Kívánok mindenkinek békés, és boldog Új Évet 2013-ban is! Remélem, akkor is mind sűrűbben találkozunk! Legyen kellemes a szilveszter éjszakátok! :)

Ezzel a videóval kívánok mindenkinek boldog, békés Karácsonyt!

Sziasztok!

Köszönöm mindenkinek a lezárt történethez érkező nagyon szép, és szívből jövő kommenteket! :) Egy élmény nektek írni, ezeket a reakciókat látva. :)
Tudom, hogy karácsonyra ígértem egy történetet, de bocsássátok meg, csak az új évben fogok jelentkezni vele. Nálam is beindult a karácsonyi mizéria, és ha hiszitek, ha nem, de a halálnak is sorba kéne állnia, hogy elvigyen.
De ne aggódjatok, jön majd a történet, a jövő évet azzal fogom nyitni, újévi üdvözletképpen mindenkinek!

Tüskék közt a virág, 22. fejezet

- Lia, figyelsz egyáltalán? – kiáltott egy hang szinte közvetlenül a fülembe. – Már harmadszor kérdezem, hová tegyem a virágot – jelent meg Jenny arca egy jókora cserepes gaz mögött, amit a karjában cipelt.

- Nem tudom – motyogtam tanácstalanul. – Miért én mondjam meg? Én nem vagyok lakberendező.

- Aha – szabadult meg Jenny a virágtól úgy, hogy nemes egyszerűséggel egy arra járó munkás kezébe nyomta. – Azért kérdeztelek, mert ez itt a te kiállításod, te mondd meg, mit hová szeretnél. Kettő: ismerlek jól, ha valami nem ott lesz, ahol te gondoltad, végigmorgod az egész megnyitót.

- Kedves tőled, hogy ennyire kiismertél Jenny, de nem akarok virágokkal foglalkozni. Ez a kiállítás is… – vontam vállat – …szóval, egyszerűen nem érdekel.

- Még mindig miatta, ugye? – váltott halkabbra Jenny, és ehhez egy lépéssel közelebb jött. – Nem tudom mi történt veled Mexikóban, de kicserélve jöttél haza. Olyan vagy azóta, mint egy drogos. Járkálsz, eszel-iszol, beszélgetsz, de mintha egy zombit látnék magam előtt, és nem a régi kedves, de szemtelen Auréliát. Hihetetlen, hogy egy férfi így meg tudta kavarni a fejedet.

- Már bánom, hogy elmeséltem neked – dünnyögtem. – Szállj le rólam. Nem kell pszichiáter. Tudtam, hogy két hét az egész, nem ringattam magam álmokba.

- Csak azóta is abban reménykedsz, hogy egyszer majd besétál az ajtón – hümmentett Jenny. – Na figyelj, kisanyám – vágta csípőre a kezeit. – Ha lemegy a mai megnyitó, meg kiállítás, itt hagyjuk a fenébe a banzájt. Elmegyünk valahová, és addig itatlak, amíg el nem felejted az a JoMot. Ellenvetés nincs – emelte fel a mutatóujját mikor látta, hogy már épp közbe akarok vágni. – Ide hallgass, Lia. Azt hiszed, ő gondol még rád? Éli vidáman az életét, szórakozik, ki tudja hány nővel volt azóta, és magasról szarik rá, hogy róla ábrándozol. Szóval, készítsd a gyomrodat, mert ma kemény piás kiképzésben lesz része! – veregette meg a vállamat még barátságosan, majd kiabálva és rendezkedve elrohant két munkás felé, akik az egyik lepedő méretűre nagyított fotómat cipelték éppen befelé.

Nagyot sóhajtottam, miközben tovább sétáltam a galériában. Jenny az elevenemre tapintott. Mert valahol mélyen bennem élt a vágyakozás, hogy igen, Joseph egyszer felbukkan majd. Besétál az ajtón, lerázza szőke hajából a hópelyheket – hiszen azóta eltelt csaknem fél év – aztán tekintetével megkeres, rám mosolyog… és abban a pillanatban én magam is kivirulok, mint egy virág.

A műterem egyik sarka már berendezve állt. A falon lógtak a képeim, amiket mind egy szálig Mexikóban készítettem, és – hogy a hangulatot tovább fokozza – egy csaknem embermagasságú kaktusz terpeszkedett az egyik sarokban. Ujjnyi vastag tüskéi között egy tenyér nagyságú virág ékeskedett.

