Ments meg engem! 11. fejezet

Hatalmasat nyeltem, mert jókora gombóc lett a torkomban, pedig még nem is hallottam a történet folytatását. Egyrészt szerettem volna minél hamarabb túl lenni már a dolgon, másrészt szívesen elodáztam volna a meghallgatását mondjuk úgy az idők végezetéig.

- Nem értem, egyáltalán honnan tudták, hol kell magukat keresniük? – tettem fel aztán a kérdést töprengve, mire Coslow vállat vont.

- Tudja doktornő, ma már a harmadik világ fegyveresei sem olyan barbár hordák, mint ahogy azt mindenki elképzeli. Vagyis, technikailag nem azok. A viselkedésük már más lapra tartozik – gyújtott rá újabb cigarettára, és nem volt nehéz észrevennem, hogy néha finoman megreszket a keze. Nála sem múlt el nyomtalanul az a négy kínkeserves hét.

- Tehát követhették önöket? – érdeklődtem újra, csak mert elég nehéz volt elképzelni, hogy amolyan tű a szénakazalban módon találjanak egy csapat embert, akiért váltságdíjat követelhetnek.

- Lehetséges. De azt se feledjük el, hogy akár így, akár úgy, de a polgári lakosság is állást foglal a hatalmi harcokban. A többségük kimarad a politikából, műveli a földjét, eteti az állatait, és eljár imádkozni a legközelebbi szentélybe, hogy ne szakadjon fejére a háború ege. Viszont olyanok is vannak, akik hasznot húznak abból, hogy információkat adnak el. Hol a kormányerőknek, hol a szakadároknak. Az ember elhajt valaki mellett az úton mondjuk, akit egyszerű parasztnak néz, és nem is sejti, hogy néhány óra múlva a megjelenésünk információja valamelyik főhadiszálláson pihen – fújta ki a füstöt Coslow.

- Ez olyan, mintha beleharapnának az őket etető kézbe – fintorodtam el, és magamban ismeretlenül is a pokol kínjait kívántam annak, aki előidézte az eseményeket.

- Az egy másfajta kultúra, doktornő. Más emberek, más mentalitás. Mi sosem fogjuk megérteni a helyzetüket – dőlt hátra Coslow, és lepöckölte a hamut a cigarettájáról.

- Meg akarja érteni őket? – tágultak ki a szemeim. – Azok után, amit magukkal tettek? Azok után, hogy az életüket fenyegették, hogy véresre verték, vagy épp megcsonkították magukat? – emelkedett a hangom meg kissé. – Nézze el nekem, de én ezt képtelen vagyok elfogadni. Olyan, mintha máris megbocsátott volna nekik mindenért.

- Megbocsátottam Miss Novak, de el nem felejtettem – nézett a szemembe vendéglátóm komoran. – Keresztény vagyok, doktornő. A megbocsátás a legfőbb erény. És ha nem tenném, sokkal tovább hordoznám magamban a sebeket. Azokat, amik ezzel ellentétben – emelte fel jobbját – láthatatlanok. Igen, megbocsátottam. De elfeledni sosem fogom.

Némán hallgattam, és valahol a lelkemben mélyen tisztelni kezdtem ezt a férfit. A megbocsátás a legnagyobb lelkierőről tanúskodó tény. Inkább nem osztottam meg vele a véleményemet, hogy ha módomban állna, egy gépfegyverrel végeznék az összes rohadékkal, akik bántották őket. Én nem vagyok keresztény, és megbocsátó típus meg aztán végképp nem.

Coslow tartott néhány másodperc szünetet, míg a csikket körülményesen elnyomta a hamutartóban, aztán újra belefogott a történetbe.

- Ott fenn, a teherautón, nem tudom mennyi ideig tartott az út. Próbáltam számolni, mérni kissé az időt, de lehetetlennek tűnt. A félelem bennem éppúgy dolgozott, mint bármelyikünkben. Hallottam Mr. Gillies zihálását, néha próbáltunk szót váltani egymással, de volt rajtunk kívül a platón egy fegyveres, és ilyenkor kaptunk egy kis bökdösést a fegyver csövével, vagy egy rúgást. Nem durván, csak figyelmeztető jelleggel. Legalábbis ekkor még – tette hozzá megvetően.

- Lehet, hogy órákig utaztunk, az is lehet, hogy csak öt percig. Össze-vissza kanyargott az út, arra emlékszem, mert összekötözött kézzel kapaszkodni sem tudtunk. Néha csak átgurultunk egymáson, mint a krumpliszsákok. Egy valamit tudok: amikor megállt az autó, és lerángattak minket, köveken botladoztam át. Sejtéseim szerint valahol a hegyekben lehettünk. Amikor kiszabadultunk, ez bizonyossá is vált.

Ez alkalommal odaadtam volna minden vagyonomat, ha nem lettem volna világéletemben vizuális típus. Már most beleborzongtam az elképzeltekbe, pedig még alig hallottam valamit.

- Végigvonszoltak minket egy jókora szakaszon, aztán ajtó nyikorgását hallottam, és belöktek valahová – folytatta Coslow a történetet. - Egy jókora koppanás, meg egy nyögés tudatta velem, hogy Mr. Gillies is megérkezett, ugyanúgy elzuhanva, ahogyan én is. Még a földön feküdtünk, mikor levették a szemünkről a kendőt, és a kezünkről a kötelet. Egy férfi állt előttünk, talpig fegyverben, és maszkban. Csak a két fekete szeme látszott ki, és attól, amit abban láttam, meghűlt bennem a vér. Tíz éve csinálom már ezt a munkát Dr. Novak, kerültem már párszor zűrös helyzetbe, de most először éreztem azt az iszonyatos, és jeges döbbenetet. Most először éreztem azt, hogy akár véget is érhet az életem.

Újra tartott néhány másodperc szünetet, amíg összeszedte a gondolatait. Az is lehet, hogy felállított magában egy szűrőt, hogy a nagyon durva dolgokat ne mondja el nekem. Nyilván feltűnt neki, hogy már most belesápadtam ebbe az egészbe. Pedig nekem csak hallgatnom kellett…

- Néhány órán át békén hagytak minket – folytatta Coslow olyan hirtelen, hogy kissé összerezzentem. – Legalább volt időnk kicsit szétnézni, meg megnyugodni. Nos, doktornő, nyilván nem okozok meglepetést, ha azt mondom, nem egy Hilton volt, ahová minket vittek – nevetett. – Egy ágy, matrac nélkül, csak a puszta sodrony, egy takaró, egy koszos illemhely a sarokban, meg egy búra nélküli villanykörte a plafonban. Ennyi volt a berendezés. Nem éppen hosszadalmas tartózkodásra találták ki az a nyomorult helyet. Ablak nem volt, nem tudtuk mikor van kinn világos nappal, vagy mikor éjszaka. A fejünk felett viszont hallani lehetett a lépteket. Nyilvánvaló volt, hogy egy pincébe dobtak be minket – hallgatott aztán el, és a szemöldökét összehúzva meredt rám.

- Jól van, Dr. Novak? – kérdezte. – Sápadtnak tűnik. Felzaklatja a történet?

- Egy kissé – válaszoltam remegő hangon. – Olyan szürrealisztikus ez az egész… olyan, mint egy valóra vált rémálom. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ez megtörténhetett.

- Mint a mellékelt ábra mutatja, megtörtént – vetett Coslow egy pillantást a bekötözött kezére, majd újra rám. – Biztos, hogy akarja hallani a folytatást?

- Igen, egészen biztos – válaszoltam hezitálás nélkül. – Nekem csak a hallgatóság szerepe jutott, uram. Önöknek ennél több is, mégis bátran viselték. Nem lehetek gyáva hát én sem. Megbirkózom vele, csak kérem, folytassa.

- Rendben – dünnyögte a férfi, aztán újra felvette az elbeszélés fonalát. – Mint mondtam, egy darabig békén hagytak minket. Néhány órán keresztül legalábbis. Igyekeztem megnyugtatni Mr. Gilliest, mert ami azt illeti, ő elég közel állt a teljes pánikhoz. Nem ítélem el érte. Én már tapasztalt harcos vagyok a magam módján, de én sem álltam messze ettől – köszörülte meg a torkát. – Egyszer aztán meghallottuk a közeledő lépteket. Kinyílt az ajtó, és három fegyveres lépett be. Köztük az is, akit akkor láttam, mikor leszedték rólunk a köteleket. Azt hiszem, ő lehetett ott a főnök. Térdre kényszerítettek bennünket, tarkóra tett kézzel kellett várnunk, amíg ők valamin hevesen vitatkoztak. Aztán hirtelen, egy másodperc alatt odaugrottak Mr. Gillieshez, felrángatták a földről, és kicipelték. Nem tudtam, hogy hová, csak imádkoztam érte, hogy… - harapott az alsó ajkába, és nem fejezte be a mondatot. Kitaláltam magamtól is, hogyan szólt volna a vége.

