Sziasztok!

Sajnálom ha csalódást okozok mindazoknak, akik új fejezetet vártak. Sajnos nem tudom, mikor tudok új résszel érkezni. Jelenleg azt sem tudom, hol áll a fejem, nagyon sok csomagolni és intézni valóm van, ugyanis elhagyom az országot, hogy külföldön folytassam tovább az életemet.
Egy darabig biztosan nem lesz lehetőségem írni, és időm sem lesz rá, de amint egyenesbe jöttem, folytatódik a történet onnan, ahol abbamaradt.
Köszönöm a megértéseteket.

Még egy nap a paradicsomban 12. fejezet

Beterelem Conniet a házba, majd bezárom magunk mögött a bejárati ajtót, kiszorítva ezzel az utcára a szeles, esős időt, annak minden búbánatával egyetemben. Aztán újfent sarkon fordulok, és kis híján hasra esem a lányban, aki lecövekelt alig egy méterre az ajtótól. Úgy áll ott, mintha attól félne, hogy amint beljebb lép, a ház rátámad, és felfalja.

Épp rá akarok mordulni, hogy meddig szándékozik még itt ácsorogni, aztán meglátom az arcát. Olyan képet vág, mint mikor egy gyerek találkozik Tündérországgal, a Jótündérrel, meg a Mikulással egyetemben. Izgatottság, kíváncsiság, és meghatottság tükröződik a szemeiben, és csak ennek láttán kapcsolok. Na persze. Az ő életkörülményei után még egy motel is túl jó volt. Ez pedig most végképp a Mennyország lehet, mert valljuk be, azért szeretek adni a luxusra, és a kényelemre.

- Na gyere - mondom aztán, még mielőtt a fél napot helyben töltenénk, és megfogom a könyökét. Másik kezemben a kínai kajás szatyrot lóbálom. A motelben túl gyorsan peregtek az események ahhoz, hogy oda is adjam.

- Először is együnk. Én is éhes vagyok - irányítom a konyha felé, aztán lenyomom a konyhaszékre. Tányérokat, evőeszközt veszek elő, majd a mikró felé fordulok, és bedobálom a kaját, ami halk búgással kezd el melegedni. Addig nekitámaszkodom a csillogó márványpultnak, és a Lányt fixírozom.

Az ő tekintete bezzeg nem tud megmaradni egyetlen ponton sem. Forgatja a fejét, mintha rugóra járna, és alaposan szemrevételez mindent, a faborítású bútorokon át a modern konyhagépekig, és a konyhasziget meg a konyhapult csillogó felületéig, majd rám pillant, és elvigyorogja magát. Atyaég, ez tényleg azt hiszi, hogy a Mennyben van. De valami különös jó érzést kelt bennem ez a vigyor. Mióta megismertem, most először látom őt élettel telinek. Eddig csak nyomorogva láttam, sírva, megalázva... és most felvillan benne valami, ami megmutatja nekem, vajon milyen lenne ez a lány, ha normális körülmények közt élne. Vidám, kissé pimasz... és szép. Szent isten, de még milyen szép....

Az ábrándozásból a mikró halk kattanása szakít ki. Az asztal közepére pakolom a gőzölgő ételt, aztán én is helyet foglalok, Connieval szemben. Csak egy kézmozdulattal jelzem, hogy ehetünk, majd módszeresen magam elé húzom az egyik dobozt, és csendesen falatozni kezdek. Nem sokáig. Attól, amit látok, a torkomon akad a csirkés tészta.

Mint egy matróz. Egy goromba, részeg matróz. Ez az egyetlen gondolat játszik a fejemben. Úgy eszik, hogy én ilyet még életemben nem láttam. Zabál, tömi magába az ételt, tésztadarabok szállnak szét az asztalon, nyomot hagyva az antik fán. És semmi evőeszköz, á dehogy… nem, kézzel eszik. Könyökig mászik bele a dobozba.

Csak akkor áll le kicsit, mikor észreveszi, hogy én magam nem eszem. Még mindig nem vagyok túl a sokkon, és dermedt döbbenettel meredek rá.

