B.U.É.K!

Minden kedves követőmnek és olvasómnak szeretnék ezúton békés, és boldog Új Évet kívánni! Remélem jövőre is számíthatok rátok. :) Köszönöm, hogy egész évben kitartottatok mellettem, hiszen nélkületek nem lenne értelme az egésznek. :)

Még egy nap a paradicsomban 2. fejezet

Kényelmesen elhelyezkedem a boxban, élvezem a bőr puhaságát körülöttem. Mellettem a radiátor, a felszálló meleg szinte a csontjaimig átjár, és kiűzi belőlem a dermedtséget, amit a hideg utcán szedtem magamra. Pedig nyár van… mi lesz velem majd a télen? Feltéve, ha megélem egyáltalán.

Nagyokat szippantok a levegőből, amit betölt az étel illata. Meleg étel… mikor is jutottam hozzá utoljára? Három nap. Talán négy. Mindegy, túl rég ahhoz, hogy emlékezzem.

Kinyújtom a nyakam, és fürkészve szemlélődöm a kékszemű után. Remélem nem azért hozott ide, hogy aztán lelépjen. Már most is nem túl kedves pillantásokat lövellnek felém a szomszédos asztaloktól. Ezt már jól ismerem. Két percen belül ideszambázik valaki, és közli, hogy kívül tágasabb.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Megérkezik a kékszemű, ezek szerint mégsem csinált hülyét belőlem. Tálca van nála, amit elém csúsztat. Hamburger, sült krumpli, egy szelet rétes, meg csokis shake. Lehunyt szemmel szívom magamba a csodálatos illatokat, és ekkor, csak ekkor döbbenek rá milyen kínzóan, milyen kétségbeejtően éhes vagyok.

A kékszemű szótlanul leül velem szemben. Ő megelégszik egy shake-el, ahogy látom. Szájába veszi a szívószálat, a tekintete pedig megfejthetetlen. Nem is törődöm vele. Úgy esem neki az ételnek, mint egy kiéhezett vadállat. Felnyögök a mámortól, ahogy beleharapok a hamburgerbe, és megérzem nyelvemen a hús és a sajt ízét, közben igyekszem visszaemlékezni, mikor is ettem utoljára ilyen finomságot. Azt hiszem, talán évekkel ezelőtt. Ha nem számoljuk azt, amiket a kukákból kotorásztam elő.

Oké, felfogom hogy nem étkezem épp kulturáltan. A szomszéd asztaltól már nem csak gyanakvó, hanem egyenesen lekicsinylő pillantások érnek. Nem törődöm vele, ahogy a kékszemű sem. Csak eszem, és eszem. És remélem ez a pasi van annyira balek, hogy meg tudom vágni még egy hamburgerre. Muszáj gondolnom a holnapra is.

- Látja? – szólal meg a kékszemű, figyelve mohó birkózásomat az étellel. – Ha elgázolja a vonat, most nem ehetné meg a hamburgerét.

Felhorkanok, aztán beleiszom a shake-be.

- Nem mindegy az magának, hogy én élek-e vagy halok? – kérdem, kézfejemmel megtörölve a számat. Magam elé húzom a sült krumpli zacskóját, és rágcsálni kezdem a ropogós darabokat. – Úgy emlékszem nem kértem, hogy megmentsen.

- Azért lehetne kissé hálásabb is – dörmögi a kékszemű. – Túl fiatal még ahhoz, hogy meghaljon.

- A kort nem csak a kinézet alapján ítélik meg – vonok vállat. – Maga semmit nem tud az emberekről. Van, aki harminc évesen már többet élt meg, mint mások egész öregségükig. Talán én is hatvan éves vagyok már, ki tudja? Hatvan évesen valakinek minden joga megvan a halálhoz.

- Elég kemény szavak egy fiatal lánytól – hökken meg a kékszemű látványosan.

- Ez is kemény itt – mutatok körbe, remélve hogy a páncélos lovag felfogja, hogy nem a kajáldáról, hanem az életről beszélek. – Akkor én miért ne legyek az?

Nem válaszol, csak néz. Tekintetében és az arcán annyi minden keveredik. Némi megdöbbenés, sajnálat, egy apró mosoly… összefolynak az érzelmei, talán ő maga sem tudja szétválogatni őket.

- Egyébként a nevem Ian Somerhalder – mondja hirtelen, és elhallgat. Valami vár. Mire? Ja, persze. Rám.

- Connie Cooper – mormogom, és kinyújtom a kezem. Naná, ennyi jólneveltség azért belém is szorult. – Nyugodtan kezet foghat velem – vetem oda némi lenézéssel, ahogy látom rajta a hezitálást. – Nem vagyok fertőző.

Ian elmosolyodik, és megrázza a kezem, aztán újra hátradől a boxban.

- Mondja, régóta csinálja ezt? – kérdezi, és ujjaival dobol az asztal lapján.

- Mit? – dobom félre a sült krumpli üres zacskóját, és rávetem magam a rétesre. Istenem… ha valaha lett volna normális családom, és normális életem… mindig úgy képzeltem el a rétes illatát érezve, hogy talán ilyet sütött volna vasárnaponként az anyám. – Szóval, mit csinálok régen?

- Hogy az utcán él – bukik ki Ianből a válasz, és hangja megtelik szánalommal. Ettől pedig különös módon méregbe jövök. Utálom, ha sajnálgatnak. Mi vagyok én, kiskutya? Jó, hogy meg nem simogat.

- Mi a fene köze van hozzá? – vetem oda mérgesen, és visszafogom magam kissé, még mielőtt mást is a fejéhez vágnék. A következő hamburger gondolata némi önmérsékletre int. – Amúgy sem az utcán élek – vágom oda aztán némileg büszkén. – Most például béreltem egy garázst a Carter streeten. A hónap végéig van hol laknom – mondom elégedetten. Nem értem, a kékszemű arca miért nyúlik meg ettől olyan látványosan.

- Mondja – szólalok meg, még mielőtt mondhatna bármit is – jó vagyok magánál még egy hamburgerre?

Kitátja a száját, aztán becsukja, és ezt eljátssza még kétszer. Valamit nagyon mondani akarhat, de mindig meggondolja magát. Vagy csak gyogyós kissé. Ismerve a szerencsémet, lehet hogy az utóbbi.

Arra számítok, hogy felkel, és elballag egy újabb adag kajáért, ehelyett előveszi a tárcáját, és… uramvilág, el sem hiszem, amit látok. Meredten pislogok az asztalra, ahol ott virít egy százdolláros. Száz dollár! Egy egész vagyon!

- Tegye el – mondja a kékszemű halkan. – Nekem nem kell, magának meg jól jön. Jó érzés, ha segíthetek valakinek, aki ennyire sajnálatra méltó helyzetben van.

Nem tudom, hogy a fűtéstől-e, vagy a felszakadó haragtól, de elönt az iszonyatos hőség. Felpattanok az asztaltól, a tálca csörömpölve hull a padlóra.

- Menjen a fenébe! – horkantom oda. – Nem kell a rohadt pénze, világos? Tőlem eltépheti, vagy akár fel is dughatja magának! Engem maga ne sajnálgasson! – lihegem. A kékszemű ijedten néz rám, erre a kitörésre nem számított.

- Kösz a kaját – vetem oda, aztán kifelé indulok. Nem érdekel a néma csend sem, ami a kitörésemet követően eluralja a kajáldát. A szomszéd asztalnál ülők arcán egyenesen megkönnyebbülést látok.

- Mégis, mihez akar kezdeni? Igyekszik befejezni, ami elől megmentettem ma este? – áll fel a kékszemű, és szép metszésű arca sápadt.

- Talán igen – mondom keményen. – Azt hiszem Miszter, ez nem is olyan rossz ötlet – vágom be magam után az ajtót, és az utcán rohanni kezdek. Magam sem tudom, hogy hová.

*****

Ha ez a fickó itt előttem még sokáig válogat, esküszöm rászólok. Szeretnék sietni, mert félek, hogy a lány közben meggondolja magát, és lelép. Ott hagytam egyedül egy boxban, és noha tudom, hogy az étel elég csáberőt jelent, mégis félek, hogy mire visszaérek hűlt helyét találom. A válogatós pasas elhúz előlem, így végre rendelhetek. Hamburger, sült krumpli, rétes és shake. Ki tudja ez a szerencsétlen mikor evett utoljára normális ételt.

Igyekszem vissza a boksz felé, és megkönnyebbülök. A lány ott ül, szemmel láthatóan élvezi a meleget. Noha kinn nyár van, épp eső szemerkél. A kaliforniai éjszakák sajátos humora.

Leteszem elé a tálcát, és igyekszem nem tudomást venni róla, hogy a szomszéd asztaltól miféle pillantások kísérnek. Tény, hogy feltűnő jelenség a lány. Az ételre mindenesetre úgy csap rá, mint egy kiéhezett vadállat.

- Látja? – szólalok meg, némi feddéssel a hangomban. – Ha elgázolja a vonat, most nem ehetné meg a hamburgerét.

Horkant egyet, és megtörli a száját.

- Nem mindegy az magának, hogy én élek-e vagy halok? – kérdezi, és bosszúságot hallok ki a hangjából. – Úgy emlékszem nem kértem, hogy megmentsen.

Meghökkenek. Ez kissé váratlanul ér. Legalább valami hálára számítottam. Hálára? Nem, talán nem is ez a jó szó. Nem hálát várok el, csak… talán valami megbánást. Hogy rájöjjön, mekkora marhaságot csinált ez előtt fél órával.

- Azért lehetne kissé hálásabb is – mondom végül csalódottan. – Túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon.

