Ments meg engem! 22. fejezet

Szépen kérek kommenteket! :)

- Valami azt súgja, hogy nemsokára isteni masszázsban lesz részem – jegyezte meg kaján képpel Daniel, miközben az egyik cél tévesztette nyilamat a falból húzgáltam ki, a másik kettőt pedig a legalacsonyabb mezők közepéből szedtem össze. – Mondd, dartsoztál már egyébként életedben?

- Hát persze – füllentettem egy aprót. – Csak kijöttem a gyakorlatból. De pár perc, és visszarázódom.

- Ezt mondtad negyed órája is – jegyezte meg Daniel, átvéve a helyemet a tábla előtt. Ő bezzeg úgy dobálta a nyilakat a legmagasabb pontszámokba, mintha nem is a keze, hanem lézer vezérelte volna őket.

- Mert negyed órája is ezt hittem – csóváltam a fejem, látva az újabb köreredményét. – De még nincs veszve semmi. Még innen is visszahozhatom a meccset. Még csak harminc ponttal vezetsz – cseréltünk ismét helyet.

- Hát, ahogy látom, ez a különbség nem is lesz kevesebb. Tripla egyessel semmiképpen – mondta Daniel, szemmel látható élvezettel figyelve a szerencsétlenkedésemet. Vetettem rá egy megsemmisítő erejűnek szánt pillantást, aztán mikor a következő körben újra növelte az előnyét, leengedtem, mint egy gumilabda.

- Utolsó menet – adta át Daniel a kis nyilakat, aztán megállt az ablak előtt. – Bár hogy őszinte legyek, már biztosra veszem a győzelmemet – fonta karba a kezeit, és szélesen elvigyorogta magát, ahogy meglátta, hogy darts játékosként csúfosan megbuktam.

- Elég, ha annyit mondok, hogy megalázó vereség, vagy akarod, hogy keressek még jelzőket? – érdeklődött olyan ábrázattal, hogy legszívesebben kiutaltam volna neki egy bokán rúgást.

 - Nem, kösz – sóhajtottam. – Ez az egy jelző is megüli a lelkivilágomat. Győztél – állapítottam meg aztán apró sóhajjal. – Mikor óhajtod behajtani a tartozásomat?

- Annyira azért nem sürgős – nevetett Daniel, én pedig egy fiatal srác kezébe nyomtam a nyilakat, aki a barátaival szemmel láthatóan az üres játéktérre várt, és már percek óta remekül szórakozott azon, amit én darts címszóval műveltem.

- Mehetnénk – állapítottam meg, mikor a srác az első kör után kissé gúnyos arccal nézett rám. – Ezek rajtam fognak szórakozni.

- Nem fognak – sötétedett el Daniel pillantása, és valami olyasmi jelent meg az arcán, amit nagyon nem szerettem rajta látni. – Hé! – kiáltott oda a srácoknak, és meg is indult volna, akár egy gőzmozdony, ha el nem kapom a karját.

- Ne csináld ezt! – suttogtam kissé ijedten. Valahogy nem hiányzott egy tömegverekedés, csak mert valamiféle páncélos lovagot akar játszani, hogy megvédjen engem némi kellemetlenségtől. – Csak gyerekek. Szórakoznak.

- Igen, éppen rajtad – szűrte fogai között a szót Daniel mérgesen, és úgy méregette a négy fiút, hogy csodáltam, amiért azok nem estek holtan össze a puszta tekintetétől is.

- Az isten szerelmére, akkor éppen rajtam – tettem a kezem a mellkasára, igyekezve lecsillapítani. – Daniel, könyörgöm ne csinálj cirkuszt. Ez nem te vagy… Az a férfi, akit megismertem, nem tesz ilyet – kérleltem szépen, és úgy tűnt, ez használ. Hatalmas sóhajjal engedte ki a levegőt, aztán pénzt dobott az asztalra.

