Sziasztok!

Kaptam egy díjat, Cleo Farellytől. :). Köszönet érte, nagyon jólesett! :)

Szabályok:

1. Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat (ez a minimum)
2. Felsorolunk négy bloggert, akiknél kevesebb mint kétszáz a feliratkozott olvasók száma. (folyamatban)
3. Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott négy blogon a díjazásról. (folyamatban)

Pótolom ahogy lehet, de nagyon este van, sokat dolgoztam, és hulla vagyok. :)

A játszma elkezdődött 18. fejezet

A döbbenettől némán tátogva meredtünk mindketten Jimre, aki lassan beljebb sétált a pincébe, egy jókora karót lóbálva a kezében.

- Magát ismerem – jött meg Ian hangja. – Maga járt a lakásomon, mikor Rory a halottat találta.

- Remek megfigyelés, vérszívó – nézett rá gúnyosan Jim. – De ettől még nem vagy észkombájn.

- Hogy tehetted ezt? – jött meg az én hangom is, ami némileg hisztérikusan visszhangzott a helyiségben. – Mondd, tudod te egyáltalán, hogy…

- Javaslom, hogy most azonnal hallgass el – villant felém Jim szeme baljóslatúan. – Te is ezzel a szeméttel vagy! – mutatott Ianre. – Egy koszos vérszívóval paktáltál le!

- Jim, neked elment az eszed! – kiabáltam. – Ő nem vérszívó, hanem ember! Emberi lény!

- Nekem te ezt ne magyarázd meg! – lóbálta meg a karót Jim, és a megszállottak fénye kezdett villogni a szemeiben. – Látom hétről-hétre, hogy mit tesz emberekkel! Megöli őket! Kiszívja a vérüket! Neked nem vele kellene lenned, hanem meg kellett volna ölnöd, ahogy bármely másik ember is tenné! Ő egy szörnyeteg!

- Jim… az isten szerelmére – túrtam a hajamba, és idegesen elnevettem magam. – Te nem tudod, mit beszélsz.

- Nézze… amit maga lát, az egy film – csendült fel Ian hangja. – Nem valóság. Tényleg úgy hiszi, hogy amit a filmvásznon, vagy a tévében lát, mind valóság?

- Nem, tudom, hogy nem! – válaszolta Jim. – Csak az valóság, amit maga csinál! Ismerje be… - sziszegte aztán. – Ismerje be, hogy megigézte Roryt, azért védi magát!

- Hát ez kész… - fordultam elképedve Ian felé. – Teljesen elmentek neki…

- Ne beszélj úgy, mintha itt sem lennék! – üvöltött fel Jim. – Te is bűnös vagy! Ugyanolyan bűnös, mint ő. Te is megöltél valakit! Vagy ő volt az? – bökött a karóval Ian felé.

- Mit… miről beszélsz? Hogy öltünk volna meg valakit? – hebegtem. Azt hittem, a helyzet ennél már nem lehet szürreálisabb, de ezek szerint tévedtem.

- A hullát, ami a lakásban volt! – morogta Jim. – Amikor bementem, ott hevert a szőnyegen! Ő ölte meg! – élte bele magát egyre jobban az őrületébe. – Megölte, kiszívta a vérét!

- Jim… azt mi nem… - rázta a fejét Ian, aztán ha lehetett, még jobban ledöbbent. – Egy pillanat… eddig azt hittük, hogy a Vadász….

- Én vámpírokat ölök, nem embereket! – háborgott Jim. – Az egy emberi lény volt! Nem én öltem meg, én nem vagyok gyilkos! Én Vadász vagyok!

- És komplett elmebeteg! – kiabáltam már szinte kontroll nélkül magam is. – Hagyd abba ezt az egészet, Jim! Engedj ki minket, és akkor… keresünk egy jó orvost, aki segít neked!

- Megmondjam, mi az én legjobb orvosom? Hogy mi segít rajtam? – csendesedett el Jim, és mohó tekintetett vetett Ian felé. – Az ő vére! – érintette karját a karó hegyes végéhez. – Utolsó kívánság, vérszívó?

- Van. Rohadj meg! – köpte felé a szót Ian. – Remélem tisztában van vele, hogy nem fogom hagyni szó nélkül, hogy belém vágja azt a szart! – mutatott a karóra.

