – Attól, hogy csak egy szobalány vagyok, még…. – szikráztak a szemeim, és csak ekkor vettem észre, hogy Joseph jókedvűen vigyorog rám.

- Azért tetszik, hogy még most is, egy szóval ki tudom akasztani – mondta pimaszul, aztán elnevette magát. – Tréfáltam. Ne vegyen komolyan. Vagyis… most, ebben a pillanatban ne.

Leengedtem, és hezitáltam néhány másodpercig, hogy halálra sértődjek-e vagy sem, illetve hagyjam-e itt a fenébe, de úgy döntöttem, inkább nem. Túl sok volt a vesztenivalóm.

- Ilyenkor mindig elkedvetlenedem – piszkáltam az egyik követ, a földre sütött tekintettel. – Mert engem nyugodtan lehet bántani, sértegetni. Mert én csak egy egyszerű ember vagyok, akit bárki földbe döngölhet. Aki csak egy szobalány, tehát biztos tájékozatlan, művelt, buta. Ezt akarta mondani? – kérdeztem halkan.

- De hát én… - hebegte Joseph, szemmel láthatóan kissé megdöbbenve. – Én nem akartam megbántani. Komolyan nem… - motyogta tétován, és nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel. Nem igazán lehetett hozzászokva ahhoz, hogy ilyen őszinte, és tárgyilagos szomorúsággal szóljanak hozzá. Én pedig úgy döntöttem, megkönyörülök rajta.

- Akkor most egy-egy, ha már a viccelődésnél tartunk – néztem fel egy széles vigyorral a képemen, és jólesett látni, ahogy körvonalazódott a fejében, hogy ezúttal én ejtettem át őt.

- A szívem is megállt, hogy mi rosszat mondtam már megint – csóválta a fejét, és felnézett a kék égre, meg a szikrázó napsütésre. – A nők fognak egyszer a sírba tenni. Anyám is mindig ezt mondja.

- Ezek szerint elég sok lehet belőlük – bukott ki belőlem hirtelen. – Sajnálom, semmi közöm hozzá… - mentegetőztem szinte azonnal.

- Igen, tényleg semmi köze – biccentett Joseph. – De azért tájékoztatásul közlöm, hogy nem sok. Csak mindig a zűrösek – vont vállat, és lassan megindult, végig a Halászbástya mellvértjén, én pedig lassan bandukoltam mellette.

- Az ott mi? – torpant meg hirtelen, és előre mutatott.

- Hol? – követtem az ujja irányát, ami nem volt könnyű, mert a nap egyenesen onnan vágott a szemünkbe. – A Gellért hegy – világosítottam fel aztán, mikor megtaláltam a helyes irányt. – És a Szabadság-szobor.

- Elmegyünk? – nézett rám Joseph vidáman.

- Ma már nem, Miszter – csóváltam a fejem. – De ha akarja, legközelebb az lesz az úti cél. Egyelőre viszont kérem, koncentráljon még ide – kopogtattam meg a vén köveket.

Joseph elnevette magát, önfeledten, vidáman, és ez olyan hang volt a szájából, aminek hallatán lenyűgözve bámultam rá.

- Mintha egy hivatásos idegenvezetőt hallottam volna – vigyorgott. - Nem gondolt még rá, hogy munkát vált?

Csak vállat vontam válaszul. Nem gondoltam-e rá? Dehogynem. Minden héten, mikor alig állok a nap végén a lábamon, vagy minden alkalommal, mikor észreveszem, hogy Tormás… szóval, ki lehet látni a szándékait a szemeiből, hogyan néz rám. De akkor nem találkoztam volna ezzel a pasassal sem. Veszteség lenne, vagy sem? Tudja a fene.

- Megint mondtam valamit, amit nem kellett volna? – kérdezte Joseph, félreértve a hosszú hallgatásomat. – Jó érzékem van hozzá, hogy nyúljak bele mások lelkébe.

- Nem, dehogy – riadtam fel. – Csak elgondolkodtam a kérdésén.

- És van rá válasz? – vágta a kezeit zsebre Joseph, és tetőtől talpig végigmért. Különös volt a tekintete… mintha végigperzselte volna vele a bőrömet.

