BUÉK!

Minden kedves olvasómnak és látogatónak kívánok békés, boldog, örömökben teli boldog új évet! :)

Ments meg engem! 6. fejezet

Délután volt már, könnyű, tavaszi illatú délután. A ház előtt álló akácok illata édesítette meg a levegőt, a nap pedig már-már lassan búcsúzni készült, ennek ellenére még mindig világosság volt odakinn. A tél utolsó nyoma is már régen eltűnt, igazi május uralkodott a tájon, és lassan ígérte a kíméletlenül forró, mégis olyannyira vágyott nyarat. Az utcákat lassan ellepték a mind rövidebb ruhás lányok, a feszülős pólóban rohangáló fiúk, és a nevetve játszó gyerekek.

Egyedül én voltam besavanyodva a lakásba, mint egy adag ecetes uborka. Ám ennek jelenleg nem a szerelmi bánat vagy keserűség volt az oka, hanem a munka. A ma este ugyanis – ahogy a többi is mostanában - az íróasztalomnál talált a szobámban. Papírokkal körültornyozva üldögéltem, és még az sem tűnt fel, hogy lassan kihűlt a vacsorára rendelt pizzám.

Négy papírtorony. Mind a négy egy-egy embert jelentett. Mind a négy a betegem társa volt az utazása folytán, mind a négy önkéntes volt egy segélyközpontnál. Mind a négy megjárta Mianmart, és az elmúlt hónapban magát az életre kelt poklot is. Mellette négy orvosi jelentés, amiben az állt, hogy az emberek akár életre szóló lelki sérüléseket is szerezhettek ezekben a hetekben. Négy faxolt papír, a négy kiszabadult túsz egy-egy rövid vallomásával. Volt, aki a megkeresésemre mindössze néhány mondatot mesélt. Volt, akinek a „vallomása” két oldalra rúgott. Az elmúlt napjaimat – főként az estéimet – ezeknek a papíroknak a beszerzésével töltöttem. Beszéltem a másik négy volt túsz orvosaival, és – mint említettem – magukkal a páciensekkel is. Ők valahogy közlékenyebbek voltak, mint az én betegem. Gillies az elmúlt néhány napban még mindig olyan volt, mint egy lakattal bezárt, titkos napló. El lehetett beszélgetni vele bármiről, a munkájáról, könyvekről, a baseball ligáról, de amint kérdéseimmel ingoványos talajra tévedtem azonnal elhallgatott, és az érdeklődésemet következetesen néhány órás totális némasággal honorálta.

Olyannyira belemerültem a munkába, hogy csak akkor kaptam fel a fejemet, mikor a falióra méltóságteljes kongással elütötte az este hetet. Hátralöktem magam a gurulós székkel, és úgy döntöttem, mára elég volt. Egy kád forró vízre vágytam, és arra, meg megegyem végre a vacsorámat. Épp jólesően nyújtóztam, mikor felberregett a bejárati ajtó csengője.

Csodálkozva siettem ki az ajtóhoz. Greta ma Derekkel volt vacsorázni, más vendéget meg nem vártam. Fogalmam sem volt róla, ki lehet a váratlan látogató. Amikor viszont kinyitottam az ajtót, leesett az állam.

- Dr. Patrícia Novak? – kérdezte a hosszú, barna hajú nő a küszöbömön. Azonnal felismertem. Őt láttam telefonálni a kórházban. Ő jött ki a betegem szobájából. Ő Daniel Gillies felesége. Hogy is hívják?

- Nyilván nem ismer engem… Rachael Leigh Cook vagyok – nyújtott kezet még mindig a küszöbön állva.  - Bocsásson meg, hogy csak így önre törtem, de…

- Üdv – ráztam meg a kezét, ügyesen eltitkolva, hogy nem épp a legjobbkor zavar, majd félreálltam az ajtóból.  A kíváncsiságom a végén felülkerekedett, legyőzve a vágyat, hogy közöljem, ma már nincs szándékomban vendégeket fogadni. – Nem számít. Épp végeztem a munkámmal. Fáradjon be – tessékeltem beljebb, és bevezettem a szobába.

- Egy kávét? Üdítőt? Vagy erősebbet? – kérdeztem meg jó vendéglátó módjára, közben már kifúrta az oldalamat a kíváncsiság, hogy vajon miért jött el hozzám ez a nő. – Remélem nem zavarja, hogy nem orvosi köpenyben lát – mutattam végig önmagamon, a kényelmes melegítőnadrágomon és a rajtam lötyögő túlméretezett Kiss pólón.

