BUÉK!

Minden kedves olvasómnak és látogatónak kívánok békés, boldog, örömökben teli boldog új évet! :)

Ments meg engem! 6. fejezet

Délután volt már, könnyű, tavaszi illatú délután. A ház előtt álló akácok illata édesítette meg a levegőt, a nap pedig már-már lassan búcsúzni készült, ennek ellenére még mindig világosság volt odakinn. A tél utolsó nyoma is már régen eltűnt, igazi május uralkodott a tájon, és lassan ígérte a kíméletlenül forró, mégis olyannyira vágyott nyarat. Az utcákat lassan ellepték a mind rövidebb ruhás lányok, a feszülős pólóban rohangáló fiúk, és a nevetve játszó gyerekek.

Egyedül én voltam besavanyodva a lakásba, mint egy adag ecetes uborka. Ám ennek jelenleg nem a szerelmi bánat vagy keserűség volt az oka, hanem a munka. A ma este ugyanis – ahogy a többi is mostanában - az íróasztalomnál talált a szobámban. Papírokkal körültornyozva üldögéltem, és még az sem tűnt fel, hogy lassan kihűlt a vacsorára rendelt pizzám.

Négy papírtorony. Mind a négy egy-egy embert jelentett. Mind a négy a betegem társa volt az utazása folytán, mind a négy önkéntes volt egy segélyközpontnál. Mind a négy megjárta Mianmart, és az elmúlt hónapban magát az életre kelt poklot is. Mellette négy orvosi jelentés, amiben az állt, hogy az emberek akár életre szóló lelki sérüléseket is szerezhettek ezekben a hetekben. Négy faxolt papír, a négy kiszabadult túsz egy-egy rövid vallomásával. Volt, aki a megkeresésemre mindössze néhány mondatot mesélt. Volt, akinek a „vallomása” két oldalra rúgott. Az elmúlt napjaimat – főként az estéimet – ezeknek a papíroknak a beszerzésével töltöttem. Beszéltem a másik négy volt túsz orvosaival, és – mint említettem – magukkal a páciensekkel is. Ők valahogy közlékenyebbek voltak, mint az én betegem. Gillies az elmúlt néhány napban még mindig olyan volt, mint egy lakattal bezárt, titkos napló. El lehetett beszélgetni vele bármiről, a munkájáról, könyvekről, a baseball ligáról, de amint kérdéseimmel ingoványos talajra tévedtem azonnal elhallgatott, és az érdeklődésemet következetesen néhány órás totális némasággal honorálta.

Olyannyira belemerültem a munkába, hogy csak akkor kaptam fel a fejemet, mikor a falióra méltóságteljes kongással elütötte az este hetet. Hátralöktem magam a gurulós székkel, és úgy döntöttem, mára elég volt. Egy kád forró vízre vágytam, és arra, meg megegyem végre a vacsorámat. Épp jólesően nyújtóztam, mikor felberregett a bejárati ajtó csengője.

Csodálkozva siettem ki az ajtóhoz. Greta ma Derekkel volt vacsorázni, más vendéget meg nem vártam. Fogalmam sem volt róla, ki lehet a váratlan látogató. Amikor viszont kinyitottam az ajtót, leesett az állam.

- Dr. Patrícia Novak? – kérdezte a hosszú, barna hajú nő a küszöbömön. Azonnal felismertem. Őt láttam telefonálni a kórházban. Ő jött ki a betegem szobájából. Ő Daniel Gillies felesége. Hogy is hívják?

- Nyilván nem ismer engem… Rachael Leigh Cook vagyok – nyújtott kezet még mindig a küszöbön állva.  - Bocsásson meg, hogy csak így önre törtem, de…

- Üdv – ráztam meg a kezét, ügyesen eltitkolva, hogy nem épp a legjobbkor zavar, majd félreálltam az ajtóból.  A kíváncsiságom a végén felülkerekedett, legyőzve a vágyat, hogy közöljem, ma már nincs szándékomban vendégeket fogadni. – Nem számít. Épp végeztem a munkámmal. Fáradjon be – tessékeltem beljebb, és bevezettem a szobába.

- Egy kávét? Üdítőt? Vagy erősebbet? – kérdeztem meg jó vendéglátó módjára, közben már kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon miért jött el hozzám ez a nő. – Remélem nem zavarja, hogy nem orvosi köpenyben lát – mutattam végig önmagamon, a kényelmes melegítőnadrágomon és a rajtam lötyögő túlméretezett Kiss pólón.

- Én tartozom bocsánatkéréssel, hogy csak így ideállítottam. És köszönöm, de nem kérek semmit – rázta meg a fejét Rachael, majd leült a kanapéra mikor hellyel kínáltam. – Nem fogom sokáig rabolni az idejét, ígérem. De szerettem volna beszélni Önnel, amilyen gyorsan lehet. Méghozzá személyesen. A kórházban napok óta nem érem el.

- Általában az Ön férje mellett vagyok. Ha végeztem, hazahozom a papírmunkát – adtam választ. – Miben lehetek a segítségére? A férje állapotára kíváncsi nyilván – dőltem hátra a fotelban.

- Nos, részben igen – biccentett Rachael, és nem tudtam nem észrevenni, hogy meglehetősen idegesen gyűrögeti a kezében tartott táska fülét. – Ugyanakkor úgy érzem, segítek Önnek azzal, ha elmondok valamit, amit Dan nyilván nem tett meg. Vagy mégis? – fürkészte az arcomat kíváncsian, ugyanakkor látható zavarban.

- Miről beszél? – vontam össze a szemöldökömet. – Nézze, az igazság az, hogy túl sok témát nem tudok érinteni Mr. Gilliessel. Autók, sport, a munkája, és teljesen átlagos, hétköznapi témák. Ennyire szorítkozik társalgás terén – tártam szét a karjaimat. – De ha Ön tud számomra bármilyen információval szolgálni, ami segíthet, akkor szívesen hallgatom.

- Megengedné, hogy előbb én tegyek fel egy kérdést? – kérdezte Rachael, miközben már csaknem szétszaggatta a táskája fülét, pedig nem volt könnyű, lévén hogy az bőrből készült.

- Természetesen – biccentettem. – Amennyiben a válaszom nem sérti az orvosi titoktartás kötelességét.

- Előttem is? A férjemről van szó!  – kérdezett vissza Rachael, és kissé mintha felhúzta volna finom metszésű orrát.

- Bocsásson meg, de igen – mosolyogtam kedvesen. – Szóval, mit szeretett volna kérdezni?

- Kérem, legyen velem teljesen őszinte. Milyen állapotban van a férjem? – hangzott el a rövid mondat, egy tornádóra való sóhajtás kíséretében.

Megvakargattam az orrom hegyét. Erre a kérdésre aztán végképp nem létezett könnyű válasz. Olyan pedig, ami könnyű és egyben őszinte is, végképp nem létezett.

- Tudja Mrs. Gillies, mi az poszttraumás stressz szindróma? – mondtam végül vontatottan, elgondolkodva. Lehet, hogy egyszerűbb ha a magyarázat felől, és a legelejéről közelítem meg a témát.

- Hallottam már róla, de konkrét orvosi értelemben nem tudom, miben nyilvánul meg – nézte az arcomat merően Rachael. A feszültség egyre jobban ült ki a vonásaira.

- Nos, a poszttraumás stressz szindrómát a súlyos stressz által okozott szorongásos kórképek közé soroljuk. A súlyos stressz szorongást, rettegést és a tehetetlenség érzését okozza. A lelki traumát a beteg gyakran átéli, van, hogy főképp álmaiban. Jellemző a szelektív emlékezetkiesés, a beteg nem tud, és nem is akar visszaemlékezni a történtekre. Vagy legalábbis teljesen magába fojtja, és nem beszél róla, amivel önkéntelenül is akadályozza önnön gyógyulását. Továbbá előfordulhatnak dührohamok, sírógörcsök, és teljes szexuális impotencia is – fejeztem be a rögtönzött kiselőadást.

- Impotencia? – kerekedett ki Rachael szeme, és ijedtében szája elé kapta a kezét. Jellemző. Az egészből egyedül ezt volt képes felfogni?

- Ez azt jelenti… azt jelenti, hogy Dan… nem tud majd…? – nyekeregte szaggatottan, mire megráztam a fejem.

- Azt jelenti, hogy akár ez a tünet is felléphet. Nem törvényszerű, minden ember máshogy és máshogy reagál. De még ha fel is lép, a gondos kezelés megszünteti. Ezért vagyok én Mr. Gillies mellett. A testi értelemben vett gyógyulás csak az érme egyik oldala, ez a látványosabb. A kevésbé látványos oldalt én képviselem. Nyugodjon meg. Mindent meg fogok tenni a férjéért, asszonyom.

Beállt némi csend, míg hosszan néztem a nő finom vonású arcát. Ezzel jeleztem, hogy ezúttal rajta a sor. Halljuk, miért is jött ide, mi volt az a fontos mondandója, amiről mindenképpen tudnom kell?

- Ha így áll a dolog, és Dan tényleg nem beszél túl sok mindenről, akkor alighanem arról sem beszélt, amit most el szeretnék mondani Önnek – nézte Rachael a mögöttem lévő falat, majd kínjában a szájába harapott. – Nem is tudom igazán, melyik lenne a jobb verzió. Ha tudna már az igazságról, vagy ha nem. A tény az, Miss Novak, hogy Dan miattam került ilyen helyzetbe. Miattam járta meg a poklot. Dant én űztem el Mianmarba.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 5. fejezet

A csuklómon lévő karóra mutatója éppen a hármas számon állt meg, mikor bekopogtam a kórterem ajtaján, majd beléptem. Önkéntelenül is megcsóváltam a fejem – persze nem ténylegesen, csak a lelkem mélyén – látva Gillies fintorát. Szemmel láthatóan nem nagyon változott meg a véleménye arról, szüksége van-e rám. A pokolba kívánt.

- Az imáim nem nagyon találtak meghallgatásra – dünnyögte. – Remélem tisztában van vele, hogy ha tudnék, akkor felkeltem volna innen, és vagy megszököm, vagy jó alaposan elbújok.

- Biztosíthatom Mr. Gillies, remek beépített kameráink vannak a kórházban. Egykettőre megtaláltuk volna – biztosítottam kedves mosollyal, majd széket húztam az ágya mellé, és leültem.

- Hogy érzi magát? – tettem fel a kérdést. Nem akartam megnézni a lázlapot, azt szerettem volna, ha ő maga mondja el az igazat.

- Egyben – rántott vállat Gillies. – Jobban, mint szombat reggel voltam. Igazából szeretnék már hazamenni, gondolom otthon is lábadozhatnék. De a kollégája, Dr. Mirsa valahogy nem akar kötélnek állni. Pedig jó fiú lennék. Feküdnék, és bevenném a gyógyszereket. Rachel úgysem engedné, hogy elblicceljem a dolgot.

- Rachel a felesége? – érdeklődtem. – Az a kedves arcú, barna hajú hölgy, aki valamelyik nap kisétált innen?

- Pontosan – jött a biccentés. – Eléggé foglalkoztatja az állapotom, annak tükrében, hogy… - hallgatott aztán el, mint aki rájött arra, hogy majdnem olyan dolog csúszott ki a száján, amit nagyon mélyen titokban szeretne tartani. – Hogyhogy nem jegyzetel?

- Miért, kellene? – dőltem hátra a székben. – Csupán egy beszélgetésre jöttem, Mr. Gillies. Nem vagyok titkárnő, és regényíró sem. Látni, hogy még nem volt dolga pszichiáterrel.

- Nem volt rá szükségem. Ahogy most sem – válaszolta a férfi, de nem ellenségesen, mindössze roppant tárgyilagosan. – Nézze, nem akarok udvariatlan lenni, de tényleg rendben vagyok. Itt is – bökött a homlokára.

- Mr. Gillies, nekem ez a munkám. Én ezért kapom a fizetésemet – sóhajtottam. – Ha most elküld, kiveszi a zsebemből a kenyeret. Tőlem hallgathatunk is mélyen, de egy órát akkor is magánál fogok tölteni minden nap. Valamiből nekem is fizetnem kell a lakást, meg az ételt a hűtőmben – mosolyogtam el magam, majd végigfutott a tekintetem az éjjeliszekrényre kitett olvasnivalókon.

- Remélem tudja, hogy ilyenről egy darabig még ne álmodjon – vettem kézbe egy utazási magazint. Piramisok, pálmafák, a következő oldalakon pedig már hó és jég kellették magukat. Kinek-kinek vágyai szerint.