Elvörösödik – igen, ezt már ismerem – most kapcsolt, hogy valahogy ezt nem így kellene. Megtörli a száját a ruhája ujjában – amire csak a szemem forgatom meg – aztán felveszi a villát, és noha nem sikerül tökéletesre, szemmel láthatóan igyekszik moderálni magát. Kettőnk közül még én is így eszem úgy, mint egy angol lord, de nem vagyok telhetetlen, megelégszem a Lánytól az igyekezet eme eredményével is. Legalábbis per pillanat.

Így sem tart sokáig, hogy végezzen vagy két doboz tésztával, majd felbüfög, mint egy néger törzsfőnök. Szégyellősen ismét rám vigyorog, és nem tudom miért, de ezúttal magam is viszonzom a mosolyát. Mintha az tündökölne a tekintetében, hogy „fenébe is, vagyok aki vagyok, vagyok amilyen vagyok. Lehet, hogy holnap még rosszabb lesz, de legalább most jól érzem magam”. Hát, legyen. Azt hiszem ráfér, hogy egyszer jó napja legyen.

- Mindig mosolyognod kéne – jegyzem meg, miközben megmozdulok, hogy összeszedjem az üres dobozokat, de Connie megelőz. Mindent lekapkod előlem, aztán kissé kérdő tekintettel felém fordul. A mosogató alatti szekrénybe mutatok, ott a szemetes. Kidobálja a felesleget, aztán letörli előttem az asztalt. Nofene, ez aztán igencsak otthonosan érzi magát nálam, már fél óra után is.

- Nem vagyok hozzászokva, hogy kiszolgáljanak – dünnyögi aztán csodálkozó tekintetemet elkapva. – Főképp olyan ne szolgáljon ki, akinek már így is sokat köszönhetek. Így legalább talán visszafizetek valamit.

- Azt hittem, már megbeszéltük, hogyan fogsz fizetni – döntöm a fejem oldalra. – Mesélsz nekem magadról, és arról, hogy milyen egy magadfajta élete. Segítesz felkészülni a filmemhez. Tudod Connie, maximalista vagyok. Én mindent rohadt jól akarok csinálni. És ezt is úgy fogom. Ha az ördöggel kéne szövetséget kötnöm, azt is megtenném a sikerért. Addig nem állok le, míg előbb-utóbb nem nyerek egy Oscart.

Az ajkába harap, mintha el akarna fojtani egy kikívánkozó nevetést. Mi van ezen olyan röhejes? Jó színész vagyok, jó pasi vagyok. És ha a színészi képességem nem elég, arra is kész vagyok, hogy megdöntsem az Oscar-bizottság tagjait. Vagyis… csak a nőket.

- Na gyere, megmutatom a szobádat – tolom ki magam alól a konyhaszéket, és vezetni kezdem végig a házon. Bár a nappalinál tovább nem jutunk. Ott hever a kanapén festői összevisszaságban a három macska, háromféle színkavalkádot adva hozzá a bútor fehér mintázatához.

- Ők ott Moke, Thursday és Miss Linx – mutatom be a három állatot. – Remélem, nincs bajod a macskákkal.

- Imádom az állatokat – ragyog fel a lány képe, és közeledni kezd a kanapé felé, majd simogatásra nyújta a kezét. Még arra sincs időm, hogy figyelmeztessem, hogy ezt ne tegye, mert Moke – múltjából adódóan – nem túl nyugodt típus a hirtelen riogatásokkal szemben, és olyankor támad. Gondolatban felkészülök rá, hogy nemsokára le is ápolhatom a Lány karját, amiről Moke le fogja tépni a húst.

Annál nagyobb a csodálkozásom, mikor Moke megrezzen ugyan az őt végigsimító – és ezzel felébresztő – kézre, és annak ellenére, hogy konstatálja, nem én vagyok az “elkövető”, némi szaglászás után hanyatt veri magát, hasát mutatva Connie felé, és kikövetel egy kis extra vakargatást.