Igen, talán ez az. Talán ezzel tudok hatni rá. Tényleg fiatal… mennyi lehet, 23-25? Még alig nőtt ki a kamaszkorból. Mindenesetre fura jelenség, az tény. Nem koszos, vagy ápolatlan… bár a haja elég borzas, és kócosan hull a hátára. A ruhája tiszta, bár meglehetősen szegényes. Hogy is szokták mondani? Igen, megvan. Tisztes szegénység. Azt hiszem, úgy nézhetnek ki, mint ez a lány. Kissé sápadt, és ott az a horzsolás a homlokán. A szeme viszont gyönyörű. Zöld, mint a smaragd. És hallatlanul beszédes. Ha meg sem szólalna, talán akkor is olvasnék benne, mint egy könyvben.

- A kort nem csak a kinézet alapján ítélik meg – hallom meg a lány hangját, és ez kissé kiránt a gondolatok közül. - Maga semmit nem tud az emberekről. Van, aki harminc évesen már többet élt meg, mint mások egész öregségükig. Talán én is hatvan éves vagyok már, ki tudja? Hatvan évesen valakinek minden joga megvan a halálhoz.

- Elég kemény szavak egy fiatal lánytól – mondom döbbenten. Tényleg nem ezt vártam. Bár az is tény, hogy azok, akik az ő sorsában osztoznak, nem úgy látják a világot, ahogy azok a vele egykorúak, akik ezüstkanállal a szájukban születnek. Ez a lány olyan kemény, mint a beton.

- Ez is kemény itt – tesz karjával egy széles sugarú kört. Felfogtam, hogy ez a mozdulat a világot akarja jelképezni. – Akkor én miért ne legyek az?

Igen, igazam volt. A logikája ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen. Én nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok, de talán úgy, ahogy a természetben eleve működniük kell. A gyenge elhullik, az erős megmarad. Borzongató, és sajnálatra méltó. Szánom ezt a lányt. Szívem legmélyéről szánom. És elönt valami különös érzés. Szépen beszél. Nem túl hosszan, de normálisan kifejezi magát. Látni, hogy iskolázott, és valamennyi kultúra ragadt rá. Kár, hogy most itt van, ilyen körülmények között. Vajon mi juttatta idáig?

- A nevem Ian Somerhalder – mondom aztán váratlanul, és tartok kis szünetet. Várom a felismerést, valamiféle örömöt. Kétlem, hogy ne tudná, ki vagyok. Minden újság címlapján ott virítok szinte. Ha hajléktalan, nyilván gyakran találkozik újságokkal, amikor takarót keres. A gondolattól elszégyellem magam. Szeretném a fejem az asztalba verni.

- Connie Cooper – dünnyögi a lány, és kinyújtja a kezét egy kézfogásra. Láthatóan a nevem semmit nem mond neki, ettől kissé elkedvetlenedem.  Bizonytalanul bámulom a kinyújtott kezét, és az villan át az agyamon, hogy a jó isten kegyelmezzen nekem, ha esetleg tetves.

- Nyugodtan kezet foghat velem – mondja a lány némi lenézéssel, mintha olvasna a gondolataimban. – Nem vagyok fertőző.

Aha, vagy csak nem tudsz róla, babám. Mindenesetre az udvariatlanság netovábbja lenne kitérni a kézfogás elől, hát megrázom az ujjait. Aztán rájövök, hogy mivel a pályaudvaron tulajdonképpen egymáson fetrengtünk, már ugyan mindegy az érintése. Ha összeszedtem tőle valamit, az már valószínűleg megtörtént. Eszembe jut a fürdőszobám otthon, és a kis gyógyszeres szekrény a fertőtlenítőkkel. Azt hiszem használni fogom ma este.

A lány – Connie, nevezzük nevén – nekifog a sült krumplinak. Hangosan rágcsál, és ezen mosolyognom kell. Akkor is, ha a szomszéd asztalnál ülők szemmel láthatóan nem túl elégedettek a társaságunkkal.

- Mondja, régóta csinálja ezt? – bukik ki belőlem a kérdés hirtelen, aztán nézem, ahogy Connie eldobja az üres zacskót, és nekifog a rétesnek. Hát ez aztán tud enni. Én már a fele mennyiségbe belehaltam volna.

- Mit? – veti oda nekem teli szájjal, mintha nem is érdekelné a kérdésem. A rétes jobban leköti, mint én magam. – Szóval mit csinálok régen? – kérdi aztán újra, mint aki rájött, hogy az előbb nem volt épp finom és udvarias.

- Hogy az utcán él – mondom ki végre a nyilvánvalót halkan és sajnálkozással. Olyan fura ez a lány… Nem tudom mi ütött belém. Fél órája ismerem, és nem a legjobb dolgokat láttam ezalatt. Hajléktalan, öngyilkosjelölt. Kissé szakadt, udvariatlan, és mégis… mégis ott van a lelkem mélyén a meggyőződés, hogy ez a lány több annál, mint amit mutat. Mint aki elrejt egy mély, fájdalmas titkot még önmaga elől is.

- Mi a fene köze van hozzá? – gurul a lány méregbe, és meglepődöm. Hát, ezt végképp nem vártam. Feltettem egy egyszerű kérdést, mitől gurult dühbe? Elég… hogy is mondjam… instabil lelkileg. Látom rajta, hogy valamit még mondani akar, gyanítom, hogy nem épp kedves szavakat, de nagy erőfeszítéssel magába fojtja. Ezért egy pillanatig hálás vagyok neki. Nincs kedvem jelenetet rendezni egy nyomorúságos lánnyal egy los angelesi gyorsétterem közepén. Holnap tele lenne vele a sajtó, Julie meg simán megfojtana a negatív kampányért.

- Amúgy sem az utcán élek – mondja Connie kissé higgadtabban, és mintha valami büszkeség is csendülne a hangjában. – Most például béreltem egy garázst a Carter streeten. A hónap végéig van hol laknom.

Egy garázs. Remek hajlék. A puszta gondolatra is érzem, hogy megnyúlik az arcom. Aztán eszembe jut, hogy ennek a lánynak az utcához képest valóságos palota lehet az a kis lyuk.

Mondanom kéne valamit, de nem tudom mit. Mondjam, hogy nagyon sajnálom? Azzal az előbb már megjártam. Dicsérjem meg? Miért, egy rozzant kis garázsért? Röhejes lenne. Tanácstalan vagyok.

- Mondja – néz a lány a pult felé. – Jó vagyok magánál még egy hamburgerre?

Felsóhajtok. Vagy nagyon jó a beleérzőképessége, és megsejtette a zavaromat, vagy nagyon jó az étvágya. Bármelyik is, hálás vagyok, hogy az előbbi gondolatba nem kell tovább belefolynom. Kinyitom a szám, hogy válaszoljak, meg becsukom. Tudja isten, de mintha némi jókedv futna át Connie arcán.

Egy hamburger? Komolyan csak ennyi? Lökött lány. Megeszi még ma, és holnap? Mit fog kezdeni? Egy apró hang bennem megsúgja a választ. Kukázni fog. Mint mindenki az ő helyzetében. Én meg ülök otthon, vagy valahol egy étteremben, és olyan finomságokat tömök magamba, ami ennek a lánynak maga lenne a földre szállt mennyország.

Kiveszem a tárcámat, és egy százdollárost csúsztatok felé az asztalon. Úgy néz a pénzre, mint marslakó a parkoló automatára.

- Tegye el – mondom neki csendesen. -  Nekem nem kell, magának meg jól jön. Jó érzés, ha segíthetek valakinek, aki ennyire sajnálatra méltó helyzetben van.

Rögtön tudom, hogy valami rosszat mondtam. Connie tekintete olyanná válik, mint a folyékony arany. A feje elvörösödik, és ahogy rám néz csodálom, amiért nem lövellnek villámok a szemeiből. Felpattan, a tálca pedig csörömpölve hull a padlóra. Aki eddig nem figyelt ide, most az is mind felkapja a fejét.

- Menjen a fenébe! – kiált rám, kiváltva a közelebb ülőkből egy-egy riadt pillantást. – Nem kell a rohadt pénze, világos? Tőlem eltépheti, vagy akár fel is dughatja magának! Engem maga ne sajnálgasson!

Leesik az egycentes. Nem a pénzzel van baja… hanem velem. Már tudom, mi rosszat mondtam. Azt, hogy sajnálom. Úgy tűnik ez a szó számára olyan, mint bikának a vörös posztó. Önérzetes lány, azt meg kell hagyni. Ettől függetlenül kissé őrült. Fenébe az önérzettel, ha valaki fázik, és éhes! Szinte szuggerálom, hogy tegye már el azt a rohadt pénzt, és ne rendezzen jelenetet. De hiába.

- Kösz a kaját – veti oda nekem morcosan, és elindul kifelé. Zaklatott, szinte idáig érzem a haragját, és a keserűségét. Szeretném ököllel verni a fejem. A rohadt életbe, én csak jót akartam!

- Mégis, mihez akar kezdeni? Igyekszik befejezni, ami elől megmentettem ma este? – mintha idegen beszélne a torkomból, a hangom felismerhetetlen. Ez a lány egyszerűen a jelenlétével, és minden szavával összezavar. Próbálom menteni a menthetőt, de félek, most csak olajat öntök a tűzre.

Az ajtónál megfordul, és rám pillant. A zöld szemekből elmúlt a harag. Valami jéghideg érzés van ott helyettük. Nem tudom megnevezni, mit is látok rajta, és mit is érzek önmagamban.

- Talán igen – válaszol, és ettől a két szótól mintha jeget nyomnának a gyomromba. -  Azt hiszem Miszter, ez nem is olyan rossz ötlet.