- Imádkozott, hogy ne vegyél el az életét – suttogtam kerekre nyílt szemekkel, mire Coslow bólintott.

- Nem akarok a hős szerepében tetszelegni, remélem elhiszi, doktornő. De akkor és ott úgy éreztem, ha erre kerül a sor, akkor vigyenek el inkább engem. Idősebb vagyok, és mindig is tisztában voltam a veszéllyel, minden utam előtt. Ragaszkodom az élethez, de akkor úgy kívántam, hogy inkább én, és ne ő… ne az a szegény fiú – sóhajtott fel, és egy pillanatra lehunyta a szemeit.

- Az egyetlen, ami segített megőrizni a józan eszemet, a matematika volt – folytatta aztán, és meglepődött tekintetem láttán elmosolyogta magát. – Számoltam az időt. A másodperceket. Amikor letelt egy perc, húztam egy jelet a föld porában. Főképp akkor merültem bele a számolásba, amikor meghallottam a fejem fölül a hangokat. Akkor már tudtam, hogy nem fognak megölni minket. Ne kérdezze honnan, valamiféle hatodik érzék lehetett… valami tiszta, különös bizonyosság, ami elfogja néha az embert. Nyilván ön is élt már át hasonlót. De azok a hangok, amik odafentről leszűrődtek, rosszabbak voltak a halál gondolatánál is. Angol kiabálást hallottam, kérdéseket… aztán fojtott nyögéseket, és puffanásokat. Én pedig csak számoltam, mert bármit megtettem volna, hogy elvonjam a figyelmem arról, ami ott történik. És számoltam, mert tudni akartam, meddig tart ez az egész. Ötvenhárom perc, Dr. Novak. Ötvenhárom percen át vallatták és verték Mr. Gilliest odafenn.

- Istenem… - leheltem elhaló hangon, és azt hiszem, még sosem kívántam úgy egy pohár italt, mint ebben a pillanatban.  – És mégis, mi az ördögről vallatták? Mit akartak tudni?

- Olyan információkat, amiknek Mr. Gillies nem volt birtokában – válaszolt Coslow. – Főleg olyasmit, hogy láttunk-e az idefelé vezető úton kormánykatonákat, illetőleg mennyi pénz van a segélyszervezet számlaszámán. Nyilván akkor már a váltságdíj minél nagyobb összegében reménykedtek. Csak épp nem jó embert kérdeztek – fintorgott, aztán legyintett. – Mint mondtam, doktornő, ötvenhárom perc. Ennyi idő telt el, hogy újra nyíljon az ajtó, és belökjék rajta Mr. Gilliest, mint egy zsákot. A fegyveres, aki lecipelte, mellé dobott két flakon vizet, aztán távozott. Magunkra maradtunk. Villanyt gyújtottam, és amikor megláttam abban a sápadt fényben szegény fiút, hát…. – sötétedett el a tekintete, és megrázta a fejét, mintha csak el akarná magától hessenteni az emléket.. - Véresre verték. Félájult volt. Megitattam, és lemostam a sebeit, ennyit tehettem. Javarészt nem volt magánál, csak néhány percre nyerte vissza a tudatát. Egy mondatára viszont tisztán, és élesen emlékszem. Olyan tisztán, mintha itt és most súgná a fülembe. Szó szerint ezt mondta: „a rohadékok végigfényképezték az egészet”. Először azt hittem, félrebeszél. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem, mert kicsivel később bejött egy lázadó, és… és lefényképezte. Érti, Dr. Novak? – telt meg hangja heves, és dühös felháborodással. – Lefotózta, ahogy ott fetreng az a fiú a saját vérében, félig eszméletlenül. Miféle hideg, aljas cinizmus van egy ilyen emberben? – vágott nagyot a fotel karfájára ép bal kezével, aztán vett néhány hatalmas levegőt, hogy lecsillapítsa magát, majd újra cigaretta után nyúlt.

- Vegyen bátran – követte a pillantásomat. – Van belőle bőven.

- Köszönöm – motyogtam rekedten. – Általában nem dohányzom, de azt hiszem, most mindennél jobban szükségem van rá – csattintottam fel az öngyújtót, és igyekeztem úrrá lenni a kezem reszketésén. – És mi történt aztán?

- Semmi – csóválta a fejét Coslow. – Békén hagytak minket. Nem bántottak, nem jöttek újra, viszont sem enni, sem inni nem kaptunk. Nagyjából két nap telt el, nem vagyok biztos benne. Amikor legközelebb jöttek, engem rángattak ki magukkal. Felkészültem rá, hogy ezúttal én leszek az, akit vallatnak, de nem ez történt. Legalábbis még akkor nem. Ismét megkötöztek, bekötötték a szemem, és újra fellöktek a teherautóra. Máshová vittek. Különválasztottak bennünket. Akkor láttam utoljára Mr. Gilliest, egészen a kiszabadulásunkig. Nyilván akkor már rájöttek, hogy én vagyok a csoport vezetője, mert nem sokkal később már engem vertek puhára, hol megtudják, vajon mennyi váltságdíjat remélhetnek értünk. És tudja, mi a legszörnyűbb? Hogy nálam is végigfotózták az egészet. Minél véresebb voltam, ők annál jobban élvezték. Ugyanúgy, ahogy azt is lefényképezték, mikor megszabadítottak három ujjamtól – állt fel a fotelból, majd a szekrényhez lépett, és elővett egy jókora borítékot.

- Mint bennfentes, hozzájutottam a fotókhoz. Még a fogságunk idején eljuttatták az összest a szervezet központjába, hogy így gyakoroljanak nyomást rájuk – tette le elém a borítékot. – Tessék, Dr. Novak. Végignézheti őket.

Egy darabig mérlegeltem magamban a „biztos, hogy akarom én ezt?” kérdést és a morbid kíváncsiságot, aztán kinyitottam a borítékot, és lapozni kezdtem a képek között. Öt ember… véresre verve, megkötözve, fegyverek előtt, kiszolgáltatottan. Három közülük ismeretlen. A negyedik itt ül velem szemben. Az ötödiket pedig már jól ismerem. És attól a képtől, ahogy most itt láttam, valami megmagyarázhatatlan érzés kapott el legbelül.

- Ezt a képet csinálták akkor, amikor…?  – leheltem, de Coslow a szánalmas nyekergésemből is találta a kérdés lényegét.

- Igen. Miután visszahozták a cellánkba – dörmögte, és ez alkalommal színtiszta dühöt láttam a szemében.

Csendben néztem végig a hátralévő képeket, az utolsónál pedig hajszál híján kiejtettem a kezemből mindent, mert egy kezet ábrázolt. Egy véres kezet, és nem messze tőle három gazdátlan ujjat.

- Irgalmas isten – nyögtem, és szaporán nyeltem, hogy úrrá legyek az émelygésemen. Mindenesetre örültem, hogy kihagytam a reggelit, és tisztában voltam vele, hogy ezek után az ebédről is lemondok.

- Oh, igen – bólogatott vendéglátóm cinikus derűvel. – Az én valaha volt ujjaim. Nos, igazán nem panaszkodhatom. Hét még így is megmaradt – vont vállat, majd a Danielt ábrázoló képet külön tette. – Ezt elviheti, ha gondolja. A többit meg azt hiszem, albumba rakom. Van már jó néhány az eddig bejárt útjaim szépségeiről. Most nyitok egy ellen-albumot is. A kevésbé szép dolgokról, teszem azt – humorizált, mire én borzadállyal bámultam fel rá.

- Ne vegye ezt komolyan, doktornő – komorult el Coslow. – Morbid a humorom, tisztában vagyok vele. De tudja… valahogy nekem is túl kell élnem. Itt, belül – mutatott a mellkasára, aztán lehajtotta a fejét, és elfordult. Kimondatlanul is tudtam az okát.

- Nos, remélem tudtam segíteni – nézett aztán rám Coslow néhány perc múltán, miután kissé összeszedte magát.

- Azt hiszem, valamennyit igen – álltam talpra. – Jobban megértem a történtek után Dan… Mr. Gillies lelkiállapotát. De arra még mindig nem derült fény, hogy mi történhetett vele azok után, hogy önöket elválasztották egymástól.

- Erre csak ő maga adhat választ, Dr. Novak – mormogta vendéglátóm. – Adjon neki időt. Még neki is fel kell önmagában dolgoznia mindent. Eljön az idő, amikor megnyílik majd… csak legyen vele türelmes. Álljon mellette… és egy kicsit szeresse úgy, ahogy minden ember megérdemli, hogy szeressék.

Biccentettem a szavaira, aztán odaléptem elé. Nem tudom hogyan vettem a bátorságot, de ajkamhoz emeltem, és megcsókoltam a kezét, majd hevesen, és hálásan átöleltem.