- Akad – dünnyögtem. – Most azon gondolkodtam, hogy ha munkát váltottam volna, nem ismertem volna meg Önt. Azt viszont még nem tudom eldönteni, örüljek-e ennek az eshetőségnek, vagy sem.

- Hát, az őszinteségét irigylem, ami azt illeti – biggyesztette le az ajkát Joseph, és finoman megfogta a könyökömet. – Jöjjön… - vezetett aztán az egyik folyosóra, ahol néhány szék és asztal kellette magát, mindez kellemes árnyékban. Lenyomott az egyik székre, majd leült velem szemben, és olyan komolyan méregetett, mint vizsgálóbíró a gyanúsítottat.

- Nézze, valamit azóta meg akarok mondani magának, mióta elindultunk – kezdett bele kissé feszengve. – Kössünk fegyverszünetet. Nem volt a legkellemesebb a megismerkedésünk, de nem szeretném, ha ez így is folytatódna.

- Ez nem csak rajtam múlik – szóltam közbe.

- Igen, tisztában vagyok vele – tárta szét a kezeit Joseph. – Nem akartam bántani, de amikor maga belém rohant, bocsánatkérés nélkül… de nem számít. Felesleges abba belemenni ki kezdte, vagy ki volt szemtelenebb a másikkal. Nyissunk tiszta fejezetet, mit mond rá? Nem akarok öt hetet úgy eltölteni a társaságában, hogy úgy cipeljem magammal mindenhová, mint valami rabszolgát, aki csak kényszerből tart velem. Azt akarom, hogy mindketten jól érezzük magunkat, a lehetőségekhez mérten.

- Ezek szerint kössünk fegyverszünetet, de a jussáról nem mond le – állapítottam meg, de mosolyogva. Esküszöm, olyan volt most ez a pasi, mint egy kisfiú. Nem lehetett haragudni rá.

- Nagyjából ez a lényeg, igen – vigyorogta el ő magát, és a megjelenő pincérnő felé fordult. – Nem akarok üdítőt inni. Ajánljon valamit – nyújtotta felém az itallapot.

- Én egy pohár bikavért kérek – néztem némi papírszemlélés után a pincérnő felé. – Az úrnak pedig háromputtonyos tokaji aszút – mondtam, mire a pincérnő eltipegett, és hangosan megköszörültem a torkom látván, hogy Joseph tekintete látványosan a fekete apró szoknyába bújtatott, csábítóan elringó fenék felé fordult.

- Férfiak – mormogtam lesújtóan.

- Zavarja, hogy megnéztem? – vigyorgott Joseph szélesen.

- Tőlem – rántottam meg a vállam. – A barátnője mellett nyilván ezt nem teheti meg.

- Nincs barátnőm momentán – jött a válasz. – De mellette is megteszem. Miért ne tenném? Ez csak… szóval, mi férfiak így csináljuk, ennyi.

- Inkább ne menjünk ebbe bele – sóhajtottam. – Én sosem csinálok ilyet, ha a barátom mellettem van. Vagyis, ha lenne…. – folytattam, de Joseph a szavamba vágott.

- Igaz is… - mondta Joseph, ezúttal ő dünnyögve az orra alá. – Mr. Tormas ugyebár.

Eltátottam a számat. A mondat vége, miszernt „vagyis ha lenne barátom” bennem ragadt.

- Semmi gond. Nem az én dolgom. Csak meglep. Maguk nem épp összeillő páros – piszkálgatta Joseph a terítőt.

- Ezt én is így gondolom. Talán éppen ezért van, hogy Mr. Tormas nem a barátom – jutottam végre szóhoz. – Ezt úgy gondolom, ideje tisztáznunk. Igen, magának tényleg semmi köze a magánéletemhez, de nem akarom, hogy azt higgye rólam, én olyan a főnökkel kavaró nőcske vagyok.

Joseph meglepve felkapta a fejét. Teljes értetlenség tükröződött a tekintetében.

- Kérem, ne – ráztam a fejem hevesen. – Ne kérdezzen semmit. Nem szeretnék beszélni erről. Kérem…

- Jó persze… - pislogott Joseph még mindig értetlenül, és eljött az a pillanat, mikor egyikünk sem tudta, mit is mondjon. A helyzetet a pincérnő mentette meg, aki kihozta az italokat, és olyan csábos pillantást vetett Josephre, hogy legszívesebben felkeltem, és jó alaposan bokán rúgtam volna. Amin én döbbentem meg a legjobban. Mit érdekel engem, ha ezek bámulják egymást? Tisztára elment az eszem.