Feltépi az ajtót, és kivágtat az utcára. Én pedig csak ülök dermedten, és bámulok utána. Egyszerűen képtelen vagyok mozdulni. A lány elrohan az üvegablak mellett, és mintha könnyeket látnék az arcán. Valaki elhalad az asztal mellett, és a légmozgástól a százdolláros úgy pilinkél a földre, mint az őszi falevél.

Vége

Folyt. Köv.

Ezúton is szeretnék minden kedves olvasómnak, és idetévedőknek is nagyon boldog és békés karácsonyi ünnepeket kívánni!


http://indavideo.hu/video/VD_christmas_2013

Még egy nap a paradicsomban 1. fejezet

Hangok. Hangokat hallok, mintha csak a szél hozná felém őket. Pedig belőlem jönnek, belülről hallom őket. Egymásra rakódnak, mint a rétegek, néha jók, néha rosszak. Egybeforrnak, és nem tudom őket szétválasztani egymástól. Pedig szeretném. Szeretném csak a jó dolgokat hallani… de félek, túl sokáig nem tartana az egész. A hangok… azok a rossz hangok… olyan sokan vannak. Elnyomnak bennem mindent. 25 év távlatából is felém csengenek.

Először boldog hang… jó érzés fog el, ha meghallom. „Gyere Connie… gyere ide.” Kedves a hang, hívogató. Talán egy arc is kapcsolódik hozzá, nem látom őt tisztán, az is lehet, hogy csak képzelem. Melegség, biztonság amit érzek a hang miatt. Szeretek emlékezni rá, de olyan gyorsan illan el minden alkalommal, mint az árnyék. Átadja a helyét a rossz hangoknak.

Recsegő, brutális hang… amibe belekeveredik a rémült zihálásom. „Ha bárkinek is elmondod, te kis kurva, hát megöllek” – sziszegi felém, és szinte érzem az alkohol, és a Rossz bűzét áradni felém. Még így is… még most is remegve bólintok. Érzem, hogy bólogatni kezdek.  Ennek a hangnak nem lehet nem engedelmeskedni. Félek tőle, annyira félek, hogy sírni kezdek. Nem hangosan, csak belülről, és könyörgöm, hogy valaki segítsen.

Aztán homály következik… és annyi hang rakódik egymásra, hogy csak nehezen találom meg a fontosakat, mint mikor az ember áthatolhatatlan sűrűséget fürkész egyetlen faág miatt. Most nem hangot hallok, hanem fura fényt látok. Vörös és kék, gyorsan, egymást váltva villognak. Talán egy rendőrautó lámpája. Igen, az lehet, mert kocsiajtó csapódik, aztán halk búgó hang, és az ütemes rázás… majd egy komoly, megnyugtató hang. Azt mondja, jó helyre visz, és hogy már nem kell félnem többé. De nem hiszek neki. Eddig sem hihettem. A jó hangok mindig hazudnak. Ezt már megtanultam.

Két kézzel megfogom a fejem, mert koncentrálok. Gyerekzsivaj… ordítás, sírás. Tétova hangok, aztán kegyetlenek itt is. Majd homály jön újra, mintha nem akarnék látni-hallani. Már csak kopogó hangokat hallok…. A saját lépteim koppanását a betonon. Gyorsak, sietősek… menekülnek.

A város hangja. Autók, emberek… a konténerek tetejének nyikorgása. Egy kutya nyüszítése… igen, ott van velem, a lábamnál. Ott is marad mellettem, mintha csak hozzám ragasztották volna. A hangja elkísér, mintha beköltözött volna a lelkembe. Vad hangok, néha megtörtek jönnek. Csendesek, elkeseredettek. Majd a piac hangja…. És színes kavalkád válik belőle. Amik most jönnek, mind egymásra úsznak, kakofóniává válnak. Idegessé tesz, feszültté, mert már tudom, ó istenem, már annyira tudom, mi a következő hang… Száraz, monoton kopácsolás. Fa ér a fához, hidegen, megmásíthatatlanul. Ez az utolsó hang. Pedig mennyire nem akartam hallani. És ahogy ez a hang egyre erősebbé válik, már nem bennem kopog, hanem szinte kívülről jön, egy apró remegés társul hozzá. Majd a hang elenyészik, elúszik a semmiben. Csak a remegés válik mind erősebbé és erősebbé… mert felém közelít.

Felpattannak a szemeim, és meglátom a távolban. A hatalmas, hideg tömeget, ami száguld felém, és a halál ígéretét hordja magában. Most már meghallom a valóság hangját is. A hosszú, elnyújtott füttyöt, amivel üdvözöl. Minden a hangokkal kezdődött… és most egyetlen hanggal ér véget.

Tudom, hogy már nem tart sokáig. Talán másodpercekig talán. A remegés erősödik, szinte érzem a talpamtól a fejem tetejéig vibrálni minden idegszálamat. Még ötven méter. Még harminc. Még tíz… mintha csak ez a vastüdejű, ziháló szörnyeteg falná az utat maga alatt, hogy elérjen hozzám, és betaszítson a nemlétezésbe.

És ekkor elér hozzám. Nagy levegőt veszek, és éreztem, hogy egy hatalmas ütés éri az oldalamat. Felemelkedem a levegőbe – esküdni mernék rá, hogy a lábujjaim nem érintik a talajt – aztán szállni kezdek. Közben kusza gondolat – így érezheti magát Superman” – siklik át az agyamon.

Az agyamon. Képes vagyok hát gondolkodni. És a remegés is megszűnik… egyre távolabbivá válik, majd elhal. Távoztában fütyül még egyet felém, gúnyosan, mintha csak nevetne rajtam.

Az ütés nem szemből érkezett, ahonnan vártam, hanem oldalról. És magam alá nyúlva érzem, hogy köveken fekszem, meg néhány kósza fűszálon, ami kikandikál a kavicsok alól. Aztán valami megragadja a két vállamat. Fájón, kegyetlenül, és megráz, hogy a fejem ide-oda bicsaklik a nyakamon.

- MEG VAN MAGA VESZVE? – ordít rám egy kontrollját vesztett hang. – MIT AKART MAGA SZERENCSÉTLEN, MEGHALNI?

Nem tudok válaszolni. Csak kinyitom a lehunyt szemeimet, és a világ meghökkentőbb, legkékebb szempárjával találom szemben magamat.

Ez volt az első találkozásom Ian Somerhalderrel.

*****

Szeretem a Los Angelesben töltött éjszakákat.. A nappali város gyönyörű, és élettel teli. Az éjszaka azonban más. A fények lenyűgöznek, még most, ennyi év után is, a levegő pedig mámorító. A holdfény csillog az óceán vizén, olyanná válik a város, mint egy hatalmas karnevál. A belváros pedig, mint egy kirakó. Étterem, drugstore, házak, benzinkutak, plázák, mozik, majd kezdődik előlről. Fogd ezt a kockát, amelynek ezek alkotják az oldalait, ismételd meg minden irányban több százszor. Add hozzá a tenger látványát, az éjjel nyíló kaliforniai vörösfák mézédes illatát, és megkapod L.A-t.

Fáradt vagyok, érzem magamon. A kávé íze még itt van a számban, elkeveredve a dohány keserédes füstjével. Nem mintha használna bármelyik is. Hosszú volt a nap, nagyon hosszú. Már nem vágyom másra, csak az ágyamra.

Az otthonom puszta gondolata is mosolyt csal az arcomra. Miss Linx, Moke és Thursday már várnak. Szokás szerint elterülve az ágyamon. Azt mondják, akik ismerik őket, hogy szerencsés macskák. Én úgy érzem, én vagyok a szerencsés. Vannak társaim, és imádok hozzájuk bújni hosszú és magányos éjszakákon, mikor a szél felém sodorja a víz, a nyár és a Hold illatát.

Vágyom egy forró zuhanyra, némi kajára, és egy korty italra. A Jack Daniels puszta gondolatára is összefut a nyál a számban. Mostanában kissé sokat iszom talán. Mióta Nina meg én… ah, hagyjuk. Nem is iszom sokat. Csak valamivel pótolom a hiányt, az űrt. Na és, nem halok bele.

Bosszússá válok a gondolatra, és fél kézzel felkattintom az autórádiót, ahol Nelly Furtado énekel pont arról, hogy mennyire magányos. Kösz édesem, csak ez hiányzott.

Közben kikanyarodom a belvárosból, és ráfordulok a hazafelé vezető útra. Már nem vagyok messze, és nagyon nem bánom. Közben oldalra fordítom a fejem. Az állomás. Még mindig úgy nézem a vonatokat, mint kisfiú koromban, mikor anyámat azzal tettem a sírba, hogy én is kalapácsos ember szeretnék lenni. Igen, most is ott van egy. Épp megkopogtatja egy teherkocsi kerekét. Mit szólna vajon ha odamennék, és megkérném, hogy én tehessem meg helyette?

Sűrű, fekete füst a távolban. Közelít egy szerelvény. Még csak most bukkan fel a kanyarban, de a füstje megelőzi. Olaj és kőszén szaga keveredik a talpfák régi szurkot árasztó illatával. Betölti az autó légterét még ilyen távolságból is.

Nagy sóhajjal előre fordulok, majd hirtelen visszakapom a fejem, és úgy meredek az elém táruló látványra, mintha csak hallucinálnék. Valaki áll a síneken. Mozdulatlanul, rezzenéstelenül. Mintha nem látna, és nem hallana semmit. A hosszú haja elárulja, hogy egy nő. Megőrült? Vagy vak és süket? Vagy… valami még rosszabb?