- Persze hogy nem… - vihogta Jim eszelősen. – Épp ez a dolog legszebb része. A harc – kezdett el közeledni Ian felé.

- Elég, elég, elég! – sikítottam, ahogy a torkomon kifért. – Elég Jim, nem bánthatod őt!

- És miért nem? – emelte meg Jim a hangját, hogy túlordítson engem. – Csak egy okot mondj rá, hogy miért nem!

- Azért, mert szeretem! – kiáltottam, és a szavaimat mindkét férfi részéről néhány másodperces döbbent csend követte.

- Bocs Rory… - jött meg hirtelen Jim szava. – Akkor hagy mondjam úgy, hogy… te akartad! – emelte fel a kezét, és mire megmozdultam volna, máris egy iszonyatos ütést éreztem a fejemen.

Az első gondolatom az volt, hogy már megint… rövid időn belül másodszor. A gondolatot utána valami fura zavar követte… kissé összemosódtak fejemben a dolgok. Nyilván nem csak ez az ütés, hanem az előző utóhatása is volt ez az egész.

A falnak estem, aztán lassan lecsúsztam a földre. Mintha valami nehéz súly került volna rám. Nem tudtam mozdítani sem kezemet, sem lábamat. Egy mázsa húzta lefelé a szemhéjamat, ígérve a kába álom dédelgetését, ami azt súgta, úgy legalább nem érzem, mikor jön majd a halál.

- Rory! – hallottam még Ian kétségbeesett kiáltását. – Rory, jól vagy? Istenem, én… - akart közeledni hozzám, de megakadályozta Jim, aki elé lépett, és magasra tartotta a karót.

- Mr. Salvatore… - sziszegte. – Engem nem bolondít meg a felvett Somerhalder névvel.  Mocskos vérszívó… a szíved otthon a falra szögezem, mint örök dicsőséget. Búcsúzz el a világtól – vett lendületet, hogy lesújtson, és Ian ugyanakkor felemelte a karját, hogy védekezzen, és ő maga is támadjon. Hogy harcoljon az életéért… hogy küzdjön mindkettőnkért.

Ami ekkor történt olyan volt, mintha egyetlen pillanatba merevedett volna az idő. Mégis, oly sok minden történt egyetlen másodperc alatt. Máskor talán fel sem fogtam ennyi információt, de most, mintha lassított filmet láttam volna magam előtt. Olyan filmet, amelyre örökké emlékezni fogok.

Láttam Ian arcán az elszántságot, hogy tudta, ez a harc most életre-halálra szól. Láttam Jim mohó arckifejezését, ahogy felemelte a karót, hogy lesújtson vele. Ugyanebben a pillanatban megdörrent a pince ajtaja, és léptek hangzottak fel. Ian és Jim megálltak, ugyanabban a mozdulatban, ahogy eddig, mintha csak valami fura szoborrá váltak volna mindketten. Csak a fejüket fordították a hang irányába. Aztán egy hatalmas dörrenés… ami mintha ágyúból jött volna, úgy erősítették fel a falak. És aztán egy tompa nyögés, ami elhagyta Jim száját. A karó a földre esett, majd Jim teste is mellé zuhant, lehunyt szemekkel.

- Már megkérdeztem egyszer, Miss Brawn, és most újra megkérdezem – csendült fel a jól ismert hang, és besétált a lámpa halvány fénykörébe a főnököm, az öreg Wilkers alakja, kezében egy pisztollyal. – Hogy a fenében van az, hogy maga mindig belekeveredik a legnagyobb kalamajkába?

*****

- Ahogy látom, már egyben vannak – dünnyögte az öreg Wilkers, ahogy Ian ajtót nyitott neki, és Josh kíséretében besétált a házba. – Hiába, néhány napos kórházi tartózkodás azonnal varázsolt némi színt magukra – dünnyögte a nappaliba lépve, aztán levetette magát a kanapéra, és jó alaposan megnézte magának a vele szemközt ülő önmagamat.

- Mr. Williams – bólintott oda egyet a sarokban ülő Kevinnek. – Remélem, nem a munkával nyaggatja máris őket.

- Nem, csak baráti látogatásra érkeztem – nyugtatta meg Kevin, és – ki tudja, mi okból – kissé idegesen beletúrt ritkás szálú hajába.