- Kóstolja meg az italát – mutattam a pohár aranyszínű folyadékra, elégedetten konstatálva, hogy a pincérnő csábító pillantása viszonzatlan maradt. Sőt, mondhatni egy kósza tekintetet sem kapott, az orrát kissé felhúzva tipegett vissza oda, ahonnan jött. Ettől pedig valahogy újra jókedvem kerekedett.

- Magyarország egyik legjobb bora. Ha már eljött idáig, kóstolja meg – mosolyogtam, Joseph pedig engedelmesen kortyintott.

- Tudom, ne mondja – néztem rá kedvesen, látva, hogy a szájában tomboló ízorgiától elakadt a szava is. – Én is kedvelem. Csak nem az én pénztárcámra méretezték.

- Viszont ma este mindent az én pénztárcámra méreteztek. Gondolom nem kell mondanom, hogy a vendégem – viszonozta Joseph a jókedvű pillantásomat. – Kérjünk egy egész üveggel!

- Te jó ég! – nevettem fel. – Nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. Finom ital, jó bor, de alattomos. Akkor üt a legjobban, mikor nem is számít rá. Legalább egyikünk maradjon józan.

- Baj, ha az nem én leszek? – kérdezte Joseph, és felhajtotta a bort.

- Nem, nekem nem baj. De ígérje meg, hogy a visszafelé úton nem fog rám hányni a kocsiban – emeltem meg a szemöldökömet, mire Josephből az iméntihez hasonló jókedvű nevetés tört ki.

- Rendben Andrea – veregette meg a kezem kedvesen. – Ezt megígérem – mondta, aztán – mint aki ekkor vette észre, hol jár a keze, hirtelen elhallgatott. Velem egyetemben. Csak néztünk egymásra, és nem tudtuk, most mi legyen. Aztán a torkomat megköszörülve elhúztam mancsa alól az enyémet. De nem bántam, hogy ültünk. Gyaníthatóan, ha ez valahol állva történik velünk, a földre huppantam volna. Mert ettől az apró, és önkéntelen érintéstől szinte kocsonyává váltak a lábaim.

Vége

Folyt. Köv.

Sziasztok!

Úgy gondoltam, adok némi tájékoztatást a nyereményjátékkal kapcsolatban.
A hatodik fejezettel bezáróan az alábbi olvasók vannak még versenyben a bögréért:

1. Cleo Farelly
2. Judit
3. Nika
4. Usagi
5. Loli
6. Berni
7. Veronika

Aki be akarja hozni a lemaradást, utólag is kommentelhet, és természetesen újra versenybe kerül. :). Csak így tovább mindenkinek, és továbbra is várom a kommenteket.

"Ez lett a vesztünk..." 7. fejezet

Kissé behúzódtam a téren álló fák árnyékába, mert annak ellenére, hogy már jócskán benne jártunk a délutánban, a nap még mindig kíméletlen sugarakkal bombázta a fejem. Nekitámaszkodtam egy fa törzsének, és nagy, keserves sóhajokkal valami csodáért imádkoztam.

Komolyan, kell ez nekem? Most például otthon lehetnék. Oké, nem csinálnék semmit nyilván, de pihennék az egész napos munka után. Jégkrémet majszolnék, és keresnék valami jó műsort a tévében. Vagy épp anyámmal csevegnék telefonon. Vagy lehet, hogy csak ülnék, és hülyén bámulnék ki a fejemből, de esküszöm, még az is jobb alternatíva lenne, mint ez. Hogy minden nap kísérgessem ezt a beképzelt, öntelt majmot végig a fővárosban, mint valami privát idegenvezető. És mindezt miért? A túl nagy szám miatt. Vagyis, a francokat. Az ő aljas zsarolása miatt.

Lehajoltam, és lepöcköltem egy hangyát a fehér térdnadrágomról, amely valahogy a fa törzséről rám kapaszkodott, és önkéntelenül is végignéztem közben magamon. Egyszerű nyári nadrág, egy rövid ujjú , de szellős felső, és görög saru. Ennyi volt minden öltözékem. Zsanett ugyan az ágyon fetrengett a röhögéstől, mikor azt feltételezte, hogy azért csípem ki magam, mert tetszeni akarok Mr. Öntelt Hólyagnak. Csak akkor hagyta abba a túlzott jókedvet, mikor megfenyegettem, hogy elintézem, hogy neki is minden nap velünk kelljen jönnie. Amúgy is, totál elment az esze. Ha valakinek tetszeni akarok, hát pont nem ennek a Morgannek.