Érzem, ahogy libabőrössé válok. Megnyomom a dudát egyszer, kétszer, háromszor. Talán el sem jut a tudatáig. Még mindig olyan mozdulatlanul áll, oly sokáig, hogy lassan hogy úgy hiszem, talán nem is emberi lény, hanem báb. De mégis… egyetlen, aprócska remegéssel megrebbenek az ujjai.. És még mindig nem tesz egy lépést sem, pedig a teste reszket az egyre közelebb érő vonat súlyától. Én is érzem ezt a furcsa vibrálást, ahogy kiugrom a kocsiból, és eszem vesztve rohanok a sínek felé. Oké, alighanem én is megőrültem. Talán nem sikerül… talán túl messze vagyok… és a vonat túl közel. Itt akarok meghalni? Kockára akarom tenni az életemet valakiért, akit nem is ismerek? Hát nem mindig nekem? Nem, nem mindegy. Egyetlen embernek sem mindegy a világon.

Lendületet veszek, és ugrom. Úgy úszom a levegőben, mint a Maláj tigris, Sandokan. Gyerekkoromban láttam a filmet. Imádtam, a kedvencem volt. Én is Sandokan akartam lenni, vagy kalóz. Közvetlenül a vonatozás után.

Igaz is, a vonat… már messze jár. Én pedig itt fetrengek a földön, három méterre a sínektől, alattam pedig itt van a lány. Él, sértetlen… eltekintve egy horzsolástól a halántékán. Örülhet, hogy ennyivel megúszta. Engem pedig elfog a vágy, hogy jó alaposan pofon vágjam. Még sosem ütöttem meg nőt. De még eddig egyik sem tette kockára a testi épségemet.

Nagy sóhajjal kifújom a haragot. Ütés helyett megragadom a két vállát, és megrázom. A feje ide-oda billeg a vállán, és közben úgy hallom a hangomat, mintha nem is az én torkomból érkezne.

- MEG VAN MAGA VESZVE? – kiabálom, ahogy csak tudom. – MIT AKART MAGA SZERENCSÉTLEN, MEGHALNI?

A lány ajka megrebben, a szemei kinyílnak. A pillantása szinte azonnal a lelkembe vág, és összerántja a zsigereimet. Szomorú szempár… még sosem láttam ennyire szomorút egy emberben sem. A pillantása pedig távoli, homályos. Egyszerűen elveszett.

Az volt az első találkozásom Connie Cooperrel.

Vége

Folyt. Köv.

SORSOLÁS!

Nos, azok között, akik a múltkor nem nyertek, most kisorsolom a vigaszajándékot, egy nyakláncot eredeti lapis lazuli medállal.

A sorsolásban résztvevők:

1. Judit

2. Usagi

3. Veronika

4. Berni

5. Nika

6. Loli

A nyertes pedig nem más, mint NIKA! Gratulálok! :)

Kérlek vedd fel velem a kapcsolatot a salvatoredamon10@gmail.com címen, hogy megtudjam, hová küldjem a nyereményedet.

Köszönöm a részvételt mindenkinek, és ne búsuljanak, akik most nem nyertek, lesz még nyereményjáték hirdetve az oldalon.

Karácsony előtt pedig érkezem az új történet első fejezetével.

Addig is sziasztok!

Sorsolás!

Sziasztok!

Ígéretemhez híven december 1-én, vasárnap kisorsolom a felajánlott ún. vigaszdíjat azok között, akik a múltkor nem nyertek. A díj egy nyaklánc, egy eredeti lapis lazuli medállal.

Vasárnap nézzetek fel, és megtudhatjátok, ki lett a szerencsés nyertes, aki egy héten belül meg is kapja a nyereményét. :)

Sziasztok!

Lezárul a szavazás, ami arra irányult, hogy kit szeretnétek a következő történet főszereplőjeként látni. Ian Somerhalder mondhatom, hogy toronymagasan nyert, így hát vele fogtok találkozni. Persze, csak itt a blogon, mielőtt előre örülnétek. :)
Az új történettel karácsony előtt fogok érkezni. Sajnos most nagyon sok a munkám, és a magánélet is megbonyolódott, plusz az agyi kapacitásomra rányomja a bélyegét az év vége. Szóval kérlek, legyetek türelmesek. Ami késik, nem múlik. :)
Addig is némi előzetes, miről fog szólni a következő történet:

A nyereményjáték nyertese!

Sziasztok!

Itt a sorsolás napja, ma kiderül ki az a szerencsés, aki a Vámpírnaplós bögrét nemsokára magáénak mondhatja.

Mindenki kapott egy sorszámot, ennek alapján sorsoltam ki a végeredményt.

1. Judit

2. Cleo Farelly

3. Usagi

4. Veronika

5. Berni

6. Nika

7. Loli

A nyertes tehát Cleo Farelly. 

Gratulálok! :)

Kérlek, vedd fel velem a kapcsolatot a salvatoredamon10@gmail.com címen, és ott tisztázni tudjuk a részleteket.

Mindenkinek köszönöm a részvételt, és a kommenteket. Ne csüggedjetek, mert azok közt, akik ma nem nyertek, a hónap végén kisorsolok egy vigaszajándékot, amit a jövő hónapban kap meg a nyertes, mintegy előrehozott karácsonyi ajándékot, tehát a hónap végén is érdemes felnézni az oldalra!

Továbbá oldalt kikerült egy közvéleményszavazás, ahová november 10-ig várom a szavazatokat!

Még egyszer köszönöm mindenkinek a játékban való részvételt, Cleo, várom a jelentkezésedet.

A nyereményjátékról

Befejeződött a történet, ezzel nemsokára eredményt hirdetek a nyereményjáték kapcsán.
Akik jelenleg versenyben vannak a bögréért:
1. Judit
2. Cleo
3. Usagi
4. Veronika

5. Berni
6. Nika

Berni, hiányzik egy kommented a 19. fejezethez, Nikának pedig a 15-höz és a 19-hez. Ha versenyben akartok maradni, legyetek szívesek pótoljátok.

Mivel vannak, akik nem minden nap jutnak internet elé, úgy döntöttem, hogy október 31-ig adok határidőt, amíg kommentelhetitek az utolsó fejezetet. A nyereményjátékban pedig november elsején hirdetek végeredményt.

Kitartást, és várom a még hiányzó kommenteket mindenkitől. :)

Három évesek lettünk!

Éppen ma három éve, 2010. 10.20 - án került be az első bejegyzésem a blogba. Tehát büszkén és örömmel állapítom meg, hogy immár három évesek vagyunk! :)
Nektek szeretnék köszönetet mondani ezért, mert ez nélkületek, olvasók és támogatók nélkül ez nem jöhetett volna össze. Három éve azon dolgozom, hogy örömet szerezzek Nektek a történeteimmel, és az eddigieket látva azt kell mondanom: nem hiába. :)
Köszönöm, hogy eddig kitartottatok mellettem, és remélem, a továbbiakban is számíthatok Rátok! Ti, olvasók vagytok azok, akik éltetik ezt a blogot, és ezáltal engem is. :)

Üdvözlettel mindenkinek:
Prophecy

"Ez lett a vesztünk..." 20. fejezet

Joseph lezárta a bőrönd tetejét, aztán szétnézett a szobában, nem marad-e itt véletlenül valami, ami az övé. Gyanítom, ebbe nem számolt bele engem, aki úgy ültem a fotelban, mint a megtestesült, és elárvult szerencsétlenség.

- Megvan mindened? – tettem fel a kérdést, mikor a fürdőből is kijött, és lehuppant az ágyra, velem szemben.

- Igen, meg – dünnyögte, aztán zavartan ropogtatni kezdte az ujjait. – Az életem abból áll, hogy hotelba be, hotelból ki. De azt hiszem, még soha nem hagytam el egy szállodát sem olyan nehezen, mint ezt itt.

- Megértelek – sóhajtottam. Nem fűztem hozzá, hogy én ugyanezt éreztem, mikor kidobtak az állásomból. Valahogy ez nem az önsajnáltatás ideje volt.

- Hogy lehet az, hogy a történtek után egyáltalán felengedtek téged ide? – kérdezte aztán JoMo, mintha olvasott volna a gondolataimban.

- Tormás nincs ma itt – vontam vállat. – Gábor pedig diszkréten félrefordult, mintha nem is látna engem.

- Kedves srác – biccentett Joseph, aztán kinyújtotta felém a karját. – Azt hiszem, köszönettel tartozom neki, hogy…. Most én tőled…

- Jaj ne – mondtam kissé reszkető hangon, és átültem az ágyra, hogy odabújjak a mellkasára, és élvezzem erős karjait a testem körül, ahogy átölelt. Gyaníthatóan utoljára. – Ne, csak azt ne mondd, hogy azért, hogy elbúcsúzz tőlem. Tudom, hogy ez jön, de… olyan nehéz így is. Legalább ne mondd ki. Így is fáj… az olyan lenne, mintha az arcomba kiabálna a valóság, hogy soha többé nem látlak.

- Látni fogsz, Andrea. Ígérem – emelte fel Joseph az arcomat, és kék szemével szinte hipnotikusan meredt rám. – Nem foglak elfelejteni. Nem lennék képes rá.

Csak egy kis nevetős hümmögést hallattam. Szívem szerint hittem volna neki, de az eszem azt súgta, hogy úgyis talál majd nemsokára valaki mást. Hiszen híres, aranyos, jóképű, és nők milliói hevernének egy csettintésre az ágyába. Most áltassam magam? Ezt persze nem hoztam a tudomására, hát csak vontam egy aprót a vállamon.

- Nem hiszed el, ugye? – csóválta a fejét Joseph. – Akkor figyelj rám, Andrea. Amint vége a forgatási időszaknak, úgy néhány hónap múlva, elhívlak magamhoz. Küldök neked egy repülőjegyet, és tudom, hogy nem kötelezhetlek semmire… de kérlek, gyere el hozzám – súgta Joseph.