- Higgye el Mr. Wilkers,  szívesen kihagytam volna a kórházat, meg általában ezt az egészet az életünkből. És tervezek még némi pihenést, mielőtt visszatérek a munkámhoz – csóválta a fejét Ian, majd megállt a kis italos szekrény mellett, kérdően nézve a főnökömre és Johsra.

- Csak gyümölcslét, Mr. Somerhalder. Szolgálatban vagyunk – biccentett Wilkers, míg a fotel háta mögött megálló Josh csak egy mozdulattal jelezte, hogy ő semmit nem kér. A történtek ellenére úgy láttam, ők ketten még mindig nem tudtak megbocsátani egymásnak bizonyos dolgokat. Ian azt, ahogy Josh a bálon bánt velem, Josh pedig nem tudta elnézni Ian-nek… nos, engem.

- Örülök, hogy felhívott, Miss Brawn – vett elő a főnököm egy szivart, aztán a megszokott módon rágcsálni kezdte a végét. – Már magam is keresni akartam, de nem tudtam, mikor lesznek olyan állapotban, hogy képesek lesznek felfogni mindent.

- A fejünket ütötték, az tény, de nem vertek minket hülyére – állapítottam meg kedves mosollyal, míg Ian mellém ült, és megfogta a kezemet.

- A nagy száját, azt üthették volna inkább – sóhajtott Wilkers, majd a térdére csapott. – Hát jó. Szóval mindent tudni akarnak, ugye? Mert ahogy sejtem, a maguk számára vannak még a történetben homályos foltok.

- Bőven vannak – dörmögte Ian. – Csak a tisztánlátás miatt… kezdjük az elején, rendben?

- Hát jó – dőlt hátra főnököm kényelmesen. – Szánjanak rám némi időt, mert nem lesz túl rövid a történet – vett nagy levegőt.

- Néhány héttel ezelőtt kaptam egy telefont Mr. Somerhaldertől. Egy személyes találkozót kért tőlem, meglehetősen sürgős okokra hivatkozva. Noha nem szokásom szupertitkos találkozókra járni, engedtem a kérésének. Mr. Somerhalder elmondta, hogy egy ideje fenyegeti őt egy magát Vámpírvadásznak nevező illető, akitől életveszélyes fenyegetéseket kap. Természetesen megkért rá, a személyét illető diszkréció miatt, hogy ne verjem nagydobra az ügyet. Ezt megértettem, és biztosítottam is róla. Fordított helyzetben nekem sem hiányzott volna az újságok hírverése – fűzött hozzá egy mondatnyi magánvéleményt.

- Szóval, ti már hamarabb is ismertétek egymást – fordultam felemelt szemöldökkel Ian felé. – Na várj csak…. Ezért még számolunk – súgtam, de halvány vigyorral, mire Ian kedvesen megszorította a kezem, és felvillantotta azt a mosolyát, amitől bárki azonnal a lábai előtt hevert.

- Mr. Somerhalder megkért, hogy teljes diszkréció mellett állítsak egy nyomozót az ügyre, mert nem óhajt 34 évesen távozni az árnyékvilágból – rágta a szivarját tovább Wilkers. – A választásom pedig Önre esett, Miss Brawn. Talpraesett, szép, remek lövész, és akkor lett a város legjobb nyomozója. Igyekeztünk úgy rendezni a dolgot Mr. Somerhalderrel, hogy a bálon véletlenül fussanak össze.

- Igy történt – dünnyögtem, vetve egy pillantást a fotel mögött némán álldogáló Joshra, aki elvörösödött. Többet ennél nem mondtam, nem avattam be sem Kevint, sem Wilkerst az ott történtekbe. Nem akartam teljesen a földbe döngölni szegény fiút. Elkövetett egy hibát… istenem közülünk ki az, aki még sohasem?

- Reméltük, hogy az utasításomra, miszerint kerüljön közelebb Mr. Somerhalderhez, nem fog nemet mondani – vette vissza a szót főnököm. – Úgy számítottam, hogy ha némileg közelebb kerülnek egymáshoz, előbb-utóbb szóba fog kerülni a Mr. Somerhalder elleni fenyegetés. És mint látnivaló, igazam is lett.

- Maga jobb, mint egy rendező – jegyezte meg a sarokban Kevin.