Ő maga is megérdemelte azt a szeretetet, amiről beszélt.

Vége

Folyt. köv.

A következő részben: Daniel végre hazaérkezik, de nem megy minden zökkenőmentesen, Trish pedig hirtelen szorongatott helyzetben találja magát...

Ments meg engem! 10. fejezet

Türelmesen vártam, hogy a jelzőlámpa végre zöldre váltson, és besorolhassak abba a sávba, ami kivezet a városból. Előttem és mögöttem szinte végeláthatatlan kocsisor húzódott. Péntek délután volt, a munkából hazafelé igyekvők egy komplett közlekedési dugóvá változtatták a belvárost.

Csaknem teljesen csend volt, csak a járó motor hangját, és az ablaktörlő lapát surrogását hallottam, ahogy végig-végigtörölt a szélvédőn. Az időjárás ugyanis, mintha csak a hangulatomhoz igazodna, meglehetősen borús volt. Lágy, apró szemű nyári eső pötyögött az égből, a májusi forróságban kitikkadt föld őszinte örömére. Mintha még a fák levelei is meghíztak volna, hogy magukba fogadják az éltető nedvességet.

Felsóhajtottam, aztán kissé letekertem az ablakot, és beszívtam az esőáztatta beton semmivel össze nem téveszthető illatát, majd fél kézzel az autórádió felé kezdtem matatni. Egy halk kattanás után felhangzott a Placebo Running of the hill-je, én pedig hátradőltem az ülésben, szemem türelmetlenül a még mindig piros lámpára függesztve. Hallottam ugyan a dalt, a csendbe néha bele-belehasító dudaszót, amit egy türelmetlenebb autós préselt ki a kocsijából, de gondolatban félig-meddig máshol jártam.

Hol a fenében volt a szemem, meg az eszem? Hogy lehettem ennyire vak, hogy elsiklottam egy ilyen jellegű információ felett? Ha nincs az áldott nyári szél, amit először szénné átkoztam, akkor még mindig sötétben tapogatóznék.

Gondolatban visszasiklottam az otthoni íróasztalomhoz, ami állandó jelleggel tele volt szórva papírokkal, és ahol látszólag mindig a legnagyobb rendetlenség uralkodott. Meg ténylegesen is. Épp egy adag papírt rendszerezgettem, és kimentem egy kávéért. Mire visszaértem, a nyári szél ráfújta a függönyt a papírjaimra, egy részüket a földre sodorva.

- Szentségit! – tört ki belőlem a nem épp nőies reakció, aztán bosszankodva letérdeltem, hogy összeszedjem az összevissza heverő iratokat, majd a székbe lerogyva lapozgatni kezdtem, vajon megvan-e mindegyik. És ekkor esett a szemem egy mondatra, amit eddig nem vettem észre. Azok közül a beszámolók közül való volt, amit Daniel egyik társa tett.

„Két napig voltam összezárva Mr. Gilliessel. Két napig, úgy nagyjából. Nem volt óránk, a föld alatt voltunk, nem tudtuk, mikor mennyi az idő, és milyen napszak van. Nagyjából két nap múlva engem kirángattak, és elvittek máshová. Különválasztottak minket. Következő alkalommal már csak a kiszabadulásnál láttam.”

A lámpa végre zöldre váltott, így óvatosan gázt adtam, és a dugóban araszolva végre elindulhattam. Közben legszívesebben ököllel csaptam volna néhányszor fejbe önmagamat. Miért nem vettem észre ezt a pár mondatot akkor, mikor először átnéztem a vallomásokat? Elmerengtem volna? Vagy ásítottam, tüsszentettem, pislogtam, és átsiklottam hirtelenjében néhány sor felett? Vagy akkor állított be Rachael, jó alaposan összezavarva engem? Nem tudtam válaszolni, de nem is érdekelt a miért. A lényeg az volt, hogy alig egy óra múlva talán már több információ birtokában leszek. Remélhetőleg.

*****

Meglehetősen félreeső helyen, a várostól távol állítottam le az autót. Magányos farmház álldogált néhány domb közt eldugva, egy apró tó társaságában. Csendes, békés környék volt, alighanem egy tanya sem lehetett volna jobban elrejtve a világ szeme elől. Még betonút sem húzódott idáig, csak a fűbe nyomott széles sávok jelezték, hogy autóval is szoktak néha errefelé járni.

Miközben felsétáltam a tornácra vezető néhány lépcsőn, a gyomrom szinte ököl nagyságúra szűkült.  Fogalmam sem volt mitől, de kissé féltem. Talán attól, hogy valami olyasmire fog fény derülni, amit nagyon nem szeretnék. De ha ez a férfi akár csak egy lépéssel közelebb tud vinni engem az igazsághoz, megér bármit.  A borzalmakat meg, amiket esetleg hallom, elviselem. Nekem végeredményben csak hallgatnom kell. Nekik át is kellett élniük.

Megnyomtam a csengőt, és nem kellett sokat várnom, hogy neszezést halljak bentről, majd a sarkig kinyíló ajtóban megpillantottam egy magas, kissé mackós, keménykötésű férfit, aki barátságos kíváncsisággal pislogott rám.

- Mr. Thomas Coslow? – csiripeltem vékony hangon, majd megköszörültem a torkomat. – Dr. Patrícia Novak vagyok. Én telefonáltam Önnek tegnap.

- Á, hogyne! – mondta a férfi lelkesen, majd félreállt az ajtóból, és jelezte, hogy lépjek be. – Gondolhattam volna persze. Véletlen látogató nem nagyon találna ide – tette hozzá, és kedvesen rám mosolygott.

- Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Coslow – nyújtottam a kezem, mire a férfi felnevetett, és felmutatta jobbját.

- Remélem, megbocsátja Miss Novak, ha nem adok Önnek kezet. Ballal nem igazán megy, és mint látja, a másik kezem tekintetében akadályokba ütközöm – tolta szemem elé a vastag gézpólyát, amibe a keze volt tekerve, én pedig nagyot nyeltem. Nem volt nehéz felfedezni a több réteg kötés alatt sem, hogy néhány ujja hiányzik.

- Bocsánat… - motyogtam kissé vörösbe váló arccal, mire a férfi megrázta a fejét.

- Ugyan, nincs miért. Nem maga vágta le. De ne itt beszélgessünk… jöjjön, kérem – vezetett be a nappaliba, majd hellyel kínált a kanapén.

- Egy italt? Kávét? – érdeklődött. – Nézze el nekem, ha nem vagyok tökéletes vendéglátó. Ez a feleségem hatásköre, de ő most valami nőegyleti dolgot intéz éppen.

- Köszönöm, Mr. Coslow, nem kérek semmit – helyeztem magam kényelembe, és körbenéztem a nappaliban. A belső teret alkotó fa és kő kombinációja nagyon megtetszett, akár már holnap önként és dalolva beköltöztem volna ide.   – Gyönyörű ház, uram. Bár tény, hogy kissé eldugott – mondtam aztán őszintén.

- Ez csak egy nyaraló – válaszolt a vendéglátóm, majd velem szemben megterhelte az egyik fotelt. – Szinte csak nyaranta jövünk ide, ha a felnőtt gyerekeink hazalátogatnak. Horgászunk és úszunk a tóban, grillezünk, szóval családi programokat csinálunk. A lakásunk a belvárosban van, de jelenleg jobbnak tűnt néhány hétre ide költözni, míg le nem csitulnak a hullámok. Elég sűrűn botlottam érdeklődő meg szimatoló újságírókba és riporterekbe. Nem mindegyik túl tapintatos, és most még be sem verhettem nekik – mutatott bekötözött kezére. – Először magát is hajszál híján leráztam.

- Higgye el, nincs nálam sem diktafon, sem semmi más. És nem akarok könyvet írni sem arról, amit most mond. A talkshowbeli szereplések is távol állnak tőlem – mosolyogtam el magam halványan, mire Coslow hangosan felnevetett.

- Maga tetszik nekem – jegyezte meg vidáman. – De szerencséje, hogy elmondta, miért is fordul hozzám. Szegény fiú… - tette hozzá, már szinte csak magának, és gyorsan kitaláltam, kiről is beszél – fogadok, nem erre számított, amikor elindult velünk. Egyébként, hogy van?

- Fizikailag remekül – válaszoltam óvatosan. – Lelkileg… nos, ez már keményebb dió. Nem nagyon tudok belőle kihúzni szinte semmit a történtekkel kapcsolatban. De azzal tisztában vagyok, hogy lelkileg megsérült. Az én dolgom pedig az, hogy ezeket a sebeket megpróbáljam begyógyítani.