A templom órája hirtelen hangosan ütni kezdett, és megrezzenve tértem magamhoz az ábrándozásból. Hat óra. Hatra ígérte magát. Ha negyed hétig nem jön, akkor fogom magam, és hazamegyek. Nehogy azt higgye már, hogy itt fogok majd várni rá, mint valami… menyasszonyra!

Hirtelen elképzeltem Morgant fehér menyasszonyi ruhában, fátyollal, és ettől egy széles vigyor kúszott a képemre. Kár, hogy az agyam nem fényképezőgép, mert ezt a látványt, ami most életre kelt a fejemben, szívesen megosztottam volna bárkivel.

- Hello – dörmögött rám hirtelen egy hang a hátam mögül, és szinte a levegőbe ugrottam az ijedtségtől.

- Basszus! – szakadt ki belőlem önkéntelenül, és villámló szemekkel meredtem Morganre, aki zsebre vágta a kezét, és némi meglepetés futott át az arcán.

- Basszus? – ízlelgette a magyarul kimondott szót. – Feltételezném, hogy ez egy magyar köszönés, de valamiért az ellenkezőjéről vagyok meggyőzve – vigyorogta el magát kajánul, és közben jó alaposan végigmért, lábam ujjától a fejem búbjáig.

- Nyilván az a feltételezésem is hamis úton jár, hogy az előbbi mosoly nekem szólt – fűzte ő tovább a szót, aztán felemelte a kezeit, jelezve, hogy inkább hagyjuk, ne is válaszoljak.

- Nagyon…. Másképpen néz ki – szemlélt folyamatosan. – Eddig még csak munkaruhában láttam. Ez valahogy sokkal jobban áll.

- Ha rajtam múlt volna, kizárólag munkaruhában látott volna – mondtam tenyérbemászóan mézesmázos mosollyal. Kb egy pszichopata gyilkos szokott így bazsalyogni az áldozatával, mielőtt átvágja a torkát.

- Még mindig roppant kedves –fintorogta el magát Morgan, aztán kissé közelebb lépett. – Hová megyünk ma? – kérdezte, és hirtelen valami fénnyel telt meg az arca. Olyan volt jelenleg, mint egy cukorkáért ácsingózó kisfiú. És ki tudja miért, ebben a pillanatban abszolút nem tudtam utálni. Kár, hogy csak néhány másodpercig tartott a dolog.

- A Halászbástyára gondoltam – mutattam a velünk pont szemben lévő várra. – Gyönyörű hely. Tetszeni fog Önnek – vettem elő az idegenvezetők hivatalos stílusát. – Persze, annyit nem tudok mondani róla, mintha a csoportvezetés lenne a munkám, de….

- A száraz adatok nem érdekelnek nagyon – csóválta a fejét Morgan. – Tudja, azt szeretem az ilyen helyeken, hogy… nem is tudom – nézett fel a fejem fölött a hegyre, szemlélve a Vár sziluettjét – valahogy az ember megérez valamit abból amit úgy hívnak, a hely szelleme. És szeretem, mert szép. És ahhoz nem kellenek szavak. Kimondatlanul lehet igazán gyönyörködni valamiben, mert minden ember dolgos életében ünnep az, ami SZÉP. Nem így gondolja? – fordította felém a tekintetét.

Csodálkozva, felvont szemöldökkel bámultam rá. Na, ez valami új. Ennek a pasinak van némi gógyija is? Tényleg így gondolkodik, és érez? Ha színészkedik, akkor marha jól csinálja, az tény. De ha komolyan mondta, akkor hol van a kiállhatatlan, undok pasi, akit eddig láttam?

- Induljunk – köszörültem meg a torkomat, kitérve a válasz elől, és újfent ugrottam egyet az ijedtségtől, mikor Morgan a szájába kapta két ujját, és olyat füttyentett, hogy egy hortobágyi csikósnak is becsületére vált volna.