- Jól van, akkor menjünk, ha szeretnél – egyezett bele az ésszerűbbik megoldásba, de csak akkor engedtem fel megkönnyebbülten, mikor tényleg kiléptünk a bárból. Igaz, még odakinn is minden mozdulatából sütött az ideges feszültség.

- Nem engedlek így haza – döntöttem el. – Atyaég, szikrázik körülötted a levegő – motyogtam, mire magához húzott úgy, hogy a mellkasunk összeért.

- Akkor csillapíts le – súgta, és lehunyta a szemeit, kezemet pedig visszahúzta a mellkasára, ahonnan egy perce levettem.

Néhány másodpercig nem nagyon tudtam, mit csináljak. Körözzek a feje felett egy varázspálcával, és mormoljak varázsigéket? Aztán a jelen helyzetben szóba jöhető egyetlen megoldást választottam. Átöleltem, és a vállára hajtottam a fejem.

Szótlanul átfonta rajtam a karjait, magához szorított, és ahogy nagy levegőket vett, éreztem hogyan emelkedik-süllyed a fejem a mellkasával egyetemben. Kezeivel lágyan cirógatni kezdte a hátamat, és én sem tudtam megállni, hogy ne simítsak végig néhányszor lágyan a gerincén.

- Jobb már? – suttogtam pár perc elteltével, és szinte éreztem, hogyan huny ki benne a háborgás tüze, mintha csak a saját nyugalmamból adtam volna át neki valamit.

- Igen. Sokkal jobb – érkezett az ugyanolyan halk válasz, aztán mondott volna még valamit, de csak felnyögött a hátába csapódó ajtó érzésétől.

- Csak nekünk lehet ennyi eszünk, hogy a küszöbön állunk meg – kaptam észbe, elkormányozva onnan a kettősünket, de ekkor már kibontakozva egymás karjaiból. – Nagyon fáj? – néztem a háta irányába.

- Ugyan, nem vészes – legyintett, aztán olyan gyorsan szólalt meg, mintha hirtelen nekifutással akarna túljutni valami akadályon.

- Nem akarok még hazamenni – mondta. – Szeretnék még veled lenni egy kicsit… ha nem bánod.

- Nem bánom – válaszoltam kedvesen, majd átnéztem az út túloldalára. Egy apró tavacska vizén villantak meg a lámpák, és az égbolt csillagainak fényei. Daniel is követte a tekintemet, aztán – mintha szavakkal is megbeszéltük volna – teljes egyetértésben indultunk el arrafelé. Az már csak hab volt a tortán, hogy olyen természetességgel fogta közben meg a kezemet, mintha mindig is így sétáltunk volna.

- Kérlek, ne – mondta halkan, mikor érezte, hogy el akarom húzni az ujjaimat a markából. – Tudom, hol a határ, esküszöm. De ne kérd, hogy ne fogjam a kezed. Olyan furán elveszettnek érzem magam úgy. Jó hozzád érni, Patrícia. Hagyd meg nekem ezt az apró örömöt.

Felé fordítottam az arcomat, de a jelek szerint ezúttal ő határozta el, hogy semmi körülmények között nem néz rám. Így hát csak egy apró szorítással adtam tudtára, hogy rendben van, engedek az óhajának. Már csak azért is, mert valahogy nekem is jó érzés volt az egész. Méghozzá túlságosan is jó.

- Csak arra kérlek, ne járjuk körbe az egész tavat – nyögtem aztán egyet. – Felhívom a figyelmedet, hogy egy komplett vacsorát cipelek magammal – mutattam szabad kezemmel a gyomrom tájékára, mire a szemem sarkából is láttam, hogy Daniel vigyorog egyet.

-Gyere. Üljünk le - húzott finoman a kezemnél fogva egy kidőlt fatörzs felé, ami közvetlenül a tó partján feküdt a fűben. Engedelmesen követtem, de az ajkamba haraptam, hogy ne nevessem el magam. Nekem ugyanis feltűnt valami, ami neki szemmel láthatóan még nem.