- Nem is tudod a címemet – rebegtem.

- Fogadjunk, hogy tudom – jött válaszul a már jól megismert csibészes vigyor. – Leírattam, mikor nálad jártam. Már akkor ez volt a tervem… hogy ha még néhány hónap múlva emlékezni fogsz egy angol fiúra, akinek elcsavartad a fejét, akkor ez a fiú a föld legboldogabb embere lesz, amikor majd újra láthat téged.

- És ha te majd néhány hónap múlva emlékezni fogsz egy névtelen, átlag lányra, aki először utált szívéből, aztán őrülten beléd esett…. – hajtottam arcom Joseph vállára, könnyeimmel összemaszatolva a felsőjét – akkor az a lány várni fogja, amit ígértél.

- Várd, Andrea. Bízz bennem, és várd – simogatta JoMo a hátamat. – Ne sírj, kérlek. Így is olyan nehéz ez az egész. Nem akarlak itt hagyni.

- Nem mehetek veled. Az én életem itt van – motyogtam a szürke pulóver ujjába. – És egyébként is…. – hallgattam el hirtelen, mikor kopogás hangzott fel az ajtó felől.

- Mr. Morgan, a taxi megérkezett – szólt be egy testetlen hang.

- Azonnal megyek! A csomagok az ajtó előtt vannak, kérem vigye le őket – tette hozzá, és mikor a léptek elhaltak a folyosón, elengedett, és felkelt mellőlem.

- Biztos, hogy nem akarsz velem jönni a repülőtérre? – tette fel a kérdést rekedt hangon.

- Nem tudnék – tápászkodtam fel én is. – A szívem szakadna meg, amikor látnám, hogy elmész innen… és nem tudom, visszajössz-e valaha. Képtelen lennék….- csuklottam fel.

- Cssss…. – csitított Joseph, hüvelykujjával lesimítva néhány kövér könnycseppet az arcomról. – Essünk túl rajta, Andrea. Eljött az idő.

Kitárta a két karját, én pedig úgy bújtam közéjük, mintha megtaláltam volna azt a helyet, ahol életem hátralévő részét akarom leélni.

- Csókolj meg utoljára – kapkodta Joseph a levegőt hevesen. – Csókolj meg, mert indulnom kell.

- Ezt nem kellett volna kérned sem – válaszoltam, és máris az ajkára tapadtam. A csókja édes volt, szenvedélyes, és fájdalmasan heves. Mintha mindent, amit nem akart, vagy nem tudott nekem elmondani, ebbe a csókba sűrítette volna bele.

- Ideje indulnom. A taxi nem vár örökké – vett nagy levegőt JoMo, mikor elszakadt tőlem. Elsétált az ajtóig, és kilépett a küszöbön.

- Viszontlátásra, Andrea – fordult meg még néhány másodpercre, és a saját gyötrött sápadtságomat láttam visszaköszönni az ő arcán. – Köszönöm életem talán legszebb időszakát.

Lehunytam a szemem, mert nem akartam végignézni, ahogy távozik. Az ajtón nemsokára kattant a zár, aztán Joseph lépései végigdöngtek a folyosón. Megérkezett a lift, aztán a zajok elhaltak.

Kinéztem az ablakon, hogy lássam alig egy perc múlva felbukkanni a szőke fejet. Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, Joseph feltekintett az ablakra. Felemelte búcsúzóul a kezét, aztán beszállt a taxiba… és a kocsi nemsokára besorolt a forgalomba, hogy végképp eltűnjön a szemem elől.

Visszaroskadtam az ágyra, és kezembe temettem arcomat. Még talán soha ilyen nyomorultnak és árvának nem éreztem magam.

*****

Eltelt csaknem három hónap. Az élet – még ha nehezen is – visszadöccent a szabályos kerékvágásba.

Visszakaptam a munkámat, csakúgy, ahogyan a recepciós Gábor is. Tormás László ellen rendőrségi eljárás indult többrendbeli szexuális zaklatás, személyi szabadság megsértése vádakkal. A hotel legfelső igazgatója, mikor tudomást szerzett a történtekről, azonnali hatállyal menesztette Tormást, mi pedig visszakaptuk az állásunkat. Tormás helyére egy új aligazgató érkezett. Magas volt, ötvenes, már őszes hajú, és olyan kifogástalan modorú, mint Jávor Pál. Az ő irányítása alatt az eddig is jól menő szálloda szinte szárnyakra kapott, és Budapest legelőkelőbb hoteljává vált. Talán csak a Hilton vetekedhetett velünk. Ebben a teljesítményben persze az is részt játszott, hogy ő végre úgy bánt bárkivel, a legegyszerűbb szobalánnyal vagy boy-jal is, mintha emberi lények lennénk, nem csatornába való hulladékok.

Időközben beköszöntött a november. Eleinte csak esőt hozott, zord fellegeket, aztán egy nap a fekete felhőkből hullani kezdett a tél nagy áldott ígérete, a hó. Magával hozta a karácsony igézetét, az ünnepre való lázas készülődést, és magával hozta Zsanettet is, aki hűségesen gondoskodott róla, hogy ne zuhanjak magam alá a Joseph iránti fájó vágyakozásban. Elcipelt magával mindenhová, ahová csak lehetett, moziba, színházba, kávézóba, vagy csak ajándékbeszerző körútra. Ha már lejártuk a lábunkat is, akkor csak feljött hozzám, forralt bort készítettünk, és hűségesen elviselte, hogy századszor is szétbőgtem a szemem, miközben kétségbeesve markolásztam magamon Joseph pólóját – amit az ágyamba csempészett búcsúajándék gyanánt – mintha csak az eredeti tulajdonosát kerestem volna benne.

Így múlt el a november… hogy lassan belépjünk a csodák, és az ígéretek hónapjába, a decemberbe.

*****

- Nem Zsani, most mondom el századszor. Azóta sem hallottam felőle – tettem le a takarító eszközöket a helyükre, aztán elsétáltunk az öltöző felé, ahol azonnal az egyik padra roskadtam. – Leszakad a lábam – sziszegtem.

- Ja, az enyém is, de ne terelj – csóválta a fejét Zsani. – Elmúlt majdnem négy hónap. Nem hiszem el, hogy az a szemétláda még csak fel sem hívott. Sem egy üzenet, semmi a világon?

- Semmi – ráztam a fejem. – De azt hiszem, ezt a szívem mélyén mindig is sejtettem. Talán szeretett… de most őszintén, szerinted meddig fog emlékezni egy olyan lányra, mint én? Minden ujjára akad száz. Azóta már nyilván akadt is – morogtam keserűen.

- Te meg minden nap kibőgöd a szemed utána, még azóta is – vágta a kezét Zsanett csípőre. – Megmondom én neked, mik a férfiak. Mind önző, szemét, és….

- Jó, én is tudom – emeltem fel a kezem, hogy megállítsam a szóözönt, majd öltözni kezdtem. – Nem számít. Karácsonyra hazamegyek, és anyám isteni halászléje majd meggyógyítja az összetört szívemet.

- Egy ma esti piálás is jó kezdet lenne – fordult felém Zsani. – Beülhetnénk valahová. Csak egy fél órára.

- Vásárolnom kell hazafelé, meg postára mennem – morogtam. – Reggel már megint be volt dobva valami a postaládámba. Biztos valami hülye sárga csekk. Meg sem néztem, csak belegyűrtem a táskába.

- Meg sem szoktad nézni, mit kaptál? – vigyorgott Zsanett.

- De igen, csak nem korán reggel, mikor a világítás ellenére sem látok semmit a lépcsőházban, mert még nem nyíltak ki a szemeim – vágtam vissza, aztán belekotortam a táskába, és mikor kihúztam a borítékot, a lábaim olyan remegésbe fogtak, hogy azonnal vissza kellett ülnöm a padra.

- Mi az? – hökkent meg Zsanett. – Mi van, Andrea? Úristen, halál sápadt vagy. Mi a….?

Nem tudtam megszólalni, csak némán felé nyújtottam a borítékot, és mikor meglátta a feladót, leesett az álla.

- Joseph…  - meregette a szemeit. – Andrea, nyisd már ki! Gyorsan, mert esküszöm, beleőrülök a kíváncsiságba!

Visszavettem a kis papírlapot, aztán felnyitottam. Egy levél hullott a kezembe, és egy Londonba szóló repülőjegy.

„Andrea… bocsáss meg, hogy nem jelentkeztem. Magyarázkodhatnék, de nem lenne értelme. Őszinte leszek: igyekeztem téged kiverni a fejemből. Hónapokig próbálkoztam, de hiába. Nem tudlak elfelejteni. Képtelen vagyok felejteni egy budapesti lányt, aki azt hiszem, úgy megőrjítette a fejem és a szívem, ahogy még talán senki más sem.

Megígértem, hogy megkereslek, és látod, állom a szavam. Hiányzol Andrea, annyira, hogy azt el sem tudod képzelni. Én sem hittem, hogy majd ennyire fogsz.

A karácsonyt itthon töltöm Londonban. Látogass meg kérlek. Nagyon várlak. Lesz együtt csodás két hetünk… ha te is akarod. Remélem, hogy igen.

JoMo”

- Beszarás – lehelte Zsani, mikor lefordítottam a levelet. – Meghív magához. Oké, visszavonok mindent, amit róla mondtam. Te, ez halálosan beléd van esve. Atyám, lehet, hogy még feleségül is vesz! – lendült bele barátnőm a fantázia birodalmába. – Ugye elmész hozzá?