- Milyen édes – motyogja a Lány, aztán letérdel a kanapé elé, és odahajtja az arcát a vörös kandúrhoz. Komolyan mondom, ha nem tartanám lehetetlennek, megesküdnék rá, hogy Connie is dorombol. Az összehang mindenesetre tökéletes. Kap néhány simogatást a másik két állat is, bár ők a fülük botját sem mozdítják meg, majd Connie felkel, és visszalép mellém.

- Erre még nem volt példa – mondom kis csodálkozással a hangomban. – Moke nem szereti az idegeneket, és főképp a hirtelen, váratlan ébresztőket. Olyankor néha még engem is összekarmol. Neked meg négyfelé veti a négy végtagját.

- Miért olyan ideges? – kérdi halkan a lány, miközben előre mutatok, jelezve hogy menjünk tovább, és megindulunk a nappaliból kifelé, egy keskeny folyosón, a vendégszobákig.

- Moke kóbor macska volt. Hawaii-n találtam, mikor ott forgattam. Nyilván túl sokan bántották kóborlás közben, azért ideges kissé. Már két éve velem van, de vannak nyomok a lelkében nyilvánvalóan, amik nagyon nehezen fognak elmúlni – mondom, és megállok a vendégszoba ajtaja előtt, hogy Connie beérjen.

- Vagyis olyan, mint én – állapítja meg aztán ő a néhány másodpercnyi csendben, és szemeit rám emeli. A smaragdzöld tekintet ebben a félhomályban most még szikrázóbb és ragyogóbb. Szinte lánggal ég. – Talán ezért nem fél tőlem Moke – teszi hozzá aztán Connie. – Mert érzi, hogy ő és én… sok mindenben egyezünk – vonja meg aztán a vállát kissé bizonytalanul. – Ez valami hobbi? – kérdi aztán, és halvány mosoly játszik a szája sarkában. – Hazahozni a kóborló lényeket?

Igaza van. Mintha a macskában és benne ugyanaz a sors tükröződne. A kérdése meghökkent, de ugyanakkor mulattat is. Nem tudom megállni, kiszakad belőlem egy rövid nevetés, aztán benyitok az ajtón.

- Tessék – intek körbe. – Ez lesz a te szobád – terelem be a küszöbön, majd a kezem zsebre téve magyarázni kezdek. – Nemsokára hozok ágyneműt. Van külön fürdőd, tévéd, zenét is hallgathatsz. Kivéve akkor, ha szöveget tanulok. Akkor morcos szoktam lenni a zavarásért. Ettől függetlenül nem hozok szabályokat. Tarts rendet, és ne zárd ki innen az állatokat. Ennyi az egész. Fáradt vagy? – teszem fel a kérdést, bár kötve hiszem. Nincs két órája sem, hogy felszedtem a motelnél, és ahogy mesélte, nem sokkal azelőtt kelt fel.

Nem is csalódtam, csak a fejét rázza válaszul, és nagyokat nyel. Ezt meg mi lelte?

- Nem vagyok fáradt – súgja aztán halkan, és végigsimítja a bútorokat. Áhítattal szinte, mintha csak templomba járna. – És ha az lennék is… én most túl boldog vagyok ahhoz, hogy pihenjek. Lehet, hogy csak álmodom… de akkor azt hiszem, soha nem szeretnék felébredni – rebegi aztán, és mikor felém fordul, látom, hogy könnyek fátyolozzák azokat a gyönyörű smaradzöld szemeket.

- Én…. – kezd bele, de aztán elakad a dolog. – Én… én…. – vág bele újra, de csak sűrűn nyeldekel, és nehezen akar megszületni a mondandója. – Én nem tudom, hogyan mondjak köszönetet. Még soha senki nem tett meg értem annyit, amennyit most Ön.