- Mi az? – tűnt el a vigyor az arcáról, és gyanakodva kezdte fürkészni az arcomat, mire megráztam a fejem. Nem tudtam megszólalni, mert már így is minden erőmre szükségem volt, hogy képes legyek uralkodni az arcizmaimon. Daniel szemmel láthatóan nem tudta mire vélni a pukkadozásomat, majd nyilván arra az elhatározásra jutott, hogy a bőséges vacsora az agyamat is megterhelte, aztán elengedte a kezem, és leült a rönkre. Azaz csak ült volna, ugyanis a hely már foglalt volt. Egy tenyérnyi béka terpeszkedett ott és várta a szájába repülő vacsorát, de arra nem számított, ami most következett. Szegény jószág méltatlankodó brekegéssel díjazta a felé közelítő hátsót, és próbált elugrani, de elkésett. Egyenesen Daniel fenekének ütközött, aki erre meglepetten egyenesedett fel, a béka pedig gyorsan kihasználta a hirtelen szabadulás lehetőségét és két ugrással eltűnt a sötétségben. Daniel zavartan bámult utána, belőlem pedig immár kitörhetett az eddig magamba fojtott nevetés.

- Te láttad, hogy itt van, ugye? – hallottam Daniel hangját valahonnan már a fejem felől, mire csak bólintottam, és újra elkapott a nevetés. Annyira tombolt bennem a jókedv, hogy meg kellett törölnöm a vidámságtól könnyes szemeimet.

- Ez a jelenet… – nyüszítettem. – Ne haragudj, de ezt nem tudtam kihagyni – robbant ki belőlem újra a hahota, és még a lábaim is megrogytak a röhögő görcs hatásától. Egy pillanatig félő volt, hogy a térdeim nem tartanak meg, és egyszerűen fenékre ülök a tó partján.

Daniel is látta ezt, és hogy megakadályozza, megfogta a karomat, és magához szorított, én pedig jólesően bújtam az ölelésébe, bár még mindig fel-felkuncogtam.

- Te kis nyavalyás boszorkány – csóválta a fejét „fogvatartóm”, de hallottam, hogy a nevetés az ő hangjában is ott vibrál. – Hát most mondd meg, mi az ördögöt csináljak én veled?

Elhallgattam, és összeszorítottam a számat. A választ, ami erre a kérdésre szinte ösztönösen tolult volna az ajkamra, egészen egyszerűen nem mondhattam ki.

*****

- Ez egy nagyon jó délután volt – mondtam, mikor Daniel megállt a házam előtt, és kikapcsoltam magamon a biztonsági övet, bár ehhez is igénybe kellett vennem a segítségét.

- Igen, szerintem is. Még a békát leszámítva is az volt – válaszolta Daniel mosolyogva, az én számból pedig kiesett az a kérdés, amit egy-két nappal korábban nem valószínű, hogy feltettem volna.

- Van kedved feljönni? – nyeltem egy aprót. – Ha van időd, akár le is tudhatnám a tartozásomat. Még jövök neked egy masszázzsal.

- De, nagyon szívesen – válaszolta Daniel kapásból, mintha csak várta volna a kérdésemet. – Ennyire sietősen szeretnéd megfizetni a vesztes fogadásodat?

- Gondoltam, mivel ma kissé feszült voltál a bárban, ez tökéletes levezetés lenne, mielőtt hazamész – adtam meg a választ, miközben kinyitottam a lépcsőház ajtaját. – És ne felejtsük el, hogy gerincen vágtak egy ajtóval. Talán annak sem fog ártani egy kis lazító dögönyözés.

- Ennyi észérv felsorolása mellett tényleg képtelen vagyok nemet mondani – csóválta a fejét Daniel mikor beengedtem a lakásba, és villanyt gyújtottam.

- Ne nagyon nézz szét – pirultam. – Mint mondtam, ez csak egy kis kétszobás lyuk. A te lakásodhoz képest… szóval, a te igényeid nyilván felülmúlják ezt.