Csak ültem, néma csendben. Túl sok minden kavargott bennem jelenleg ahhoz, hogy megszólaljak.

- Zsani… kérlek, állítsd le egy percre a kereplődet – mondtam csendesen. – Azt hiszem, most egyedül kell lennem. El akarom dönteni, mit is szeretnék valójában – vettem magamra a kabátomat, sapkámat. – Holnap úgyis megtudod, hogy döntöttem.

Zsanett megértően elhallgatott. Csak a tekintete üzente felém, hogy egy komplett elmebetegnek tart.

- Hát jó – adta meg végül magát. – De holnap mindenről, de mindenről beszámolsz!

Igent biccentettem. Előre láttam magam előtt Zsani másnapi reakcióját.

*****

Már besötétedett. Égtek a városban a lámpák, és a karácsonyi fények. Minden a boldog ünnepek ígéretét hordta magában, mintha csak a karácsony jótékony, áldott takarója melegítette volna a világot.

Lesétáltam a Duna-partra, a víz mellé,  kezemben szorongatva még most is Joseph levelét, és a repülőjegyet. Hallottam hátam mögül a forgalom hangját, az emberek zaját, mégis olyan volt, mintha egyedül álltam volna a világban.

Mit tegyek? Utazzam el? A szívem azt válaszolta, hogy igen. Joseph gondolt rám. És beváltotta az ígéretét. Igen, jár nekem a szerelem. És neki is jár, hogy megadjam neki a boldogságot.

Tényleg utazzam el? Megkérdeztem magamtól újra. Ezúttal az eszem adta meg rá a választ. Két hét… két hét boldogság. Mindössze erről szól az egész. És aztán? Én visszatérek ide… ő a saját világába. És megkezdődik újra a kínkeserves, könnyekkel teli feledés. Két hét a boldogság. Vajon megéri?

Hátam mögött, a Duna-sétányon karácsonyi bazárosok sora állt. Sült gesztenye illatát hozta felém a téli szél… aztán valahol, valakinél rádió kattant, és egy régi, keserédes muzsika hangja hatolt el hozzám.

https://www.youtube.com/watch?v=2Wtb4mQNvgU

Szinte nem is éreztem, ahogy a forró könnycseppek utat találtak arcomon, ahogy darabokra téptem Joseph levelét, és a repülőjegyet. Fájni fog neki… nagyon fájni. Úgy, ahogyan nekem fáj. De ez a szerelem reménytelen…

Lehajoltam, és belemártottam kezem a jéghideg vizbe. Némán zokogva figyeltem, ahogy a sodrás elviszi kezemből a papírfoszlányokat. Nemsokára eltűntek szemem elől a téli sötétségben.

Felkeltem, és ebben a pillanatban haltam meg lelkileg. Némán megszemléltem a kezem. A Duna vizétől piszkos hártya maradt a tenyeremen.

Vége

"Ez lett a vesztünk..." 19. fejezet

Ébren voltam ugyan, de még csukott szemmel heverésztem, és ebben a lusta, félkómás állapotban is jól elmosolyogtam a másik párnáról érkező egyenletes, mély szuszogáson, amit néha meg-megszakított egy halk nyögés, mintha Joseph az éjszakánkat álmodta volna éppen újra magában.

Megdörgöltem a szemeimet, aztán szaporán hunyorogtam a beáramló napsütésben. A redőnyt menetrendszerűen elfelejtettem lehúzni, és minden reggel a szobába beragyogó fény ébreszt. Most viszont a legkevésbé sem bántam. Ritka volt, hogy nem kellett sehová sem sietnem, bár ha belegondoltam az okokba, valahogy eltűnt a jókedvem.

Munkanélküli lettem. Tormás tegnap kidobott, mint egy rongyot. Persze, ott volt a rendőrségi feljelentés… tudtam, hogy Gábor és Zsanett komolyan gondolták, amit mondtak, és mellszélességgel állnak mellettem. De ez mit sem változtat azon, hogy az eljövendő hetekben a nyakamba vehetem a várost, ha nem akarok nemsokára a hidak alatt kuporogni, és konténerből kajálni. És ami azt illeti, lelkifurdalásom is volt. Soha, egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy Tormás Zsanival is erőszakoskodott. Ennyire vak lennék? Vagy a barátnőm tényleg mindig vigyázott rá, hogy ez ne tudódjon ki? Rémes lehetett neki magába fojtani mindazt, amit tudom, hogy szíve szerint elmondott volna. Azt hiszem, sürgősen beszélnem kell majd vele. Lehetőleg még a mai nap folyamán, és sűrű elnézések közepette azt hiszem, ez alkalommal én leszek majd, aki vigasztalni fogja őt.

Mindössze néhány perce voltam ébren, de azt már megállapítottam, hogy nem a legvidámabb gondolatok uralkodtak el rajtam. Ez csak akkor változott meg, mikor megfordultam az ágyban, és ránéztem Josephre.

Szőkés haján meg-megcsillant a napfény, lehunyt szemei néha meg-megrebbentek, nyilván valamit álmodott éppen. Hosszú, seprős szempillái csak még markánsabbá tették az arcát, és magamban felkuncogtam, ahogy álmában megvakarta állát, és hallottam a borosták sercegését az ujjai alatt. Meztelen felsőteste kilátszott a takaró alól, és olyan ingerlő volt a látvány, hogy nem tudtam uralkodni magamon, odahajoltam, és megcsókoltam a mellei közti apró, szőke göndör fürtöt, majd felültem, egy jóleső nyújtózással. Mindennél jobban szükségem volt egy kávéra.

Kidugtam a lábam a takaró alól – ellenállva a kísértésnek, hogy alá kukkolva ne csak JoMo felsőtestét vegyem szemügyre – de felkelni már nem tudtam, mert egy kéz kinyúlt, és visszarántott az ágyba úgy, hogy a fejem jókorát huppant a párnán.

- Hová sietsz ennyire? – dünnyögte Joseph álmosan, félig felnyitva a szemeit. – Ennyire szabadulnál tőlem?

- Jó reggelt – vigyorogtam rá szélesen, mikor végre hajlandó volt ténylegesen is magához térni, és kék szemei már éberen, bár kissé csipásan villogtak felém. – Gondoltam kiszolgállak, és ma reggel ágyba kapod a kávét. De ha ellenvetésed van… - sóhajtottam színpadiasan, és megvonva vállam úgy terültem el mellette, mint az Alföld.

- Akkor azt hiszem, elkéstem – dörzsölte ki Joseph az álom összes jelét már a szeméből és az ábrázatáról. – Én akartam a reggelidet ágyba hozni. Ritkán kaphatsz ilyen kiszolgálást. Vagy talán más miatt menekültél? – nyomta az orrát a nyakamba, és nagyot szippantott a bőröm illatából.

- Nem menekülök előled – mosolyogtam, és megsimogattam a haját. – Sőt, legszívesebben veled maradnék… amíg csak lehet, vagy amíg rám nem unsz – tettem hozzá, és halkan felsóhajtottam. Volt valami, amire eddig nem gondoltam. Jelenleg Joseph maradt az egyetlen kapaszkodó az életemben. De ki tudja, hogy még meddig?

- Hé… - fogta meg JoMo az arcomat gyengéden, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat. – Most ne gondolj rossz dolgokra. Csak szépre, és jóra. Például a múlt éjszakánkra. Feltéve persze, ha azt a jó dolgok közé sorolod.

- Naná, hogy oda sorolom – nevettem el magam. – Nem jártak még sokan az ágyamban, az tény, és nincs túl sok tapasztalatom, de az kétségen kívüli Mr. Morgan, hogy ön a Nr. 1.

- Ez a beszéd – vigyorgott rám Joseph is, és megcsókolt. – Hagyjuk azt a kávét. Van jobb ötletem is – siklott le a mellem felé, de csak jelentőségteljesen megköszörültem a torkomat.

- Mi az? – kapta fel a fejét értetlenül. – Nem akarod?

- Dehogynem – nyugtattam meg. – Csak tudod… azt hiszem, a fürdőbe is ki kéne engedned. Méghozzá gyorsan.

- Aztán minek? – vigyorgott Joseph, és kegyetlenül megfogta a két csuklómat, hogy szinte mozdulatlanságra kárhoztatva az ágyhoz szegezzen.

- Ne már… - kerekedtek ki a szemeim. – Nekem sürgős… ne légy már ilyen szemét. JoMo… bepisilek! – vinnyogtam egyre kétségbeesettebben, mígnem hangos nevetéssel el nem engedett, és hahotázva nézte, ahogy gyorsan kipattantam az ágyból.

- Ez még bosszúért kiált! – fenyegettem meg tréfásan, és gyorsan elslisszoltam a fürdő irányába. Ciki lett volna, ha előtte ér egy babakori baleset….

*****

- Ezt meg tudnám szokni – szippantottam bele a levegőbe mikor felfrissülve, megfésülködve és fogmosás után kimásztam a fürdőből, és a konyha felé vettem az irányt. A kávé illata összekeveredett a tükörtojás és sült bacon illatával, a gyomrom pedig tiszteletlenül hatalmasat kordult.

- Ha valaha befejeznéd a színészkedést, menj szakácsnak. Tényleg profi vagy. Ajánlhatnék más munkakört is, amihez nagyon értesz, de félő, hogy iszonyú féltékeny lennék – simultam Joseph karjába mikor odalépett, és megölelt.

- Csodálatos voltál az éjjel – suttogtam halkan, és fülig pirulva. Nem nagyon szoktam hozzá, hogy kimondjak egy ilyen dolgot egy férfinak…

- Te sem panaszkodhatsz – jött a jókedvű válasz. – Olyan helyeken is harapdáltál, ahol nem túl illendő. Nézd meg a nyomait… - húzta magán félre kissé a bokszert, és kivillanó férfiassága nyomán a fejem még inkább vörösbe öltözött, amit ő persze kaján vigyorral díjazott.