- Te – válaszolom neki. – Mondd nekem nyugodtan, hogy “te”. Utálom a magázódást, és ha lehet, kerülöm is. Nem vagyok az uralkodód, és nem sokkal vagyok idősebb nálad. De nyilván tudod, hogy nem önzetlenül tettem, ezt már megbeszéltük. És úgy érzem, talán itt az ideje egy pohár forralt bornak, és az első mesének. Halljam… kezdj bele a történetedbe.

Vége.

Folyt. Köv. 

Még egy nap a paradicsomban 11. fejezet

Lélegzem. Talán ez az egyetlen jele annak, hogy élek. Ott állok a recepció előtt, már ha ezt a fapultot lehet így hívni egyáltalán... és meredten bűvölöm a csengőt. Fel sem emelem róla a tekintetemet egy pillanatra sem. Érzem, hogy átnedvesedett hajamból a padlóra csöpög a víz, és könnyek folynak végig az arcomon. Nem mozdulok, hogy letöröljem. Nincsenek mozdulataim, szavaim... csak állok némán, mint egy kőszobor. Csak a levegő áramlása ki-be a tüdőmben jelzi, hogy egyáltalán még életben vagyok.

- Szóval - támaszkodik a pultra a Kékszemű - maga csak így, simán kidobja! - csettint az ujjával, demonstrálva ezze a dolog egyszerűségét. - A fenébe is, ki tudja hol az a rohadt pénztárca! Ilyen erővel azt mondhatná, én vagyok a tolvaj!

- Maga nem, Miszter - fújtat a zsíros képű tulaj, és noha csak a hangját hallom - lesütött fejjel szerencsére nem látom az arcát - mégis felfordul a gyomrom a puszta jelenlététől is. Nem felejtem el, hogy nemrég egy szál semmiben mutatkoztam ez előtt az ember előtt. Az ilyesféle megalázások külsőleg nem hagynak nyomot rajtam. De a lelkemben úgy égnek, mintha billogot ütöttek volna belém.

- A szomszéd szobából Mr. Wilby hajnalban jelezte, hogy eltűnt a tárcája. Éjjel sétálni volt... és akkor tűnt fel neki, hogy a tárcáját otthon hagyta. Emlékezett rá, hogy az éjjeliszekrényen hagyta, legalábbis elmondása szerint. És bocsásson meg, de jobban hiszek neki, mint "ennek" - telik meg Zsíros tulaj hangja megvetéssel, és megjelenik a perifériámban egy mutatóujj, ahogy vádlóm rám bök.

- A maga kis barátnője szépen kifigyelte, hogy a másik szoba lakója elment. Beosont, eltette a pénzt, aztán igyekezett ártatlan pofát vágni, mikor reggel kérdőre vontam - fejezi be a tulaj. - Szóval Miszter, tirhítsa el innen ezt a kis patkányt, mielőtt a zsarukkal vitetem el!

- A rohadt életbe! - szakad ki a káromkodás a Kékszeműből, és megragadja a karomat. Megrezzenek, de még mindig lehajtott fejjel állok. Nyilván nem hisz nekem. Ő sem hisz. Miért is tenné? Csöves vagyok, nincstelen, hajléktalan. Ergo, bűnöző is. Nem is ismer, mégis elítél. Pedig még nem is tudja, hogy nem olyan régen....

Összeszorítom a fogam, és nem folytatom a gondolatsort. Ekkor egy kéz megjelenik az arcom előtt, és megfogja az állam. Finoman kényszerít, hogy felnézzek. Könnyben úszó tekintetem találkozik az ő égszínkék szemeivel, és elmosódva úgy tűnik, nem is emberi szempárt látok magam előtt. Mintha drágakő lenne, szikrázik, kéklik tőle az egész világ. És ez, nagyon különös módon, megnyugtat. Már nem érzek félelmet, fájdalmat, de nem értem, miért, és hogyan váltja ki ezt belőlem egyetlen pillantással. Annál rosszabbul fog esni a tény, mikor ő maga is kérdőre fog vonni engem.