- Remélem, sikerrel jár – válaszolt a férfi. – Megkedveltem az a fickót. Komolyan – hallgatott aztán el, és a tekintetén láttam, hogy elréved. Nyilván visszakalandozott a nemrég történtekhez.

- Épp ezért jöttem el Önhöz, Mr. Coslow. Az Ön orvosa, Dr. Martin eljuttatta hozzám a történtekkel kapcsolatos beszámolóját. Az Ön engedélyével, nyilván – vontam fel aztán a szemöldökömet, mire Coslow bólintott. – Láttam, hogy azt mondta, ön néhány napig együtt volt a betegemmel. Szeretnék többet tudni erről a két napról. Feltéve, ha lehet, és feltéve, ha van mit.

Elhallgattam, és vártam a választ. Coslow egymásnak támasztotta maradék ujjait az ajkainál, e fölött fixírozott engem kitartóan. Olyan volt a tekintete, mint egy röntgengép, nem álltam sokáig a pillantását. Ahogy elfordítottam a fejem, szemem az asztalon lévő bekeretezett kép felé fordult. Nyilvánvalóan Coslow-t ábrázolta, valamelyik utazása közben.

 - Mianmar – szólalt meg hirtelen, ahogy látta, mit is fürkészek éppen. – Ott készült a kép. Alig fél nappal az elrablásunk előtt. Ez az utolsó kép, amin még láthatóan minden ujjam megvan – tette hozzá fanyar humorral, aztán hirtelen testhelyzetet változtatott, mintha döntésre jutott volna önmagában. – Elmondhatom Önnek, amit tudok, de fogalmam sincs, ez közelebb viszi-e majd a céljához.

- Talán igen, talán nem – sóhajtottam fel. – Meg kell ragadnom a legapróbb esélyt is, Mr. Coslow. Segíteni szeretnék Danie… Mr. Gillies-en – javítottam aztán menet közben.

Láttam, hogy a férfi észrevette a nyelvbotlásomat, mindazonáltal hálás voltam, hogy szó nélkül hagyta a dolgot. Félrebiccentette a fejét, aztán halk hangon mesélni kezdett.

- Mianmar gyönyörű hely. Egyszerűen varázslatos. Bárki, akit valaha megérintett a hely szelleme, visszavágyik oda. Én most voltam ott másodszor. Járt már arrafelé? – tette fel a kérdést, én pedig megráztam a fejem.

- Nem, és valószínűleg soha nem is akarok – nyeltem nagyot. – Egyébként bocsássa meg, ha megkérdezem, miért pont Mianmar?

- Polgárháború sújtotta terület. A kormányerők és a szakadárok a mai napig is villongnak. Hol egyik, hol másik kerekedik felül, és ahogy lenni szokott, a polgárháborúnak az ártatlan lakosság issza meg a levét.

- Nem találhattak volna békésebb országot? – kérdeztem kedvesen, mire Coslow elmosolyogta magát.

- Doktornő, a segélyszervezetek célja épp a polgárháború sújtotta országok lakosságainak megsegítése. Minek vigyünk oda segítséget, ahol nincs rá szükség? Gondoljon csak bele… ha itt, Amerikában kitörne egy háború, hamarosan eluralkodna a káosz. Megszűnnének a közművek, nem lenne villany, ivóvíz, élelmiszer, gyógyszerek… akkor bizony mi szorulnánk rá más országok segítségére. Ugyanez a helyzet Mianmarban is, csak ott éppen mi nyújtunk segítő jobbot.

- Értem – válaszoltam csendesen, és beleborzongtam a gondolatába is a felvázolt verziónak. Horrorisztikusnak és futurisztikusnak tűnt egy háború sújtotta országban való élet. Igyekeztem hát nem is sűrűn gondolni rá.

- Minden utunknak megvan a veszélye, Dr. Novak – folytatta Coslow. – De miután már jártam Mianmarban, és semmiféle veszély nem fenyegetett, örömmel vállaltam a második utat is. Én sem számítottam rá, hogy ránk szakad az ég.

Kinyújtotta ép bal kezét, majd felnyitott egy apró dobozt az asztalon, és cigarettát halászott elő.

- Remélem, nem zavarja. Szeretnék leszokni róla, de higgye el, van, amikor muszáj – dünnyögte, én pedig csak egy intéssel jeleztem, hogy tőlem nyugodtan telefüstölheti a házat.

- Egy darabig rendben is ment minden – zökkent vissza a történetbe Coslow. – Egyik nap gyógyszerszállítmányt vittünk egy eldugott kis faluba. Pan Tin Kaung volt a neve. Hosszú út volt, napokig tartott, hát még az egyik nagyobb város határán megálltunk éjszakai pihenőre egy benzinkúti motelban. Az éjszaka közepén törtek ránk a lázadók. Onnan hurcoltak el minket – gyújtott rá, és hosszasan nézte a felkígyózó füstöt.

- Nem voltak kíméletesek. Igaz, nem sokat láttam, mert amikor berontottak a szobámba, azonnal bekötötték a szememet. Öten gyűrtek le… valahol tudat alatt azt hiszem, erre büszke vagyok, hogy kevesebben nem bírtak velem. Persze, aztán győzött a túlerő. Csak a hallásomra támaszkodhattam, de gyanítottam, hogy a többiek is ugyanígy jártak, ahogy én. Aztán valahová vonszolni kezdtek, és feldobtak valamiféle platóra. Egy teherautó platójára. Aztán alig egy perccel később már el is indultunk valamerre. A szemünk ugyan be volt kötve, de beszélni azért tudtunk – mosolyogta el magát. – Még az autón megállapítottuk, hogy mind az öten ott vagyunk. És mind összekötözve, bekötött szemekkel. Hát, nem volt luxusutazás – sóhajtott fel. – Néha megálltunk, és olyankor egyikünket mindig lerángatták a kocsiról. A végén csak ketten maradtunk. Mr. Gillies és én - nyomta el a cigarettát, majd a szemembe nézett.

- Dr. Novak, most szólok, hogy a történet folytatása nem lesz kellemes. Nekem felidézni, és Önnek hallgatni sem. Biztos benne, hogy készen áll rá?

Biztos voltam-e? A legkevésbé sem. Ennek ellenére bólintottam. Bármit elviseltem volna azért, hogy megtudjam az igazságot… vagy legalábbis egy részét.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 9. fejezet

Az apró szemű kavicsok megcsikordultak a lábam alatt ahogy sietősen ráléptem a keskeny útra. Sárga színüknek köszönhetően olybá tűnt, mintha a májusi napsütés nemcsak odafentről áradna rám, hanem alulról a föld is visszaverné a meleg sugarakat, és fényes ragyogásból állna a világ.

Két oldalt selymes füvű pázsit kellette magát, néhol alacsony fák tették színesebbé a park képét, egy-két helyen pedig virágágyások illatoztak. Egészében véve, a kert egy kisebbfajta paradicsomnak tűnt. Illatos, és főképp meleg paradicsomnak jelenleg. Ezért is tudtam megérteni, ha a járni képes betegek szívesen jöttek ki ide a nap néhány órájában.

Most is jó néhány padon üldögéltek, néhányan a kórházi pizsamában és a fölé húzott köntösben. Egy idősebb néni egy bácsi kezét fogva sétálgatott, öreges, kimért, lassú léptekkel, mégis mosolyogva, kicsit arrébb egy kerekesszékes férfit tolt egy aranyhajú nő, körülöttük egy hat év körüli kisfiú ugrált. A férfi nevetett, és néha megálltak, hogy egy simogatást, vagy futó csókot váltsanak a nővel.

Balra fordulva elkanyarodtam a látványtól, és nem kellett már sokáig kutatnom hogy ráleljek arra, akit keresek.  A park ezen része kissé néptelenebb volt, ráadásul hiányoztak az enyhet adó árnyékú fák.  Gillies egy padon ült a sétánytól kissé távolabb, benn, a pázsit közepén. Csak egy egyszerű szabadidő nadrág, és póló volt rajta. Kényelmesen kinyújtotta lábait, karjait pedig a pad támláján pihentette. Lehunyt szemekkel adta át magát a napsütés örömeinek.

Két gondolat villant át a fejemen gyors egymásutánban. Az első az volt, hogy már szemmel láthatóan jobban fest, mint eddig. Eltűnt róla a kórházi sápadtság, barna haja kissé kócos volt, a pár napos borostát pedig láthatóan ismét nem volt hajlandó levakarni magáról. Összességében inkább látogatónak tűnt már, mint kórházi betegnek. A másik gondolat pedig az volt, hogy istentelenül jóképű ez a pasas, és alighanem Rachael egy kötözni való bolond lehet, ha elhagyta. Aztán összeszorítottam az ajkaimat, és megráztam a fejem, hogy elhessentsem az ilyesféle gondolatokat. Nem igazán vette volna ki jól magát, ha egy hirtelen őszinteségi roham keretében ezeket az eszmefuttatásokat Gillies képébe szórnám.