- Én tartozom bocsánatkéréssel, hogy csak így ideállítottam. És köszönöm, de nem kérek semmit – rázta meg a fejét Rachael, majd leült a kanapéra mikor hellyel kínáltam. – Nem fogom sokáig rabolni az idejét, ígérem. De szerettem volna beszélni Önnel, amilyen gyorsan lehet. Méghozzá személyesen. A kórházban napok óta nem érem el.

- Általában az Ön férje mellett vagyok. Ha végeztem, hazahozom a papírmunkát – adtam választ. – Miben lehetek a segítségére? A férje állapotára kíváncsi nyilván – dőltem hátra a fotelban.

- Nos, részben igen – biccentett Rachael, és nem tudtam nem észrevenni, hogy meglehetősen idegesen gyűrögeti a kezében tartott táska fülét. – Ugyanakkor úgy érzem, segítek Önnek azzal, ha elmondok valamit, amit Dan nyilván nem tett meg. Vagy mégis? – fürkészte az arcomat kíváncsian, ugyanakkor látható zavarban.

- Miről beszél? – vontam össze a szemöldökömet. – Nézze, az igazság az, hogy túl sok témát nem tudok érinteni Mr. Gilliessel. Autók, sport, a munkája, és teljesen átlagos, hétköznapi témák. Ennyire szorítkozik társalgás terén – tártam szét a karjaimat. – De ha Ön tud számomra bármilyen információval szolgálni, ami segíthet, akkor szívesen hallgatom.

- Megengedné, hogy előbb én tegyek fel egy kérdést? – kérdezte Rachael, miközben már csaknem szétszaggatta a táskája fülét, pedig nem volt könnyű, lévén hogy az bőrből készült.

- Természetesen – biccentettem. – Amennyiben a válaszom nem sérti az orvosi titoktartás kötelességét.

- Előttem is? A férjemről van szó!  – kérdezett vissza Rachael, és kissé mintha felhúzta volna finom metszésű orrát.

- Bocsásson meg, de igen – mosolyogtam kedvesen. – Szóval, mit szeretett volna kérdezni?

- Kérem, legyen velem teljesen őszinte. Milyen állapotban van a férjem? – hangzott el a rövid mondat, egy tornádóra való sóhajtás kíséretében.

Megvakargattam az orrom hegyét. Erre a kérdésre aztán végképp nem létezett könnyű válasz. Olyan pedig, ami könnyű és egyben őszinte is, végképp nem létezett.

- Tudja Mrs. Gillies, mi az poszttraumás stressz szindróma? – mondtam végül vontatottan, elgondolkodva. Lehet, hogy egyszerűbb ha a magyarázat felől, és a legelejéről közelítem meg a témát.

- Hallottam már róla, de konkrét orvosi értelemben nem tudom, miben nyilvánul meg – nézte az arcomat merően Rachael. A feszültség egyre jobban ült ki a vonásaira.

- Nos, a poszttraumás stressz szindrómát a súlyos stressz által okozott szorongásos kórképek közé soroljuk. A súlyos stressz szorongást, rettegést és a tehetetlenség érzését okozza. A lelki traumát a beteg gyakran átéli, van, hogy főképp álmaiban. Jellemző a szelektív emlékezetkiesés, a beteg nem tud, és nem is akar visszaemlékezni a történtekre. Vagy legalábbis teljesen magába fojtja, és nem beszél róla, amivel önkéntelenül is akadályozza önnön gyógyulását. Továbbá előfordulhatnak dührohamok, sírógörcsök, és teljes szexuális impotencia is – fejeztem be a rögtönzött kiselőadást.

- Impotencia? – kerekedett ki Rachael szeme, és ijedtében szája elé kapta a kezét. Jellemző. Az egészből egyedül ezt volt képes felfogni?

- Ez azt jelenti… azt jelenti, hogy Dan… nem tud majd…? – nyekeregte szaggatottan, mire megráztam a fejem.

- Azt jelenti, hogy akár ez a tünet is felléphet. Nem törvényszerű, minden ember máshogy és máshogy reagál. De még ha fel is lép, a gondos kezelés megszünteti. Ezért vagyok én Mr. Gillies mellett. A testi értelemben vett gyógyulás csak az érme egyik oldala, ez a látványosabb. A kevésbé látványos oldalt én képviselem. Nyugodjon meg. Mindent meg fogok tenni a férjéért, asszonyom.