- Sokat utazik egyébként? – puhatolóztam. Noha látszólag egyik kérdésemnek sem volt köze a történtekhez, mégis minden kérdésre adott válaszból reméltem egy-egy apró információt. Valahogy el kell kezdeni, nem ronthatok ajtóstól a házba.

- Az sok mindentől függ, mit ért utazás alatt. A forgatási helyszínek között igen. Jelenleg két sorozatban is dolgozom és játszom – ült fel lassan Gillies az ágyban. – Kanada és Atlanta között ingázom hetente. Messzebbre nem szoktam. Nem is volt rá vágyam, időm meg végképp nem. Ez volt az első utam messzire. Az utolsó is, azt hiszem.

Szerettem volna megkérdezni, most vajon miféle nyomós indok vette rá az utazásra – ráadásul a család nélkül, egy segélyszervezettel – de befogtam a számat. Gyanítottam, hogy azonnal elrontanék mindent.

- Nyilván nem tévedek ha azt mondom, jobban kultiválja a jó időt, mint a havat és a jeget – raktam le a magazint. – Mehetett volna akár északra is. Svédország és Finnország kimondottan gyönyörű tud lenni. Akárcsak Alaszka.

- Nem én döntöttem el az úticélt – érkezett a válasz, egy olyan arckifejezés kíséretében, amiről lerítt, hogy kezdünk ingoványos talajra tévedni.

- Azért kedves dolog, hogy a felesége elengedte. Én biztos aggódnék, ha messzire menne tőlem az, akit szeretek – jegyeztem meg. – És szemmel láthatóan most is nagyon aggódik önért.

Arra számítottam, hogy elismerő, kedves szavakat hallok. Egy szerelmes férfi szavait a feleségéről. Ehelyett hosszú, és mély hallgatás következett. Nekem pedig azt súgta az ösztön, hogy itt van valami, amit majd – idővel – kissé jobban meg kell kapargatnom.

- Tudja – váltottam témát – sosem volt még híres betegem. Nem is igazán tudom, hogy viselkedjek most. Némileg zavarban vagyok – vigyorogtam. Ez persze nem volt igaz, de azt szándékoztam vele éreztetni, hogy nem az atyaúristen vagyok, akinek a kezébe letették a sorsát. – Remélem ad majd nekem autogrammot is, mielőtt kiengedik innen.

- Kíváncsi vagyok, az vajon mikor lesz – vágta rá Gillies. – Utálom a kórházakat, a gép csipogásától meg már megőrülök. A kötés alatt pedig viszket a fejem. Nem venné le rólam?

- Megtehetném, de félek, Dr. Misha nem lenne túl lelkes a ténytől – sóhajtottam.

- Mondhatná, hogy olyannyira idegesített a kötés, hogy majdnem beleőrültem. Maga, mint a pszichiáterem, ezt nyilván nem hagyhatta – vetette fel az ötletet Gillies, mire felnevettem.

- Igen, ez tényleg nyomós érv. Rendben, leveszem a kötést, és vállalom Dr. Mirsa helytelenítését – álltam fel. – De előbb megvizsgálom. Ne aggódjon. Képzett orvos vagyok – tettem hozzá.

*****

- Nos, jobban érzi magát? – kérdeztem a vizsgálat végeztével, mikor mindent rendben lévőnek találtam, és leszedtem a kötést Gillies fejéről. – Ha megenged egy megjegyzést, valamivel jobban fest így. A seb szépen gyógyul – néztem a forradást a halántékán. – Bár gyanítom, egy halvány nyoma majd mindig marad.

- Nem számít – rántott vállat Gillies. – De tényleg jobb így. Valahogy szabadabbnak érzem a fejem. Olyan volt az a nyomorult kötés, mintha abroncsba lenne fogva a koponyám.

- És tény, hogy így már nem is tűnik olyan sápadtnak – jegyeztem meg. Tényleg, most hogy egy-két napos borosta ütközött ki az arcán, és sűrű barna haja teljes egészében látható volt, mintha egy-két árnyalattal színesebbnek tűnt volna az arca.

- A fehér köztudomásúan sápaszt – jegyezte meg Gillies. – Legalábbis a sminkesem és szerint. Maga viszont roppant lágyszívű – mosolyogta el magát halványan. Nagyon apró, alig látható mosoly volt ez, mégis kissé megváltoztatta a mindig feszült arcot.

- Igen, ezt már mások is mondták – nevettem fel. – Csak ne nagyon használja ki, és főképp ne terjessze, Mr. Gillies. Félő, sokan élnének vissza vele – mondtam, mire ő felemelte két ujját, mintha épp esküt tenne.

A tervem bevált, legalábbis egyelőre. Mindegy volt, mit mondott, vagy épp miről hallgatott. Egy volt a lényeg: nagyon halványan, nagyon vékony szálon függve ugyan, de bízni kezdett bennem.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 4. fejezet

Sűrűn és türelmetlenül pislogtam az órámra, miközben hol a folyosón járkáltam, hol egy kényelmes székbe ültem a kórház folyosóján. A vizitnek már vége volt, újra megteltek a termek látogatókkal, a folyosók pedig sétálgató, köntösbe bújt betegekkel. A járóképesebbek kihasználták állapotukat, hogy bevásároljanak egy kis nyalánkságot vagy épp kávét a kórház büféjében.

Egy kávét jelenleg magam is szívesen megittam volna, de féltem, hogy elkerüljük egymást Dr. Mirsa-val. Itt volt az ideje, hogy végre személyesen is találkozzam a közös betegünkkel, és amikor erre gondoltam, már nem kellett a kávé. Kellőképp ideges voltam anélkül is.

A folyosón az egyik kórterem ajtaja hirtelen nyílt. Meglehetősen hangos zene hallatszott ki a folyosóra – amit a csapódó ajtó le is vágott néhány másodperc alatt – majd tőlem nem messze egy hosszú barna hajú, meglehetősen feszült arckifejezésű nő rogyott az egyik székbe. Reszkető kezekkel kikotort táskájából egy szál cigarettát, majd rájött hol is van éppen, mert vissza is lökte a bűzrudat a dobozba. Hirtelen felcsendült a „Feeling good” dallama, és a nő felkapta a telefonját.

- Szia – dünnyögte a láthatatlan hívónak. – A kórházban. Szokás szerint – sóhajtott.

Felkeltem, mert valahogy nem tartottam túl etikusnak hogy kihallgassak egy telefonbeszélgetést, amit nem az én fülemnek szántak. A folyosó viszont itt elég keskeny és zárt volt, ezért a hangok úgy pattantak vissza a falakról, hogy még méterekkel arrébb is úgy éreztem, semmit nem távolodtam a hevesen beszélő nőtől.

- Igen, tudom! – csattant fel az említett. – De hidd el, semmi változás. Már nem tudom, mit csináljak. Olyan hűvös, és idegen lett… bár ha az előzményeket nézzük, nyilván nem véletlenül – nevetett fel aztán keserűen. – Nézd, nem telefontéma. Én már úgyis megyek… jó, felnézek hozzád. Fél óra múlva megfelel? – kérdezte, majd elköszönés nélkül letette a telefont. Beletúrt hajába, aztán úgy pattant fel, mint akinek sündisznó nőtt a széke alatt, és rám egy kósza pillantást sem vetve kiviharzott az épületből.

Bámészan és értetlenül néztem utána, csak akkor rezzentem össze, mikor egy kéz megérintette a vállamat.

- Bocsásson meg, Dr. Novak – szólalt meg a kéz gazdája, és megigazította fehér köpenyét. – A kórházi liftek néha a legalkalmatlanabb pillanatokban adják meg magukat. Lépcsőn jöttem. Méghozzá sietve.

- Igen, látom – haraptam a számba, elfojtva egy mosolyt. A mindig kínosan pedáns Dr. Mirsa most kissé ziláltnak tűnt. – Semmi baj – nyugtattam aztán meg a késés miatt. – Legalább volt időm felkészülni.

- Ideges egy beteg miatt? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva Dr. Mirsa, miközben vezetni kezdett a folyosón. – Ez számomra valami új dolog.

- Szó sincs idegességről – legyintettem. – Csak kb ötvenféle szakvéleményt állítottam fel magamban. Aztán meglátjuk, ezekből mi áll meg, és mi dől majd le, ha beszéltem személyesen Mr. Gilliessel.

- Akkor nem kell tovább várnia. Bár gyanítom, minden előzetes szakvéleményét meg fogja dönteni. Majd Ön is meglátja – állt meg egy ajtó előtt Dr. Mirsa, majd kopogás után kivárt néhány másodpercet, és belépett.

Követtem, és a szemem néhány másodperc alatt információk garmadát szívta magába, és raktározta el az agyamban.

Az ablak előtt állt egy elhúzható kórházi paraván, kissé kiszűrve a kinti világosságot. Mivel a redőny is félig le volt eresztve, meglehetős félhomályba borult a szoba, de ez nem volt nyomasztó. Inkább olyan jelleget öltött, mint mikor az ember egy nyári napon némileg megszelídíti a szobájába hatoló napfényt. Az ablakkal szemben lévő fal mellett kórházi ágy állt, mellette gépek, az ágy fejrésze felett pedig halvány fényű lámpa világított, egyenesen az alatta fekvő férfi arcába.

Néhány másodpercig csak fürkésztük egymást hárman, egyetlen szó nélkül. A csendben csak a tévéből áradó hangos zene volt kissé zavaró. Dr. Mirsa egy kérő mozdulattal intett a készülék felé, mire a fekvő férfi lemondóan felsóhajtott, és kikapcsolta a készüléket.

                   

- Kár. Szeretem ezt a számot – szólalt meg, majd letette a távirányítót. – Mi újság, doki? Alig egy órája, hogy láttam.

- A kötelesség és az Ön iránti aggodalom hozott vissza, Mr. Gillies – válaszolt Dr. Mirsa, és ezúttal semmi más nem hallatszott, csak az ágy melletti gép halk csipogása. – És szeretném Önnek bemutatni a kolléganőmet. Dr. Novak…Mr. Gillies – nézett ránk felváltva.

A férfi rám nézett, végigmért tetőtől talpig, majd biccentett egyet. Kézfogással vagy hasonlóval láthatóan nem is akart próbálkozni. Kissé meghökkentem ezen, de igyekeztem valami mosolyfélét erőszakolni magamra.

Dr. Mirsa közben apró lámpát vett elő, belevilágítva a betege szemeibe, egészen addig, míg az kissé ingerülten el nem húzta a fejét.

- Ezt a vizitnél eljátszottuk. A reflexeim rendben, a koponyám is, és a testem többi része is. Néhány nap múlva fel is kelhetek. Csak Önt idéztem, doktor – tette hozzá aztán. – Higgye el, az elmúlt egy órában sem lettem rosszabbul.

- Biztos ami biztos, Mr. Gillies – dünnyögte a doki, majd aláírta az ágy végében lógó lázlapot. – Nos, akkor én most távozom, és Dr. Novak kezeibe adom Önt. Beszélgessenek. Holnap találkozunk, Mr. Gillies – biccentett még mindkettőnk felé búcsúzóul, és csakhamar záródott is mögötte a kórterem ajtaja.

- Nos, Mr. Gillies – léptem oda az ágyhoz, és közvetlen módon odanyújtottam a kezem. – Kezdjük újra. A nevem Dr. Patrícia Novak. Az Emory Purse kórház pszichiátere vagyok. Mától az Ön orvosa.

A férfi megrázta a kezem, aztán kelletlenül elhúzta a száját.

- És megtudhatom, ez a roppant csodálatos ötlet kitől származik? – érdeklődött, majd kiszabadította ujjait az én ujjaim közül. – Nem kértem pszichiátert. Semmi szükségem rá. Már bocsásson meg, ha így fogalmazok, de ez az igazság.

- A kórház minden olyan alkalommal automatikusan kirendeli, mint amilyen az Ön esete – válaszoltam. Leakasztottam az imént aláírt lázlapot, és végigfutottam a sorokon.

- Koponyasérülés, a test ötven százalékos felületén vérömlenyek, kisebb-nagyobb sérülések és horzsolások. A sebeit a kiszabadulása folyamán szerezte? – kérdeztem.

- Aha – jött a rövid, és roppant kelletlen válasz. Tömören, velősen. Aztán ennyi is volt minden közlendője.

- Nézze, Mr. Gillies. Nyilván a pokolba kíván engem. Látom a tekintetén – tettem hozzá. – Megértem, ha most nyugalomra vágyik, de higgye el, szüksége lesz rám. El sem tudja képzelni, mekkora – tettem vissza a papírt az ágy végébe.