- Connie... - ejti ki a nevemet a száján, és olyan szépen hangzik tőle, hogy szorult helyzetem ellenére is csaknem elmosolygom magam. - Connie, legyen őszinte. Látta azt a tárcát? Van... a fenébe is, van köze hozzá, hogy eltűnt?

A könnyek újra elfutják a szemem. Hát, mit is vártam volna mást? Persze, hogy nem hisz nekem. Kirántom az állam az ujjai közül, megcsóválom a fejem, és újra a szőnyeget kezdem tanulmányozni. Mindezt egyetlen hang nélkül. Félek, hogy ha szólásra nyitnám a számat, azon nyomban kitörne belőlem a bömbölés.

- Na látja - töm valami kaját a szájába a dagadt tulaj, aztán úgy kezd rajta röfögni és csámcsogni, mint egy disznó. - Ilyen mocskos kis tolvaj ez mind... ilyen a fajtája. Jobban jár Miszter, ha kidobja, ahogy én. Nem jó összeadni magát az ilyenekkel. Szép a kicsike, az tény... de hát, kap maga ennél jobbat is - fuvolázza.

Mintha bomba robbant volna, olyan hőség önt el hirtelen. Nem, ezúttal nem belőlem árad az emésztő düh. Hanem Ianből. Idáig érzem a belőle áramló forróságot, és nem kell látnom hozzá, hogy tudjam, az utolsó józan eszét szedi össze, hogy ki ne boruljon. Érdekes. Mindig úgy tippeltem, én leszek az első, aki így kihozza a sodrából.

Óvatosan felemelem a fejem, mert látni akarom, hogy milyen a Kékszemű, ha iszonyú düh fűti. Hát, megéri a látvány. Az előbb még megértő kék szemek most esküszöm, szinte vörösben villognak. Mint mikor a bika előtt elhúzzák a posztót. Várom, hogy gőzkarikák törnek elő az orrlyukaiból, persze tudom, hogy ez nyilván nem fog megtörténni. A halántékán kidagadnak, és lüktetnek az erek, az arca pedig vörösbe vált. És mindennek a betetőzéseképpen ökölbe szorulnak a kezei. Azonnal hátrálok két lépést. Noha tisztában vagyok, hogy nem ellenem irányul a haragja, már megtanultam az utca törvényét. Ha balhét látsz, távozz más vidékre, és maradj ki belőle. Elhatározom, hogy amennyiben ütni akarna, kivágtatok, és rohanok.

Ebben a pillanatban nyílik a recepció ajtaja, és ez megtöri az előbbi néhány másodperces jelenet lendületét. Ian ökölbe szorult keze lassan felenged, arca visszanyeri normális színét. Csak fúj egy hatalmasat, mintha így akarná kiereszteni a benne felgyűlt gőzt. A tulaj arca pedig ijedtből kissé nyugodtabbá válik. Szemmel láthatóan az előbb ő maga is érezte, hogy túllőtt a célon. Igaz, nem akartam balhét látni, de elégtétellel töltött volna el, ha Kékszemű bemos egyet a rohadéknak. Bele, egyenesen a dagadt, és zsíros pofája közepébe. Nem került rá sor. A lelkem mélyén titkon kicsit sajnálom.

- Oh, Mr. Wilby... - válik Zsírfej hangja behízelgővé, ahogy meglátja az érkezőt.  - Ő az az úr, akinek a tárcája... khm... elvarázsolódott a szobából - fordul aztán magyarázóan Ian felé. Elvarázsolódott. Na persze. Nem téveszt meg a hanghordozása. Még mindig kőkeményen ott ül benne a hit, hogy én vagyok a tolvaj.

- Sajnálom a kellemetlenségét, uram - dünnyögi a Kékszemű. - Megtérítem a kárát, de kérem, álljon el a feljelentéstől. Tudja, a hölgy... nehéz helyzetben van manapság.

- Igen... khm... nos... - köszörülgeti a torkát a Wilbyként bemutatott férfi, és nem értem, miért is van zavarban. Mert abban van, látom, és érzem. Most már némi kíváncsiság is megcsillan bennem.