Közelebb lépkedtem, és gyengéden végigsimítottam a színes szirmokon. Milyen fura is ez a növény.

- Imádlak, ugye tudod? – morogtam oda a kaktusznak. – Neked sem lehet valami felemelő, hogy el kellett jönnöd Mexikóból.

- Na nem, most már növényekkel dumálsz? – hangzott fel olyan hirtelen a hang a hátam mögött, hogy ijedtemben csaknem a jókora tüskés oszlopnak ugrottam. – Komolyan mondom Lia, lassan orvosi eset vagy – csóválta a fejét Jenny, majd közelebb lépett, és elvigyorogta magát. – Mellesleg, ez a kaktusz pont olyan, mint te vagy. Tüskés, ami arra szolgál, hogy távol tartson mindenkit, aki megérinthetné. De a tüskék között ott nő a virág. A szépség, és a vágy – mondta kissé megcsendesülve, majd megrázta a fejét. – Oké, az állapotod ragadós is. Tessék, hajtsd ezt fel – nézett szét, majd gyorsan egy jókora pohár whiskyt nyomott a kezembe.

- Nem, nem akarom – ráztam a fejem. – Megnyitóbeszédet kell mondanom. Érdekes lesz úgy, hogy közben tántorgok, és beleböfögök a mikrofonba.

- Legalább lesz, ami feldobja kissé a kiállítást – élcelődött Jenny, én meg mit tehettem mást? Engedelmesen felhajtottam az italt, és alig húsz perc múlva már nem is olyan sokat gondoltam Josephre. Sokkal inkább koncentráltam arra, hogy egyenesen tudjak haladni a teremben.

*****

- Hölgyeim és Uraim, még egyszer köszönöm, hogy eljöttek. Kívánom, hogy érezzék jól magukat, és a képek segítségével legyen részük egy olyan csodálatos utazásban, amilyenben nekem volt – fejeztem be a beszédet, majd lesétáltam a pódiumról, hogy abban a percben, mikor beindult a beszélgetés, és a meghívottak sétálni kezdtek fel-alá, egy jókora székre rogyjak.

- Lia, isteni voltál! – ugrott a nyakamba Jenny. – Neked mindig piásan kéne megnyitóbeszédet mondanod.

- Ha rajtad múlik, ez fixen így is lesz – bólogattam. – Mindenesetre kösz. Most, hogy már annyira nem mozog a padló, egész kellemesen érzem magam.

- Pedig csak egy pohárral ittál. Mi lesz veled ma este?

- Hát, tudod hol lakom, nem? – vigyorogtam. – Majd legfeljebb hazaviszel. És ha megkérhetlek, rángasd majd le a lehányt ruhámat. Nem azzal akarok befeküdni az ágyba.

- Én nem foglak levetkőztetni! – tiltakozott Jenny nevetve. – A végén még csúnya pletyka fog szárnyra kelni rólunk. Sajnálom. A lehányt ruhádban majd maximum a padlón alszol – folytatta, belőlem meg kitört az éktelen röhögés, magam elé vetítve a képet.

A nagy viháncolásban meg sem hallottuk, ahogy egy férfi mögénk lépett.

- Miss Gracy – mosolygott rám. – Gratulálok a képeihez. Egyszerűen csodálatosak! Mintha az ember maga is egy virtuális, vagy mentális utazásra indulna általuk. Bob Stevens vagyok, újságíró. Kérem… tudom, nem kedveli a fajtámat – emelte fel a kezét – de megtisztelne egy interjúval?

- Szerintem most pont abban a pillanatban kapott el, mikor még az újságírókkal is kedves vagyok. Szóval igen – vontam vállat.

- Na és lehetne most? – vetett be egy lehengerlő mosolyt a fickó, én pedig felkeltem a székből.

- Ma este az újságíróké vagyok – jelentettem ki. – Gyerünk, tépjenek szét! – vezényeltem, mint egy győztes csatahajó kapitánya, mire Bob máris egy mini diktafont húzott elő a zsebéből.

- Kérem, Miss Gracy, mutassa meg a kedvenc fényképét – nézett rám a diktafon fölött, én pedig odavezettem őt ahhoz a képhez, amit a vízmosásban készítettem, és aminek elég drámaian sikerült a vége.