- Pofátlan alak – csóváltam a fejem, és kiöntöttem a kávét magamnak, de igencsak reszkető kezekkel. – Mi lesz a mai programod?

- Semmi különös – vonogatta a vállát Joseph. – Felvettünk pár jelenetet, néztünk néhány helyszínt. Ennyi volt az én munkám. Most összeül a stáb, költségvetést csinálnak, gondolkodnak, osztanak-szoroznak…. Oda én nem kellek. Ergo, ma szabad vagyok, és csak a tiéd.

- Irigyellek – sóhajtottam. – Azt hiszem, nekem ma a nyakamba kell vennem a várost. Talán te elfelejtetted tegnap óta, hogy munkanélküli vagyok. Sajna, én nem tudom ezt a tényt kiverni a fejemből. És mivel nem vagyok jólmenő színész, muszáj lesz munka után talpalnom. Nem akarok éhen halni. És Zsanettal is beszélnem kellene, bár azt csak este. Ő már nyilván dolgozik – szontyolodtam el kissé. A fenébe Tormással, azzal a mocskos, gusztustalan döggel. Nem elég, hogy letámadott, de miatta nincs munkám.

- Nem ér rá ez holnapig? – kérdezte Joseph kedvesen. – Töltsd velem ezt a mai napot. Mindketten szabadok vagyunk, és van ráérő időnk. Holnap ki tudja, mi lesz már. Kérlek Andrea… csak ezt a napot – mormolta a fülembe, és mintegy nyomaték gyanánt teleszórta apró csókokkal a nyakam.

- Oké – lihegtem. Nem kellett sok mindent tennie a meggyőzésemhez. – Veled maradok… és ha ezt tovább folytatod, akkor nemsokára alighanem rajtad is – nyeltem hatalmasat, ahogy megéreztem testemben az ébredő vágyat.

- Ez a beszéd – morrant Joseph egyet, mint egy türelmetlen medve, majd egy mozdulattal a konyhaasztalra emelt. Két lábam közé állt, és miközben folyamatosan szította bennem egyre magasabbra a vágy tüzét ajkával és ujjaival, megérezhettem, hogy az ő teste is vággyal telik meg.

- JoMo… - nyögdécseltem, ahogy szájával rátalált a mellemre, és igyekeztem lefelé tapogatózni, hogy végigsimítsak hasa kockáin, egészen a már félkemény izgalmáig…. De ekkor megcsörrent a telefonja. Hangosan, erőszakosan, és mindketten felkaptuk a fejünket a kitartó próbálkozásra.

- Nem érdekel – dünnyögte Joseph, visszatérve az előbbi tevékenységéhez. – Majd elhallgat – tette még hozzá, és igaza is lett. A kis készülék elnémult, és már-már megkönnyebbülten felsóhajtottam, mikor a rejtélyes hívó újra próbálkozni kezdett. Aztán újra, és újra, és újra… úgy tűnt, addig nem adja fel, míg választ nem kap.

- A büdös, rohadt életbe! – káromkodta el magát Joseph meglehetősen mérgesen, aztán eltűnt a háló irányába. A telefon csörgése abbamaradt, helyette fojtott mormogást hallottam, de a szavakat képtelen voltam kivenni. Nagy sóhajjal lekászálódtam az asztalról. Úgy tűnik, a reggeli mámor lehetősége elillant, „hála” érte a telefonos zaklatónak.

Épp narancslét bányásztam elő a hűtőből, mikor megjelent Joseph, és néma csendben letette a telefonját a konyhaszekrényre. Az arca sápadt volt, és leírhatatlan rosszkedv uralkodott rajta.

- Mi történt? – kérdeztem kissé ijedten. A puszta pillantás is elég volt annak a felméréséhez, hogy valami rossz hír érkezhetett. De hogy ennyire rossz, azt egészen egyszerűen nem is sejtettem.

- A lehető legrosszabb történt – nézett Joseph a szemembe. – A producerem hívott. Andrea… holnap este elhagyjuk Budapestet. Holnap este visszarepülünk Londonba.

Vége

Befejező rész következik. 

"Ez lett a vesztünk..." 18. fejezet

Még akkor is reszkettem, mint a nyárfalevél, mikor odaborultam Joseph mellkasára, és lehunytam a szemem, ahogy éreztem erős karjait a testem körül. Néhány könnycsepp is kiperdült a szememből, és fogaimat összepréselve igyekeztem visszafojtani a zokogást. Igaz, a könnyek nagy része már nem szólt másnak, csak az áldott megkönnyebbülésnek.

- Andrea… - suttogta Joseph döbbenten, és – nagy bánatomra – kissé eltolt magától, hogy végigmérje tépett fizimiskámat. Az arca ijesztően sápadt volt, a szemeiben pedig olyan tűz lobogott, amit még talán sosem láttam az együtt töltött hetek alatt. – Mit tett veled az az állat? Meg……? – hallgatott el, de kimondatlanul is értettem a kérdését.

- Nem… - motyogtam zavartan. – Nem volt rá ideje. Tökön rúgtam – tettem hozzá már kissé büszkébben, mire Joseph arcán átsuhant egy apró mosoly, aztán szeme eltévedt valamerre a vállam fölött, és olyan sötét harag gyúlt az arcán, hogy azt vártam, villámokkal fog lesújtani, mint Zeusz.

Magam is hátraperdültem, és belém fagyott a vér. Az recepció előcsarnokában ugyanis Tormás László közeledett felénk. A ruházatát már rendbe hozta, a képe viszont vörös volt, mint a paradicsom, nyilván a dühtől, és a rohanástól. De arcára már kiült a szokásos talpnyaló mosoly, aminek láttán úgy éreztem, hogy azonnal oldalra tántorodom, és lehányom a dekorációnak kitett afrikai pálmát.

- Mr. Morgan – fuvolázta Tormás azon a behízelgő hangon, ahogy a vendégekhez beszélni szokott, de a pillantása kétséget sem hagyott afelől, hogy a kínok kínját kívánja mindkettőnknek. – Bocsásson meg, de beszédem van a hölggyel – fordult felém, én pedig igyekeztem eltűnni Joseph háta mögött. Egyszerűen azt is kinéztem Tormásból, hogy itt, JoMo és Gábor szeme láttára ront nekem, és tépi le a ruháimat.

- Andrea, ki vagy rúgva – vetette oda Tormás olyan módon, mintha egy kóbor kutyát rúgna arrébb az útjából, aztán ráemelte tekintetét Josephre. – Mr. Morgan… természetesen Ön továbbra is hotel nagyvonalú vendégszeretetét élvezi nálunk – hajolt meg kissé, mint egy lakáj. – És ha most megbocsát, sürgős dolgom van – fordított hátat, de még egy lépést sem tehetett, mikor Joseph mély hangja megállította.

- Egy pillanatra még, Mr. Tormas – szólt és indult a férfi után. Az ő arcát nem láttam, csak a sarkon forduló Tormásét, amin a másodperc törtrésze alatt felvillant, és rá is fagyott a megértés, és a félelem.

Joseph ökle lesújtott, egyenesen Tormás húsos arcának közepébe. Talán csak képzeltem, hogy hallom az orrcsont eltörését jelző halk reccsenést. Egy biztos: Tormás összecsuklott, mint egy rongybaba, és a földön fekve törölgette a bőven ömlő vért a képéről.

- Azt hiszem, ennyivel tartoztam Önnek Andrea nevében is – köpött még egyet Joseph, majd visszasétált hozzám, és újra a karjaiba kapott. – És még mielőtt kirúghatná, közlöm, hogy Andrea mond fel. Egy percig sem dolgozik olyan helyen tovább, ahol egy ekkora patkány a főnök.

- Szóval így állunk? – lihegte Tormás a földről. Az eséstől összekócolódott a mindig lenyalt, olajos haja, és az inge is kicsúszott félig a nadrágjából. Lassan feltápászkodott, és mostani zilált mivoltában, véres arcával egyenesen egy elmebeteg benyomását keltette. Ami talán valójában mindig is volt, legalább valahol a lelke legmélyén.

- Feljelentem magát! – rikácsolta őrülten, Joseph felé bökve ujjával. – Meg a drágalátos kurváját is! – mutatott immár felém. – Testi sértés! Súlyos testi sértés a hotel aligazgatója ellen! És tanúm is van rá! – fordult segélykérő pillantással Gábor felé, aki eddig bambán, mit sem értve nézte az előtte kibontakozó drámát. Arcára rá volt írva, hogy meg van róla győződve, hogy minimum álmodik.

- Tanú? – kérdezte aztán lassan, mint aki most ébred, és szemöldökráncolva meredt a jelenet triójára, ami engem, JoMo-t, és Tormást foglalta magában. Aztán láthatóan megértett mindent, kimondatlanul is, mert barna szemében meleg fény villant fel.

- Nem láttam én az égvilágon semmit – ingatta a fejét mély meggyőződéssel, aztán cinkosan hunyorított rám, én pedig ennek láttán legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, hogy kiosszak neki egy hálapuszit. Egyedül azért nem tettem, mert a történtek túl gyorsan peregtek, másrészt féltem, hogy Joseph következőnek őt üti majd le.

- Az aligazgató úr lejött a lépcsőkön, és véletlenül elbotlott – vont vállat Gábor. – Előfordul az ilyesmi.

- Maga… maga… - lihegte Tormás immár lila fejjel, felfogva Gábor szavainak jelentését – KI VAN RÚGVA! TAKARODJON INNEN MAGA IS, MOST AZONNAL! FELJELENTEM! FELJELENTEK MINDENKIT! – visította mint a malac.