- Kétlem – jött a válasz. – Remekül megvagyok. Eddig is megvoltam.

- Akkor nyilván nem lesz ellenére, ha holnap délután háromkor találkozunk. Normál esetben megkérném, hogy fáradjon az irodámba, de azt hiszem, nincs még teljesen közlekedésre kész állapotban. Úgyhogy én jövök el magához. Így jobb is. Legalább nem lesz lehetősége meglógni előlem – mosolyogtam kedvesen. Ez a férfi, minden zordsága és mogorvasága ellenére szimpatikus volt nekem. És segítségre szorult. Ebben már most százezer százalékig biztos voltam.

- Mr. Gillies, akkor a holnapi viszontlátásra – indultam el kifelé. Válasz nem érkezett. Helyette némi kaparászás után visszakapcsolt a tévé, jókora hangerővel. Mintha láthatatlanná váltam volna.

Kiléptem, és bezártam magam mögött az ajtót. Az üvegen, a leeresztett reluxák között még egy pillanatra visszanéztem, és megdöbbentett, amit láttam.

Gillies, kezében a távirányítóval, némán meredt a plafonra. A szemeiből, és az arckifejezéséből olyan rettegés áradt, aminek a leírásához nem volt elegendő egy átlagember szókincse.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 3. fejezet

- Hát te aztán jól megszívtad – foglalta össze Cora a véleményét, és belökött a fiókba egy tucatnyi papírt. – Én az ereimet is felvágnám, ha berángatnának a szabadságról.

- Nekem sem volt sok híja – sóhajtottam fel, majd kissé türelmetlenül kopogni kezdtem a betegfelvételi pulton. – Igazából semmit nem terveztem a teljes semmittevésen kívül, de ennek ellenére érzékenyen érintett, hogy erről is le kellett mondanom.

- Hagyd abba légy szíves, mert idegesít – fogta le ujjaimat Cora. – Tessék, már érkezik is – mutatott a fax felé, amelyből halk csipogással kezdett előúszni néhány papírlap. Cora összegyűjtötte, és a kezembe nyomta őket.

- Van ennek köze az új betegedhez? – érdeklődött. – Tudod, a szépfiúhoz.

- He? – kaptam fel a fejem kissé bambán. – Miféle szépfiú?

- Jaj istenem – emelte Cora az égnek a szemeit, amik amúgy is szinte világítottak a fekete arcában. – Az a színész pasi, az a Gillies. Jóképű srác, bár eléggé sápadt szegény.

- És tudtommal nős – jegyeztem meg blazírtan. – Tegyél le róla.

- Na és? El is lehet válni – vágta rá Cora kapásból, majd egy lépést távolodott. – Szerinted az esete lennék?

Végigmértem az alakját – nem mintha nem láttam volna nap mint nap – és erősen a számba kellett harapnom, hogy elfojtsam a nevetést. Cora nem igazán volt modellnek nevezhető alkat. Sűrű, rövid, bongyor haja alatt élénk szempár csillogott, széles orral és húsos ajakkal kiegészítve, és összességében inkább hasonlított egy konyhás nénire a menzán, mint valaki álmainak asszonyára.

- Szerintem fix, hogy az esete lennél – nyugtattam meg, bár nyilván ő is tisztában volt az ellenkezőjével. Ha valamit bírtam Corában, az az önirónia volt. – De nem biztos, hogy bukik az idősebb nőkre. Szerintem egy jó tizessel lehetsz több nála. Továbbá ha a felesége rájön, hogy kibontakozik valami köztetek, mindkettőtöket megöl. Szóval légy olyan drága, és ne kockáztasd a betegem életét, ha megkérhetlek – tettem hozzá, mire már Corából is kirobbant a nevetés.

- Az irodámban leszek – szorítottam magamhoz a papírokat. – Megtennéd, hogy rácsipogsz Dr. Mirsa-ra? Konzultálni szeretnék vele.

- Neked bármit – válaszolta Cora. – Küldjem hozzád?

- Igen, ha kérhetem – dünnyögtem már távoztában, beleásva magam a papírokba. Azt már csak fél szemmel láttam, hogy Cora elnéző fejcsóválással néz utánam.

*****

Egyet tudok: egy jó időre megszűnt körülöttem a világ. Az asztalomnál könyököltem az irodámban, fejemet két kezembe támasztva. Halványan érzékeltem, hogy a nap fénye bevilágít az ablakon, megcsillantja a repkedő porszemcséket és jólesően melegíti a hátamat, de többet nem nagyon fogtam fel a külvilágból. A sokadik papírra rótt sorokon futott át éppen a szemem, mikor egy erőteljes kopogtatás kiragadott a merengésből.

- Szabad! – szóltam ki és felkeltem, az ajtó pedig kinyílt, és megjelent Dr. Mirsa hórihorgas alakja.

- Dr. Novak – biccentett felém, majd kissé félszegen kezet rázott velem. – Hamar visszatért köreinkbe.

- Kénytelen voltam – dünnyögtem. – Egy kávét, Dr. Mirsa?

- Csak egy pohár ásványvizet, ha kérhetem – ült le a kis üvegasztal melletti fotelba, és mivel nem főnök-beosztott, hanem kollegális viszonyban álltunk úgy döntöttem, nem az asztal mögé ülök vissza, hát a másik fotelt terheltem meg.

- Az új betegéről szeretnék beszélni Önnel – kezdtem bele a mondandómba in medias res. – A szombaton felvett betegéről, Mr. Gilliesről.

- Igen, volt ilyen sejtésem – tett Dr. Mirsa az asztalra egy jókora borítékot. – Elhoztam a kórlapját, bár nem tudom, ez mennyiben fog segíteni Önnek. Nem tudok többet mondani, mint amit ezen lát – mutatott a papírra, amit kirángattam a borítékból. – Szombat reggel, a korai órákban érkezett meg. Az állapota… nos, közepes. Kielégítő, de láttam már ennél jobb állapotban lévő betegeket is. Az elsődleges vizsgálatok alapján a test egy részén, főképp a felsőtesten található nagy kiterjedésű ecchymoma, leginkább az acromioscapularis és a cost  környékén. Kisebb mértékű sérülések az alsó végtagokon, illetőleg exoratio a fejen. Illetőleg közepes méretű dehydratio. Véleményem szerint a kiszabadulás előtti néhány napban sem enni, sem inni nem kaphatott.

- Hm…. – vontam össze a szemöldökömet, és átfutottam a gépelt sorokat. – Tehát néhány vérömleny a felsőtesten, egy felszíni fejsérülés és egy közepes kiszáradás. Láttam már rosszabb listát is – adtam aztán vissza a kórlapot. – Mit gondol, ez annak az eredménye, amire én most jelenleg gondolok?

- Alighanem – biccentett Dr. Mirsa. – Erőteljes fizikai bántalmazásra utalnak a sérülések. Méghozzá többszöri alkalommal is. Az sebek és véraláfutások egy része láthatóan régebbi, más részük alig néhány napos. Ennek ellenére úgy számítom, egy-két heti kezelés után Mr. Gillies gyógyultan hagyhatja el a kórházat. Fizikailag legalábbis. Lelkileg nem tudom mennyire viselte meg négy heti fogság, főképp annak a tükrében, hogy nem tudjuk, mi történt vele ezen időtartam alatt. De gondolom doktornő, ez már az ön szakterülete.

- Igen, így van – biccentettem. – És milyen az állapota a többi kiszabadított túsznak?

- Csak érintőlegesen van erről tudomásom – válaszolt Dr. Mirsa. – Nagyjából ugyanolyan állapotban vannak, mint Mr. Gillies. Személyesen nem volt lehetőségem meggyőződni róla, ugyanis mind az öten öt különböző kórházban lettek elhelyezve.

- Ez új információ a számomra – kaptam fel a fejem. – Van ennek valami különösebb oka?

- Nem tudom – jött válaszként egy vállrándítás. – Hacsak az nem, hogy kisebb legyen a zűrzavar. Szombat óta már néhány fotóst és riportert ki kellett hajítania a biztonságiaknak. Dr. Emerson az idegösszeroppanás szélén állt. Egy betegre figyelni nyilván sokkal könnyebb.

Be kellett látnom, ebben bőven volt igazság. Más sem hiányzott ide, csak a komplett atlantai média lihegése.

- Nos, Dr. Mirsa, köszönöm hogy rám szánta az idejét – álltam aztán fel, és kezet ráztunk. – Meg tudja mondani, mikor beszélhetnék személyesen Mr. Gilliessel?

- Nos, a ma délutáni vizit után, ha Önnek is megfelel – válaszolt Dr. Mirsa. – De ne lepődjön meg, ha nem lesz túl közlékeny. Általában nem az.

- Akkor lennék meglepve, ha az lenne – sóhajtottam. – Én azt hiszem, átnézek még néhány iratot, és a vizit után csatlakozom Önhöz – kísértem ki a dokit az ajtóig, majd halk kattanással csattant a kilincs, és néma csend telepedett az irodára.

Visszaültem az asztal mellé, és a faxolt iratokra néztem. Ott feküdt előttem öt másik férfi kórlapjának másolata. Néhányuk gátlás nélkül képes volt elmesélni, mi is történt velük, legalábbis addig, míg el nem választották őket egymástól. Ha másnak nem is, de kiindulási alapnak ez tökéletesen megfelelt.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 1-2 fejezet

Sziasztok!

Nos, ígéretemhez híven meghoztam az új történetet, és hogy megköszönjem, hogy a néhány hónapos szünet idején is kitartottatok mellettem, ezért kezdésként dupla részt hoztam. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. Mindenkinek kellemes olvasást kívánok!


1. fejezet

Még szinte félálomban botorkáltam ki a konyhába, és hajszál híján sikerült hasra esnem a küszöbben, miközben a szememet dörgöltem.

- Atyaég – ásítottam hatalmasat befejezésképpen, majd a tegnap esti lefőtt kávéból a mikróba dobtam egy adaggal. Közben a krómozott ajtóban láttam tükröződni a reggeli fizimiskámat. Nem voltam épp bizalomgerjesztő a kócos fejemmel és a bedagadt szemeimmel. Így ahogy voltam, sminkelés nélkül eljátszhattam volna az Ózban a gonosz boszorkányt.

A mikró ajtaja csengve kinyílt, és kiemeltem belőle az időközben forróvá vált kávémat, miközben a rádióban a Faith no more épp az unalmas vasárnap reggelről énekelt.

- Hát fiúk, ez most valahogy nem jött be – dünnyögtem, miközben tejet és cukrot dobtam a bögrémbe. – Egy nappal elcsúsztatok. Hétfő van – dünnyögtem, csak a következő gondolatnál sikerült kivirulnom kissé. – Ja, és én szabadságon vagyok – tettem hozzá vigyorogva a levegőnek. Ettől a ténytől mintha még a nap is szebben kezdett volna ragyogni odakinn.

Félreértés ne essék, az emberiség azon kis hányadához tartozom, akik kimondottan szeretik a munkájukat. Mindent, az egész eddigi életemet feláldoztam a célért, amit végül aztán sikerült elérnem. Orvos vagyok az atlantai Emory Purse kórházban. Egész pontosan pszichiáter. Oké, nyilván nem olyan menő, mintha én lennék a kórház sztársebésze, de ugyanúgy életeket mentek, mint a kollégáim. Csak az én eszközöm nem a szike, hanem valami más, sokkal megfoghatatlanabb dolog.

Nagyot ugrottam, ahogy hirtelen megszólalt a csengő, és kitrappoltam a bejárati ajtóhoz, úgy ahogy voltam, papucsban és egy szál pizsamában. Fogalmam sem volt róla, ki lehet a korai látogató, csak akkor szusszantottam megkönnyebbülten, mikor a kukucskáló üvegén át megpillantottam Gretát.

- Jelzem, ha öt perccel hamarabb jössz, egyenesen az ágyból versz ki – nyitottam ajtót, és engedtem, hogy bepréselje rajta magát. – Kávét?

- Kösz, jöhet egyel. Van még tíz percem indulás előtt – követett barátnőm a konyháig, aztán lerogyott az egyik konyhaszékre, és könyökére támasztotta már-már afroamerikaira bodorított hajú fizimiskáját. – Te mázlista vagy. Én a fél életemet odaadnám három nap szabadságért.

- Nekem is kb annyiba került – dünnyögtem, aztán Greta elé toltam egy jókora csészényi illatosan gőzölgő feketét. – Az tény, hogy ezt a három napot intenzív pihenéssel fogom tölteni. Csokit zabálok a kanapén fetrengve, és szétbőgöm a szemem valami romantikus ragadós filmen – tettem hozzá, és olyat ásítottam, hogy csaknem kiakadt az állkapcsom.