- Ha már végképp kiborítottak az alárendeltjeim, talán kipróbálom magam az Ön szakmájában is – nézett hátra egy pillanatra Wilkers, majd letette a szivart.

- Ami ezek után történt, annak egy részét Mr. Haley vallomásából tudjuk. Ő részletesen elmondott mindent a kórházban. Szerencsére tudtam abban a francos félhomályban is úgy célozni, hogy ne öljem meg. Igen tudom… - emelte fel a kezét, megállítva Iant egy kérdésben, még mielőtt feltehette volna. – Most jön a kérdés, hogy honnan tudom, hogy ott voltak. Mindent a maga idejében, Mr. Somerhalder – ivott egy kortyot, aztán tovább szőtte a szavakat.

- Arról nincs tudomásom, hogy Mr. Haley mikor tett poloskát az irodámba, mert erről a tényről sajnálatosan nem beszél – morogta Wilkers. – De tény, hogy hallott minden szót, ami odabenn elhangzott. Igy azt is, ahogy én utasítottam Önt, Miss Brawn, hogy nyomozza ki, ki fenyegeti Vámpírvadászként Mr. Somerhaldert. Elmondása alapján, az eredeti fenyegető nem ő volt, de kapóra jött neki az ötlet. Átvette a Vámpírvadász módszerét, a nevét, és innentől a fenyegető üzeneteket tőle kapta. Sajnos azt kell mondanom, hogy Mr. Haley mentálisan beteg. Hogy valaha gyógyultnak lehet-e minősíteni, nem tudom – vont vállat.

- És ezt nem látták, mikor rendőrnek jelentkezett? – jegyezte meg csendesen Ian.

- Nem vagyok orvos, vagy pszichiáter, Mr. Somerhalder, de mint megtudtam, az ilyen betegség hosszú lefolyású. Lassan alakul ki, különféle kényszerképzetek hatására. A betegnek mintha két személyisége lenne. Egy törvénytisztelő rendőr, és egy őrült. A kettő pedig egybemosódik. Mint Batmennél – tárta szét Wilkers a karjait.

- Nos, ha megengedik folytatnám – mondta aztán, összeszedve a gondolatait. – Nyilván nem tudják, honnan vette az információt Jim, hogy a kiszemelt vámpír – vigyorgott egyet Ian felé - elköltözött. Amikor legutóbb az irodámban járt, Miss Brawn, az előtérben hagyta a táskáját. Mr. Haley pedig roppant ügyesen bevetette a már jól bevált poloskás módszerét. Innen tudta, hogy Mr. Somerhaldert költözésre bírta, és azt is hallotta, hogy hová. Kapóra jött neki az irodámban hallott kérés, miszerint Ön kerüljön közelebb Mr. Somerhalderhez. Hiszen az ő célja is ez volt… magát használta hozzá eszközként. Innentől már könnyű dolga volt. Csak követnie kellett Önöket, majd foglyul ejteni, végül megölni.

- Csaknem sikerült is neki – motyogtam, miközben igyekeztem feldolgozni az információkat. – De Ön honnan tudta, hogy mi a pincében…..?

- Merő véletlen, Miss Brawn. Merő véletlen – sóhajtott a főnököm. – Miután az ügy elég zűrös lett, úgy döntöttem, beszélek Önökkel. Eljöttem hát a házhoz… úgy értem, Mr. Williamson házához. Önök nem voltak a házban, viszont megláttam Jim Haley kocsiját. Nem értettem, mit keres ő ott. Legfőképpen úgy, hogy Önök nyilván senki nem tudta rajtam, és a tulajdonos Mr. Williamsonon kívül az Önök tartózkodási helyét. Ez rendkívül gyanús volt… hát éltem egy apró csellel. Bár gyanítom, Ön kitalálja – nézett rám érdeklődve.

- Poloskát tett Jimre – mondtam, égnek emelt szemekkel. – Egek, maradt még lehallgatókészülék az őrsön, vagy mindet felhasználták? – kérdeztem kedvesen.

- Maradt még néhány – biccentett Wilkers. – Nos, a többit innentől kezdve már tudják. A háttérből figyeltem, és vártam az alkalmat, hogy bizonyosodjon a Mr. Haley-t illető gyanú. Amint maga a pincében kimondta, hogy rájött hol vannak, azonnal léptem. Nem volt idő arra, hogy másokat is riasszak. Sejtettem, hogy minden másodperc számít. Szerencsénk volt, Miss Brawn. Azt hiszem, mindnyájunknak nagy szerencséje volt – húzta le aztán az italt, és elcsendesedett.