Beállt némi csend, míg hosszan néztem a nő finom vonású arcát. Ezzel jeleztem, hogy ezúttal rajta a sor. Halljuk, miért is jött ide, mi volt az a fontos mondandója, amiről mindenképpen tudnom kell?

- Ha így áll a dolog, és Dan tényleg nem beszél túl sok mindenről, akkor alighanem arról sem beszélt, amit most el szeretnék mondani Önnek – nézte Rachael a mögöttem lévő falat, majd kínjában a szájába harapott. – Nem is tudom igazán, melyik lenne a jobb verzió. Ha tudna már az igazságról, vagy ha nem. A tény az, Miss Novak, hogy Dan miattam került ilyen helyzetbe. Miattam járta meg a poklot. Dant én űztem el Mianmarba.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 5. fejezet

A csuklómon lévő karóra mutatója éppen a hármas számon állt meg, mikor bekopogtam a kórterem ajtaján, majd beléptem. Önkéntelenül is megcsóváltam a fejem – persze nem ténylegesen, csak a lelkem mélyén – látva Gillies fintorát. Szemmel láthatóan nem nagyon változott meg a véleménye arról, szüksége van-e rám. A pokolba kívánt.

- Az imáim nem nagyon találtak meghallgatásra – dünnyögte. – Remélem tisztában van vele, hogy ha tudnék, akkor felkeltem volna innen, és vagy megszököm, vagy jó alaposan elbújok.

- Biztosíthatom Mr. Gillies, remek beépített kameráink vannak a kórházban. Egykettőre megtaláltuk volna – biztosítottam kedves mosollyal, majd széket húztam az ágya mellé, és leültem.

- Hogy érzi magát? – tettem fel a kérdést. Nem akartam megnézni a lázlapot, azt szerettem volna, ha ő maga mondja el az igazat.

- Egyben – rántott vállat Gillies. – Jobban, mint szombat reggel voltam. Igazából szeretnék már hazamenni, gondolom otthon is lábadozhatnék. De a kollégája, Dr. Mirsa valahogy nem akar kötélnek állni. Pedig jó fiú lennék. Feküdnék, és bevenném a gyógyszereket. Rachel úgysem engedné, hogy elblicceljem a dolgot.

- Rachel a felesége? – érdeklődtem. – Az a kedves arcú, barna hajú hölgy, aki valamelyik nap kisétált innen?

- Pontosan – jött a biccentés. – Eléggé foglalkoztatja az állapotom, annak tükrében, hogy… - hallgatott aztán el, mint aki rájött arra, hogy majdnem olyan dolog csúszott ki a száján, amit nagyon mélyen titokban szeretne tartani. – Hogyhogy nem jegyzetel?

- Miért, kellene? – dőltem hátra a székben. – Csupán egy beszélgetésre jöttem, Mr. Gillies. Nem vagyok titkárnő, és regényíró sem. Látni, hogy még nem volt dolga pszichiáterrel.

- Nem volt rá szükségem. Ahogy most sem – válaszolta a férfi, de nem ellenségesen, mindössze roppant tárgyilagosan. – Nézze, nem akarok udvariatlan lenni, de tényleg rendben vagyok. Itt is – bökött a homlokára.

- Mr. Gillies, nekem ez a munkám. Én ezért kapom a fizetésemet – sóhajtottam. – Ha most elküld, kiveszi a zsebemből a kenyeret. Tőlem hallgathatunk is mélyen, de egy órát akkor is magánál fogok tölteni minden nap. Valamiből nekem is fizetnem kell a lakást, meg az ételt a hűtőmben – mosolyogtam el magam, majd végigfutott a tekintetem az éjjeliszekrényre kitett olvasnivalókon.

- Remélem tudja, hogy ilyenről egy darabig még ne álmodjon – vettem kézbe egy utazási magazint. Piramisok, pálmafák, a következő oldalakon pedig már hó és jég kellették magukat. Kinek-kinek vágyai szerint.

- Sokat utazik egyébként? – puhatolóztam. Noha látszólag egyik kérdésemnek sem volt köze a történtekhez, mégis minden kérdésre adott válaszból reméltem egy-egy apró információt. Valahogy el kell kezdeni, nem ronthatok ajtóstól a házba.