- A tárcám... lecsúszott az éjjeliszekrény mellé. A szekrény és az ágy közé... khm... - köszörülgeti a torkát a férfi folyamatosan. - Ma reggel találtam meg. Itt is van - húzza elő a zsebéből, és meglóbálja az orrunk előtt. Mindannyian szinte hipnotizáltan meredünk rá. - Nem hiányzik belőle semmi. Egyetlen cent sem. Sajnálom, ha okoztam némi kellemetlenséget, de... - szabadkozik, mire Zsírfej előjön. A recepció hátsó része felé távoznak, kissé arrébb kerülnek tőlünk, mi pedig ott maradunk ketten a Kékszeművel. Nem halljuk a másik kettő hangját, de most nem is érdekel. Összeszedem a bátorságomat, és belenézek egyenesen a Kékszemű tekintetébe. "Látod, alaptalanul vádoltak meg lopással" - panaszolja neki a tekintetem. - "És te... te sem igazán hittél nekem. Vagy igen?"

Zsírfej és Mr. Wilby visszatérnek. Utóbbi távozik az ajtón, az előbbi pedig a pultra támaszkodik.

- Na szóval, akkó', meddig marad a kicsike? - kérdi olyan hangnemben, mintha mi sem történt volna. Mintha nem lökdösött, rángatott volna, nem nézte volna végig perverz kárörömmel ahogy vetkőzöm-öltözöm előtte. Mintha nem nevezett volna ki tolvajnak... mintha nem is lennék érző, emberi lény.

Ian felhorkan mellettem, mint egy ideges paripa. A következő pillanatban olyan vág a pultra, hogy megugrik rajta a csengő, és a régimódi pénztárgép.

- Egyetlen percig sem - sziszegi megvetően. - Köszönjük, de nem tartunk igényt olyan helyre, ahol a puszta külsejük és életük alapján ítélnek meg embereket - teszi hozzá. Zsírfej arca kissé megnyúlik. Én meg csendesen élvezem a műsort.

- Tartsa meg a pénzt - teszi hozzá Ian. - És élvezze. Esküszöm magának, teszek róla, hogy a motelja "jó híre" eljusson messzire. Tudja, vannak összeköttetéseim, hogy elég sokfelé értesüljenek a "vendégszeretetéről" - teríti le egy utolsó huszárvágással a dagadt tulajt, aztán felém fordul.

- Van valami holmid még a szobádban? - kérdi, és ő maga észre sem veszi, hogy letegez. Én igen, de nem bánom. A magázódás nem az én világom, bár gyanítom, én maradok annál a formánál. Ha vissza merném tegezni, lehet én lennék a haragjának következő célpontja. A kérdésén pedig kissé elmosolyodom. Van-e holmim. Te jó ég. Minden cuccom itt van rajtam. Mintha nem tudná, hogy nincs nekem semmim a világon.

Oké, láthatóan már leesett neki a kérdése felesleges volta. A járomcsontján két kis apró rózsaszín folt jelenik meg. Mifene, szégyelli magát. A mosolyom szélesebbé válik. Ez azért pozitív dolog tőle. Kedvem lenne felemelni a kezem, és beletúrni a hajába. Miattam ne szégyenkezzen. Én már megszoktam mindent.

*****

Érzem ismét a kocsi ringatózását alattam. Ezúttal újságpapír nélkül. Most, hogy már tiszta vagyok, és tiszták a ruháim, Kékszemű nem tartotta szükségesnek ezt a fajta óvintézkedést. Vagy csak egyszerűen nem akart még ő is megalázni.

Az oldalsó ablaknak támasztom a fejem, a szemem sarkából pedig rá pislogok. Szól a rádió, ő pedig nem beszél. Mióta a motelből eljöttünk, nem szólt egyetlen szót sem. A feje kissé újra piros, bár ez nyilván a melegtől van. Érezte a ruháim nyirkosságát, és a testem folyamatos reszketését. Úgy rákapcsolta a fűtést, hogy a gönceimből felszálló nedvesség ott gomolyog az utastérben. Ő pedig tűri. Izzad is tőle rendesen, de úgy látom, tekintettel van rám.