- Ejha – nyögött Ian, akinek a szeme is káprázott, ahogy rendezni próbálta magában az információkat. – Valami azonban még mindig nem világos. Elkapták az az őrültet, ez oké. De azt mondta, az eredeti üzeneteket, az elsőket nem ő küldte. Ezek szerint van még odakinn valaki, aki még most is rám pályázik?

- Na és halott? – szúrtam be én is egy kérdést. – Jim azt mondta, nem ő ölte meg. Nem tudom miért, de hiszek neki. És azt sem tudjuk, hogy az ki volt. Még most sem tudjuk!

Halk, elkínzott nyögés hallatszott a sarokból, ami halk vonyítássá fokozódott. Meglepve kaptuk oda a fejünket Iannel. Kevin a két tenyerébe temette az arcát, és ami a kezei mögül kilátszott – beleértve a nyakát is – vérvörösen pompázott.

- Az én voltam – lehelte ki az ujjai közül olyan halkan, és szerencsétlenül, hogy először azt hittem, nem jól hallok.

- Hogy mi voltál? – meresztette ki a nagy kék szemeit Ian. – Könyörgöm mondd, hogy nem jól értettem. Mi voltál te?

- A hulla – nyöszörögte Kevin, már elvéve a mancsait az arca elől, és paradicsomvörös képpel fixírozta a szőnyeg pontját. – A halott. Én voltam. És én küldtem az első üzeneteket is.

Mindketten Wilkersre kaptuk a tekintetünket, aki látszólag közönyösen ült a fotelban. Úgy tűnt, nem most hallja először ezt az információt.

- Azt hiszem én leszek a következő, akit Jim után elmegyogyóba zárnak – jelentettem ki. – Mert szerintem megőrültem.

- Nem, azt kell mondanom, hogy nem – vont vállat az öreg Wilkers. – Miután Mr. Somerhalder elkérte Mr. Williamson házát, beszámolt neki az okokról is. Az ezt követő napon Mr. Williamson megkeresett, és tett nálam egy őszinte, feltáró vallomást. A többit nyilván elmondja ő maga – döfött egyet a szavaival Kevin felé, akiről látszott, hogy legszívesebben elsüllyedne a székkel egyetemben.

- Én csak egy kis felhajtás akartam – motyogta. – Hírverést az ötödik évadnak. Hogy egy kicsit megmozduljon az állóvíz. Gondoltam, a sajtó majd ráharap a témára. De te titokban tartottad az üzeneteket… hát nagyobb akartam lépni. Bejutottam a házadba… és amikor valaki belépett, visszatartottam a levegőt, és kimeresztettem a szemeimet. De nem te jöttél – dünnyögte Ian felé. – És ahogy láttam, hogy a hölgy a rendőröket akarja hívni már tudtam, hogy ebből nem fogok jól kijönni. Leütöttem… és elszeleltem – hajtotta újra a kezeibe az arcát.

Tátott szájjal, némán hápogva néztünk Iannel egyetemben Kevinre, majd egymásra. Nem tudtuk eldönteni, hogy most nevessünk-e egy ekkora hülyeségen, vagy ordítsunk-e mindketten, torkunk szakadtából.

- Majd ha már összeszedték magukat annyira, hogy kikísérjenek, távoznánk – jegyezte meg Wilkers. – Egyébként Mr. Williamson ellen nem indítunk eljárást, köszönhetően annak a meglehetősen zsíros összegnek, amivel támogatja a városi rendőrséget, ugye? – nézett Kevin felé egy ragadozó mosolyával, aki csak csendesen, és megtörten bólintott.

- Remek! – csapta össze a kezét a főnököm, és feltápászkodott. – Akkor mi most távoznánk. Mr. Somerhalder, míg el nem felejtem… Jim Haley a házba is tett néhány helyre poloskát. Holnap kiküldök egy csapatot, akik bemérik, és eltávolítják őket. Addig az Önök helyében vigyáznék a hálószobával is – mormogta halvány mosollyal, aztán kezet rázott mindnyájunkkal.