Lassan lépkedtem a pad felé, és mivel a pázsit elnyelte a lépteim zaját, meg sem hallotta, hogy megálltam a padja mellett. Mikor azonban láttam, hogy füle botját sem mozdítja, valahogy tudomására kellett hoznom a jelenlétemet. A fülébe ordítást nem tartottam célravezetőnek, így hát megköszörültem a torkomat, és vártam a hatást.

Arra nem kellett sokat várnom. Úgy pattant fel a szeme, és rezzent össze egész testében, mintha a pokolbéli ördög állt volna meg mellette. Riadt, ijedt pillantást vetett rám, és csak akkor nyugodott meg kissé, mikor látta, hogy a „támadója” nem a mitológiai patás, hanem emberi lény.

- Dr. Novak… - dünnyögte, aztán arrébb húzódott a padon, hogy helyet szorítson nekem. – Mondja, az a célja, hogy végleg itt tartson a kórházban? A szívbajt hozta rám.

- Pedig a legfinomabb módszert választottam, Mr. Gillies – válaszoltam miközben helyet foglaltam mellette. Igazam volt, ugyanakkor gyötört némi lelkifurdalás. Az isten szerelmére, fél, rémült, rémálmai vannak, én meg rádobok még egy lapáttal. Anélkül viszont napestig itt álldogálhattam volna, várva, hogy felfigyeljen rám.

- Remekül néz ki, Mr. Gillies – mondtam aztán ki, mikor közelről is jó alaposan szemügyre vettem. A bőre napbarnítottnak, egészséges színűnek tűnt, és a szemében is volt valami olyan csillogás, amit eddig nem láttam. Férfi tusfürdő illata csapott meg, és hirtelenjében valahogy meg tudtam érteni, miért hevernek a nők ennek a pasasnak a lábai előtt.

- Kösz – jött a válasz röviden és tömören. – Untam már a fekvést, meg azt, hogy vagy a plafont, vagy a tévét bámulom. Nem is tudtam erről a kis parkról… Bebarangoltam kávé után a kórházat, akkor láttam meg. Gondoltam, itt egész jól el tudnám tölteni a délutánt.

- Igen, látom – bólogattam. – Nyilván jobb programnak tűnt nálam is. Három óra már régen elmúlt, Mr. Gillies – toltam a karomat az orra alá, hogy jól láthassa a karórám mutatóit. – Fél négyig vártam magára a kórteremben, hogy valahonnan majd csak feltűnik, aztán remélem megbocsátja, de kénytelen voltam a keresésére indulni.

- Gondoltam, nem olyan nagy ez a kórház, hogy előbb-utóbb ne találjon rám – vont vállat Gillies, majd féloldalasan felém sandított. – Nem is értem, miért tartott ennyi ideig, hogy felbukkanjon. Emlékeim szerint a múltkor épp azt ecsetelte, hogy bárhol rám találna, mert a kórháznak remek beépített kamerái vannak – vigyorgott rám.

Nocsak, humorizál? Meglepődtem a tényen, azon meg végképp, hogy ezúttal egy mosolyra is hajlandó volt. Eddig mindig olyan morcosan és dühösen nézett rám, mintha szorulása lenne, és én tehetnék róla.

- Lehet, hogy inkább poloskát rakok magára. Az biztosabb módszer – válaszoltam hasonló, halvány mosoly kíséretében, majd én is kényelmesen kinyújtottam a lábaimat, és hátrasöpörtem a hajamat, hogy a nyakamat is érje kissé a napfény.

- Beszélt már Dr. Mirsával, Mr. Gillies? – kérdeztem aztán, és Danielre néztem, aki érdeklődve figyelte bűvészkedésemet a hajfürtjeimmel.

- Igen, beszéltem. Két nap múlva kiengednek – sóhajtott Gillies olyan módon, mint mikor a rab szabadul a börtönből. – Ideje is volt. Egy életre elég volt a kórházszagból. Meg a fekvő semmittevésből is. Amint hazaérek, felhívom Juliet… remélem minél hamarabb visszamehetek dolgozni.

- Azért ne olyan hevesen, Mr. Gillies – hűtöttem le a lelkesedését. – Dr. Mirsa nyilván azt is elmondta, hogy néha vissza kell fáradnia kontrollra. Na és persze engem se felejtsen el – hallgattam el hirtelenjében. Az utolsó mondat valahogy kissé kétértelműre sikeredett.

- Nem is tudnám. Maga olyan, mint egy vadászkopó – dünnyögte Gillies. – Nézze Dr. Novak, őszinte leszek. A hátam közepére kívánom magát. Ne értse félre, és ne sértődjön meg, ez nem az ön személyének szól. Csak semmi szükségem pszichiáterre. Remekül vagyok, tényleg. Amit el akartam mondani, már elmondtam, amit meg nem akarok, arról ne is faggasson. Azt magammal viszem a sírba. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy ha figyelmen kívül hagynám magát, képes lenne akár a küszöbömön is éjszakázni, hogy elkapjon. Sem kedvem, sem türelmem a macska-egér játékhoz, hát az tűnik a legjobb megoldásnak, ha beadom a derekam. Még ha nem is szívesen.

- Tehát ha jól értem, ez azt jelenti, hogy hajlandó találkozni velem? Mint az orvosával… - hebegtem utána gyorsan a kiegészítést, még mielőtt félreértené, és azt hinné, valamiféle randira hívom. Te jó ég, milyen lehet vajon olyan körülmények között? Biztos kedves, aranyos, rengeteget nevet, és… és ezen a ponton jó alaposan belecsíptem a saját lábamba, hogy visszajöjjön a józan eszem.

- Igen, hajlandó vagyok. De két feltételem van. Kössünk kompromisszumot, rendben? – fordult felém Gillies egész felsőtestével, én meg kétségbeesve igyekeztem a mondandójára koncentrálni. Nem volt túl könnyű annak tükrében, hogy egyenesen a szemébe néztem, és a szél pedig felém hozta férfias illatát.

- Halljuk a feltételeket – biccentettem. – Aztán meglátom, teljesíthetőek-e vagy sem. Előre nem ígérek semmit, Mr. Gillies – mosolyogtam.

Megcsóválta a fejét kissé elnéző módon, majd felemelte kezét, és feltartotta egyik ujját.

- Jól van. Az első feltétel: hagy engem élni. Úgy értem, tegnap itt volt Rachael, és közölte, hogy mire kérte magát. Nem kell hozzám költöznie, Dr. Novak. Remekül megleszek magam is, higgye el. Szükségem van privát szférára, és nem tűnök majd el nyomtalanul. Megígérem.

- Ezt teljesíthetem – válaszoltam. – Én is szerettem volna elmondani Önnek a felesége tegnapelőtti látogatását nálam, csak fogalmam sem volt, mikorra időzítsem ezt az információt. Mintha ahogy elmondtam Mrs. Gilliesnek is, a legutolsó szóba jöhető verzióként tartottam számon a költözködést. Nekem ugyanúgy kell a privát szféra Mr. Gillies, ahogy önnek. Otthon végzem a munkám egy részét, és szeretem a lakásomat.

- Akkor ebben megegyeztünk – válaszolta Daniel, majd felemelte másik ujját is. – A második feltétel: bárhol hajlandó vagyok magával találkozni, de itt, a kórházban nem. Nyomaszt az egész – intett a távolban látszó épület felé. – Jöhet hozzám arra az egy órára, de akár el is mehetünk valahová, ami nem túl népes hely, és nem zavarnak minket. Akár egy pincébe is, nem érdekel. Bármi jobb, mint ez itt.

- Öööö…. – hökkentem meg kissé, aztán némi gondolkodás után rábólintottam a tényre. – Rendben. Azt hiszem, ez is megoldható, feltéve ha nem Hold, vagy Marsutazást tervezett be. Jól van, Mr. Gillies. Teljesíthetőek a feltételei.

- Remek – mosolygott rám Gillies, majd elfordult, és újra felkínálta arcát a napsütésnek. – Van még valami, Dr. Novak? – kérdezte rám sem pillantva.

- Oh, igen. Hogy akar hazamenni holnapután? – érdeklődtem.

- Taxival, nyilván – rántott egyet a vállán, majd látta, hogy úgysem hagyom békén, hát egy sóhajjal visszafordult felém. – Rachael nem tud értem jönni. De ha tudna sem akarnám, hogy ő vigyen haza. Ő már nem lakik ott, én pedig… szóval, nem akarom, hogy ott legyen. Egy percig sem. Tudom, hogy elmondta magának, hányadán állunk – tette aztán hozzá, hogy ne is próbálkozzak valami csodálkozó, ártatlan pofa vágásával.