- Azt fel nem foghatom, miért keltél ennyire korán, holott most aztán tényleg ráérnél pihenni. Rossz éjszaka? Vagy esetleg… túl jó? – kérdezte Greta a szemöldökét pimaszul felhúzva. – Remélem az utóbbi miatt nem aludtál rendesen. Te jó ég, egyedül vagy egyáltalán? – kapott észbe, és kíváncsian pislogott a háló irányába.

- Ha nem ébredtem volna magamtól, te vertél volna ki az ágyból, mint ahogy erre már rámutattam – jegyeztem meg. – Egyébként igen, egyedül vagyok. Sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak. Egyedül töltöttem az éjszakát, újfent. Timothy viszont fél óránként hívogatott. Hol könyörgött, hogy próbáljuk meg újra, hol fenyegetőzött. Aztán valamikor éjfél körül meguntam, és kihúztam a telefont. Aludni viszont még jó ideig nem bírtam – foglaltam össze a lényeget, aztán kinyitottam a hűtőt, hogy tojást pakoljak elő belőle reggeli gyanánt.

- Trish, még áll az ajánlatom. Ha nem bírod szép szóval lerázni, Derek szívesen elbeszélget vele – ajánlotta Greta csillogó szemekkel.

- Igen, azt elhiszem – nevettem fel önkéntelenül. Derek – Greta barátja – jól megtermett fekete fickó volt. Csak a megjelenésétől is belefagyott a lélek mindenkibe, pedig Derek áldott jó természet volt. Egy légynek sem lett volna soha képes ártani.

- Igaz is, ha már szóba került Derek, remélem szóltál neki, hogy ma csajos este lesz – pislogtam Gretára. – Megszereztem a mozijegyeket.

- Azt hittem, a kanapén akarod tölteni a három nap szabadságodat, csokit zabálva – vigyorgott rám Greta.

- A ma este kivétel. Ma moziba megyek a legjobb barátnőmmel – passzoltam vissza a labdát. – Talán egy koktélbár is belefér utána. Vagy egy pizzéria, mit gondolsz? Egyszer igazán kirúghatnánk már a hámból – fűztem a szót. Momentán nem is tudom, mire vágytam jobban. Egy igazi olasz kajára, vagy piára.

- Mindkettő. Pizza és pia is – döntötte el Greta a dilemmát. – Egyébként Derek is programot csinált ma estére. Meg kell ünnepelni a kollégáival, hogy a Braves bejutott a national league-ba – fintorodott el aztán, kinyilvánítva ezzel véleményét a baseballról meg az - ezt megünnepelendő - orángutánként viselkedő férfiakról.

- Reggelit? – érdeklődtem felkelve a konyhaszékből, mert a gyomrom vészjóslóan megkordult. Olajat öntöttem egy serpenyőbe, és nemsokára diszkréten sercegett a tükörtojás.

- Nem kösz – fintorgott Greta. – Ma reggel nem túl jó a gyomrom. Kissé sokat vacsoráztam. Estére rendbe akarom hozni magam, hogy minimum egy egész pizza belém férjen.

- Isten ments, hogy analizáljalak, de van valami oka annak, hogy mostanában sokat eszel? – kérdeztem kíváncsian, végigmérve Greta alakját. Noha távolról sem volt kövérnek mondható, az elmúlt időszakban legalább öt kiló szaladt fel rá hetek alatt. Azt már csak magamnak ismertem csak el, hogy jobban áll neki, mint a piszkavas-vékonyság.

- Derek ezt imádja bennem – adta meg barátnőm a választ roppant elégedett fejjel. – Azt mondta, utálja a zörgő csontú nőket. Szóval eszem, hogy még a mostaninál is jobban imádjon – veregette meg a combját Greta elégedetten. - Addig fogok enni, míg el nem érem azt, hogy ha Derek játékosan megpaskol, még egy óra múlva is remegjen rajtam a hús – jelentette ki végül, majd felpattant, ahogy tekintete az órára csúszott, és míg én a konyhapultra borultam a röhögéstől, ő pánikszerűen kiviharzott a lakásból. Szokás szerint már megint késett munkából.

*****

Épp a zuhany alól másztam ki, egy lepedő nagyságú törülközőbe tekerve, mikor hangosan, és erőszakosan belecsörömpölt az áldott csendbe a telefon. A hajamat dörgöltem, talán ennek volt betudható, hogy ahelyett, hogy elővigyázatosan megnéztem volna ki a hívó fél, automatikusan felvettem a készüléket.

- Halló – motyogtam bele, hogy a következő pillanatban úgy álljak meg – rosszat sejtve – mint akibe villám vágott.

- Dr. Emerson. Nem számítottam rá, hogy… - hallgattam el. Nem tudtam az ember hirtelenjében hogyan is közölje a főnökével, hogy ő az utolsó ember a földön, akinek a hangját hallani akarja.

- Jó reggelt, Dr. Novak – trillázta az ismert női hang a telefonba. – Tudom, hogy jól megérdemelt szabadsága idején zavarom, de higgye el, alapos okom van a telefonálásra.

Noha alapból semmi bajom nem volt a főnökömmel – sőt, kimondottan kedveltük egymást, mert Helen Emerson azon fajta főnökök közé tartozott, akik emberien bántak az alárendeltekkel – valamiért gyanús volt a kedvesség. Damoklész kardját éreztem lebegni a fejem felett.

- Szeretném, ha még a délelőtt folyamán befáradna az irodámba – bökte ki végül Dr. Emerson a mondandóját. Igen, ettől tartottam. A kard lesújtott rám.

- Szabadságon vagyok Helen – tiltakoztam. – Még kereken három napig. Nem érne rá, bármiről is van szó?

- Sajnos nem, Patrícia – válaszolt a főnököm. Ő volt az egyetlen, aki soha nem lett volna hajlandó a becenevemen szólítani engem. Azt hiszem ezzel érzékeltette, hogy jó viszony ide vagy oda, ettől függetlenül főnök-beosztott viszonyban állunk. – Nézze, tudom milyen, ha szabadságról rángatnak be valakit a munkahelyére, de nem fogja megbánni.

- Fogadjunk? – mormogtam alig hallhatóan, aztán felsóhajtottam. Amit Dr. Emerson nyilván meghallott, mert olyan füle volt, mint a nyúlnak.

- Nézze Dr. Novak, bármit kérhet tőlem cserébe. A beosztásomat, a fizetésemet, a férjemet, akár a házamat is, ha nem zavarja a jelzálog, de mindenképpen be kell ma jönnie – tette hozzá már határozottabban, és éreztem, hogy nem feszíthetem tovább a húrt.

- Egy órán belül ott vagyok – dörmögtem, majd leraktam a telefont. Legszívesebben törni-zúzni tudtam volna, de a helyzetemen nem változtatott volna. Jobbnak láttam némán átkozódni, és elkönyvelni magamnak, hogy nem fogom letölteni a három nap szabadságomat.

2. fejezet

Abban a néhány percben, míg kiszálltam a kórház előtt a kocsimból, és fellifteztem az első emeletre úgy éreztem magam, mint aki a kivégzőpad felé halad éppen. Fel sem tűnt, hogy Osmend lohol utánam, csak akkor tértem magamhoz, mikor megfogta hátulról a könyökömet.

- Dr. Hampson – néztem rá csodálkozva. Utolsó éves rezidens volt, és meglehetősen sok időt töltöttem el vele – szigorúan szakmai keretek közt – mikor egy betege a szeme láttára lett öngyilkos a kórház parkolójában.

- Azt hittem tegeződünk, Dr. Novak – tárta szét a kezét Osmend. – Vagy megváltoztatott a szabadság?

- Ne haragudj, Osmend – dörgöltem meg a homlokomat. – Nemrég ébredtem, átvezettem a városon, és valami nagyon rossz sejtés van bennem, mert a főnök behívott.

- Oké, akkor nem teszem fel a kérdést, mit keresel itt a három napos „nem akarok kórházat látni” terminus alatt – mosolygott Osmend. – Te legalább csak egy beszélgetésre jöttél. Én gyanítom, késő estig itt leszek – torpant meg, mert a hangosbemondó recsegve megszólalt, és őt kérték a hármas kezelőbe.

- Tessék, erről beszéltem – emelte az égnek a szemeit. – Ha végeztél, csipogj rám. Ha épp szabad vagyok, megihatnánk egy kávét. Igaz is, te még nem hallottad, miféle nagyágyú a vendégünk! – kiabált vissza a folyosó végéről, aztán eltűnt a kanyarban, a kezelő felé, ahol némi szerencsével csak egy apró problémával jelentkező beteg várta.

Elsétáltam a folyosó túlsó végébe, ahol egy dupla üvegajtó zárta el a továbbhaladást. Ez már betegek számára tiltott terület volt, ide csak csekkolókártyával nyílt belépés. Elhaladtam a gyógyszeres szoba mellett, majd megálltam egy üvegajtós iroda előtt. Nagy levegőt vettem, és úgy kopogtam be, mint aki felkészült bármire. Akár egy vérre menő csatára is.

- Igen! – kiabált ki a már jól ismert hang, így hát bedugtam a fejem.

- Dr. Emerson – óvakodott aztán a fejem után a testem is. Jobb óvatosnak lenni, főképp, amíg nem tudom, mit is keresek itt. Lázasan pörgött az agyam, de nem találtam benne olyan információt, ami miatt bajban lehetnék.

- Ez igazán elismerésre méltóan gyors volt, Dr. Novak – fuvolázta Helen, aztán felállva megszorította a kezemet. – Foglaljon csak helyet. Hozathatok valamit? Üdítőt, kávét? – érdeklődött.

 - Nem köszönöm. Már túl vagyok mindezeken – hárítottam el a kínálást, és leültem az íróasztal előtt álló székbe. Jártam már néhányszor ebben az irodában, de még sosem éreztem úgy, hogy valami olyat fogok hallani, ami nem fog nekem tetszeni. Várakozásteljesen függesztettem hát tekintetem a főnökömre. Remélem nem fog felesleges udvariassági köröket futni, és hamar szabadulok innen.

- Úgy látom, jobb, ha a dolgok közepébe vágok, ugye? – kérdezte Helen. – Látom, hogy most nem vevő a hosszas bevezetésre. Meg tudom érteni, végül is szabadságról rángattam be. Nos, Dr. Novak…a helyzet az, hogy meg kell kérnem a szabadsága átmenti felfüggesztésére.

- Hogy mi? – visszhangoztam, mintha nem jól hallanék, pedig sajnos pont ez volt az az opció, amitől féltem. – Dr. Emerson, tudja, hogy hónapok óta szeretnék kivenni ezt a néhány napot. Most van némi csend és nyugalom a praxisomban, tehát…

- Csak volt nyugalom a praxisában, Dr. Novak – sóhajtott a főnököm. – Mivel hétvégén sem dolgozott, ezért nyilván nem is értesült róla, hogy akadt némi felfordulás a kórházban. Legalábbis néhány szimatoló újságírót ki kellett innen dobatnom.

- Felfordulás? – ráncoltam a szemöldökömet. Hm. Valahogy rémlett, hogy Osmend is említett valami különleges eseményt. Ettől függetlenül még mindig nem értettem semmit.

- Ha megtenné, hogy hagyja végigmondani, akkor azonnal rá is világítanék – könyökölt Helen az íróasztalára. – Mikor olvasott utoljára újságot Dr. Novak?

- Nem tudom. Múlt hét elején talán. De gondolom nem azért kellett idejönnöm, hogy az újságolvasási szokásaimat vitassuk meg.

Válasz helyett Helen csak beletúrt az íróasztal fiókjába, és előhúzta az Atlanta Journal szombati számát, aztán a címlappal felfelé elém tolta, mindezt egy hang nélkül.

- „Kiszabadultak a Mianmarban túszul ejtett amerikai önkéntesek” – olvastam el a vezércikket, és megnéztem az alatta lévő képeket. Öt férfi látszott rajta, minden kép alatt rövid kis leírással. Átlapoztam a cikk befejezéséhez a következő oldalra is, majd még mindig tanácstalanul néztem Helenre.

- Ez örvendetes tény – mondtam értetlenül. – Hetek óta ezzel volt tele minden újság. És ezek szerint – futott végig újra néhány soron a tekintetem – már újra Amerikában vannak.