- Miss Brawn… szokásomtól eltérően nem parancsolom vissza a munkába azonnal. Vegyen ki szabadságot, amennyit csak akar. Pihenje ki magát. Szükség van a legjobb nyomozómra… méghozzá a legjobb formájában – veregette meg elismerően a vállamat, aztán Joshel egyetemben távoztak a házból.

- Azt hiszem, én is megyek… - kászálódott fel Kevin is a székből, aki még mindig nem nagyon mert ránk nézni. – Ne haragudjatok… hülye voltam.

- Hát az – jegyezte meg Ian kissé öszeszorított fogakkal. – Erről majd még beszélünk, Kevin.

- Hát persze… állok elébe – sóhajtott Kevin. – Kitalálok – tette aztán hozzá, és fél perc múlva mögötte is bezáródott a bejárati ajtó, mi pedig kettesben maradtunk. Kiegészítve három hazaköltöztetett macska nyávogásával.

- Nagyon haragszol Kevinre? – kérdeztem Ian a beálló csendben.

- Igen is, meg nem is – vont vállat Ian. – Nem, annyira nem. De neki ezt nem kell tudnia. Hagy főjjön még kicsit a saját levében – vigyorogta el magát, és odahúzott, hogy megöleljen.

- Miss Brawn, a fülem hallatára kapott szabadságot a főnökétől. Van bármi ötlete arra, hogyan töltsük el a szabadnapjainkat? – kezdte el csókolni a nyakamat, rajtam pedig végigfutott egy csodálatos, jóleső borzongás.

- Akad néhány… - rebegtem. – De tudod, a hálóval most vigyáznunk kell.

- Oh, semmi baj – húzta le rólam a felsőt Ian, hogy végigsimítsa a melleimet. – Nagy a ház… könnyen orvosoljuk a problémát – kapott az ölébe, és megindult velem valamerre. Hogy merre, az a következő csók után már nem is érdekelt.

VÉGE

A játszma elkezdődött 17. fejezet

Sziasztok!

Mivel úgy áll jelen pillanatban a helyzet, hogy nem töltöm itthon a hétvégét ezért úgy döntöttem, elhozom ma az új fejezetet. Remélem tetszeni fog. Már csak egy fejezet választ el attól, hogy fény derüljön mindenre, amit most még nem értetek. :)

Valami halk dörömbölésre ébredtem. Olyan volt, mintha egy gyorsvonat zakatoló kerekeit hallanám, ami egyre és egyre közelebb ér. A zaj mind inkább fokozódott, egyre hangosabbá vált. Szerettem volna még visszasüllyedni ebbe a testetlen álomba, a lebegésbe, ahol voltam, de a fülemet bántó hang nem engedett.

Felemeltem a fejem, amibe belehasított az iszonyú fájdalom. Körülöttem mindenhol sötét volt, csak egy macskaszemfény lámpa imbolygott egy szál dróton valahol az elérhetetlen magasságban. Sápadt fénnyel vonta be a sötét helyiséget, ahol voltam. És halvány fogalmam sem lehetett róla, hogy ez hol is van éppen.

Csak apránként, lassan eszméltem és emlékeztem vissza mindenre. Kevin… a kocsiút hazáig, és Ian, aki bement, hogy….

- Ian… - motyogtam halkan, ekkor már feledve valamiképp a saját nyavalyámat.

Körbenéztem, és néhány méterre tőlem a sarokban megpillantottam egy sötét dombot, amiben nagyjából egy ember alakjára ismertem.

- Ian – szűköltem már pánikban, és ahogy helyzetem engedte, gyorsan odakúsztam hozzá.

Még ájultan feküdt, a vér megfeketedve a homlokára száradt. Lélegzett ugyan, de még mindig nem volt magánál… és ez nagyon aggasztott.

- Ian… - suttogtam, és lágyan ütögetni kezdtem az arcát. – Kérlek, térj magadhoz. Hallod? – kérleltem szinte sírva. – Könyörgöm, kelj fel… mondd, hogy nincs komoly bajod… - ráztam meg finoman a pólója nyakát, mire megrebbentek a szemei, és tompán felnyögött.

- Ez az! – kiáltottam fel rekedten, hangom pedig visszhangot a sötét falakon, amihez háttérzajként még mindig az a különös dohogás járult.

- Jól van, jól van… - pofozgattam tovább Ian arcát, mindaddig míg ő önkéntelenül – igaz, még mindig csukott szemmel – fel nem emelte a karjátt, hogy megszabaduljon a kezeimtől.