- Ez a kedvencem. Tudja, elég jó kis története van a képnek – vettem nagy levegőt, és mesélésbe kezdtem. Persze, kihagytam belőle Josephet, meg a sérülést, de nagyjából körbeírtam a lényeget. Az érzéseimet, a vihart… míg végül észre nem vettem, hogy a percek óta tartó megállás nélküli dumálás eredményeképpen jó alaposan kiszáradt a szám.

- Ha megbocsát, nekem szükségem van egy italra – mosolyogtam Bobra, de ekkor a látóteremben megjelent egy kókuszos koktél, amit egy férfikéz nyújtott a képernyőmbe.

- Köszönöm – szaladt ki a számon gépiesen, annak biztos tudatában, hogy egy pincér sietett segítségemre. Beleittam az édes italba, közben megfordultam, és attól, amit most láttam, csaknem belefulladtam a kókusztejbe.

- Nagyon szexi – vigyorogta el magát Joseph, miközben azt nézte, hogyan köhögök-fulladozok az orromon-számon át távozó fehér létől. – Tényleg. Még soha senki nem okádott rám üdvözlésképpen.

- Ez… - nyögtem bénán, mikor már képes voltam levegőt venni, és beszélni is – ez igaz? Tényleg….? – nyújtottam ki a mutatóujjamat, és megböktem vele a karját. Arra számítottam, hogy átszalad rajta a kezem, mint a filmeken a szellemeken, vagy a képzelt alakokon, annál nagyobb volt a megrőkönyödésem, mikor szilárd testbe ütköztem, míg a hátam mögött felhangzott Bob kuncogása.

- Hogy kerülsz te ide? – tátottam a számat továbbra is. – Még mindig azt hiszem, hogy álmodom.

- Láttam a kiállításod hirdetését. A tévében is mutogatták, még Atlantában is. Láttalak a talk showban is… úgy éreztem, el kell jönnöm. Az az igazság, hogy rohadtul hiányoztál az elmúlt fél évben. Nem tudok magamhoz térni mióta itthon vagyok – pislogott rám Joseph szépen, majd a mögöttem álló firkász felé fordult a pillantása.

- Mondja, megtenné, hogy nem dokumentálja minden kimondott szavamat? – morogta mérgesen, majd karon ragadott, és egy kissé néptelenebb sarokba vonszolt.

- Hol is tartottunk? – túrt bele a hajába, és ennek a mozdulatnak a láttán engem is elkapott a vágy, hogy ugyanezt tegyem vele. Lehetőleg úgy, hogy közben megcsókolom.

- Szóval, pokolian hiányoztál, Lia. Eljöttem, hogy lássalak – fogta meg Joseph a kezem észrevétlenül. – Tudom, mit gondolsz. Fél évig nem jelentkeztem, feléd sem néztem. Megvan rá a magyarázat. Igyekeztelek kiverni a fejemből, de mint a példa mutatja, kudarcot vallottam. Annyit tudok, hogy ha ma nem jöttem volna el, talán egész hátralévő életemben bántam volna – sóhajtott, és a némán álldogáló önmagam szemébe nézett. – Na és te? Találtál valakit… mióta hazajöttél? – tette fel a kérdést könnyednek szánt hangon, de megéreztem a mögötte lapuló feszültséget.

- Nem – jött meg a hangom, és kissé vörösen dörgölni kezdtem egy fehér kókusztej cseppet a ruhámról. – Nem is kerestem. Nem akartam, főképp hogy… mert… - makogtam szerencsétlenül. – Nem, és kész – zártam rövidre a kínossá váló hebegést. – Mindig arra vágytam, hogy egyszer besétálsz az ajtón – szedtem aztán össze a bátorságom, hogy a szemébe nézzek. – Bár meg voltam róla győződve, hogy úgysem lesz rám időd. A munkád nyilván leköt. Akárcsak az a ki tudja hány nő, akik körbedong téged.

- A munkám eléggé leköt, ez tény. A ki tudja hány nő… egyenlő a számuk a nullával. Senkivel nem kezdtem attól a naptól, mióta Mexikóban ott hagytalak annál a Metepec felé vivő kereszteződésnél. Próbálkoztam, de nem jött össze. Mert folyton téged láttalak magam előtt. Pokolian hiányoztál, Lia. Azért jöttem ma el, hogy elmondjam, megőrjítettél a két hét alatt. Nem tudom, hogy csináltad, valamiféle varázslat-e az egész, de tudni akarok valamit. Azt, hogy van-e esély arra, hogy te és én újra átéljük Mexikót.