- Pontosan, Dr. Novak – bólintott Helen, fejjel lefelé bűvölve az újságot, és új meredt rám, mint a kígyó a prédájára. – Az egyikük pedig épp a mi kórházunkban fekszik.

- Oh! – lepődtem meg őszintén. – Akkor alighanem rá célozgatott negyed órával ezelőtt Dr. Hampson. És melyikük élvezi a vendégszeretetünket?

- Mr. Daniel Gillies – bökött főnököm mutatóujja a cikk alatti egyik képre. Harminc körüli férfit ábrázolt, markáns arcvonásokkal, és - az aláírás szerint a kiszabadulás után készített – kép alapján halálra rémült tekintettel.

Hátradőltem a fotelban, és most már tényleg kíváncsian vártam, mire akar kilyukadni Helen ezzel az egész történettel.

- Mr. Gillies orvosi szempontból kielégítő állapotban van, tekintettel az elmúlt hetekben alighanem elszenvedett megpróbáltatásokra – darálta Dr. Emerson, mintha csak épp a kórlapot olvasná. Bár őt ismerve nyilván el is raktározta a fejében az egészet. Ha valamiért tudtam tisztelni ezt a nőt, az a rendkívüli memóriája volt.

- Ugyanakkor várható, hogy Mr. Gillies egy bizonyos szempontból nincs, és nem is lesz kielégítő állapotban – tette hozzá a főnököm, és ahogy rám pillantott, már értettem, mit is keresek éppen itt.

- Felfogtam – biccentettem. – Én vagyok a kórház pszichiátere, tehát az én feladom kézbe venni őt mentálisan. Bár nem tudom, ez szükséges lesz-e.

- Ahogy mondja, Dr. Novak – mosolygott rám a főnököm, majd kissé újra elkomorult. – És igen, valószínűleg szükség lesz rá. Én sebész vagyok, nem agyturkász. Bocsásson meg a szóért – tette hozzá gyorsan. – De szeretném, ha minél hamarabb beszélne Mr. Gilliessel. Akkor meg fogja érteni, miért is kérem ezt.

- Ha megkapom a kartonját, kezdetnek átnézhetem. Talán jobb is lenne tisztában lennem néhány dologgal a személyes találkozás előtt – tettem le ekkor már könnyedebben a szabadságom tényéről. Ez elég érdekes feladatnak bizonyul. Legalábbis ismert emberek fejében még nem volt szerencsém turkálni.

- Megkaphatja, de félek, nem sokra megy vele – sóhajtott Helen, majd felállt, és a mini hűtőből kivett két kis üveg ásványvizet, elém tolva az egyiket. – Mr. Gillies egyáltalán nem hajlandó beszélni arról, ami vele történt, vagy amit át kellett élnie. Ezt úgy értse, hogy egyetlen szót sem. Beszél, válaszol, de amint erre terelődik a téma, azonnal bezár, és hallgat. Nem merjük feszegetni a dolgot, mert félő, hogy mi több kárt tennénk, mint hasznot. Ez az ön szakterülete, Dr. Novak.

Hallgattam néhány percig, míg fejben összeraktam néhány dolgot, csak utána gondolkodtam meg, lassan és megfontoltan.

- Szélsőséges helyzetekben az esetek ötven százalékában előfordul a poszttraumás stressz, bár általában csak hetekkel az események után jelentkezik – idéztem fel az általam annak idején tanultakat. - A traumatizáló események gyakran krízisállapotot teremtenek az egyén számára, amely váratlanul, hirtelen következik be, amelyre a személy nem tud felkészülni, és a helyzetet nem tudja megfelelően kezelni. A tragikus események könnyen váltanak ki szélsőséges viselkedést, mint például sírás, dührohamok, hallgatás, üresség vagy bénultságérzés. A hallgatással, az eltitkolással az események története nem szóbeli elbeszélésként, hanem tünetként kerül a felszínre. Gátat vet az élmények beépülésének, feldolgozásának, ami a gyógyulás alapfeltétele – fejeztem be a monológot, majd beleittam az ásványvízbe.

- Nos, azt kell mondanom, hogy amiket elmondott tökéletesen igazak Mr. Gillies esetében – szólalt meg Helen, miután szapora pislogással feldolgozta az általam mondottakat. - Mint mondtam, kommunikál, beszélget, készségesen együttműködik mindenben, ami az orvosi értelemben vett gyógyulását szolgálja. A testi értelemben vett gyógyulását. De ennyi. Látogatókat sem hajlandó fogadni. Sem a kollégáit, sem a családtagokat, sem barátokat. Az egyetlen kivételt a felesége képezi – tárta szét a karjait Helen. – Nos, Dr. Novak, a beteg ettől a perctől az öné. Van bármi kérdése?

 - Igen. De csak egy. Mikor láthatom Mr. Gilliest? – álltam fel. Két dolog járt az eszemben. Egyrészt a feladat, ami előttem állt. A másik, hogy Greta le fogja szedni a fejem a ma esti várhatóan elmaradó mozi miatt.

Vége

Folyt. köv.

Elijah karácsonya

Nos, hoztam egy újabb történetet, ezúttal Eny kívánságára. Ezúttal erotika helyett a romantikára helyeztem a hangsúlyt. Remélem, elnyeri a tetszéseteket. :)
Az új történet első fejezetével pedig jövő hét vasárnap érkezem!


Elijah karácsonya

A régi lemezjátszón a tű a bakelitkorong végére ért. Egy darabig még surrogott, keresve az újabb barázdát, majd a szerkezet egy apró kattanással kikapcsolt, pont abban a pillanatban, mikor a téren lévő templomtorony órája felmordult, majd puhán és lágyan elütötte az este tíz órát.

A frissen beállt csendben a máskor lágy csengés most túl hangosnak hatott, és ez, valamint a kanapéról érkező neszezés kiragadta Elijaht a gondolatai közül. Szapora pislogással nézett a fészkelődő Giára, aki a lábait maga alá húzva, egy takaróba bugyolálva ücsörgött vele szemben.

- Bocsáss meg – tett apró mozdulatot Elijah. – Azt hiszem, kissé elgondolkodtam. Az év ezen napján én is megengedem magamnak a szentimentalizmus luxusát. Bár te nyilván nem így képzelted a karácsonyestét.

Gia bosszús-beletörődően szusszant egy nagyot.

- Hát nem igazán – motyogta. – Félre ne érts, értékelem, hogy nem engedted, hogy ma este magányos legyek, és nem vártam padlótól-plafonig fát, meg ajándékokat. De azt sem, hogy néma csendben ülünk itt, egy szót sem szólva egymáshoz.

- Sajnálom – válaszolta Elijah röviden és tömören, tekintetét a lányéra függesztve. Gia ezt kedvelte többek közt az Ősiben. Ha Elijah kiejtette ezt a szót a száján, érezhető volt, hogy minden alkalommal komolyan is gondolja. – Nem tudom, hogyan kell ünnepelni a karácsonyt.

A lány felvonta a szemöldökét a csodálkozástól.

- Azt akarod mondani, hogy soha… – tette fel a félig kimondatlan kérdést. – Ne viccelj, Elijah. Ha máskor nem, gyerekkorodban biztosan.

Az Ősi röviden felnevetett, majd összetámasztotta ujjait álla előtt, fölöttük nézve Giára.

- Nagyon régen voltam gyerek. És a mi időnkben más istenekben hittünk. Ennél fogva nem ünnepeltük soha a karácsonyt. Az elmúlt csaknem ezer évben pedig azt hiszem ez a nap a fontossági sorrend végére került, nyilván érthető okokból kifolyólag – mozdult aztán meg, majd az asztalon lévő, már megkezdett üveg italból bőséggel öntött mindkettejük poharába.

- Nyilván neked más emlékeid vannak a szentestéről, Gia – mondta aztán. Kedvesen, gyengéden ejtette ki a lány nevét, szinte simogatóan.

- Igen is, és nem is – válaszolt a lány halkan, elgondolkodva. – Amikor még kicsi voltam, akkor imádtam a karácsonyt. Volt családom, és mindig volt egy hatalmas fa a házunkban. Persze, lehet, hogy nem is az volt nagy, csak én voltam nagyon kicsi – mosolyogta el magát. – Voltak ajándékok, ünnepi vacsora, én pedig vártam, hogy éjjel vajon elcsípem-e Karácsonyapót, ahogy leszáll rénszarvasaival a házunk tetejére. Aztán már felnőttként, mikor elhagytam a családomat, elszoktam az ilyesmitől. Javarészt egyedül töltöttem az ünnepeket. Ezért is értékelem, hogy ez alkalommal nem engedted, hogy magányos legyek.

- Most már hozzánk tartozol, Gia – válaszolt egyszerűen Elijah. – És gondoskodom azokról, akik ebbe a státuszba kerülnek. Ha a családom nem engedi, örömömre szolgál, hogy legalább te nem utasítottad el a meghívásomat.

- Ha már szóba került – vette el a poharát a lány az asztalról, és belekortyolt az édes borba – azt hittem, legalább ilyenkor elviselitek egymás társaságát. Hol vannak?

- Nos, ami Niklaust illeti, három alternatíva közül is választhatsz. Vagy iszik valahol, vagy gyilkol, esetleg egy nővel mulatja az idejét. Őt ismerve ezek közül bármelyik szóba jöhet. Hayley a saját családjával van. Jacksonnal, és a többi farkassal. Marcel Cami-vel ünnepel, Rebekah pedig távol él tőlünk – hallgatott el. Nem akarta tovább feszegetni a témát, és elárulni, hogy Bekah azért kényszerült távol tőlük, hogy megvédje Hope-ot. Jobb volt és biztonságosabb mindenki számára, ha erről az információról mások nem szereznek tudomást. Nem mintha nem bízott volna Giában, de elég egy idősebb vámpír igézése, vagy egy boszorkány mágiája, hogy a féltve óvott titok napvilágra kerüljön. Ezt a kockázatot pedig nem hozhatta meg.

- Azért ne mondd, hogy minimális hangulat sincs benned – mondta Gia hirtelen, némi pimasz kajánsággal a hangjában. – Itt a kandalló tüze, a bor. Igazából már csak egy kis zene hiányzik a karácsonyhoz. Meg persze a hóesés.

- Akkor ki kell, hogy ábrándítsalak. New Orleansban sosem esik a hó – válaszolt Elijah, ő is kézbe fogta a poharat, majd tekintetével követte a kanapéról feltápászkodó lányt.

- Nem baj…? – fordult Gia kérdő tekintettel Elijah felé, megállva a lemezjátszó előtt, mire az Ősi egy apró mozdulattal reagált csak. A lány ezt úgy értelmezte, hogy szabad a gazda.

Elijah óvatosan legeltette szemeit Gia alakján, a hosszú haján megcsillanó fényen, míg a hibridlány óvatosan levette a bakelitkorongot, visszacsúsztatva borítójába a Mozart szimfóniát, aztán addig kutatott, míg nem talált egy többé-kevésbé karácsonyi hangulatot árasztó lemezt. A tű hamarosan rátalált az első barázdára, és némileg recsegősen felcsendült egy jazzes dallam.

- Ezek után még tagadod, hogy nincs rád hatással az ünnep? – nevetett Gia Elijahra, aki csak elnéző fejcsóválással válaszolt.

- Bármibe fogadom, hogy az Rebekah műve, ő szerezhette be ezt az albumot. Mindig is imádta az ilyesmit. Karácsony napján igyekezett Niklausba csepegtetni valamiféle emberi reakciót, megmutatva a család összetartozását. Nyilván nem kell mondanom, hogy teljes sikertelenséggel.

Gia a kandalló párkányára tette a poharát, majd hirtelen elhatározással a fotel mellett termett, ahol az Ősi üldögélt.

- Táncolj velem – nyújtotta a kezét. – Kérlek, Elijah.

A szólított némileg hűvös csodálkozással nézett a lányra, majd elutasító mozdulatot tett.

- Ha azon mesterkedsz, hogy karácsonyi hangulatot kelts bennem, ugyanúgy kudarcra vagy ítélve, mint Bekah Niklaussal.

- Kérlek, Elijah – ismételte a lány kedvesen. – Legyen ez az én karácsonyi ajándékom. Csak egy tánc, és kész. Csak néha kapcsolj ki, és lazíts. Vagy félsz tőlem? – kérdezte évődve, és megrezzent, mert az Ősi a másodperc törtrésze alatt felpattant, hogy megálljon előtte.

- Ez a ház tele van makacs és erőszakos nőkkel – jegyezte meg Elijah halvány mosollyal a szája szélén, majd megfogta a lány kezét, másik kezét a derekán nyugtatva. Közel húzta magához ahhoz, hogy táncolni tudjon vele, de mégis távolságtartóan.