Laposakat pislogok. Nem tudom, hová megyünk, ő nem mondta, én nem kérdeztem. Azt hiszem, felesleges is lenne. Ugyan hová mehetnénk? Visszavisz oda, ahonnan elhozott. Pontosan úgy, ahogy kértem. A piszoknak, hidegnek, a teljesn kilátástalanságnak a gondolatától pedig leszívesebben hangosan zokogni kezdenék. De nem teszem. Már tudom, hogyan kell megkeményíteni a lelkemet, hogy ne serkedjen belőle vér minden karcolás, és seb után. Hát csak tűröm csendesen a sorsomat, és lopva őt figyelem. A szép metszésű arcot, a megformált száját, a határozott állát. Milyen szép férfi, istenem... Boldog lehet, akihez tartozik. Olyan boldog, amilyen én sosem leszek.

Néha le-lecsukódik a szemem. A meleg, és a motor halk duruzsolása álomba ringat. Néha, mikor még felnézek, magam előtt látom a Kékszemű arcát. Úgy figyelem, mintha magammal akarnám vinni az álmok világába... vagy az eljövendő, előttem álló, keseves és nyomorúságos éveimbe.

*****

Nagyot zökken az autó, majd a motor leáll. Riadtan kapom fel a fejem, készen az ugrásra, vagy futásra. Beletelik néhány másodpercbe, mire a tudatom felülírja az évek óta belémivódott ösztönt.

A Kékszemű kiszáll, és engem is kitessékel. Az álomtól még mindig kissé kábán, csak akkor fogom fel a külvilágot, mikor újra a betonon állok. És ekkor a szám is tátva marad a látványtól.

Mi a fene ez? Hol az ördögben vagyok? Sehol a külváros. Nincs sehol a gettó, a mocskos, hideg kis "menedékem". Nem ismerem a város ezen részét, itt soha nem jártam. Szaporán forgatom a fejem körbe-körbe, még mindig tátott szájjal. Csak akkor csukom be, mikor rájövök, hogy úgy festhetek, mint valami fogyatékos.

Szabályos, takaros utca. Már ha lehet annak nevezni, mert elég hosszú út. Egyszer-kétszer autók futnak el mellettünk, nincs nagy forgalom. Gyönyörű épületek. A láttukra eszembe jut egyszer egy utazási katalógus, amit egy kukában találtam. Ott, a mediterrán vidéken, a turistaparadicsomokban láttam ilyen képeket. A házak előtt-mellett zöld gyepszőnyeg, az úton pedig, végestelen-végig pálmafák. Kissé megeresztik lombjaikat az esőben, én pedig elképzelem, hogyan festhetnek nyáron. Ez az utca olyan lehet, mint a mennyország. A napfényben szikrázóan fehér házak... hetyke, büszke törzsű fák. Ragyogóan kék ég... olyan kék, mint Ian szeme. Az égen pedig előre bodorított bárányfelhők.

Most viszont tél van. A szürke ég ugyanúgy borul erre a tájra is, ahogy a külvárosra. Én pedig nem értek a világon semmit. Csodálkozva, és bambán nézek a Kékszemű felé. Hová hozott ez engem? És főképp, miért?

- Na, kegyeskedsz megindulni végre? - morogja a Kékszemű nem túl kedvesen, és az előttünk lévő házra mutat. - Vagy reggelig itt akarsz ázni?

- Hol vagyunk? - jön meg a hangom, és még mindig leragadva állok a betonon. Nem értem. Egyszerűen, még mindig nem értem ezt az egészet.

- Hogyhogy hol? - kérdez vissza Ian. - Nálam. Miért, mit gondoltál, hová viszlek?

Elképedek. De teljesen. Nem, ilyen csak a mesékben történhet. Nem vitt vissza a nyomorba, és a penészbe, hogy elrohadjak.

Helyette elhozott magához.

Vége

Folyt. köv.