- Ne hidd… - sétált körbe Daniel a szobában, és kinézett az ablakon, ahonnan délután én leskelődtem, várva hogy megérkezzen. – Azt hiszem, egy ilyen lakásban is tökéletesen meglennék. Otthonos. De tényleg – fordult aztán felém, és megrázta a fejét, mikor kérdő mozdulattal megemeltem felé egy üveg ásványvizet.

- Igaz is, Patrícia – nyúlt a zsebébe Daniel, majd előhalászott onnan egy apró dolgot. Nem igazán láttam az ujjai között, hogy mit, egészen addig, míg a tenyerembe nem nyomta.

- Egy pendrive? – néztem a szemeibe csodálkozva, mire látványosan nézni kezdte a szőnyeget.

- Tudom, hogy nem mindig vagyok túl közlékeny – dünnyögte. – Számtalanszor kérdeztél már rá, hogyan érzem magam, de nem tudom kimondani a választ. Nem könnyű beszélni erről, ahogy arról sem, mi történt velem. Talán, ez segít egy kicsit. Elmondja helyettem azt, amire én nem vagyok képes. De kérlek – fogta meg a kezem, mikor elindultam volna a számítógép felé – csak akkor hallgasd meg, ha már nem vagyok itt.

- Jó, rendben – válaszoltam, igyekezve eltitkolni, hogy kifúrja az oldalamat a kíváncsiság. Ugyanakkor éreztem, hogy bármit is tartalmaz a kis szerkezet, az olyan intim módon enged betekintést Daniel lelkének a legmélyére, hogy tényleg jobbnak tartottam, ha akkor nem lesz a közelemben.

- Akkor hát… hozhatom a masszázs olajat? – kérdeztem, és letettem a pendrive-ot az asztalra.

- Ejha – biccentett Daniel elismerően. – Ennyire széles és teljes körű kiszolgálást kapok?

- Kénytelen vagyok, különben legközelebb a fejemre olvasnád, hogy csak ímmel-ámmal teljesítettem a fogadás rém eső részét – jelentettem ki, mire Daniel csodálkozva felvonta a szemöldökét.

- Miért… – kezdett bele a kérdésbe, de a szavába vágtam.

- Mert már jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, hogy imádod szívni a véremet – mondtam elnéző fejcsóválással, mire ő felnevetett, és mosolyogva néztünk egymás szemébe.

- Jól van, akkor feküdj ide – mutattam a kanapéra, és mire visszajöttem a fürdőből az olajjal, ő már engedelmesen hasra terült.

- Így megfelel? – érdeklődött, mire habozva szólaltam meg.

- Igen, csak… az olajat nehéz kiszedni a ruhából, ha rámegy – motyogtam, mire Daniel nemes egyszerűséggel feltérdelt, lerángatta magáról a pólóját, és meztelen felsőtesttel feküdt vissza. Ettől viszont hajszál híján kiejtettem a kezemből a flakont, és képtelen voltam levenni a szemem a hátáról, ahol – miközben mocorgott – láthatóan kirajzolódtak az izmai.

Egy pillanatra lehunytam a szemem, és az ég felé rebegtem egy néma fohászt, lelkierőért könyörögve, aztán letérdeltem a kanapé mellé, olajat csorgattam a kezemre, kissé összedörgöltem őket, hogy felmelegítsem, aztán lágyan gyúrni kezdtem Daniel hátát.

- Atyaisten – mondtam döbbenten. – Minden izmod tiszta csomó… - ráztam meg a fejem hitetlenkedve, és igyekeztem, hogy ellazítsam a görcsöket a hátán. Végigdolgoztam a nyakát, a lapockáját, a gerincét, egészen le a derekáig, és igyekeztem becsukni a fülem, vajmi kevés sikerrel. Daniel ugyanis hangos nyögésekkel, és sóhajokkal díjazta a munkámat, és óhatatlanul is csak arra tudtam gondolni, hogy nyilván ilyen hangokat adhat ki akkor is, miközben… szóval, más tevékenység közben. Ennek a gondolatnak a hatására viszont össze kellett szednem minden normális, ép eszemet, mert legszívesebben lehajoltam volna, hogy csókot nyomjak a kezem alatt átforrósodó bőrére.