- Nem harapok, Elijah – mosolygott Gia az Ősire, és ha „Mohamed nem megy a hegyhez” alapon ő közelített Elijah felé, egészen addig, míg meg nem látta saját alakját tükröződni a férfi szembogarában.

Elijah orrát megcsapta valami különös illat, ami Gia hajából, bőréből, egész lényéből áradt. Noha még soha nem járt a trópusokon – napfénygyűrű ide vagy oda, nem tartotta jó ötletnek kitenni magát a tűző nap sugarainak – valahogy így képzelte el az édenkertet. Kókusz édes illatát érezte, és valami olyan frissességet, mint amit az óceán felől hoz a lágy, meleg szél. Végig sem gondolta mit tesz, magához szorította a lányt, és Gia az Ősi mellkasára hajtotta a fejét.

A lemezen a tű barázdát ugrott, és felcsendült egy új dal. Lassú, békés dallamok szálltak a levegőben, és ők ketten összesimulva lépegettek a zene ütemére.

Gia a szemét lehunyva hallgatta Elijah szívének ritmusát. Eszébe jutott, hogy akkor érezte így ezt a szívet, mikor az Ősi harcra tanította, és élénken élt benne a pillanat, amikor először egymás szemébe mélyedtek. Valami szikra pattogott köztük, és szerette volna visszaidézni azt a másodpercet. Akkor nem Ősi és fiatal vámpír voltak, nem mentor és tanítvány, hanem férfi és nő.

A lány önkéntelenül is felsóhajtott, és egy ujjat érzett meg az álla alatt, ami óvatosan felemelte a fejét.

- Mi a baj? – kérdezte lágyan Elijah, és megdöbbent a Gia szeméből áradó érzések tömkelegétől.

- Nincs baj – nyugtatta meg Gia. – Csak eszembe jutott valami… egy édes emlék. Erről – tette kezét a férfi mellkasára puhán. – Akkor, abban a pillanatban, mikor a szemembe néztél… ahogy akkor néztél rám… valahogy elfelejtettem minden rosszat, ami történt velem. Szerettem azt a másodpercet.

- Akárcsak én – suttogta Elijah, és önmaga is csodálkozott magán. Mintha idegen erő lökte volna szájára a szavakat. Kapaszkodhatott volna magyarázatokba, boszorkányságba, mágiába, amiért kimondott ilyet, de a lelke mélyén tudta, hogy szó nincs ilyenről. Azt mondta ki, amit érzett akkor, és érzett azóta is.

- Mit szólnál, ha megismételnénk? – kérdezte az Ősi. – Vagy akár, ezúttal tovább is léphetnénk – tette hozzá, majd lehunyta szemét, és nagy levegőt véve Gia ajkára tapasztotta a sajátját. Nem tudta, mi fog vajon következni. A pakliban az is benne volt, hogy a lány pofon vágja, és felháborodva elrohan. Csak reménykedett benne, hogy nem ez fog történni.

Gia megremegett az érintéstől. Elijah titkos gondolatai legmélyét érintette meg. Lénye egyik része tiltakozott volna, de a belőle feltörő vágyakozás elmosott minden mást. Viszonozta a csókot, mintha az élete múlna rajta. Közben érezte, hogy lassan megindulnak a fal felé, mígnem háta a kandallópárkánynak nem ért. Hátulról a tűz lángjai melegítették jólesően, míg elölről Elijah csókja gyújtott tüzet benne.

Percek teltek el, mire elszakadtak egymástól. Az Ősi barna szeme csillogott, és végre, hosszú idők után olyan békét érzett önmagában, amit talán már ezer éve nem.

- Minden, amit karácsonyra akarok, te vagyok – emelte fel a kezét, hogy végigsimítson a lány arcán. – Boldog karácsonyt, Gia – suttogta, és magához ölelte a lányt.

Odakinn a toronyóra mutatói ugrottak egyet, és ütni kezdték az este tizenegy órát. Az utcán ünneplők egy pillanatra megálltak, és álmélkodva nézték az égen megjelenő csodát.

New Orleans felett lágy pelyhekben hullani kezdett a hó.

Vége

Oneshoot

Addig is, míg az új történet első fejezetével jelentkezem, hoztam nektek egy rövid kis történetet. Domcsi, ez főleg számodra íródott, hiszen hiányoltál egy Elijah sztorit. Igaz, nem folytatásos, de remélem elnyeri a tetszésedet, és másokét is.
Julie Plec, elmész a fenébe. Ha már te nem írod meg, akkor megírtam én. :D


 Oly régóta

Elijah az ablaknál állt, lebámulva a sötétben is életteli, nyüzsgő városra. A fények szinte nappalivá változtatták az éjszakát, elhalványítva a csillagok fényét. Zenés felvonulás zajlott két emelettel alatta, hallotta az emberek nevetését, a jazz mindent elárasztó ütemét. Orrában megült az izzadó testek kipárolgásának szaga, és azon kapta magát, hogy szeretne közéjük menni, de nem vadászni. Hanem elvegyülni, mint egy ember, egy igazi ember. Háta mögött hagyni a gondokat, a problémákat, és csak örülni az életnek.

Beleivott a kezében tartott karcsú, whiskyvel telt pohárba. Érezte, hogy nem lesz elég egyetlen pohárnyi ital, de az üvegből vedelést nem tartotta magához méltónak, és kifinomultnak. Az az öccse stílusa. Nyelvét lágyan csípte az alkohol, a kesernyés íz jóleső volt, szinte végigfutott az erein, minden porcikáján, jótékony zsibbadással ajándékozva meg. Homlokát nekitámasztotta az ablaküvegnek, és lassan elmosódott előtte a kinti világ. Helyette önmagába nézett és látott.

Minden olyan fura, és zavaros jelenleg. Eljött Klaus után New Orleansba, remélve, hogy vissza tudja őt „politizálni” Mystic Fallsba, és meg tudja győzni, hogy felejtse el a háborúskodást. Nem sikerült, sőt egész pontosan fordítva sikerült. Ő maga is itt ragadt, belekényszerülve egy olyan harcba, amiben egyetlen porcikája sem kívánt részt venni. Ugyanakkor mélyen önmagában igazat adott az öccsének. Annak idején, a bűzös mocsárból, a szó szerinti semmiből hoztak létre egy birodalmat, amit elbitoroltak tőlük. Klausnak minden joga van visszakövetelni, ami az övé. Vagyis, a családjuké. Ennél fogva nem hagyhatja, hogy az öccse egyedül vigye végig a harcukat. Az a dolga, hogy mellette álljon, még akkor is, ha a módszereik a győzelem hajszolásában teljesen mások. Klaus a nyers, dühödt, érzelmektől fűtött erő. Ő maga az elméleti harc híve. A konspirációé, és a diplomáciáé. Elválik, ezúttal melyik lesz a célravezető.

Most pedig itt áll, egy vámpírhadsereg vezérének státuszára várva. Össze kellett fognia Marcellal, a trónbitorlóval, hogy elhárítsák a farkasok és boszorkányok okozta veszélyt. Keserű mosolyra húzódott a szája, ahogy eszébe jutottak Camille szavai, amiket Klaushoz intézett. Ez a város viszonylagos békében élt Marcel irányítása alatt, és felfordult, ahogy ők ide betették a lábukat. Mindenki elérkezettnek látta a helyzetet, az eddigi vezető státuszának megingását ahhoz, hogy kinyilvánítsa igényét a trónra.

Felemelte kezét, önkéntelenül is végigsimítva mellkasán, ahol néhány órával ezelőtt Gia keze járt. Egészen pontosan a mellkasának belsejében, a szívét keresve. Marcell nagy reményeket fűzött a lányhoz. Túlságosan is nagy reményeket. Belátta, hogy a lánynak a legjobbtól kell tanulnia. Vagyis, nem Marceltől. Rajta túlságosan is meglátszott Klaus nevelése. Ugyanolyan lobbanékony és heves vérű volt, mint Nik. Talán ezért is bízta Giát arra, aki képes volt ésszel harcolni, és megtanítani ezt másnak is. Igaz, volt egy pillanat, amely mintha már nem is a harcról szólt volna…nem felejti el, hogyan nézett rá a lány, és Gia szemében látta tükröződni a saját pillantását. Ha Hayley nem jelenik meg, nem tudni, mi lett volna a vége.

Mintha csak a gondolat ereje rántotta volna ide, léptek hangzottak fel a folyosón, hogy nemsokára megálljanak a szoba ajtajában.

- Hello, Hayley – szólalt meg Elijah hátra sem fordulva, de az ablaküvegben látta a lány tanácstalanul az ajtókeretnek dőlő alakját. – Meglep, hogy itt, a szobámban látlak.

- Neked is szia Elijah – jegyezte meg Hayley kissé csípősen. – Engem is meglep, hogy már itthon talállak. Pihenőt adtál a vámpírhadseregednek?

- A mai napra vége az edzésnek – mozdult meg Elijah végre. Elsétált az ablaktól, megállt a szoba közepén lévő asztalnál, majd egy intéssel jelezte, hogy bátran beljebb léphet a lány. – Csatasorba akarsz állni? – jelent meg szája sarkában egy halvány mosoly.

- Megkímélem magam tőle – szakadt el Hayley az ajtófélfától. – És nyilván nem is örülnél, ha valaki feláldozná a ruhatárad újabb darabját – mutatott Elijah makulátlan fehér ingére. – Ha így folytatjátok, Gia leamortizálja a gardróbodat.

- Kétlem, hogy a ruháim miatti aggódás hozott a szobámba – jegyezte meg Elijah. – Mit szeretnél mondani, Hayley?

- Nem is tudom – rázta meg fejét a lány hirtelen zavarba jőve. Egyszerűen hogy mondta volna el, amivel még ő maga sem volt tisztában? Inkább lenyelte volna a nyelvét, minthogy beismerje, hogy amint látta Gia és Elijah kettősét, elfogta a vágy, hogy törni-zúzni kezdjen. – Talán jobb, ha megyek – fordult aztán sarkon, pánikszerű gyorsasággal indulva az ajtó felé.

- Egy italt? – állította meg a kimért hang, de lehetett benne érezni az elfojtott mosolyt. – Csak hogy legyen értelme, hogy ide fáradtál – tette hozzá Elijah. Megvárta, míg a lány sarkon fordul, majd bólint. Egy üvegpoharat csaknem színültig töltött, majd egy udvarias mozdulattal hellyel kínálta Hayleyt, elé csúsztatva az asztalon az italt.

- Még mielőtt félreérted, nem leitatni akarlak. Csak lazíts kicsit. Nem harapok – ült le ő maga is, és kényelmesen hátradőlt. – Szóval, mi szél hozott ide?  Tényleg kíváncsi vagyok, főképp annak a tükrében, hogy mostanában feltűnően keveset keresed a társaságomat.  Vagy igézzelek meg, hogy elmondd? – mosolygott már kissé szélesebben.

- A félelem – szaladt ki hirtelen a lány száján. – Nem kell, hogy megigézz – tette hozzá kissé dacosan, majd elvette az italt, és mikor letette, a whisky fele már hiányzott. Végigborzongott a testén végigfutó élménytől, és Elijah megdöbbenve konstatálta önmagán, hogy szinte megbűvölten nézi a lány libabőrössé váló karját.

- Kérlek, részletezd. Félelem mitől? – vonta össze aztán a szemöldökét. – Remélem, nem tőlem.

- Csak ettől az egésztől – suttogta válaszul a lány, karját összefonva magán, mintha fázna. – Tudom, hogy valahol én okoztam ezt az egészet, amiben most ülünk. Egy mámoros, whiskyvel teli éjszakán az öcséddel – pillantott a férfi markáns arcára. – De nem gondoltam, hogy nehéz lesz. Legalábbis, hogy ennyire nehéz. Túlságosan megváltoztam, Elijah! Elvesztettem a lányomat. Tudom, hogy él, és Rebekah mellett biztonságban van, de nem lehet velem, és ez olyan, mintha elvesztettem volna őt! Átváltoztam, nem vagyok már farkas, hanem hibrid, amit nem tudok kezelni!  És a tetejébe itt az állandó vérszomj. Mintha égetné a torkomat, minden egyes másodpercben – tette hozzá elkeseredve. – Nem erről az életről álmodtam, mikor New Orleansba jöttem.

- A felsoroltakból melyik volt a legijesztőbb? – kérdezte Elijah tárgyilagosan. – Állíts fel sorrendet, és hidd el, fel fogod dolgozni a problémát.