- Tudom, tudom – vigyorgott, mikor látta, hogy megijedtem. – Hogy is mondta az imént? Basszus – jegyezte meg, és belőlem – és erre számítottam a legkevésbé – kitört a nevetés. Valószínűleg napszúrást kaphattam. El nem tudtam volna képzelni azt a percet, mikor ez a pasi tesz olyat, amivel megnevettet. És ha lett is volna ilyen, ismerve magam, inkább meghaltam volna, mint hogy röhögjek.

- Mondták már, hogy mennyivel másabb, mikor jókedvű? – kérdezte. – Kibővítem a listát. Nemcsak a civil ruha áll jobban Önnek, de az is, mikor jókedvű, és nem úgy néz az emberre, mintha nyársra akarná húzni a két szemével – döntötte oldalra a fejét.

- Ha úgy viselkednek velem, mégis mit tehetnék? – kérdeztem, de nem figyeltem, válaszolt-e valamit, mert megállt előttünk egy taxi.

- Hívtam egy kocsit még a hotelből – magyarázta Morgan, és az autó felé intett, hogy induljunk. – Nincs problémám a tömegközlekedéssel, de ma várost akarok nézni. Félek, hogy ha autogramm osztó út lesz belőle, száz métert sem haladnánk – kászálódott be a taxiba kényelmesen – a hátsó ülésre – és némi hezitálás után én is mellé ültem.

- Szentháromság tér – szóltam előre a sofőrnek, és addig egy hang sem volt a kocsiban, míg rá nem kanyarodtunk a Lánchídra. Akkor Morgan letekerte a kocsi ablakát, és kidugta a fejét az ablakon, nagyokat szippantva a levegőből, ami a Duna illatát hozta felénk.

- Milyen szép ez is – mutatott le a víztükörre, amin hajók ringatóztak, és felette néha elrepült egy-két sirály. – Ennél talán csak a Temze szebb. Bár nyilván azért, mert az a szülőföldemen folyik. És mindenkinek afelé húz a szíve igazán, ami az otthont idézi neki – fejezte be a filozofálást, de az ablakot mindaddig lehúzva tartotta, míg át nem értünk a hídon.

- Meg vagyok lepve, Mr. Morgan, méghozzá alaposan – ráztam a fejem, mert ilyen maximum egy álomban történhet valakivel. – Csak hogy ez ne legyen túl egyoldalú – tettem hozzá. – Sosem gondoltam, hogy valaha hallom Önt így beszélni, tekintve, hogy eddig csak a pimaszságát voltam kénytelen lenyelni – állapítottam meg tényt, és néztem, mi lesz a reakciója. Lehet, hogy most vérig sértődik, kiszáll a kocsiból, és ezzel megúsztam a mai napot. Hm… fene tudja miért, de ezt most jelenleg bánnám.

- Pimasz voltam? – vonta fel a szemöldökét olyan pofával, amiben benne volt a válasz, hogy pontosan tudja, hogy az volt. – Nem is tudom, ki kezdte hamarabb – hunyorgott rám jókedvűen. – Egyébként kérem, ne hívjon Mr. Morgannak. Túl hivatalos. Csak hívjon Josephnek, mint mindenki más.

- De én… - kezdtem bele, de nem hagyta végigmondani, a szavamba vágott.

- Nézze, ha akarja, odabenn munkában, ragaszkodhat a Mr. Morganhez, ha nagyon akar. De most privátban vagyunk. Kérem Andrea, hívjon Josephnek – nézett a szemembe, és megrebbenő szemhéjamból kitalálta a kérdésemet. – Igen, tudom a nevét – mosolygott, megadva ezzel a választ.

Egészen a Szentháromság térig egyetlen szó sem hangzott el a kocsiban, de ez nem feszült csend volt. Sokkal inkább úgy hiszem, mindketten ízlelgettük az újonnan kialakult helyzetet, barátkoztunk a gondolattal, hogy a másik talán mégsem akkor bunkó, mint ahogy hittük.

- Itt vagyunk, Mr…. Joseph – nyeltem nagyot, mire ő a zsebébe nyúlt, és előhúzta a tárcáját. – Kérem, kifizetné a kocsit? – kérdezte, kezembe nyomva egy köteg ezrest. – Nem ismerem ki magam nagyon a maguk pénzén – tette hozzá, és kiszállt.