- Az sok mindentől függ, mit ért utazás alatt. A forgatási helyszínek között igen. Jelenleg két sorozatban is dolgozom és játszom – ült fel lassan Gillies az ágyban. – Kanada és Atlanta között ingázom hetente. Messzebbre nem szoktam. Nem is volt rá vágyam, időm meg végképp nem. Ez volt az első utam messzire. Az utolsó is, azt hiszem.

Szerettem volna megkérdezni, most vajon miféle nyomós indok vette rá az utazásra – ráadásul a család nélkül, egy segélyszervezettel – de befogtam a számat. Gyanítottam, hogy azonnal elrontanék mindent.

- Nyilván nem tévedek ha azt mondom, jobban kultiválja a jó időt, mint a havat és a jeget – raktam le a magazint. – Mehetett volna akár északra is. Svédország és Finnország kimondottan gyönyörű tud lenni. Akárcsak Alaszka.

- Nem én döntöttem el az úticélt – érkezett a válasz, egy olyan arckifejezés kíséretében, amiről lerítt, hogy kezdünk ingoványos talajra tévedni.

- Azért kedves dolog, hogy a felesége elengedte. Én biztos aggódnék, ha messzire menne tőlem az, akit szeretek – jegyeztem meg. – És szemmel láthatóan most is nagyon aggódik önért.

Arra számítottam, hogy elismerő, kedves szavakat hallok. Egy szerelmes férfi szavait a feleségéről. Ehelyett hosszú, és mély hallgatás következett. Nekem pedig azt súgta az ösztön, hogy itt van valami, amit majd – idővel – kissé jobban meg kell kapargatnom.

- Tudja – váltottam témát – sosem volt még híres betegem. Nem is igazán tudom, hogy viselkedjek most. Némileg zavarban vagyok – vigyorogtam. Ez persze nem volt igaz, de azt szándékoztam vele éreztetni, hogy nem az atyaúristen vagyok, akinek a kezébe letették a sorsát. – Remélem ad majd nekem autogrammot is, mielőtt kiengedik innen.

- Kíváncsi vagyok, az vajon mikor lesz – vágta rá Gillies. – Utálom a kórházakat, a gép csipogásától meg már megőrülök. A kötés alatt pedig viszket a fejem. Nem venné le rólam?

- Megtehetném, de félek, Dr. Misha nem lenne túl lelkes a ténytől – sóhajtottam.

- Mondhatná, hogy olyannyira idegesített a kötés, hogy majdnem beleőrültem. Maga, mint a pszichiáterem, ezt nyilván nem hagyhatta – vetette fel az ötletet Gillies, mire felnevettem.

- Igen, ez tényleg nyomós érv. Rendben, leveszem a kötést, és vállalom Dr. Mirsa helytelenítését – álltam fel. – De előbb megvizsgálom. Ne aggódjon. Képzett orvos vagyok – tettem hozzá.

*****

- Nos, jobban érzi magát? – kérdeztem a vizsgálat végeztével, mikor mindent rendben lévőnek találtam, és leszedtem a kötést Gillies fejéről. – Ha megenged egy megjegyzést, valamivel jobban fest így. A seb szépen gyógyul – néztem a forradást a halántékán. – Bár gyanítom, egy halvány nyoma majd mindig marad.

- Nem számít – rántott vállat Gillies. – De tényleg jobb így. Valahogy szabadabbnak érzem a fejem. Olyan volt az a nyomorult kötés, mintha abroncsba lenne fogva a koponyám.

- És tény, hogy így már nem is tűnik olyan sápadtnak – jegyeztem meg. Tényleg, most hogy egy-két napos borosta ütközött ki az arcán, és sűrű barna haja teljes egészében látható volt, mintha egy-két árnyalattal színesebbnek tűnt volna az arca.

- A fehér köztudomásúan sápaszt – jegyezte meg Gillies. – Legalábbis a sminkesem és szerint. Maga viszont roppant lágyszívű – mosolyogta el magát halványan. Nagyon apró, alig látható mosoly volt ez, mégis kissé megváltoztatta a mindig feszült arcot.

- Igen, ezt már mások is mondták – nevettem fel. – Csak ne nagyon használja ki, és főképp ne terjessze, Mr. Gillies. Félő, sokan élnének vissza vele – mondtam, mire ő felemelte két ujját, mintha épp esküt tenne.