Fél óra elteltével verejtékesen, de roppant elégedetten hagytam abba a munkát, egy utolsó simogatással beledörgölve egy maradék cseppnyi olajat még a bőrébe.

- Készen vagy – rebegtem, aztán felkeltem mellőle, mert ha most a szemembe nézett volna, hát gyaníthatóan nem lettem volna ura a cselekedeteimnek.

Daniel felült, próbaképpen megforgatta a karjait, meg a fejét, aztán elismerően nézett rám.

- A kezed aranyat ér Patrícia, ha még nem mondták volna – jegyezte meg kedvesen. – Ez nagyon jól esett. Köszönöm.

- Szívesen – válaszoltam zavart kis mosollyal, és néztem, hogyan húzza ismét magára a pólóját. – A vesztes fizessen, ezt kívánja a tisztesség – fordultam sarkon, hogy visszavigyem az olajat a fürdőbe, és egyúttal le is hűtsem a fejem, de ekkor egy kéz kulcsolódott a kezemre, és olyan hirtelen húzott vissza, hogy egyenesen az ekkor már szintén álldogáló Daniel karjába szédültem.

- Patrícia – vett nagy levegőt a karok tulajdonosa – valamit muszáj kérdeznem tőled. Alig több, mint egy hetünk van még, ugye? – érdeklődött, mire bólintottam. Az a tény ugyanis, hogy alig öt centire láttam magam előtt a szemeit, meglehetősen elvette a hangomat.

- Ez azt jelenti, hogy kilenc nap múlva már nem leszel az orvosom? – faggatott tovább Daniel, mire ismét biccentettem egyet.

- Akkor azt hiszem, már úgyis mindegy – suttogta Daniel, és a következő pillanatban odahajolt, és az ajkamra tapasztotta a száját. Lágyan, mégis szenvedélyesen, én pedig egy másodperc gondolkodás nélkül kezdtem viszonozni a csókját.

                                          

Vége.

Folyt. köv.

Oneshoot

Sziasztok!

Ma újra duplázással érkeztem. Kissé lejjebb felkerült a történet 21. fejezete, és meghoztam az első, kérésre írt oneshoot-ot is. Remélem mindkettő elnyeri a tetszéseteket, és kellemes szórakozást kívánok hozzájuk!

Always and forever

(Tike kérésére)

A házba a keleti ablakon át besütött az odakinn ragyogó napfény. Megcsillant először az ablak üvegén, majd a falon kezdett tündökölni, mígnem szikrázva szórta szét magát a szoba közepén álló férfi fénylő gyűrűjén, és a kanapén üldögélő alak szőke haján.

- Niklaus, biztosan jó ötletnek tartod ezt? – érdeklődött Elijah, zsebre vágva hirtelen mozdulattal a kezét, mire a szikrázó ragyogás kihunyt körülötte. – Sosem árulna el téged. Hope-ot sem. Ha nem bízol Cami-ben, miért hoztad ide?

- A sok lehetséges válasz közül melyiket akarod hallani? – kérdezte a kanapén ülő férfi, hanyag mozdulattal az asztalra téve a lábát.

- Az összest, ha lehetséges – állt meg az idősebbik Ősi, és homlokát ráncolva meredt az öccsére. – Nálad ugyanis testvérem, sosem mehet biztosra az ember.

Klaus kissé kajánul elvigyorogta magát, aztán felemelte az egyik kezét, és az ujjain kezdett számolni.

- Nos, először is, szükséged van Cami segítségére. Mióta kiszabadítottalak anyánk fogságából, nem vagy önmagad. Tudom, hogy még magad számára sem ismered be, hogy a kelleténél jobban megviseltek a történtek – kezdte el számolni a férfi az előbb említett okokat. – Másodszor, Finn Cami életére tör. Már tudja, a mi kedves agyturkászunk kinek az oldalán áll, és legalább annyira jól ismered a pszichopata bátyánkat ahhoz, hogy tudjuk, nem szereti, ha lóvá teszik. Harmadszor, az egyetlen Rebekah után, akire rábíznám a lányomat, az Cami. Elégedett vagy az indokaimmal?