- Vissza akarsz menni? – nyílt a szemem tágra.

- Nem, nem éppen – mosolyogott Joseph. – Sokkal inkább úgy gondoltam, helyezzük át a helyszínt ide. Vagy Atlantába. Ahogy te szeretnéd. Feltéve persze… ha szeretnéd egyáltalán.

Csak bámultam, mint egy gyogyós. Egyszerűen nem hittem, hogy valóra válhatnak a fél éve dédelgetett álmaim.

- Ha nem akarod, akkor… - bizonytalanodott el Joseph hangja, de a karja után nyúltam, és közelebb húztam.

- Meghibbantál? – mosolyogtam rá. – Fogalmad sincs, mennyire akarom. Azt hiszem, még sosem akartam jobban semmit egész életemben – simítottam végig a haján, mire ő átölelt, nem törődve a tömeggel.

- Akkor hát megpróbáljuk egymással? – vigyorogta el magát. – Előre szólok, nem vagyok könnyű eset. Ne mondd, hogy zsákbamacskát veszel.

- Hát ezzel tisztában vagyok – bólogattam szemtelenül. – Kiállhatatlan tudsz lenni. Pimasz vagy, arrogáns, és nagyképű.

- Bagoly mondja… - dünnyögte Joseph majd felnevetett. – Te sem vagy azért hétköznapi. Veled sem könnyű, ismerd el.

- Jól van, győztél, beismerem – mosolyogtam. – De melletted talán más leszek. Ki kellene próbálni.

- Kezdhetjük egy csókkal, azt hiszem – hajolt közelebb Joseph, és szinte el is felejtettem hol vagyok, mikor fél év elteltével újra a számon éreztem az ajkát.

- Zavar, ha benne leszünk a holnap újságban? – kérdeztem a csókból elválva, boldogan csillogó szemekkel, miközben láttam, hogy Bob esze nélkül fényképez minket.

- Van rá egy jó megoldás – vont vállat Joseph. – Menjünk el hozzád. Dumáljunk, együnk, és két napig ki se szálljunk az ágyadból. Igy nem látjuk a holnapi lapokat, nem lesz, ami idegesítsen. Van kedved a programhoz? – nyújtotta felém a kezét.

- Mr. Morgan – nyomtam a kezem a mancsaiba – őrült lennék, ha erre nemet mondanék. Azt hiszem, ezt Ön is mindennél jobban tudja.

Vége

Tüskék közt a virág 21. fejezet

Behúztam lassan a cipzárt a bőröndömön, majd egy nagy sóhajjal szétnéztem a szobában, nem marad-e itt valami, ami fontos nekem. Persze, egy valami marad. Vagyis az inkább valaki. Őt ott hagyom majd a legközelebbi nagyvárosban, és a két hetes, furcsa, bolond kis vakáció ezennel véget ér.

- Készen vagy? – dugta be a fejét Joseph az ajtón, majd a teste további része is követte.

- Aha – válaszoltam rosszkedvűen, majd hüvelyk- és mutatóujjam között meglengettem egy bokszert. – Bár úgy hiszem, ez nem az enyém.

- Elég valószínű – vigyorgott rám Joseph, majd odalépett, és megölelt. – Nem tűnsz túl vidámnak, hogy visszakapod az életedet.

- Miért, te az vagy? – dünnyögtem bele a mellkasába. – Ennyire ne örülj már annak, hogy megszabadulsz végre tőlem.

- Kis bolond – csóválta a fejét felettem a mély hang gazdája, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. – Két hét volt, ennyi volt a vakáció. És nem, nem akarok szabadulni tőled, bár ez meglehetősen furcsán hat azt nézve, hogy két hete még ki akartalak nyírni. Méghozzá válogatott eszközökkel – tette hozzá, mire egy szomorú kis nevetés tört fel belőlem. – Most meg szeretnék még veled lenni. De sajnos mindketten tudjuk, hogy ezt nem lehet – hajtotta oda a fejét Joseph is, és beleszimatolt a hajamba.

- Tudom – motyogtam. – De ettől nem lett könnyebb.

- Gyere… indulnunk kell – sóhajtott fel Joseph, majd megfogta a bőröndömet, másik kezével viszont nem engedte el az én kezemet.

- Biztos, hogy mindent rendben hagyunk itt? – kérdeztem, megnézve a tökéletesen rendbe tett helyiségeket.