- Értem – szusszantam egyet, majd támadt egy ötletem. – Akkor holnapután én magam furikázom haza. A kórház délben bocsátja haza a betegeket. Viszont olyankor nem nagyon fog taxit találni. Nekem elhiheti, tapasztalatból mondom. Ülhet itt délutánig is, mire lesz egy szabad kocsi. Dr. Mirsa elmondása szerint viszont maga még két hétre el van tiltva a vezetéstől. Bizony, Mr. Gillies… - vigyorogtam – tudok ám erről is.

- Orvosi összeesküvés – dörmögte Daniel, aztán széttárta a két karját, mintha jelezte volna, hogy nem lát más megoldást vagy lehetőséget. – Jól van. Ha nincs más dolga, mint a betegét fuvarozni hazafelé, akkor köszönettel igénybe veszem a segítségét.

- Van ebben egy adag okosság is, Mr. Gillies – válaszoltam vihorászva. – Ha mégis meggondolná magát és felszívódna, legalább tudom, hol próbáljam keresni először – álltam aztán talpra. – Hagyom még napozni, amíg teheti. Holnapután találkozunk, Mr. Gillies – mosolyogtam rá kedvesen, majd sarkon fordultam, de még alig tettem néhány lépést, mikor egy kezet éreztem meg a vállamon.

Csodálkozva fordultam hátra, és csak szaporán pislogtam, mikor Gillies közvetlenül előttem állt. Olyan közel, hogy akár a szempilláit is képes lettem volna megszámolni. Gyorsan hátráltam egy lépést, mielőtt a közelsége ésszerűtlen és logikátlan, elhibázott lépésre késztetett volna.

- Van még egy feltételem – vonta fel a szemöldökét „támadóm”. – Utálom a hivatalos formulákat. Kérem, szólítson Danielnek.

- Oké, Mr… Daniel – krákogtam néhányat, hogy visszanyerjem a hangom. – Szívesen. Az én nevem pedig Patrícia – éltem hasonló gesztussal.

- Akkor örülök, hogy megismertem Patrícia. Maga szimpatikusabb nekem, mint Dr. Novak. Még akkor is, ha a kettő egy és ugyanaz – nyújtotta ki Gillies a kezét, én pedig tenyerébe tettem a kezem, és megráztam. Láttam, ahogy szeme gyors egymásutánban többször is megrebben, így hát egy gyors biccentés után sarkon fordultam, és sietve átvágtam a füvön. Csak mikor már beértem a kórház épületébe vettem szemügyre a tenyerem, mert Gillies érintése olyan volt, mintha elektromos áram futott volna át minden idegszálamon, ahol bőröm érintkezett a bőrével.

És a meglepő az egészben, hogy a reakcióját látva ő is alighanem ugyanezt érezte.

Folyt. köv. 

Ments meg engem! 8. fejezet

Néma csendben vártam, míg Rachael elvette szeme elől a kezeit, és halálos sápadtan meredt a képekre, majd rám.

- Ezt… ezt tették vele? – suttogta, én pedig megkönyörültem, és bezártam a mappát. Nem volt értelme, hogy tovább fokozzam a rémületét és az önvádat a lelkében.

- Igen, ezt. És még valószínűleg sok mást. Talán rosszabbat is – sóhajtottam. – Ezért szeretném megtudni, mi minden történt vele. Ilyen kiszolgáltatott helyzetben lenni, mások kénye-kedve szerint… nem tudni, mit terveznek velünk, és rádöbbenni arra, hogy idegen emberek döntenek az életünkről, és a halálunkról, bárkit felőrölne lelkileg. És ha a tetejében még bántalmazzák is, olyan sebeket tud ütni, amit önmagában már feldolgozni senki nem képes. Ezért kellek én. És ezért kellene, hogy Mr. Gillies megnyíljon nekem. Ezért kell tudnom, hogy mit tettek vele MÉG. Mert valamit titkol. Akár még önmaga előtt is. Talán van valami, amit szégyell.

Rachael visszaroskadt a kanapéra, aztán vetett rám egy halálra rémült, mégis beszédes tekintetet, én pedig azonnal tudtam, mire gondol.

- Nem, szó sincs erről – mondtam határozottan, és talán kissé hevesebben is a kelleténél. – Szó sincs szexuális bántalmazásról. Azt az orvosi vizsgálatok azonnal megállapították volna. Nem, ezt az eshetőséget szerencsére kizárhatjuk.

Rachael nagy levegőt vett, aztán a hajába túrt. Nem tudtam eldönteni arckifejezése láttán, hogy most révetegen mereng-e az elmúlt időszak eseményein, amelyeknek ez lett a vége, vagy enyhe sokkot kapott a látottaktól.

- És a többiek? – vetette fel hirtelen. – Úgy értem, a kollégái, akiket szintén foglyul ejtettek. Ők sem tudnák elmondani, mi történt?

- Már próbálkoztam – biccentettem kissé fáradtan. – Sajnos nagyon úgy fest, hogy csak egy bizonyos pontig ér össze az öt történet. Egészen pontosan, csak hogy Ön is értse, arról van szó, hogy az elrablás helye, és talán első öt perce mindnyájuknál megegyezik. De külön-külön vitték el, és zárták be őket. És ahogy a papírokból kiderül – mutattam a halom jegyzetre az asztalon – kissé másképp bántak mind az ötükkel. Volt akivel kissé finomabban, míg másokkal… nos, kevésbé finoman – nyeltem nagyot. Inkább megtartottam az információt, hogy volt köztük egy, aki rosszabbul járt Danielnél is. Ő három ujjával áldozott a túszejtőknek.

- Dr. Novak, ígérem, mindent meg fogok tenni, hogy meggyőzzem Dant, hogy legyen Önnel közlékenyebb – nézett rám Rachael, és láttam a tekintetén, hogy teljesen komolyan és őszintén gondolja, amit mond. – Ugyanakkor van valami, amiért még eljöttem Önhöz. Előre szólok, megértem, ha nemet mond, vagy elutasít…mégis úgy érzem, meg kell próbálnom.

- Nocsak – hökkentem meg. A mai nap úgy tűnik a meglepetéseké. Kíváncsian vártam hát, hogy mit is fog majd kibökni.

- Dan a legutóbbi beszélgetésünk során azt mondta nekem, hogy nem vágyik pszichiáterre. És hogy legszívesebben megszökne minden alkalommal, amikor maga betér hozzá.

- Kedves – húztam félre a számat. – Bár ezt nagyjából magam is tudtam eddig. Még arra nem jöttem rá, hogy ez az ellenszenv a szakmámnak, vagy önnön személyemnek tudható-e be.

- Nem, ne értse félre! – tiltakozott Rachael vehemensen. – Az ön személyével semmi baja. Dan állítása szerint mikor csak úgy, simán beszélgetnek mindenféléről, kimondottan kedveli az ön társaságát. De közben mégis feszélyezi, hogy tudja, célja van minden látogatással. Konkrétan, hogy őt előbb-utóbb szóra bírja.

- És nem vagyok az a fajta, aki feladja – állapítottam meg halvány mosollyal. – És szeretném, ha ezzel a férje is tisztában lenne.

- Tisztában van – sóhajtott nagyon a látogatóm. – Épp ezért, ehhez kapcsolódik a kérésem – köszörülte meg a torkát, aztán úgy vágott bele, mintha sietősen túl akarna lenni egy kellemetlen feladaton.

- Dr. Novak, én már nem lakom a volt házunkban. Elköltöztem, a jelenlegi társamhoz. Természetesen felajánlottam Dannek, hogy ha kiengedik a kórházból, hazamegyek vele, és ápolom, de erről hallani sem akar. Amit valahol a lelkem mélyén magam is megértek – felhősödött el az arca néhány pillanatra. – Ugyanakkor Dan azt is elmondta, hogy ha végre kiengedik a kórházból, hát esze ágában sem lesz visszajárni oda, hogy – az ő szavaival élve – ön tovább turkáljon az agyában. Bottal ütheti majd a nyomát.

- De hát… - húztam magam egyenesre a székben döbbenten – ez a legnagyobb őrültség, amit hallottam!

- Igen, én tudom. De higgye el, ismerem a férjem. Makacs, mint egy öszvér. Ha egyszer ezt vette a fejébe, senki nem fogja meggyőzni az ellenkezőjéről, vagy arról, hogy gondolja meg magát.

- Azt viszont még mindig nem értem, hová akar kilyukadni, asszonyom – dörzsöltem meg fáradt mozdulattal a szememet. Az elmúlt fél órában ide-oda pattogó információk az én számomra is soknak bizonyultak hirtelenjében.

- Költözzön oda – szaladt ki hirtelen Rachael száján, én meg úgy meredtem rá, hogy alighanem a számat is nyitva felejtettem. Aztán meggyőztem magam, hogy nyilván nem hallok tökéletesen.