A tervem bevált, legalábbis egyelőre. Mindegy volt, mit mondott, vagy épp miről hallgatott. Egy volt a lényeg: nagyon halványan, nagyon vékony szálon függve ugyan, de bízni kezdett bennem.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 4. fejezet

Sűrűn és türelmetlenül pislogtam az órámra, miközben hol a folyosón járkáltam, hol egy kényelmes székbe ültem a kórház folyosóján. A vizitnek már vége volt, újra megteltek a termek látogatókkal, a folyosók pedig sétálgató, köntösbe bújt betegekkel. A járóképesebbek kihasználták állapotukat, hogy bevásároljanak egy kis nyalánkságot vagy épp kávét a kórház büféjében.

Egy kávét jelenleg magam is szívesen megittam volna, de féltem, hogy elkerüljük egymást Dr. Mirsa-val. Itt volt az ideje, hogy végre személyesen is találkozzam a közös betegünkkel, és amikor erre gondoltam, már nem kellett a kávé. Kellőképp ideges voltam anélkül is.

A folyosón az egyik kórterem ajtaja hirtelen nyílt. Meglehetősen hangos zene hallatszott ki a folyosóra – amit a csapódó ajtó le is vágott néhány másodperc alatt – majd tőlem nem messze egy hosszú barna hajú, meglehetősen feszült arckifejezésű nő rogyott az egyik székbe. Reszkető kezekkel kikotort táskájából egy szál cigarettát, majd rájött hol is van éppen, mert vissza is lökte a bűzrudat a dobozba. Hirtelen felcsendült a „Feeling good” dallama, és a nő felkapta a telefonját.

- Szia – dünnyögte a láthatatlan hívónak. – A kórházban. Szokás szerint – sóhajtott.

Felkeltem, mert valahogy nem tartottam túl etikusnak hogy kihallgassak egy telefonbeszélgetést, amit nem az én fülemnek szántak. A folyosó viszont itt elég keskeny és zárt volt, ezért a hangok úgy pattantak vissza a falakról, hogy még méterekkel arrébb is úgy éreztem, semmit nem távolodtam a hevesen beszélő nőtől.

- Igen, tudom! – csattant fel az említett. – De hidd el, semmi változás. Már nem tudom, mit csináljak. Olyan hűvös, és idegen lett… bár ha az előzményeket nézzük, nyilván nem véletlenül – nevetett fel aztán keserűen. – Nézd, nem telefontéma. Én már úgyis megyek… jó, felnézek hozzád. Fél óra múlva megfelel? – kérdezte, majd elköszönés nélkül letette a telefont. Beletúrt hajába, aztán úgy pattant fel, mint akinek sündisznó nőtt a széke alatt, és rám egy kósza pillantást sem vetve kiviharzott az épületből.

Bámészan és értetlenül néztem utána, csak akkor rezzentem össze, mikor egy kéz megérintette a vállamat.

- Bocsásson meg, Dr. Novak – szólalt meg a kéz gazdája, és megigazította fehér köpenyét. – A kórházi liftek néha a legalkalmatlanabb pillanatokban adják meg magukat. Lépcsőn jöttem. Méghozzá sietve.

- Igen, látom – haraptam a számba, elfojtva egy mosolyt. A mindig kínosan pedáns Dr. Mirsa most kissé ziláltnak tűnt. – Semmi baj – nyugtattam aztán meg a késés miatt. – Legalább volt időm felkészülni.

- Ideges egy beteg miatt? – vonta fel a szemöldökét csodálkozva Dr. Mirsa, miközben vezetni kezdett a folyosón. – Ez számomra valami új dolog.

- Szó sincs idegességről – legyintettem. – Csak kb ötvenféle szakvéleményt állítottam fel magamban. Aztán meglátjuk, ezekből mi áll meg, és mi dől majd le, ha beszéltem személyesen Mr. Gilliessel.

- Akkor nem kell tovább várnia. Bár gyanítom, minden előzetes szakvéleményét meg fogja dönteni. Majd Ön is meglátja – állt meg egy ajtó előtt Dr. Mirsa, majd kopogás után kivárt néhány másodpercet, és belépett.

Követtem, és a szemem néhány másodperc alatt információk garmadát szívta magába, és raktározta el az agyamban.

Az ablak előtt állt egy elhúzható kórházi paraván, kissé kiszűrve a kinti világosságot. Mivel a redőny is félig le volt eresztve, meglehetős félhomályba borult a szoba, de ez nem volt nyomasztó. Inkább olyan jelleget öltött, mint mikor az ember egy nyári napon némileg megszelídíti a szobájába hatoló napfényt. Az ablakkal szemben lévő fal mellett kórházi ágy állt, mellette gépek, az ágy fejrésze felett pedig halvány fényű lámpa világított, egyenesen az alatta fekvő férfi arcába.