 - Te hogy csináltad? – nézett rá Hayley. – Tudom, hogy régen volt, de… te hogy jutottál túl azon, ami lettél?

- Elfogadtam – válaszolt Elijah gondolkodás nélkül. – Úgy vettem, hogy bezártam egy ajtót magam mögött, és kinyitottam egy másikat. De valamit elfelejtesz. Neked volt választásod. Nekem – mély „hála” anyámnak – nem.

- Választás alatt arra célzol, hogy nem kellett volna lefeküdnöm Klaussal, vagy arra, hogy választhattam volna a hibriddé válás helyett a halált is?  – érdeklődött keserűen Hayley, majd felhajtotta az ital maradékát is, és kérlelő mozdulattal Elijah felé nyújtotta a poharat.

- Isten mentsen, hogy erkölcsi prédikációt tartsak, de ha így folytatod, le fogod magad inni – jegyezte meg Elijah, ennek ellenére újra töltött a lánynak, majd helyet foglalt, de ekkor már a kanapén, Hayley mellett. - Nos, elárulod, mi számodra jelenleg a legijesztőbb?

- A vérszomj – válaszolt a lány. – Ezért jó a whisky. Erős. Kissé képes velem feledtetni, hogy legszívesebben mást innék. Mert esküszöm Elijah, most is, ahogy itt ülsz mellettem, érzem a véred illatát, és megfordult a fejemben, hogy belőled fogok inni. Vagy ha elmegyek az utcán valaki mellett, véresre marom a saját karomat, hogy ne essek neki, és ne öljem meg helyben. Nem gondoltam, hogy ez ennyire borzasztó érzés lesz.

- Nem lesz mindig az – érintette meg Elijah finoman a lány karját. – Meglátod. Idővel megtanulod kezelni. Nem lesz rövid út, sem könnyű, de menni fog. Harcos vagy, minden értelemben – döntötte kissé oldalra a fejét, így nézve Hayley szemébe. – De van még más is, ugye? Látom rajtad, szóval mondd csak ki bátran.

- Kerülsz engem – vágta ki a lány. Keménynek akarta láttatni magát, de az Ősi érezte a felszín alatt megbúvó keserűséget. – Védelmeztél, és… és nem felejtem el, hogyan néztél rám. Mióta hibrid vagyok, úgy érzem, legszívesebben egy városban sem lennél velem. Ez pedig elkeserít, és tanácstalanná tesz. Nem lettem más, Elijah… legalábbis nem nagyon. Nem minden értelemben – pörgette az ujjai között az üres poharat, aztán lesütötte a szemeit.

Elijah ezúttal nem mosolygott. Néma csend állt be, mert Hayley még mindig a szőnyeget fürkészte kitartóan, Elijah pedig a szemöldökét összeráncolva gondolkodott. Talán egy perc telt mire, mire végre döntésre jutott.

- Mit csin… – képedt el Hayley, de benne maradt a mondat vége, ahogy Elijah lágyan megfogta a kezét, és a mellkasára húzta.

- Cssss… - csitította az Ősi, felemelt ujjal jelezve, hogy a lány maradjon csendben. – Csak hallgasd, és érezd. Hallgasd a ritmusát. Engedd, hogy megnyugtasson.

Hayley lehunyta a szemét, olyan erősen koncentrált. Tenyere alatt érezte az erős, ritmikus dobbanásokat. Olyan volt, mint a zene… az a bizonyos ritmus, amit Elijah tanított Giának harc közben. Anélkül hogy eljutott volna a tudatáig mit is művel, közelebb araszolt az Ősihez, egészen addig, míg meg nem csapta orrát Elijah arcszeszének és bőrének kipárolgása. A két illat összekeveredett, és valami különös érzés futott végig Hayley testének minden egyes sejtjén. Szaporán vette a levegőt és hirtelen sajnálni kezdte, hogy nem a vámpír meztelen mellkasán pihen a keze.

Elijah megbűvölten nézte a lányt. A finom ujjak rátapadtak a mellkasára, és az anyagon keresztül érezte a kéz melegségét. Hayley olyan közel ült hozzá, hogy érezte arcán a leheletét. Mintha álomban tenné, felemelte a kezét, hogy végigsimítson vele Hayley arcán. Arra számított, hogy a lány szeme felpattan a meglepetéstől, de nem így történt. A hibridlány még mindig lehunyt szemmel belesimult Elijah tenyerébe arcával, mint egy hízelgő macska.

Az Ősi lágyan cirógatta Hayley arcát, majd haját, és eközben önmaga számára is keserű módon rájött, hogy úgy él, mint egy remete. Senki, csak a felelősség, a gondok, a harc… ez tette ki minden idejét. Atyaég, ő tényleg el akarja dobni magától a tényt, hogy legyen valaki, aki elfogadja őt úgy, ahogy van? Vámpírként, szörnyként, ha úgy tetszik. Idejét sem tudja, mikor volt utoljára bármilyen kapcsolat az életében. Ott volt Tatia, akit még emberként szeretett, és akit el akart venni. De Tatia halott. Ott volt Celeste, aki áldozatává lett az öccse és a boszorkányok harcának. Aztán összehozta a balsors néhányszor Katherine-el, szerencsére ez a „románc” gyorsan véget is ért. És Hayley… akivel összekötötte őt valami különös érzelem, szinte az első pillanatban, amikor meglátta. Önmaga számára is szégyellte bevallani, hogy visszavonhatatlanul beleszeretett a nőbe, de etikátlannak tartotta olyas valakivel szoros kapcsolatot ápolni, aki az öccse gyermekét várta. De az érzelmeinek ő sem tudott uralkodni. Kínszenvedés volt számára minden pillanat, amit a nő közelében kellett eltöltenie. Játszani a hűvöset, a megközelíthetetlen, holott szíve szerint megcsókolta, és a világ minden gyönyörével ajándékozta volna meg a lányt.

Most sem volt képes uralkodni magán, hát engedett az őt elárasztó érzéseknek, és bennakadt a lélegzete, mikor Hayley keze lassan kigombolta az ingét, hogy nem sokkal később már a puszta mellkasán érezze meg az ujjakat, amik már nem tapadtak a szívére, épp ellenkezőleg. Finom simogatással járták be egész mellkasát, elidőzve a néhány apró, göndörödő szőrszálon, majd lejjebb siklottak hasának kockái felé. Elijah gyomrában valami nagyon jó érzés kezdett ébredni, ami aztán lassan vándorolt lefelé, az ágyéka irányába. Hezitálás nélkül – bár felkészülve a visszautasításra – Hayley tarkójára tette a kezét, és magához húzta a lányt, hogy hosszú csókban forrjon össze vele.

A lány meglepődött, de nem Elijah reakcióján, sokkal inkább azon, hogy gondolkodás nélkül viszonozta az Ősi csókját. Sosem volt félénk fajta, sokkal inkább harcias és határozott, és úgy tűnik, a vámpírság nála ezt a tulajdonságot is felerősítette többek között. Most mindenesetre úgy tapadt Elijah ajkaira, mintha az élete függene tőle, hogy ne válhassanak el egymástól, és önkéntelenül is belesóhajtott a csókba, amikor Elijah nemes egyszerűséggel a feneke alá nyúlt, és az ölébe húzta. Fejét felemelve kínálta fel nyakát az érzéki csókoknak, és mire az Ősi csak mozdulhatott volna, máris megszabadult a felsőjétől.

- Elijah… – sóhajtott fel aztán vágyakozva, mire a férfi csak mordult egyet, mintha szabadjára engedte volna magában azt a birtokolni vágyó férfit, akit a mindennapokban a nemesség búrája alá rejtett. Hayley halkan felkuncogott ezen az önkéntelen kis hangon, aztán egymásba mélyedt vágytól izzó tekintetük.

- Túl vagy öltözve – súgta, majd megrángatta Elijah ingét. – Csak maradj… majd én kiszolgállak – harapott bele kacéran az alsó ajkába, és lassú mozdulatokkal végiggombolta a ruhadarabot, hogy a végén elismerően vegye szemügyre az Ősi immár fedetlen mellkasát. Hallotta Elijah reszelős lélegzetvételét, aztán lehajolt, és nyelve hegyét végighúzta a mellkasa közepén, mire a férfi felnyögött, és a következő pillanatban egy mozdulattal megszabadította Hayleyt a melltartótól. Először szemével itt az ingerlő látványt, aztán kezeit is bevetette, lágyan simogatva és masszírozva a két domborulatot, mígnem ujjai rátaláltak a már keményen meredező mellbimbókra.

A lány hátravetette a fejét, ölét pedig Elijah ágyékának nyomta. Most érezte meg először, milyenek a kiélesedett vámpírérzékek. Mintha most először érzett volna a bőre, mintha most először kapott volna levegőt, és mintha a simogatás nyomán forró láva ömlött volna szét teste minden pontján. Csak halk nyögdécselésre volt képes, és egy meglepett, halk sikkantásra, mikor Elijah – erősen magához szorítva Hayleyt – talpra állt vele. Az Ősi néhány pillanatig a kanapéra meredt, de láthatóan kevés volt két embernek a hely. Beérte hát azzal, hogy a földre dobta a fotelban lévő takarót - délutáni sziesztájának ott maradt nyomát – aztán ezt követték a kanapé párnái. Mindezt fél kézzel, mert másik kezével a lányt tartotta magán. Igaz, Hayley is úgy kapaszkodott a nyakába, mintha soha többé nem akarná elengedni a férfit.

Elijah óvatosan a rögtönzött „fészekbe” fektette a lányt, Hayley úgy érezte, a tekintet, amivel a férfi végigméri, szinte lángra lobbantja a testét. Bőrét égette a pillantás, mint a parázs, és nem volt képes uralkodni magán. Remegő kézzel nyúlt előre, hogy meglazítsa Elijah nadrágját, az Ősi pedig szapora lélegzetvétellel nyugtázta, hogy a vágy, amit eddig elfojtott magában, úgy robbant ki belőle, mint a vulkán.

Szinte könyörögni tudott volna érte, hogy a lány végre megérintse őt, de tudta, hogy ő az, aki elsősorban adni akar, és csak azután kapni. Azt akarta, hogy ha máskülönben nem is, de legalább egy kis időre képes legyen kimosni Hayley fejéből a gondokat, a bűntudatot és a végtelen szomorúságot. Lassan, érzéki mozdulatokkal húzta le a lányról a nadrágot, és mikor meglátta Hayleyt egy szál bugyiban feküdni maga előtt, beleharapott kínjában a szájába, hogy ne teperje azonnal maga alá, hanem felkészítse mindennél jobban az egyesülésre. Mivel félt, hogy ha egyszer elborítja az agyát a köd, fájdalmat okozhat a lánynak, aki törékeny hozzá képest, igyekezett hát erőnek erejével visszafogni magát.

Odaborult hát újra Hayley melleire, forró ajkával kényeztetve a két feszes, kerek halmot, és ebben a pillanatban úgy érezte, ha a lány most leállítná, ő akkor is magáévá tenné. Már így is kínban préselte kőkemény merevségét a rögtönzött ágyukhoz, hogy ne siessen el semmit, és megadja a módját annak, amiről hosszú hónapok óta álmodott. Kezeivel végigsiklott Hayley testén, csípőjén, combján, egészen addig, míg rá nem talált testének legforróbb pontjára. A lány hirtelen felnyögött, megfeszült egész testében, és a kéjtől belemarkolt az Ősi vállába.

- Kérlek… még – zihálta, és ez volt az a pillanat, mikor elfelejtett, agyában háttérbe szorított mindent. Most nem létezett más, csak a jelen, ez a pillanat, mikor engedett végre annak, amire már olyan régóta vágyott. Megérezte, hogy egy ujj a testébe nyomul, és ekkor már csak az ösztönnek engedelmeskedve lábaival túrta le a nadrágot Elijahról, hogy kezét a férfi merevségére fonja, és lágyan mozgatni kezdje. Amikor pedig Elijah a szemébe nézett, azt hitte, azon nyomban hamuvá ég az abban a tekintetben lángoló elsöprő erejű vágytól. Magához húzta, hogy egy újabb forró csókban forrjanak össze, Elijah pedig térdét a lány két lába közé csúsztatta.

- Hayley… - szakadt ki a csókból, és zihálva véve a levegőt, ránézett a szeretett nő arcára. Megerősítést várt, egy jelet, hogy a lány is tényleg akarja, és sosem fogja megbánni ezt a percet. Látta a lány kipirult arcát, hallotta és érezte kapkodó lélegzetét, aztán Hayley elmosolyodott, és bólintott egy aprót.