- Az ablaktáblákat bezártam, ami romlandó kaja volt, az vagy itt van a táskákban, vagy odakinn elástam – mutatott Joseph a konyhaablakon túlra, és megláttam a kinti zuhanyzót, amitől azonnal megrohantak az emlékek.

- El kellene köszönni tőlük is, nem gondolod? – mutattam a CB felé. – Ennyit megérdemelnek.

- Igazad van – bólintott Joseph, majd bekapcsolta nekem a gépet, én pedig leültem a mikrofon elé.

- Khm… - reszeltem egyet a torkomon – Aurélia Gracy keresi a Los Zapatos vendégházat, Senor Eduardo Amparot. Vétel – ismételgettem néhányszor el a mondatot, mikor felhangzott a már ismert hang az éterben.

- Itt Eduardo Amparo, Senora Gracy. Vétel – lihegett egyet-kettőt, nyilván kissé messzebbről szaladt a rádióhoz.

- Senor Amparo… Eduardo… búcsúzni szeretnénk – nyögtem. – Néhány percen belül elhagyjuk a vendégházat. És nem akartunk úgy elmenni, hogy ne mondjunk köszönetet mindenért. Vétel.

- Értem, Senora Gracy – érkezett a válasz. – A San Bernadetto völgy újra csendbe borul hát. Egészen holnapig, vagy holnaputánig. Vétel.

- Hogy érti ezt? – hökkentem meg, megfeledkezve egy pillanatra a búcsú keserédes gondolatairól is. – Vétel.

- Senora Gracy, maga el sem hinné, hogy Diego Valdes mekkora öreg róka. Higgye el nekem, egy-két nappal azután, hogy maguk elmennek, megjelenik ott, és kiadja újra a házat. Ismét két embernek – szinte láttam, hogy a beszélő legyint egyet. – Szóval, ha távoznak, csak dobják a kulcsot a lábtörlő alá. Ha nincs, akkor meg az ajtó felső félfájára. Meg fogja találni az öreg róka. Vétel.

- Akkor máris megválaszolta, amit kérdezni szerettem volna – mosolyogtam el magam, és hatalmasat sóhajtottam. – Senor Amparo… mennünk kell. Hagy köszönjek még egyszer meg mindent, amit értünk tett. El sem tudja képzelni, mennyire hálásak vagyunk érte. Vétel.

- Senora Gracy, nem kell mit megköszönnie. Fordított helyzetben nyilván Ön is ezt tette volna. Örülök, hogy segíthettem. Remélem, szép emlékekkel távoznak Mexikóból. Vétel.

- Igen… - halkult el a hangom teljesen. – Gyönyörű emlékekkel – tettem a kezem Joseph ujjaira, amik gyengéden megszorították a vállamat. – Talán egyszer még nemcsak halljuk, hanem látjuk is egymást, Senor Amparo.

- Senora, a sors útjai mindig összeérnek. Akár így, de akár úgy. Ha így van megírva abban a bizonyos Nagy Könyvben, az életutak úgyis találkoznak. Régi bölcsesség ez, Senora, higgye el.

- Magának elhiszem, Eduardo – mosolyogtam el magam. – Adios, Senor Amparo.

- Vaya con dios, Senora Gracy – jött a válasz, majd némi sistergés követte… és egy halk kattanás, ahogy Joseph lekapcsolta a cb-t.

*****

Joseph az út széléra kormányozta a terepjárót, és én is lassítottam mögötte, majd leállítottam a motort, ahogyan ő is. Szinte azonnal csend hullott a tájra, előcsalogatva a sivatag hangjait, amelyek két hét alatt úgy a szívemhez nőttek.

- Tíz percen belül kiérünk az útra, ami Metepecbe visz – ugrott ki Joseph a kocsiból, miközben magam is kiszálltam. – És ott elválnak az útjaink – nyújtotta ki felém a kezét. – Gyere ide – súgta. – Még egy kicsit hagy legyek itt veled. Csak mi ketten – suttogta, és mellkasára hajtottam a fejem, ahogy magához ölelt.