- Tessék? – kérdeztem vissza, reménykedvén, hogy mást hallottam, mint amit ő kimondott.

- Költözzön oda, kérem. Persze, nem örökké, csak a kezelés idejére – telt meg Rachael hangja könyörgéssel. – Tudom, hogy amit kérek, az hatalmas dolog, és nagy áldozat, de… de nem tudom, mi mást tehetnék.

- Nem tehetem meg – válaszoltam röviden, és csendesen mikor végre feldolgoztam az információt. – Mrs. Gillies, én a férje orvosa vagyok. Nem élhetek vele egy fedél alatt. Etikátlan is lenne, és azt hiszem, felesleges feszültségeket is generálna, ahogy kerülgetjük egymást, mint kutya és macska. Mégis, hogy gondolta? Ő menekül előlem, én meg üldözöm szobáról szobára, a jegyzetfüzetemet lobogtatva a kezemben?

Rachael elhallgatott, és lehajtotta fejét, de még így is láttam, hogy a vörös legmélyebb árnyalatában kezdett pompázni az arca. Ettől pedig jelenleg valahogy jobban megsajnáltam, mint az átkozott, fafejű, makacs férjét.

- Mi történhet, ha Dan nem vesz részt a további kezeléseken Önnél? – kérdezte aztán a nő halkan, szemével még mindig a szőnyeget pásztázva.

- Talán soha nem fogja feldolgozni a történeteket – válaszoltam azonnal. – És ez hosszú távon több problémát is okozhat. Az egész személyiségét is megváltoztathatja. Dühösebbé válhat, türelmetlenebbé. Dühkitörések, agresszivitás jellemezhetik a jövőben, de akár épp a másik véglet is lehetséges. A világtól való elzárkózás, alkoholizmus, vagy akár tudatmódosító szerek használata. Bármi, ami a gyors és könnyű menekülés ígéretét hordja magában.

- Tehát a férjemből vagy egy agresszív állat lesz, vagy egy drogos csatornatöltelék – jegyezte meg Rachael keserűen, és reménytelenül.

Nagyot sóhajtottam. A fene vigye el az átkozott jó szívemet, meg a hülye fejemet, hogy engem mindig rá tudnak venni minden létező marhaságra. Lehet, néha saját magamat is kezelni kellene.

- Mrs. Gillies, nem mondom, hogy igent mondok önnek. Maradjunk annyiban, hogy gondolkodom az ajánlatán. Ha férje nem változtatja meg az álláspontját, és továbbra is elutasítja, hogy a kórház után bejárjon a kezelésekre, meglátom mit tehetek, hogy ne maradjon magára, és ne szívódjon fel nyomtalanul. Mint mondtam, nem vagyok az a fajta, aki feladja. Az Ön férje a legkeményebb dió, amivel eddig dolgom volt, de előbb-utóbb feltöröm. A saját érdekében.

- Tehát ha minden kötél szakad, hajlandó lenne odaköltözni hozzá? – emelte fel Rachael a fejét, és valamiféle remény csillant meg az arcán.

- Talán. Ismétlem, talán. Ha valami módon összeegyeztethető lesz a dolog az orvosi etikával, és a saját lelkiismeretemmel. De előbb ha megengedi, megpróbálom meggyőzni a férjét. A költözés lehetőségét a legutolsó verzióként tartanám számon – álltam aztán fel, finoman jelezve, hogy az est további részét szeretném egyedül tölteni, és ideje lenne hogy a vendégem távozzon, még mielőtt újabb extra kívánságokkal állna elő.

- Hogyne – vette a lapot Rachael, aztán felállt, és a kezét nyújtotta felém. – Dr. Novak, bocsásson meg még egyszer a zavarásért. És köszönök mindent... ha mást nem is tesz ezek után, már csak azt is köszönöm, hogy próbálkozik Dannél… és hogy meghallgatott. Ne, ne fáradjon – tette hozzá. – Egyedül is kitalálok. Viszontlátásra, Dr. Novak.

- Viszontlátásra – dünnyögtem, és hatalmasat sóhajtottam, ahogy látogatóm után bezáródott a bejárati ajtó. Visszahuppantam a székbe, és megnyitottam azt a mappát, ami a Rachaelnek megmutatott képeket is tartalmazta.

Kikerestem a legutolsó képet, amelynek a látványától megkíméltem Dan feleségét, és keserűen meredtem a monitorra.

- Daniel Gillies… miért vagy te egy ilyen csökönyös, fafejű barom? – kérdeztem keserűen. – Miért nem fogod fel, hogy segíteni akarok? – kérdeztem a képet, ahonnan persze nem kaptam választ. De minél tovább néztem a fotót, annál inkább facsarta a sajnálat a szívemet.

Folyt. köv.

Ments meg engem! 7. fejezet

Néhány másodpercig meg voltam róla győződve, hogy nem jól hallok. Kinyitottam a számat, hogy válaszoljak valamit, majd becsuktam, és ezt a mutatványt megismételtem még néhányszor.

- Maga ezek szerint tényleg nem tudott róla – állapította meg Rachael a reakcióm láttán. – Esküdni mertem volna pedig, hogy Dan beszámolt róla. Úgy tűnik, a férjem jobb a titoktartás terén, mint egy titkos ügynök.

- Eléggé úgy fest a helyzet – jött meg végül a hangom, bár még mindig nem tettem túl magam a döbbeneten. Mégis, hogy értette, hogy elűzte Mianmarba? Összepakolta a bőröndjét, és az ajtóra mutatott?

- Úgy látom, tartozom némi magyarázattal – nyelt nagyot a vendégem, én pedig lecsaptam a mondatra, mint héja a pocokra.

- Ha már belekezdett, akkor igen, úgy hiszem, el kellene magyaráznia ezt az egészet – bólogattam. – Talán ez lehet a kiindulópont, amivel közelebb tudok kerülni Mr. Gillies problémájához – álltam aztán fel, és hoztam két kis üveg hideg ásványvizet, meg két poharat. – Hallgatom, Mrs. Gillies. És kérem, ne titkoljon el semmit. Segítenem kell a férjén, de jelenleg sötétben tapogatózom. Bármilyen apró információ is hasznos lehet.

Rachael felbontotta az egyik üveg ásványvizet, majd nagyot kortyolt. Nyilvánvalóan szüksége volt néhány másodpercre, hogy rendezze a gondolatait, én pedig nem akadályoztam őt ebben.

- Dan és én már tizenkét éve ismerjük egymást – fogott aztán bele a nő a történetbe. – Ebből tíz évet töltöttünk el házasokként. Tíz év, érti? Ez nem kevés, Dr. Novak. Szerettük egymást, és még mindig szeretjük, de az érzelmek, főképp az intenzitásuk tíz év alatt erősen megkopnak. Nem tudom, ez minden házasságban törvényszerűen így működik-e. A miénkben ez történt – hallgatott el néhány másodpercre. Az arca kissé vörösebbé vált, bennem pedig élt a gyanúper, hogy most következik a lényeg, valami, amit még önmaga előtt is szégyell.

- Talán a legnagyobb problémát okozta, hogy ennyi idő alatt sem született gyerekünk – folytatta aztán Rachael, mikor látta, hogy érdeklődve hallgatom, és nem fogom felesleges kérdésekkel félbeszakítani. – Nem tudjuk miért, mert a vizsgálatok alapján mindkettőnkkel rendben van minden. Talán a sok munka, a sok feszültség okozta, nem tudom – darálta, mintha gyorsan túl akarna esni ezen a kellemetlen tényen.  – Az elmúlt néhány évben sokat veszekedtünk. Egyre többet. Nem tudom, hogy Dan… szóval, hogy talált-e valakit, aki jobban megértené, mint én. De én találtam – hallgatott el, és a szemembe nézett.

- Azt akarja mondani, hogy Önnek volt egy viszonya a férje mellett? – kérdeztem vissza.

- Elítél érte? – jött a kérdésemre adott kérdés, némileg szégyenkezve, ugyanakkor kissé éles felhanggal.

- Szó sincs róla – mondtam őszintén. – Nem látok bele az Önök életébe, nem mondhatom, hogy ez az Ön hibája volt, vagy esetleg Mr. Gillies hibája. Nincs sem jogi, sem erkölcsi alapom ítélkezni mások felett. A férje viszont tudott az ön… khm… kapcsolatáról?

- Igen, tudott – nevetett fel Rachael kissé keserűen. – Elég nehéz titkolni valaki elől úgy, hogy nap mint nap vele élek, és úgy, hogy fotósok lihegnek az ember nyomában. Fél évvel ezelőtt kibukott a dolog. Dan pedig meglehetősen kiakadt.

„Hát ezt el is hiszem” – gondoltam magamban, de jobbnak láttam megtartani a véleményemet. Én legalábbis biztos, hogy szétverném a világot is, ha a férjem összeszűrné a levet valakivel. Még egy nem túl működőképes házasságban is.