Kiguberáltam a viteldíjat, némi borravalóval megspékelve, majd én magam is kikecmeregtem, és míg visszaadtam Joseph tárcáját arra tudtam csak gondolni, hogy mások – hiszen nyilván rajongók ezreivel, vagy százezreivel büszkélkedhet – ölni tudnának valami olyanért, amibe én akaratomon kívül is belecseppentem, aztán csatlakoztam Josephez, aki ekkor már kissé tátott szájjal nézte a tér közepén álló szobrot.

- Nagyon szép – mondta, és láttam rajta, hogy őszintén beszél. – Mi ez itt? – kérdezte.

- Szentháromság szobornak hívják – adtam meg a magyarázatot, és én is felnéztem az oszlopra. – Annak idején könyörgésképp építették, hogy védje meg a várost a pestisjárványtól.

- Olyan, mint a csipke – lépett Joseph közvetlen közel, és megsimogatta az egyik faragott díszt, amelyiket elérte. – Remélem, sikerrel járt annak idején.

- Többé-kevésbé – tártam szét a karomat, aztán megfordultam. – Arra menjünk – mutattam az irányt, de megvártam, míg Joseph az iPhone-jával csinál néhány képet a szoborról, majd engedelmesen csatlakozott hozzám.

- Olyan ez az egész, mintha visszamentem volna a történetelemben – állapította meg, útközben megnézve a régies stílusú házakat, templomokat. – Néha átkozom az eget, hogy pont ebbe a korba születtem.

- Ha nem ebbe a korba született volna, most nem lehetne sikeres színész – világítottam rá a lényegre.

- Nem gond. Azt hiszem, patkolókovácsként is jól megélnék – nevette el magát Joseph, és a mély hangtól libabőrös lett mindkét karom. Nem rossz értelemben.

- Hát, itt volnánk – torpantam meg a célnál, és felmutattam a délutáni nap fényében szinte hófehéren ragyogó épületre, majd valamiért világi jókedvem kerekedett.

- Hagy mutassam be Önöket egymásnak – mosolyogtam. – Halászbástya… ő is Joseph Morgan. Mr Morgan… ismerje meg a budapesti Halászbástyát – és láttam, ahogy Joseph szeme nagyra kerekedik az ámulattól, ahogy végignézett az épületen.

Vége

Folyt. Köv.

"Ez lett a vesztünk..." 6. fejezet

Másodpercekig álltam bénán és bambán, szinte kővé dermedve. Nem hittem a saját fülemnek, és miközben igyekeztem felfogni a hallottakat azon tűnődtem, ennek a verziónak örüljek-e, vagy épp legyek miatta nagyon bosszús.

- Értette, amit mondtam? – kérdezte Joseph kissé türelmetlenül. – Vagy hirtelenjében elfelejtette az angol nyelvet?

Némán átkozódtam egyet. Tényleg ezt kellett volna tennem. Megjátszani a szellemi fogyatékost, vagy minimum az értetlent. Bár gyaníthatóan ez is csak ideig-óráig tartó megoldás lett volna. Szerzett volna egy tolmácsot, azzal magyaráztatta volna el a kívánságát ez a… ez a… DÖG!

- Ha jól értem, uram – szedtem össze magam nagy nehezen – Ön azt kéri tőlem, hogy kísérjem végig a városon. Mutassak meg minden látványosságot. Nem értem, hogy miért éppen én. Százszámra vannak a városban idegenvezetők, és különféle csoportok, amelyekhez csatlakozhat.

- Igen – morogta Joseph. – Akik gyorsan végigrohannak velem mindenhol, monoton gépies hangon eldarálják amit látnom és tudnom kell, aztán ennyi – tárta szét a kezeit. – Én ennél kicsit többet akarok. Az életet akarom látni ebben a városban. Azokat a szépségeket, amiket egy idegenvezető és egy gyors túra sosem fog megmutatni. Ezért van szükségem Önre – jelentette ki.

- Nincs választási lehetőségem? – kérdeztem olyan kedvesen, ahogy csak telt tőlem, holott legszívesebben felrobbantam volna.

- Hogyne lenne – biccentett a beképzeltség hercege. – Mondhat nemet is. Ebben az esetben holnap megkeresem Mr. Tormast, és beszámolok neki egyes alkalmazottjai viselkedéséről a vendégek irányába. Nyilván Ön is tudja, mivel jár majd ez.