- Tökéletesen – válaszolta Elijah. – Ennek ellenére még mindig nem értem, miért akarod megigézni távozáskor. Előbb vágatná ki a nyelvét, minthogy bárkinek is beszéljen Hope-ról.

- Ezzel én is tisztában vagyok – bólogatott Klaus. – De épp elég ellenségünk van a városban, bátyám. Elég egy varázsige, vagy egy vámpír igézése, és Cami dalolni fog, mint a kismadár a fán. Nyilván megérted, hogy nem tehetem kockára a családomat.

Elijah felsóhajtott, de magában igazat adott Klausnak. Ugyanakkor némileg megsajnálta a lányt. Ennyi agymosás után, amennyinek Niklaus már alávetette, csodálkozott, hogy még Cami még ép eszénél van egyáltalán.

- Nos, én megértem az indokaidat, Niklaus – válaszolta Elijah. – Az már más kérdés, hogy Cami vajon meg fogja-e érteni.

- Azt hiszem, képes lesz rá – hangzott fel az említett hangja az ajtó irányából, mire Elijah csodálkozva kapta oda a fejét. Ha volt valami, amit – többek között – becsült a lányban, az a képesség volt, hogy olyan zajtalanul járt-kelt, mint egy macska. Még az ő érzékeny vámpírfüle sem hallotta mindig a közeledését. Niklaus arcán ugyanakkor szétterült egy öntelt, és elégedett vigyor, mint aki már eddig is tökéletesen tisztában volt a lány reakciójával.

- Rebekah és Hayley már úton vannak, Hope-al egyetemben – folytatta a lány, és besétált a szoba közepére.

- Hayley minek? Díszkíséretnek? Inkább a farkasaival kellene lennie – dünnyögte Klaus, mire Cami megcsóválta a fejét.

- Ne légy már ilyen. Hónapokig nem látta a lányát, és most egy kis ideig megint nem fogja, ha Elijah és az én gondjaimra bízod. Szeretne minden pillanatot vele tölteni, amit csak lehetséges – ült le a fotelba, és hátradőlt. – Te rendben vagy? – nézett fel Elijah-ra.

- Tökéletesen. Niklaus néha kissé túlzásba viszi az irántam való aggódást, ami meglepő annak tekintetében, hányszor szúrt tőrt a szívembe – válaszolta az Ősi minden harag és neheztelés nélkül, aztán elmosolyogta magát. – Ha nem bánjátok, kettesben hagylak titeket. Megígértem Bekah-nak, hogy máglyát rakok az udvaron, és azt hiszem, mind ismeritek ahhoz, hogy tudjátok, mekkora hisztit fog művelni, ha nem leszek készen – sietett aztán ki a szobából, otthagyva az öccse és Cami kettősét.

- Tényleg megérted, miért kényszerülök megigézni téged, vagy csak Elijah-t akartad megnyugtatni? – állt talpra Klaus, és elsétált a bárpultig, whiskyt öntve két pohárba, majd visszasétálva az egyiket letette Cami elé az asztalra.

- Is-is – válaszolta a lány. – A bátyád mostanában a kelleténél feszültebb, és épp elég gondot cipel a vállán. Nincs szüksége még az irántam való aggódásra is. És tényleg megértelek, bár csodálkozom önmagamon. Amikor először rájöttem, hogy kitörölted az agyam, meg tudtalak volna ölni. Most meg önként és dalolva vetem magam alá a kis igézésednek – csóválta a fejét. – Így jár az, aki összeszűri a levet az ősiekkel – mosolyogta el aztán magát.

- Lásd be, nélkülünk élhetnéd a pszichológia szakos hallgatók roppant unalmas életét – dobta magát Klaus vissza a kanapéra. – Bár tény, hogy nem lenne ennyi sötétség az életedben, mint amennyit mi hozunk bele.