- Köszönöm ezt a két hetet – simogatta a hajam lágyan. – Azt hiszem, életem legszebb két hetét adtad nekem. Oké, leszámítva az első néhány napot – tette hozzá, és nem kellett felemelnem a fejem, a nélkül is éreztem a hangján, hogy most mosolyog. – Csodálatos lány vagy, Aurélia Gracy – emelte fel a fejem az államnál fogva, és lágyan megcsókolt. – Ne sírj… - motyogta, hüvelykujjával letörölve a könnyemet. – Ne tedd még nehezebbé, mint amilyen…

- Nem azért teszem, hogy nehezebb legyen – nyögtem ki. – Csak örülök, hogy végre megszabadulok tőled. Mert arrogáns vagy, öntelt, és beképzelt… - szipogtam. – És még hosszan sorolhatnám.

- Te meg egy hisztis hárpia, egy elviselhetetlen nőszemély, aki leskelődik utánam, és minden alkalmat megragad, hogy bosszantson – replikázott Joseph. – Ugye tudod, mennyire utállak? – kérdezte lágyan.

- Akárcsak én – bólintottam még mindig szipogva, és lehunytam a szemem, mikor Joseph forró ajka a számhoz ért. Most nem akartam gondolni semmire, csak erre a pillanatra. Azt akartam, hogy tartson örökké, és soha ne érjen véget. A fejünk felett egy sas vijjogott, én pedig tudtam, hogy ez a pillanat mindörökre a miénk marad.

- Van itt még valami… - nyúlt be Joseph a kabátja zsebébe, és egy laposüveget húzott elő. – A néhány utolsó korty tequilánk – tette hozzá magyarázóan. – Nehogy már ott hagyjuk Disznó Valdesnek – tekerte le a kupakot. – És amúgy is… azt mondják, búcsúpohár nélkül nem illik elmenni sehonnan. Nem tudom, ez úgy is érvényes-e, hogy nincs pohár, de talán így is megteszi – nyújtotta át az üveget.

- Szerintem megteszi – nyugtattam meg. – A rendőrök is nyilván örülnek majd, ha megszondáznak esetleg. De azt hiszem, ezúttal nem érdekel.

- Itt Mexikóban elnézőbbek – rázta a fejét Joseph. – Egy korty belefér.

- Akkor Mr. Morgan… arra, hogy még viszontlássuk egymást – nyeltem nagyot, majd meghúztam a kis üveget, és átadtam neki.

- Hogy viszontlássuk egymást – ismételte ő maga is, és leküldte a maradékot, majd a sziklák közé dobta az üveget, ami csilingelve összetört.

- Induljunk – sóhajtott Joseph, bár olyan nehezen mozdult, mintha a földhöz ragasztották volna a lábát. – Már ne álljunk meg többször. Talán sokkal könnyebb lesz így – nézett rám őszintén. – Aurélia… nagyon fogsz hiányozni nekem – simított végig az arcomon, majd sarkon fordult, és beült a kocsijába. – Ó, jut eszembe… az egyik bőröndben hagytam egy apró meglepetést neked – hunyorított felém.

- Akárcsak én neked – mosolyogtam el magam könnyeimen át, majd beszálltam magam is, és a lassan induló autója után hajtottam.

Tíz perc telt el, talán annyi sem. A sivatagi homokos talajt fokról fokra váltotta a köves-sziklás talaj, mígnem egyszer csak már sima betonút futott alattunk. A civilizáció kapujában álltunk, és a távolban feltűntek Metepec épületei.

Egy útkereszteződésben Joseph bekapcsolta az irányjelzőt, és tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor az útjaink elválnak. Én tovább megyek, a nagyváros felé, ő vélhetően Tenango felé indul.

Mellé soroltam az autómmal – hálát adva a szinte nem létező forgalomnak – és átintettem a kocsijába. Láttam a szomorú pillantását, amitől azonnal facsarni kezdett a szívem, de mosolyt erőltettem magamra.

- Isten veled, JoMo – tátogtam felé, és leolvastam a szájáról a hasonló választ. Egy integetés… majd az autója elfordult a kereszteződésben, és csakhamar egy távolodó ponttá vált.

Az út szélére húzódtam, és megálltam a kocsimmal. Úgy reszkettem, hogy éreztem, kell néhány perc, hogy lecsillapodjak. A fényképre gondoltam, amin ketten ülünk a kanapén, boldog mosollyal. Ezt a képet csempésztem a bőröndjébe, hogy ha akar, mindig emlékezni tudjon rám.

Én is felnyitottam a bőröndömet, és kihalásztam belőle, amit ő hagyott nekem, és ahogy arcomhoz szorítottam pólóját, egyszerre tört ki belőlem a nevetés, és a magány sírása.

Vége

Befejező rész következik.