- Mi az ördög… - dünnyögte, aztán megpillantottam szeme kékjét, ami mintha világított volna a sötétségben. – Rory… - ismert fel, én pedig a határtalan megkönnyebüléstől kissé hisztérikusan elnevettem magam, majd a hajamba túrtam, megrezzenve a fájdalomtól, mikor a sebemet érte a kezem.

- Jól vagy? – motyogta Ian, és igyekezett feltápászkodni, ami az én segítségemmel sikerült is neki. Hátát a falnak vetette, és már ettől az apró mozdulattól is lihegni kezdett, mint aki lefutott egy maratont.

- Pont te kérdezed? – simítottam végig az arcán. – Annyira féltem, hogy…. Hogy nagyobb bajod esett – fejeztem aztán be. – Mégis, mi történt? Emlékszel valamire?

- Nem is tudom – mondta tompán Ian. – Bementem a házba…. Tényleg bementem? – kérdezte tőlem, mire biccentettem. – Oké. Azt hittem, az is csak valami álom volt – dörmögte az orra alá. – Aztán onnantól kezdve semmire. Egy lépésre a hátam mögött, aztán… hol vagyunk egyáltalán? – nézett körbe.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem, aztán mikor már némileg stabilabban éreztem magam a falba kapaszkodva talpra álltam. – Olyan, mint valami pince – állapítottam meg. – De ez a zaj… - csóváltam meg a fejem, ahogy az egyik falnál egyre erősebbé vált a zakatolásszerű hang.

- Azt hiszem, kitaláltam mi is történt – vergődött Ian is térdre, aztán feladta, és visszacsúszott ülésbe. – Ott volt a házban, ugye? Mármint a Vadász.

- Igen – hajtottam le a fejem szégyenkezve. – Sajnálom, ne haragudj rám – suttogtam, és visszaültem Ian mellé. – Miattam vagyunk itt. Olyan ostoba voltam, olyan elővigyázatlan… ha kissé jobban kinyitom a szemem, és a fülem, akkor…de engem is leütött…

- Nem vagy hibás, Rory. Te mindent megtettél. Megvédtél, amíg lehetett. Ha te nem vagy, akkor talán… már sokkal hamarabb elért volna a baj. És tudom, hogy ha mellettem vagy, nem lehet semmi komoly következmény. Talpraesett nő vagy. Én pedig bízom benned – mosolyogott rám halványan, majd megdörgölte a szemeit. – Kissé sokat látok még belőled. Pedig egy is elég – tette hozzá, aztán a csibészes mosolyát felvillantva végre láthattam az igazi Iant.

- Te sem láttad őt, ugye? – kérdezte aztán halkan, én pedig megráztam a fejem.

- Nem. Olyan ostoba vagyok, a fenébe is! – vágtam a térdemre hirtelen haraggal. – Csak azt láttam, hogy ott fekszel a földön. Elfelejtettem hirtelen mindent, amit a kiképzésen tanultam, hogy az első az legyen, hogy nézzek körbe, mert a tettes még ott lapulhat valahol. De nem, én nem tettem, mert… téged sokkal jobban féltettelek – suttogtam halkan. – Te voltál a fontos. Hogy ne legyen bajod. Hogy… hogy életben légy – fejeztem aztán be.

- Kicsi Rory… - sóhajtott Ian, aztán keserűen mosolygott rám. – Kár, hogy ez nem egy olyan hely, meg olyan helyzet, ahol és amikor meg kéne, hogy csókoljalak. Javíts ki, ha hibás a következtetésem… de a Vadász markában vagyunk.

- Nem hibás – ismertem el. – Elvitt minket valahová… nem tudom hová – fordítottam a fejem a mozdonyszerű hang irányába újra.

- Mi az? – nézett arrafelé Ian is, bár ő semmit nem láthatott egy puszta, sötét falon kívül.

- Nem is tudom… - mormogtam, aztán négykézláb elmásztam a falig. – Olyan fura… hallgasd csak! – intettem neki, mire elcsendesedett, és csodálkozva meredt rám.

- Ennyire fejbe vágtak? – csendült meg némi aggodalom a hangjában. Nem is csoda, jelenleg tényleg úgy viselkedtem, mint akinek túlontúl is megártott a fejére mért ütés.