- Fulladj meg! – tört ki belőlem magyarul, és noha a szavakat nem is értette, az arckifejezésem és a hangom biztosíthatta Josephet afelől, hogy nem épp kedves és szép dolgokat kívántam neki.

- Most komolyan, miért nem örül ennek? – vonta fel ő a szemöldökét. – Ellóghat munkából.

- Hogyan? – kaptam fel a fejem ekkor már némileg érdeklődve, otthagyva az ábrándozást, ahol épp máglyát gyújtottam ezalatt a hólyag alatt, aztán felnevettem.

- Maga el van tévedve – állapítottam meg olyan lenéző hangsúllyal, amilyennel csak lehetett. – Tormás Gábor sosem fogja megengedni, hogy ellógjak akár csak egy munkanapot is. Vagyis, tisztelt Uram – nyomtam meg gúnyosan az utolsó két szót – legyen tisztában azzal, hogy a kis kirándulásaira a szabadidőmet fogja elrabolni.

- Oh… - vakart a fején egyet Joseph. Ezzel szemmel láthatóan nem számolt előre. – Nos, akkor beszélhetnék Mr. Tormassal. Megkérhetném, hogy naponta egy-két óra hosszára engedje el Önt a munkából, és akkor….

- NE! – kiáltottam, ekkor már kissé ijedten. – Ne kérem, ne beszéljen vele erről. Inkább feláldozom a szabadidőmet, de ezt… ezt ne.

- Oké, most már végképp nem értek semmit – nyitotta tágra a szemeit Joseph, és először láttam megcsillanni valamit a tekintetében, ami talán arra utalt, hogy megkérdőjelezte a józan eszemet.

- Elmagyarázná nekem azt is, hogy miért? – érdeklődött kicsit később, mikor néhány másodperces csendbe burkolóztunk.

- Ez azt jelenti uram, hogy naponta néhány órát együtt kell töltenem Önnel – fogtam bele nagy nehezen.  – Hogy a szabadidőmben mit csinálok, és kivel töltöm, abba nincs beleszólása. De ha a munkaidőmben lennék együtt Önnel, minden nap néhány órát… nos, annak nem örülne – halkultam el a végére.

- Bocsánat – jegyezte meg Joseph. – Nem tudtam, hogy Ön és Mr. Tormas…

Felemeltem a fejem, és belemeredtem a szemeibe. Te jó ég, ez most tényleg azt hiszi, hogy én meg a főnököm? Ráadásul az a főnököm, akit – ha lennének különleges képességeim – egy nap harmincszor is kinyírnék? Persze, minden halál után defibrillálnám, hogy utána újra kinyírhassam.

- Ehhez Önnek semmi köze – ráztam meg aztán a fejem, és úgy döntöttem, nem fogok magyarázkodni. Nehogy már az egész életemet kiteregessem ennek a kékszemű szemétládának itt előttem.

- Szóval, megtudhatnám a válaszát? – vágta zsebre a kezét Joseph, és a sarkain kezdett hintázni előre-hátra, nekem pedig az jutott eszembe, hogy alighanem a kobra hipnotizálhatja így a zsákmányát, még mielőtt lecsapna.

- Mivel megfenyegetett azzal, hogy nemleges válasz esetén megfoszt a munkámtól, a válaszom nyilvánvalóan IGEN – sziszegtem, úgy fújtatva a dühtől, mint egy gőzmozdony. – De remélem tisztában van vele, hogy nem fogom élvezni a társaságát!

- Azt nem is kell – jött a nyegle válasz, majd Joseph az órájára nézett. – Nos, nekem most rövid olvasópróbán kell részt vennem. Megtudhatnám, hogy holnap mikor találkozhatnánk?

- Ötkor végzek, uram – mondtam tagadhatatlan utálkozással. – Hatkor a szálloda előtti téren várom, és állok rendelkezésére.

- Remek! – csapta össze a kezeit Joseph, aztán kiterelt a szobából, és míg én a vödreimmel elcsörömpöltem a következő szoba irányába, addig őt elnyelte a lift mahagóni színű doboza.