Néhány másodpercig csak fürkésztük egymást hárman, egyetlen szó nélkül. A csendben csak a tévéből áradó hangos zene volt kissé zavaró. Dr. Mirsa egy kérő mozdulattal intett a készülék felé, mire a fekvő férfi lemondóan felsóhajtott, és kikapcsolta a készüléket.

                   

- Kár. Szeretem ezt a számot – szólalt meg, majd letette a távirányítót. – Mi újság, doki? Alig egy órája, hogy láttam.

- A kötelesség és az Ön iránti aggodalom hozott vissza, Mr. Gillies – válaszolt Dr. Mirsa, és ezúttal semmi más nem hallatszott, csak az ágy melletti gép halk csipogása. – És szeretném Önnek bemutatni a kolléganőmet. Dr. Novak…Mr. Gillies – nézett ránk felváltva.

A férfi rám nézett, végigmért tetőtől talpig, majd biccentett egyet. Kézfogással vagy hasonlóval láthatóan nem is akart próbálkozni. Kissé meghökkentem ezen, de igyekeztem valami mosolyfélét erőszakolni magamra.

Dr. Mirsa közben apró lámpát vett elő, belevilágítva a betege szemeibe, egészen addig, míg az kissé ingerülten el nem húzta a fejét.

- Ezt a vizitnél eljátszottuk. A reflexeim rendben, a koponyám is, és a testem többi része is. Néhány nap múlva fel is kelhetek. Csak Önt idéztem, doktor – tette hozzá aztán. – Higgye el, az elmúlt egy órában sem lettem rosszabbul.

- Biztos ami biztos, Mr. Gillies – dünnyögte a doki, majd aláírta az ágy végében lógó lázlapot. – Nos, akkor én most távozom, és Dr. Novak kezeibe adom Önt. Beszélgessenek. Holnap találkozunk, Mr. Gillies – biccentett még mindkettőnk felé búcsúzóul, és csakhamar záródott is mögötte a kórterem ajtaja.

- Nos, Mr. Gillies – léptem oda az ágyhoz, és közvetlen módon odanyújtottam a kezem. – Kezdjük újra. A nevem Dr. Patrícia Novak. Az Emory Purse kórház pszichiátere vagyok. Mától az Ön orvosa.

A férfi megrázta a kezem, aztán kelletlenül elhúzta a száját.

- És megtudhatom, ez a roppant csodálatos ötlet kitől származik? – érdeklődött, majd kiszabadította ujjait az én ujjaim közül. – Nem kértem pszichiátert. Semmi szükségem rá. Már bocsásson meg, ha így fogalmazok, de ez az igazság.

- A kórház minden olyan alkalommal automatikusan kirendeli, mint amilyen az Ön esete – válaszoltam. Leakasztottam az imént aláírt lázlapot, és végigfutottam a sorokon.

- Koponyasérülés, a test ötven százalékos felületén vérömlenyek, kisebb-nagyobb sérülések és horzsolások. A sebeit a kiszabadulása folyamán szerezte? – kérdeztem.

- Aha – jött a rövid, és roppant kelletlen válasz. Tömören, velősen. Aztán ennyi is volt minden közlendője.

- Nézze, Mr. Gillies. Nyilván a pokolba kíván engem. Látom a tekintetén – tettem hozzá. – Megértem, ha most nyugalomra vágyik, de higgye el, szüksége lesz rám. El sem tudja képzelni, mekkora – tettem vissza a papírt az ágy végébe.

- Kétlem – jött a válasz. – Remekül megvagyok. Eddig is megvoltam.

- Akkor nyilván nem lesz ellenére, ha holnap délután háromkor találkozunk. Normál esetben megkérném, hogy fáradjon az irodámba, de azt hiszem, nincs még teljesen közlekedésre kész állapotban. Úgyhogy én jövök el magához. Így jobb is. Legalább nem lesz lehetősége meglógni előlem – mosolyogtam kedvesen. Ez a férfi, minden zordsága és mogorvasága ellenére szimpatikus volt nekem. És segítségre szorult. Ebben már most százezer százalékig biztos voltam.