- Vagy ki tudja – rázta a fejét a lány, és belekortyolt az italba. – A nagybátyám, és az öcsém halála akkor is megtörtént volna. Sötét város ez. Marcel irányítása alatt is az volt már. Sötét város, sötét lelkű lakókkal.

- Ne csinálj úgy, mintha ez a sötét város nem vonzana téged a kelleténél jobban. Vagy épp a sötét város mocskos kis titkai – jegyezte meg Klaus.

- Néha úgy érzem, én túl ártatlan vagyok ennek a városnak – mosolygott zavartan a lány, mire Klaus összeráncolta a szemöldökét.

- Ne becsüld le a világunk ajándékát, Cami – mondta lassan, elgondolkodva. – Még a legtisztább szívekben is ott lapul a sötétség. Talán ez volt az, amit észrevettem benned a parkban, mikor először találkoztunk.

Cami egy pillanatra lehunyta a szemeit. Emlékeiben élénken élt a jelenet, mikor Klaus először megszólította, és ő elmondta, mit érez egy festmény kapcsán. Akkor mintha életre kelt volna egy apró fonal, egy kis szikra közöttük, ami azóta is egymás felé húzza őket. És ezen az a néhány hónap sem változtatott, mikor a lány igyekezett szívéből gyűlölni a mellette üldögélő férfit.

- Mindannyiunkban van fény és sötétség – válaszolt végül elgondolkodva. – Meg kell tanulni kezelni őket, és el kell fogadnunk a nem épp ártatlan oldalunkat is.

- Mások küzdenének ellene – döntötte Klaus oldalra a fejét, és érdeklődve nézett a lányra. – Te miért tennél másképpen?

- Mert ez egy olyan dolog, ami édes, szexi, erős és sebezhető egyidejűleg – válaszolta Cami. – És szenvedélyes is, azt hiszem. És a férfiakat ugyanúgy vonzzák a nem éppen angyali nők, ahogy a nőket a rossz fiúk.

- És mi ennek a magyarázata? – somolygott Klaus kissé kaján képpel.

- Mert szeretjük rendbe hozni a dolgokat. A rosszfiúkat példának okáért. Mert vannak olyanok, akik nem mondanak le arról, hogy az emberek lehetnek jobbak is, és nem ítélünk, hanem a felszín alá látunk. Azt hiszem, Elijah is ezért fáradozik azon, hogy - az ő szavaival élve – helyrehozzon téged.

- És ha nem sikerül? Ha mondjuk továbbra is ugyanilyen leszek? – érdeklődött Klaus dobogó szívvel. Kíváncsi volt, Cami akkor hogyan viselkedne vele. Megvetné és gyűlölné vajon, ha visszatérne ahhoz az énjéhez, amelyik megjelent Mystic Fallsban, hogy rettegésbe taszítsa a várost, vagy messzire lökné magától, ha látná azokat a tetteket, amiket ezer év alatt végrehajtott?

- Sajnálnám, ha így lenne. De azt hiszem, a bennem élő romlott lány továbbra is ellenállhatatlannak tartana téged – válaszolta Cami, aztán elhallgatott mikor rájött, hogy ezzel némileg többet mondott a kelleténél. – De képes vagy változni, Klaus. Hiszen látom a saját szememmel. Sosem tartottalak képesnek a szeretetre, és most látom, mennyire véded a lányodat, vagy hogyan próbáltad megmenteni a bátyádat anyád karmaiból. Benned a szeretet ugyanúgy ott él, ahogy bárki másban. Csak épp mindeddig az élet sötét oldalát kaptad csak meg ahhoz, hogy ezt képes legyél felismerni.

- És mióta tartasz engem reményteljesnek a megváltásra? – kérdezte halkan Klaus. Cami szavai mintha a sebzett lelke legmélyét érintették volna meg.