- Nem, dehogy… - tapasztottam a fülem már a falra. – Dübörgés. Aztán némi csend. Egy halk sípolás szerű hang… aztán zakatolás, és kezdődik előlről az egész – fogtam két kezembe a fejem, és szinte éreztem, ahogy a fogaskerekek a fejemben őrölni kezdik egymást. – Tudom, hogy ismerem ezt a hangot. EGY KAZÁN! – kiáltottam fel hirtelen úgy, hogy a falak még néhányszor visszhangozták a szavaimat. – Ez egy kazán! Egy kazánház van a szomszédban! – tüzesedett fel az arcom a hirtelen felfedezéstől.

- Igazad lehet – ismerte el Ian, aki mintha csak ettől a mondattól kelt volna életre. – Bár ez még mindig nem mondja el, hogy hol is vagyunk.

- De igen… - nyílt nagyra a szemem, míg közben úgy éreztem, valaki hirtelen egy jeges hordóba dugott. – Hallottam már más kazánokat is, de ilyen ezer éves, dübörgő, és halálhangon vonyító hangja… de nem, ez lehetetlen – ráztam a fejem.

- Beavatsz? – kúszott oda Ian is, és a fülét a falra nyomva figyelte a hangot. – Te jó ég… mintha valami gőzmozdony lenne, ami néha kiengedi magából a felesleges hőt. Visít, akár egy malac. A kazánoknak ilyen hangja kéne, hogy legyen?

- Nem – válaszoltam zsibbadó szájjal, dermedten. – A moderneknek nem. Ezek a típusok még a huszas évekből valók. És igazad van, tényleg a gőzmozdonyok elvén működtek. Kétnaponta egyszer még le is kell jönnie a gondnoknak, hogy kiengedje belőle a felesleges gőzt. Olyan helyen vannak még ilyen kazánok, olyan épületekben, amik szintén a huszas években épültek. Ott, ahol most vagyunk – fejeztem be, immár teljes bizonyossággal.

- Tudod, hol vagyunk? – szakadt el Ian a faltól, és felvillanyozva nézett rám.

- Azt hiszem, hogy igen – hunytam le a szemem. – A rendőrség épülete 1925-ben épült. A kazánt már sokszor le akarták cserélni, mondván, hogy korszerűtlen, de vagy pénz nem volt rá, vagy ráfogták, hogy műremek, és védelmet élvez.

- Azt akarod mondani, hogy mi jelenleg….? – hallgatott el Ian, és ilyen döbbent arckifejezést még azt hiszem, sosem láttam a képére kiülni.

- Igen, pontosan azt akarom mondani – bólintottam. – Ian… a rendőrség épületében vagyunk. Odalenn, két emelet mélyen, a rendőrség régi kazánja melletti szenespincében.

- Irgalmas isten… - motyogta Ian, és szemmel láthatóan sápadt el. – De ez akkor azt jelenti, hogy aki minket idehozott… azt jelenti, hogy a Vadász…

- Tökéletes okfejtés – hallatszott fel hirtelen egy hang a sötétben, majd egy ajtó dörrenése után léptek koppantak felénk.

- Tudja mister, ezeken a régi ajtókon vannak kémlelőnyílások is – magyarázta az egyelőre testetlen hang, miközben egyre közeledett hozzánk. – Egyébként gratulálok. Maga tényleg megszerezte a város legjobb nyomozóját. Másoknak tovább tartott volna rájönni a tartózkodási helyükre. Ügyes vagy Rory – szólított meg ezúttal engem. – De nem zseni. Ha az lennél, már tudnád, ki vagyok én  – állt meg azon a vonalon, ahol a lámpa halvány fénye elválasztotta a félhomályt a teljes sötétségtől, míg mi a falnak tapadva, rémülten bámultunk bele a fekete homályba.

- Igazad volt, Rory. A Vadász rendőr. Méghozzá én magam vagyok az – nevetett fel a hang, és valamiért olyan nagyon ismerősnek tűnt…

- Mutasd magad – szóltam oda megvető dühvel. Az alak engedelmeskedett, és diadalának biztos tudatával az arcán kilépett a fénybe a kollégám, Jim Haley, mi pedig egyszerre nyögtünk fel a döbbenettől.

Vége

Befejező rész következi