- Mr. Gillies, akkor a holnapi viszontlátásra – indultam el kifelé. Válasz nem érkezett. Helyette némi kaparászás után visszakapcsolt a tévé, jókora hangerővel. Mintha láthatatlanná váltam volna.

Kiléptem, és bezártam magam mögött az ajtót. Az üvegen, a leeresztett reluxák között még egy pillanatra visszanéztem, és megdöbbentett, amit láttam.

Gillies, kezében a távirányítóval, némán meredt a plafonra. A szemeiből, és az arckifejezéséből olyan rettegés áradt, aminek a leírásához nem volt elegendő egy átlagember szókincse.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 3. fejezet

- Hát te aztán jól megszívtad – foglalta össze Cora a véleményét, és belökött a fiókba egy tucatnyi papírt. – Én az ereimet is felvágnám, ha berángatnának a szabadságról.

- Nekem sem volt sok híja – sóhajtottam fel, majd kissé türelmetlenül kopogni kezdtem a betegfelvételi pulton. – Igazából semmit nem terveztem a teljes semmittevésen kívül, de ennek ellenére érzékenyen érintett, hogy erről is le kellett mondanom.

- Hagyd abba légy szíves, mert idegesít – fogta le ujjaimat Cora. – Tessék, már érkezik is – mutatott a fax felé, amelyből halk csipogással kezdett előúszni néhány papírlap. Cora összegyűjtötte, és a kezembe nyomta őket.

- Van ennek köze az új betegedhez? – érdeklődött. – Tudod, a szépfiúhoz.

- He? – kaptam fel a fejem kissé bambán. – Miféle szépfiú?

- Jaj istenem – emelte Cora az égnek a szemeit, amik amúgy is szinte világítottak a fekete arcában. – Az a színész pasi, az a Gillies. Jóképű srác, bár eléggé sápadt szegény.

- És tudtommal nős – jegyeztem meg blazírtan. – Tegyél le róla.

- Na és? El is lehet válni – vágta rá Cora kapásból, majd egy lépést távolodott. – Szerinted az esete lennék?

Végigmértem az alakját – nem mintha nem láttam volna nap mint nap – és erősen a számba kellett harapnom, hogy elfojtsam a nevetést. Cora nem igazán volt modellnek nevezhető alkat. Sűrű, rövid, bongyor haja alatt élénk szempár csillogott, széles orral és húsos ajakkal kiegészítve, és összességében inkább hasonlított egy konyhás nénire a menzán, mint valaki álmainak asszonyára.

- Szerintem fix, hogy az esete lennél – nyugtattam meg, bár nyilván ő is tisztában volt az ellenkezőjével. Ha valamit bírtam Corában, az az önirónia volt. – De nem biztos, hogy bukik az idősebb nőkre. Szerintem egy jó tizessel lehetsz több nála. Továbbá ha a felesége rájön, hogy kibontakozik valami köztetek, mindkettőtöket megöl. Szóval légy olyan drága, és ne kockáztasd a betegem életét, ha megkérhetlek – tettem hozzá, mire már Corából is kirobbant a nevetés.

- Az irodámban leszek – szorítottam magamhoz a papírokat. – Megtennéd, hogy rácsipogsz Dr. Mirsa-ra? Konzultálni szeretnék vele.

- Neked bármit – válaszolta Cora. – Küldjem hozzád?

- Igen, ha kérhetem – dünnyögtem már távoztában, beleásva magam a papírokba. Azt már csak fél szemmel láttam, hogy Cora elnéző fejcsóválással néz utánam.

*****

Egyet tudok: egy jó időre megszűnt körülöttem a világ. Az asztalomnál könyököltem az irodámban, fejemet két kezembe támasztva. Halványan érzékeltem, hogy a nap fénye bevilágít az ablakon, megcsillantja a repkedő porszemcséket és jólesően melegíti a hátamat, de többet nem nagyon fogtam fel a külvilágból. A sokadik papírra rótt sorokon futott át éppen a szemem, mikor egy erőteljes kopogtatás kiragadott a merengésből.

- Szabad! – szóltam ki és felkeltem, az ajtó pedig kinyílt, és megjelent Dr. Mirsa hórihorgas alakja.

- Dr. Novak – biccentett felém, majd kissé félszegen kezet rázott velem. – Hamar visszatért köreinkbe.

- Kénytelen voltam – dünnyögtem. – Egy kávét, Dr. Mirsa?