*****

- Halkítsd már le egy kicsit, hé! – szóltam ki a konyhából. – A saját hangom sem hallom ebben a zavarban – közöltem aztán Zsanettal, akinek a feje megjelent a konyhaajtóban.

- Jól van, jól van – csitított, és a még mindig a kezében tartott távirányítóval lejjebb srófolta a tévé hangerejét. – De harapós hangulatban vagy ma.

- Mintha lenne rá okom – morogtam. – Mellesleg fel nem foghatom, hogy nézheti valaki minden nap a Híradót ilyen szertartásosan.

- Érdekel – jött a válasz vállrándítva, aztán Zsanett beljebb oldalazott, és megszemlélte a sütőt, ahonnan már isteni illatok áradtak kifelé.

- Az ország elenyésző részéhez tartozol ezzel – mosolyogtam el kissé magam, aztán eltoltam a sütő elől, és kiemeltem a már megsült pizzát.

- Szóval… akkor ez a mai utolsó csajos esténk? – kérdezte Zsanett, és leült a konyhaasztal mellé. – Ez a Morgan fickó most jó darabig le fog kötni téged.

- Ne is hozd fel, mert azonnal felmegy a vérnyomásom – keseregtem, és a konyharuhával olyat csaptam az asztalra, mintha Joseph Morgan feje feküdt volna ott. – Ezek ketten összeesküdtek ellenem. A tetű Tormás, meg ez a másik tetű. Gyűlölöm mindkettőt – fakadtam ki.

- Hát, ezzel azért még mindig jobban jártál – vont vállat Zsanett. – Kérhetett volna mást is. Tudod, mire gondolok.

- Kiheréltem volna – csikorgott a hangom a puszta elképzelésre is. – Annyira gyűlölöm azokat, akik azt hiszik, hogy a pénzükkel és hatalmukkal uralkodhatnak mások felett! Ráadásul azt hiszi, hogy én meg Tormás….

Zsanett röviden felröhögött.

- Ezzel mi a bajod? Legalább biztos lehetsz benne, hogy nem akar majd rád mászni. Bár, én a helyedben nem bánnám – telt meg némi romantikus ábránddal a hangja.

- Ezt a lehetőséget átadom neked – fintorogtam. – A baj ott van, hogy ha ezt közli Tormással… vagy csak utal rá… vagy ez Tormásnak bármi módon is a fülébe jut, akkor….

- akkor feljogosítva érzi majd magát, hogy újra bepróbálkozzon nálad – komorult el immár Zsanett is.

- Örülök, hogy végre átlátod a problémát – dünnyögtem. – És ha ismét lekoccoltatom, amilyen szemét, bosszúálló alak, vége a munkámnak. Állhatok a munkanélküliek hosszú sorába – sóhajtottam, aztán felszeleteltem a pizzát. – Mindegy. Inkább ne is gondoljunk erre.

- Nem közölted Josephhel, hogy nem vagy együtt Tormással? – érdeklődött Zsanett, még mielőtt szinte egészben tömött a szájába egy szelet pizzát.

- Semmi köze a magánéletemhez – magyaráztam. – Én sem kérdeztem az övét, és nem is érdekel.

- Úffudom éppen fóló – nyögte Zsanett a pizza falatjai mögül, majd néhány nagy nyeléssel leküzdötte a normál hangképzését meggátoló akadályt. – Szóval, úgy tudom, jelenleg szóló. A lapok ezt írják – kacsintott rám.

- Inkább egyél, addig csendben vagy – nyújtottam felé egy újabb szelet pizzát.

- Na és hová viszed holnap? – kérdezte barátnőm kíváncsian.

- Nem is tudom – vontam vállat. – Talán a Halászbástyára. Felviszem a legmagasabb tornyába, és amikor senki nem lát, lelököm a mélybe – jelentettem ki. Ábrándnak legalábbis gyönyörű gondolat volt.

Vége

Folyt. köv

Sziasztok!

Elnézést kérek mindenkitől, hogy most nem volt új fejezet, de egyszerűen olyan sűrű volt a hetem, hogy azt sem tudtam, hol áll a fejem. Hétvégén is dolgoznom kellett, egyszerűen sem erőm, sem energiám nem volt írni. Most mindennek a tetejében el is kapott valami kórság, erős hányingerrel küzdöm jelenleg is. De vasárnap érkezem az új fejezettel, akkor is, ha az ég leszakad. :)