- Azt nem ajánlanám – ingatta Gábor a fejét, míg Joseph kérdőn nézett rám, mert mit sem értett az immár magyarul zajló jelenetből, de csak egy szemvillanással jeleztem, hogy várjon egy keveset.

- Tudja Uram, régen nézem én itt már a maga disznóságait – folytatta Gábor csevegő hangon, úgy támaszkodott a recepció pultjára, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. – Feljelenthet mindannyiunkat, de a tanúvallomásaink alapján semmi nem fog a jegyzőkönyvekbe kerülni, csak a maga ügyetlenségéből származó esés, és baleset. Ugyanakkor úgy vélem Andrea hosszasan tudna mesélni arról, hogy mit is akart művelni vele az irodájában… vagy akárhol másutt.

- Ugyan ki hinne egy iskolázatlan, művelt kis cselédnek? – köpte Tormás a szavakat, a porba sújtva vele mindenkit, aki „alsóbbrendűnek” számított nála. – Egy ilyen vádat bizonyítani is kell!

- Az nem lesz nehéz – hangzott egy női hang Gábor háta mögött, és egyöntetűen kaptuk oda a pillantásunkat. Zsani állt ott, kissé sápadtan és ijedten, de komor elhatározás csendült ki a hangjából. – Tudja Tormás úr, azt hiszem, én is bőven tudnék mesélni a rendőrségnek.

- Én is – csatlakozott hozzá egy másik kolléganőm, Vadas Kati. – Nem te vagy az egyetlen, Andrea – pislogott aztán felém. – De te vagy az egyetlen, akinek volt bátorsága meg is védeni magát az ellen a disznó ellen.

Ha valamire, hát erre a fordulatra Tormás aztán végképp nem számított. Szája tátva maradt, és most egyenesen egy katedrális vízköpőjére emlékeztetett. Egy véres vízköpőre. Aztán sarkon fordult, és  - mintegy beismerve ezzel a vereség tényét – futva indult vissza az irodája felé.

- Én… én nem is tudom… - hebegtem zavartan, Gábor, Zsani és Kati között járatva a tekintetemet. Egyszerre akartam elmondani, hogy mennyire sajnálom, amin nekik is át kellett menniük, és köszönetet rebegni azért, hogy kiálltak mellettem. De egyszerűen képtelen voltam a szavakat megfogalmazni, igyekeztem hát a tekintetemmel mindezt megüzenni mindhármójuknak, és alighanem mind meg is értették a kimondatlant.

- Bármikor, Andrea – mosolygott rám Gábor. – Majd legfeljebb együtt ácsorgunk a Munkaügyi kirendeltségen. Mondjuk úgy, hogy céges buli lesz – vigyorgott rám, majd barátságosan biccentett Joseph felé, aki ugyan egy szót sem értett az elmúlt percekből, de a lelke mélyén mégis felfogta a történtek jelentőségét.

- Most már hazavihetlek? – szólalt meg, még mielőtt bárki más közbevághatott volna. – Pihenned kell. Rémesen festesz.

- Te aztán mindig tudod, hogy vegyél le a lábáról egy nőt a bókjaiddal – mosolyogtam rá, és bólintottam. – Igen. Azt hiszem, nagyon szeretnék hazamenni.

- Gyere – fogta meg a kezem, és egy barátságos intéssel búcsúzott Gábortól és a lányoktól.

- Zsani, Kati… imádlak titeket – mondtam elmenőben.

- Ezt majd akkor se felejtsd el, mikor részletes beszámolót kérek a mai éjszakádról – kacsintott rám vigyorogva Zsanett, aztán leterelte Katit, vissza a szobalányok pihenőszobája felé. Még távolodva hallottam a hangjukat, és a szemem az égnek emeltem a puszta gondolatra is, hogy Kati még most frissiben értesül mindenről, ami köztem és Joseph között történt.

A fene tudja miért, de ezt a legkevésbé sem bántam.

*****

- Azt hiszem, le kéne zuhanyoznom – dünnyögtem Josephnek, aki úgy támogatott a lakásig, mintha lábadozó beteg lennék. – Tényleg nagyon drága vagy, de meg tudok állni a lábamon – sóhajtottam kissé türelmetlenül, mikor jószerével a karjaiban vitt át a küszöbön. – Csak tusolni szeretnék. Mocskosnak érzem magam.

- Jó, persze – adta meg magát Joseph, beletúrva a szőke hajába. – Én itt megvárlak – mutatott fejével a nappali foteljára.

Felágaskodtam egy gyors csókra, aztán berohantam a fürdőbe. A ruháimat a szennyeskosárba vágtam, majd beálltam a forró vízsugár alá, és úgy csutakoltam magam, mintha a bőröm is le akarnám mosni magamról. Szinte égtek Tormás érintésének nyomai a testemen, és noha küzdöttem ellene, az elmúlt óra történései újra és újra megjelentek lelki szemeim előtt. Ahogy rám nézett… ahogy harcolt velem… az állatias vágy a zsíros, vörös arcon… és nem volt megállás, kiugrottam a zuhany alól, hogy a wc fölé görnyedve kiadjak magamból mindent. Igaz, kissé jobban is éreztem magam ezután. Mintha nemcsak kívülről, de belülről is rám fért volna egy tisztálkodás.

Fürdőköpenybe bújtam, kikeféltem a nyirkos hajamat, és egy alapos fogmosás után kisétáltam a nappaliba.

- Hát itt vagy – lépett hozzám Joseph, és a következő másodpercben máris magához ölelt, úgy, ahogyan a hotelban is tette. Szerelmesen, féltőn, óvón, én pedig szinte belesimultam a bőrébe. Éreztem a bőre, és a dezodora illatát, ez pedig olyan volt számomra, mint maga a megnyugtató mennyország.

- Tessék, idd ezt meg – nyomta kezembe a poharat, amiben valami zöld folyadék lötyögött. – Mentalikőr. Ezt találtam a szekrényben csak. Rá kéne szoknod, hogy tarts valami tisztességes piát is itthon, de csak ezt a női löttyöt – csóválta a fejét, de a szemében mosoly ragyogott.

- A csajos estékhez csak ez illik – motyogtam, és leültem a kanapéra, Joseph pedig mellém ereszkedett. A kezem még most sem engedte el, én pedig titokban nagyon örültem ennek.

- Fel nem foghatom, hogy menekültél meg. Sokkal erősebb nálad – mondta aztán Joseph váratlanul. – És azt sem foghatom fel, hogy abban a helyzetben hogy volt lelkierőd rá, hogy felhívj engem. Amúgy tényleg tökön rúgtad? – kérdezte látható elégedettséggel.

- Azt hiszem, inkább ösztönös cselekedet volt – gondolkodtam el. – Éreztem a zsebemben a telefont, és látatlanban is tudtam, mit kell megnyomni ahhoz, hogy elérjelek. És igen, tényleg tökön rúgtam – biccentettem nyomatékkal.

- Először nem is tudtam, mit gondoljak – csóválta JoMo a fejét. – Épphogy hozzákezdtünk a vacsorához, megcsörrent a mobilom. Felvettem, de nem szólt bele senki… de hangokat hallottam. Egy férfi hangját… aztán a te sikoltásodat. Felismerem a hangodat ezer közül is. Nem tudtam, miféle helyzetben vagy, de hogy bajban, azt igen. Bocsánatot kértem, felugrottam az asztaltól, és már rohantam is. De azt hiszem, hogy még így is késve érkeztem volna, ha te nem vagy ennyire rátermett.

- És Gábor? – kérdeztem. – Miért kiabáltál vele?

- Mert kerestelek, és fogalmam sem volt róla, hogy a hotelban vagy-e még. Abban a pillanatban közölte, hogy Tormással tűntél el az irodája felé, mikor megjelentél tépetten, és rémülten. A fenébe is Andrea, a frászt kaptam, hogy valami bajod történik, és én nem tudok segíteni neked! – túrt újra a hajába. – Egyszerűen nem tudtam volna elviselni, ha történt volna valami helyrehozhatatlan. Ahhoz azt hiszem, túlságosan is… - hallgatott el.

- Mondd ki – kértem kedvesen. – Kérlek, csak egyszer legalább… mondd ki.

- Túlságosan is szeretlek – nézett Joseph a szemembe, és megcsókolt.

Ez volt az a pillanat, amiért megérte. Megérte az elmúlt néhány hét, az átkozott ma este, és minden baj, bánat és bosszúság, amit okoztunk egymásnak. Mintha egy hosszú, hosszú utat kellett volna végigjárni, annak minden buktatójával egyetemben, hogy megérkezzünk az édes végeredményhez.

- Na és most mi lesz? – kérdezte aztán Joseph, levegő után kapkodva, mikor elvált tőlem.

- Úgy értem, veled és velem. Meg a munkáddal, Tormással, és a kollégáiddal. Igaz is, úgy érzem, nekik még tartozom egy hatalmas köszönettel.

- Nem tudom, mi lesz – vallottam be. – De jelenleg nem is érdekel. Most csak te érdekelsz – pislogtam Josephre.

- Andrea, ha így nézel rám, annak tudod, mi lesz a vége – korholt játékosan JoMo. – És a ma estére való tekintettel, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, ha berángatnálak a hálószobába.

- Szerintem meg a legjobb ötlet lenne a világon, Mr. Morgan – mosolyogtam, és ezt hallva már Joseph sem fogta vissza magát. Csak nevetett a halk visításomon, mikor váratlanul az ölébe kapott, és megindult velem a belső szoba irányába.

Vége

Folyt. Köv.