- Csak egy pohár ásványvizet, ha kérhetem – ült le a kis üvegasztal melletti fotelba, és mivel nem főnök-beosztott, hanem kollegális viszonyban álltunk úgy döntöttem, nem az asztal mögé ülök vissza, hát a másik fotelt terheltem meg.

- Az új betegéről szeretnék beszélni Önnel – kezdtem bele a mondandómba in medias res. – A szombaton felvett betegéről, Mr. Gilliesről.

- Igen, volt ilyen sejtésem – tett Dr. Mirsa az asztalra egy jókora borítékot. – Elhoztam a kórlapját, bár nem tudom, ez mennyiben fog segíteni Önnek. Nem tudok többet mondani, mint amit ezen lát – mutatott a papírra, amit kirángattam a borítékból. – Szombat reggel, a korai órákban érkezett meg. Az állapota… nos, közepes. Kielégítő, de láttam már ennél jobb állapotban lévő betegeket is. Az elsődleges vizsgálatok alapján a test egy részén, főképp a felsőtesten található nagy kiterjedésű ecchymoma, leginkább az acromioscapularis és a cost  környékén. Kisebb mértékű sérülések az alsó végtagokon, illetőleg exoratio a fejen. Illetőleg közepes méretű dehydratio. Véleményem szerint a kiszabadulás előtti néhány napban sem enni, sem inni nem kaphatott.

- Hm…. – vontam össze a szemöldökömet, és átfutottam a gépelt sorokat. – Tehát néhány vérömleny a felsőtesten, egy felszíni fejsérülés és egy közepes kiszáradás. Láttam már rosszabb listát is – adtam aztán vissza a kórlapot. – Mit gondol, ez annak az eredménye, amire én most jelenleg gondolok?

- Alighanem – biccentett Dr. Mirsa. – Erőteljes fizikai bántalmazásra utalnak a sérülések. Méghozzá többszöri alkalommal is. Az sebek és véraláfutások egy része láthatóan régebbi, más részük alig néhány napos. Ennek ellenére úgy számítom, egy-két heti kezelés után Mr. Gillies gyógyultan hagyhatja el a kórházat. Fizikailag legalábbis. Lelkileg nem tudom mennyire viselte meg négy heti fogság, főképp annak a tükrében, hogy nem tudjuk, mi történt vele ezen időtartam alatt. De gondolom doktornő, ez már az ön szakterülete.

- Igen, így van – biccentettem. – És milyen az állapota a többi kiszabadított túsznak?

- Csak érintőlegesen van erről tudomásom – válaszolt Dr. Mirsa. – Nagyjából ugyanolyan állapotban vannak, mint Mr. Gillies. Személyesen nem volt lehetőségem meggyőződni róla, ugyanis mind az öten öt különböző kórházban lettek elhelyezve.

- Ez új információ a számomra – kaptam fel a fejem. – Van ennek valami különösebb oka?

- Nem tudom – jött válaszként egy vállrándítás. – Hacsak az nem, hogy kisebb legyen a zűrzavar. Szombat óta már néhány fotóst és riportert ki kellett hajítania a biztonságiaknak. Dr. Emerson az idegösszeroppanás szélén állt. Egy betegre figyelni nyilván sokkal könnyebb.

Be kellett látnom, ebben bőven volt igazság. Más sem hiányzott ide, csak a komplett atlantai média lihegése.

- Nos, Dr. Mirsa, köszönöm hogy rám szánta az idejét – álltam aztán fel, és kezet ráztunk. – Meg tudja mondani, mikor beszélhetnék személyesen Mr. Gilliessel?

- Nos, a ma délutáni vizit után, ha Önnek is megfelel – válaszolt Dr. Mirsa. – De ne lepődjön meg, ha nem lesz túl közlékeny. Általában nem az.

- Akkor lennék meglepve, ha az lenne – sóhajtottam. – Én azt hiszem, átnézek még néhány iratot, és a vizit után csatlakozom Önhöz – kísértem ki a dokit az ajtóig, majd halk kattanással csattant a kilincs, és néma csend telepedett az irodára.

Visszaültem az asztal mellé, és a faxolt iratokra néztem. Ott feküdt előttem öt másik férfi kórlapjának másolata. Néhányuk gátlás nélkül képes volt elmesélni, mi is történt velük, legalábbis addig, míg el nem választották őket egymástól. Ha másnak nem is, de kiindulási alapnak ez tökéletesen megfelelt.

Vége

Folyt. köv.