Elijah nem várt tovább. Óvatosan, lassan Hayley testébe nyomta magát, majd megállt, hogy a lánynak legyen ideje szokni a méretét, de Hayley felé tolta csípőjét, megnehezítve ezzel a dolgát.  Megadta hát magát a vágy hullámainak, amik teljesen elborították az agyát. Csaknem teljesen kihúzódott, majd hirtelen újra tövid hatolt, lassan, de fokozatosan gyorsítva a mozgásán. Félt kissé, hogy fájdalmat okoz Hayleynek, de csakhamar megnyugodott, érezve hogy a lány egyre inkább viszonozta mozdulataival Elijah mozgását, döfést döféssel fogadott, körmével karcolva a férfi hátát, halk sóhajokkal és nyögésekkel adva az Ősi tudtára, hogy mennyire élvezi, amit éppen tesz vele. Hosszú percek teltek el, és Hayley csukott szemmel, hátrahajtott fejjel nyögdécselt egyre hangosabban, és gyorsabban, aztán teste hirtelen pattanásig feszítette izmait, és száját néma sikolyra nyitva jutott el a csúcsra.

A tudat, hogy kielégítette a lányt, az érzés, ahogy Hayley belső izmai rászorítottak lüktető merevségére, a tény, hogy végre megkapta azt, amire hónapok óta minden éjszakán sóvárgott, Elijaht-t is átlökte a határon. Halkan felkiáltott, elárasztotta testének nedvével Hayley ölét, aztán rárogyott, még félig kábultan is vigyázva rá, ne préselje maga alá túlzottan a partnerét. Reszkető kezekkel simogatta Hayley arcát az orgazmus utórezgéseként, majd kihúzódott belőle, és elnyúlt az ágyon. A lány az Ősi mellkasára támasztotta fejét, és szinte másodpercek alatt ragadta el az álom.

Amikor felébredt, ugyanabban a tartásban feküdt, Elijah keze pedig lágyan simogatta a hátát.

- Nem is pihentél – suttogta Hayley, aztán feljebb emelte a fejét, hogy a férfi csókot nyomhasson az ajkára.

- Nem, helyette benned gyönyörködtem – válaszolta az Ősi, és Hayley képtelen volt elszakadni a tekintetétől. Szerelem, béke és nyugalom áradt belőle, a lány pedig csodálkozva érezte, hogy a félelmei, a kétségei úgy eltűntek belőle, mintha csak elfújták volna.

- Nem bántad meg? – kérdezte Elijah hirtelen. Felkészült rá, hogy ha igen a válasz, továbbra is tisztelettel fog bánni a lánnyal, és ugyanolyan távolságtartással, ahogy az elmúlt időkben. Nem fogja kimutatni, hogy ebbe az eshetőségbe bele fog halni lelkileg.

- Úgy gondolod, megbántam? – dorombolta Hayley. – Ne törd a fejed ilyesmin, Elijah. Csodálatos vagy, és csodálatos volt az egész. Nem, nem bántam meg semmit. Sőt… szívesen megismételném ma éjjel… és holnap éjjel.. és azután is – tette hozzá pajkosan, ujjával köröket rajzolgatva az Ősi mellkasába.

- Szeretlek, Hayley – hagyta el Elijah száját a mondat, amit már hónapok óta érlelt magában, de még sosem volt lehetősége kimondani. – Nem kell válaszolnod. Csak fogadd el… és hagyd, hogy így érezzek.

A lány aprót biccentett, és visszahajtotta fejét az Ősi mellkasára. Igaz, nem válaszolt szavakkal, de a cirógató mozdulatai többet mondtak mindennél. Elárulták Elijah számára, hogy az érzelmei viszonzásra találtak.

Vége

Üdvözlet mindenkinek!

Nos, sajnos azt kell mondanom, megtörténik az, ami három éves blogírásom alatt még egyszer sem. Úgy döntöttem, ezt a történetet félbehagyom, mondhatjuk "jegelem". Jelenleg nem érzek magamban erőt ahhoz, hogy befejezzem. Valamikor nyilván be fogom, de ez nem most lesz.
Viszont elkezdtem írni egy új történetet, amivel nemsokára jelentkezni fogok. Ezúttal új szereplőt választottam, mint ahogy a fejlécből is kiderül.
Remélem velem tartotok majd ezúttal is.

Sziasztok!

Sajnos azt kell mondanom, hogy amitől kissé tartottam, bekövetkezett. Rövid ideig kénytelen vagyok felfüggeszteni a történetet, mert a munka, és a magánélet problémái meglehetősen igénybe veszik minden időmet.
Érkezni fog a történet folytatása, de előreláthatóan csak valamikor az ősz folyamán. Addigra igyekszem rendbe tenni magam körül mindent, és visszatérek. Remélem megértitek, és a folytatásnál velem együtt Ti is visszatértek.

Még egy nap a paradicsomban 20. fejezet

Benyitok az ajtón, ami csendesen nyikordul egyet, és tekintetem máris a szoba belsejét pásztázza. Arra számítok, hogy a Lány szégyenkezve ül az ágyán. Önkéntelenül is megrándul a szám sarka, ahogy észreveszem a takaró alatt gubbasztó, formátlan gombócot, ami nyilván őt rejti magában.

Nem merek leülni a matrac szélére, mintha csak kerülnöm kéne a közvetlen közelségét, hát csak megállok az ágy lábánál.

- Hajlandó lennél kimászni? - mormogom. - Azt hiszem, meg kellene a dolgot beszélnünk.

Nem jön értelmes válasz, csak valami halk nyüszítésféle, amit meglehetősen eltompít a vastag takaró. Felsóhajtok, és megfogom az ágynemű szélét, igyekszem lehúzni Connie-ról. Hiábavaló erőfeszítés. Nyilván számít erre, mert úgy kapaszkodik bele belülről, mintha az élete múlna rajta.

- Az isten szerelmére, ne viselkedj már óvodás módjára! - korholom, aztán feladom a hiábavaló küzdelmet, elengedem a takaró szélét, és meghazudtolva előbbi gondolataimat, mégis az ágy szélére ereszkedem. Teszem mindezt olyan óvatosan, mintha csak félnék, hogy felpattan, és rám támad.

- Mi a fene volt ez? - kérdezem halkan. - Tudod, mit műveltél? Vagy írjam az alkohol számlájára? - faggatom. A takaró alatti púp megmoccan. Nyilván valami vállrándítás akart lenni amit a Lány kipréselt magából.

- Nézd... - fogok bele. - Megértem, hogyan érezhetsz most. Én is zavarban vagyok. Váratlanul ért a dolog. Tudod, néha meglepő dolgokra vagy képes. Mióta ismerlek, azóta folyamatosan. Az én életem eddig túl szabályos volt, túl kiszámítható. És nem nagyon tudok mit kezdeni a te vadságoddal, életigényléseddel... a carpe diem hozzáállásoddal - fogom meg beszéd közben a takarót, és a mondat végére érve erőteljesen megrántom.

A számításom bevált. A monológommal sikerült kissé elaltatni a Lány óvatosságát, és nem számított a hirtelen "támadásomra". Most, hogy lekerül a fejéről a szánalmas „menedéke” végre látom az arcát. Úgy lángol a képe, hogy csodálom, amiért a párna még nem égett hamuvá alatta. A pillantásában szégyenkezés, dac és rémület keveredik.

- Na szóval - mondom elégedetten, és legbelül elmosolyodom, mikor Connie felül az ágyban, és félénken pislog rám. - Nem kérdezem meg, miért csináltad. Nagyjából sejtem. A pillanat varázsa, stb... tetézve azzal, hogy jó pasi vagyok - vonok vállat. Lehet, hogy beképzeltségnek tűnik, de tisztában vagyok az adottságaimmal. Akár tetszik ez másoknak, akár nem.

A Lány megforgatja a szemét, és önkéntelenül is elvigyorgom magam.

- Viszont – emelem fel az ujjamat komoran, de mielőtt folytatnám, a Lány közbevág.

- Gondolom, most jön az, hogy pakoljak és menjek - jegyzi meg aztán halkan. - Túlléptem egy határon. Olyanon, amin soha nem lett volna szabad.

Elgondolkodva felemelem a kezem, és megdörzsölöm az arcomat, a borosták sercegnek az ujjam alatt.

- Nem akarlak elküldeni. Meg sem fordult a fejemben - dünnyögöm. - Ilyesmi miatt legalábbis nem. Meglepett, amit csináltál, de... igazából jólesett - bököm ki azt, ami már akkor, ott, a sötét nappaliban megfogalmazódott a fejemben.

A Lány - most először, mióta a szobába léptem - rám emeli a tekintetét. Pillantásából eltűnik a félelem és a dac, nem marad benne, csak a vegytiszta döbbenet.

- Persze, ez nem történhet meg újra - teszem hozzá sietve. - Meg kell húznunk a határt, hogy meddig, és onnan már nem tovább - fűzöm tovább a gondolatokat. - De tény, hogy nem fogom tagadni, hogy tetszett, amit csináltál. Utoljára Nina volt, aki... - hallgatok el aztán.

A Lány még mindig nem beszél, csak néz rám, és ez a szempár mintha a lelkem legmélyét pásztázná éppen.

- Öt hónapja - morgom, mert látom rajta a ki nem mondott kérdést. - Ön hónapja ment el. Ön hónapja nem... szóval, érted - teszek egy határozatlan mozdulatot, de a lényeg benne van.

Connie zavartan lesüti a szemét - még mindig egy hang nélkül - és a takaró virágmintáját piszkálgatja, mintha valami súlyosan illetlen dolgot említettem volna meg.

- Na és te? - kérdezem hirtelen. - Te mikor....? - marad bennem a kérdés többi része. De persze tökéletesen értheti, mire akarok kilyukadni. Csak mikor látom, hogy a Lány arca elborul, tudatosul bennem, hogy hülye kérdés volt ezt olyasvalakinek feltenni, akit a saját beteges nevelőapja már 12 éves kihasznált. Nem is várok választ, annál inkább  meglep, mikor meghallom a vékony kis hangot.

- Évek óta nem - súgja Connie, és azt hiszem az egész vagyonomért sem emelné fel a fejét az ágyneműről.

- Oh... - ezúttal rajtam a meglepődés sora, és ha akarnám sem tudnám palástolni. - Az legalább... jó volt? - kérdezem kissé bárgyún. Ha már ennyire kijutott neki az élet rossz oldalából, legalább ennyi jó történjen vele.

Fejrázás a válasz.

- Akivel én akkor... szóval, az a férfi... - keresi a szavakat a Lány - undorító volt. Az egész, amit csinált velem... nem volt jó. Felfordult a gyomrom tőle.

- De hát akkor miért, az isten szerelmére? - tör ki belőlem hirtelen az értetlenkedés.

- Ételért - jön a tömör és kemény válasz, és ezúttal Connie végre-valahára a szemembe néz. - Akkor már napok óta nem ettem. Ez az ember enni adott... és ezt az árat kérte érte.

Meg sem tudok szólalni. Csak hápogok megrőkönyödve.

- Tudom, olvastam, és hallottam, hogy a szerelem és a szex csodálatos dolog - fűzi tovább a gondolatait a Lány - de én még sosem tapasztaltam ezt meg. Csak a fájdalmas, és rossz részét. Irigylem azokat, akik... akik élvezik az élet ezen oldalát - vörösödik el újra. Nem hajtja le a fejét, de olyan magányosank, és elveszettnek tűnik most így, hogy nem tudom megállni, odaülök közvetlen mellé, és lágyan végighúzom a kezem a haján.

- Szóval mondd meg, most mit csináljunk – mondom lágyan. Rám néz, tekintetében ezúttal a sarokba szorított állat félelme jelenik meg. Fél… de mégis, mitől? Tőlem? Vagy saját magától? Nem keresem a választ.

- Pihenj csak – állok talpra, mire a matrac nyekken egyet, mintha tiltakozna a mozdulatom ellen. – Holnap reggel folytatjuk. Talán nekikezdhetünk a dolgok igazán érdemi részének – lépek ki a küszöbön, és bezárom magam mögött az ajtót.

Ettől persze nem lett könnyebb. Nekitámaszkodok a falnak, és nagyot sóhajtok. Most először kezdem érezni, hogy jókora zűrbe kevertem bele saját magamat. Érzelmileg legalábbis. Ugyanakkor tudom, hogy ez nincs ellenemre. Mégis, most mi a fészkes fene történik velem?

Vége

Folyt. Köv.