- Azt hittem, azonnal válni akar majd. Annál inkább meglepődtem, hogy nem ez történt – rázta meg a fejét Rachael, mint aki még mindig csodálkozik a tényen, aztán újra beleivott a hideg vízbe.

- Ez számomra is meglepő információ. Kevés férfi nézné el, ha a felesége viszonyt folytatna mással – mondtam tárgyilagosan. – Csak egy szerelmes férfi képes túltenni magát ezen.

- Dan nem tette túl – suttogta a nő, szemlátomást szégyellve magát. – Azon a tényen legalábbis, hogy a válópert én magam hoztam fel. Elmondtam, hogy szép tíz évet töltöttünk együtt, de úgy érzem, részemről ez már nem működik tovább. Ki szeretnék szállni, hogy még mindkettőnknek legyen esélye a boldogságra, valaki mással.

- Összevesztek ezen? – élénkültem meg. Szagot fogtam, mint egy jól idomított vadászkopó. Ha igen, akkor talán itt kellene keresnem a problémák gyökerét. Vagy legalábbis sok mindenre adhat magyarázatot a tény.

- Meglehetősen – sóhajtott nagyon Rachael. – Dan meg akarta próbálni újra. Rendbe hozni a dolgokat, ahogy régen voltak. Végül, amikor látta, hogy én nem osztom a véleményét, úgy döntött, összecsomagol és elmegy. Azt nem gondoltam, hogy a világ másik végére gondolja. Úgy hittem, a szülei házába költözik, vagy egy szállodába esetleg. Meg sem fordult a fejemben, hogy külföldre megy. Nyilván még egy országban sem akart maradni velem.

- Igen, de miért pont Mianmar? Miért egy polgárháború sújtotta ország?  – vetettem fel. – Úgy értem, egy nyaralás, egy kis kikapcsolódás valahol ésszerűbb lett volna. Akár hónapokra is.

- Én is így gondoltam. Azt hittem, ha elutazik Kanadába, a másik sorozatát forgatni, egy darabig ott marad. Ezért nem is aggódtam túlzottan, amikor eltűnt. Annál nagyobb volt a megdöbbenésem, mikor Mianmarból írt egy mailt nekem.

- Vagyis Önnek tényleg fogalma sem volt róla, hogy hová indult? – hajoltam előre. Azért ez meglehetősen érdekes. – Senki nem közölte Önnel? Egyáltalán tudott valaki erről az úti célról?

- Nyilván kevesek, legalábbis így hiszem – válaszolta Rachael. – A mailben, amit Dan írt, beszámolt róla, hogy miért döntött így. Több kollégája is tagja bizonyos alapítványoknak, szervezeteknek. Mr. Somerhalder a természetvédelem mellett tette le a voksát, Mr. Morgan pedig a harmadik világban segíti a tiszta ivóvízhez jutás problémáját. Azt hiszem, Dan is valami hasonlót szeretett volna csinálni. Segíteni másokon.

- Hasznosnak érezni magát az élet valamelyik területén, ha már a magánéletben nem sikerült – bukott ki a számon. – Bocsánat. Nem akarom analizálni a dolgot. Szakmai ártalom – mentegetőztem aztán.

- Ennek ellenére ráhibázott – csóválta a fejét Rachael keserűen. – A levélben Dan ugyanezt írta. És hogy a tény, hogy mások problémáján kell a fejét törnie, talán eltereli a figyelmet a saját problémáiról. Felkeresett egy segélyszervezetet, ami polgárháború sújtotta országok lakosságán próbál segíteni. Ott pedig kapóra jött egy ismert arc. Hát, bedobták a mélyvízbe. Azt hiszem, Dan sem gondolta volna, hogy ennyire mély lesz – fejezte aztán be, és felhajtotta a maradék vizet.

- Szép történet – mondtam néhány másodperces hallgatás után, és két kezembe fogtam a fejem, mielőtt szétrobbant volna ettől az információhalmaztól, amit az elmúlt öt percben zúdítottak rám.

- Remélem, valamennyit talán tudtam segíteni. Még akkor is, ha nyilván megvan a véleménye rólam – állapította meg Rachael tárgyilagosan.

- Egy lépéssel talán közelebb kerültem a történethez – mondtam elgondolkodva. Aztán már csak a saját fejemben fűztem tovább a gondolatot, hogy Gillies nyilván azért hallgat – legalábbis részben -  mert egyetlen férfi büszkesége sem engedné, hogy beismerje, csúnyán felszarvazták, és efeletti sértettségében meg dühében a világ legnagyobb marhaságát követte el.

- Ugyanakkor csodálkozom – tettem hozzá, ezt már hangosan – hogy Ön az egyetlen, akit Mr. Gillies hajlandó elviselni önmaga körül. Sem a családját, sem a kollégáit, sem a barátait. Ön igen, tekintet nélkül a meglehetősen feszült időszakra kettőjük között. És ennek nem értem az okát.

- Ha látná, milyen hűvösen viselkedik velem, akkor értené – nevetett a nő nem titkolt keserűséggel. – Nyilván csak azért akar látni, hogy szabadon utálhasson.

- És Önt tegye felelőssé a helyzetért, amibe belekeveredett – bólogattam lassan, megértve a probléma lényegét. –  Nem akarja magát sebezhetőnek, gyengének láttatni. Nem, mert akkor önmaga előtt is be kell ismernie, hogy esendő, és sérülékeny, mint fizikailag, mind lelkileg. Összetákol hát egy folyamatot itt – böktem a fejemre – amiben a körülményeket teszi felelőssé mindazért, amit el kellett szenvednie. Az események miatti dühét és elkeseredettségét másokra hárítja. Sajnos, Mr. Gillies a legrosszabb utat választotta – ráztam meg a fejem. – Nem tartom Önt hibásnak, asszonyom. A férje felnőtt ember, aki hozott egy önálló döntést. Sajnálom, hogy rosszul sült el, de tisztában vagyok vele, hogy felvilágosították a vállalt veszélyről az utazás előtt.

Láttam, hogy Rachael felkapta a fejét erre a mondatra, de csak egy kézmozdulattal jeleztem, hogy azonnal magyarázatot adok, majd rámosolyogtam. Tudtam, hogy őt legalább olyannyira meg kell nyugtatnom, ahogy a férjével próbálkozom nap, mint nap.

- Kérem, egy percig se érezze magát felelősnek. Sajnálom, hogy kettejük viszonya ilyen szinten áll. Pedig talán Ön segíthetett volna rábeszélni Mr. Gilliest, hogy működjön közre velem. Jelenleg ez az egyetlen, ami elősegítheti a lelki értelemben vett gyógyulását.

- Nos, a férjem jelenleg nyilván az ördög tanácsát is szívesebben fogadná meg, mint az enyémet – válaszolta Rachael – de amit lehet, megpróbálom, Dr. Novak. Tudom, hogy a kettőnk élete visszavonhatatlanul tönkrement, de szeretném, ha sebek nélkül tudnánk mindketten új életet kezdeni. Nekem sem hiányzik a hátralévő éveim alatti önmarcangolás és lelkifurdalás.

- Remélem, együttes erővel sikerrel járunk – dünnyögtem. – Már csak azért is, mert… - hallgattam el hirtelen, és néhány másodpercig töprengtem, vajon hozzak-e radikális lépést. – Mrs. Gillies, nem szeretném, ha néhány új információ birtokában felelősnek érezné magát a történtekért, de szeretném, ha látna valamit. Ennek tudatában talán megérti, miért szeretném, ha tudnám, egészen pontosan mi minden történt a férjével – döntöttem aztán, és megnyitottam a számítógépen egy mappát.

- Az elmúlt napokban felvettem mailben a kapcsolatot a Reményt mindenkinek segélyszervezettel – néztem ismét Rachael szemébe. – Azzal a szervezettel, amelynek berkein belül a férje elutazott. Nem volt könnyű rábeszélnem őket, hogy segítsenek, de hivatkozással orvosi mivoltomra, és a betegem állapotára végül sikerrel jártam. A szervezet vezetőjének elmondása szerint nem sokkal a túszok elrablása után a túszejtők ismeretlen címről néhány fényképet küldtek a szervezet Mianmari központjába, hogy nyomást gyakoroljanak a vezetőségre, és megsürgessék a váltságdíj kifizetését. Ezekkel a fényképekkel jelezték, hogy az emberrablást komolyan gondolják. Ha a szükség úgy hozza, akkor akár halálosan komolyan is – hívtam be néhány fényképet, majd a laptopot Rachael felé fordítottam.

- Remélem megérti, Mrs. Gillies, miért akarok minden erőmmel segíteni a férjének – tettem hozzá, és ahogy Rachael meglátta a fotókat, elsápadva emelte szeme elé a kezét.