- Mindig képesnek tartottalak rá – válaszolta a lány. – Amikor találkoztunk a téren, és elmondtam, mit látok a festményben… láttam a tekintetedet. Annyi félelem, fájdalom, rettegés volt benne, hogy belesajdult a szívem. Az a pillanat mutatta meg nekem, hogy mi lakik benned legmélyen. Akármilyen rémségeket is teszel, vagy tegyél a jövőben is, a szeretetre vágyó kisfiú ott él a lelkedben – tette hozzá, aztán elhallgatott, mert az Ősi olyan tekintettel fürkészte Camit, amiben a lány nem volt képes olvasni. Nem szerette Klaus megfejthetetlen pillantásait. Lehetett a vége az is, hogy megnyílt előtte, de akár véres tömegmészárlás is. Az utóbbira bővebben volt példa.

- Azt hiszem, többet ne adj nekem inni – mondta halkan, aztán hirtelen felállt, letéve a félig üres poharat a szekrényre, ahonnan Klaus elővette. A szíve dobogott kissé a félelemtől, és hálát adott a sorsnak, hogy Elijah is a közelben van. A bátyja társaságában Klaus sosem lett volna képes ártani neki. De vajon, ha most kettesben lennének, vajon mit tenne? Hogyan reagálna az Ősi mindazért, amit most elmondott neki?

Szerencsére háttal állt Klausnak, így az arca nem árulhatott el a hibrid számára semmiféle érzelmet. Néha, amikor a férfi közelében volt, úgy érezte magát, mint mikor a lepke túl közel kerül a tűzhöz. Adhat neki jóleső meleget, de akár le is perzselheti a szárnyait, és halálba taszíthatja. Néha pedig még ő maga is úgy összezavarodott, hogy már azt sem tudta eldönteni, melyikük a lepke, és melyikük a tűz.

- Cami – hallotta meg Klaus hangját, aki kihasználta a lány mélázását ahhoz, hogy megálljon szorosan mögötte, és két kezével megfogta a vállait.

- Tudnod kell, hogy még sosem ismert meg engem senki annyira, ahogyan te – suttogta halkan Klaus, szinte közvetlenül a lány fülébe, akin jóleső borzongás szaladt végig, ahogy megérezte a finom leheletet magán. – De azt is tudnod kell, hogy talán sosem leszek képes átlépni az árnyékomat. Akkor is mellettem fogsz állni? Vagy gyűlölsz majd és megvetsz?

- Miért kérdezel tőlem ilyeneket? – rebegte halkan a lány, karjait szinte fázósan összefonva magán, így Klausnak tökéletes alkalma nyílt két kezét átfonni a derekán.

- Mert tisztában kell lennem az igazsággal – válaszolta a hibrid habozás nélkül. – Túl fontos vagy már nekem ahhoz, hogy megengedjem, hogy kisétálj az életemből. Nélküled minden sokkal sötétebb lenne a világomban. Ha van a lelkemnek olyan pontja, ami még élhet, ahhoz te vagy a tápláló erő – mondta halkan, mire Cami megfordult a karjaiban.

- Nem fogok másképpen nézni rád, Klaus. Én nem vagyok az apád. Sem az anyád, és senki azok közül, aki eddig megvetett, vagy elítélt. Megismertem már azt az oldaladat is, amit nem sokan látnak – nyújtotta ki a kezét, és megsimította az Ősi arcát. – Te is fontos vagy már nekem. Fontosabb, mint ahogy valaha is sejtettem volna. Veled maradok.

- Te és én, Camille… örökkön örökké – hajolt le Klaus, és megcsókolta a lányt.

Ezer év alatt most először érezte, hogy képes lesz állni a szavát.

Vége

Ments meg engem! 21. fejezet

A bárban kellemes félhomály volt, csak az elszeparált bokszok felett világított egy-egy apró lámpa, és a benzinkút kintről beszűrődő neonfényei villództak a padlón. Nem volt nagy tömeg, néhány ember ült az asztaloknál, páran a pultot támasztották, és a tulajjal együtt bámulták a felszerelt mini tévén az épp aktuális baseball meccset, néha hangosan kommentálva a történteket. A kis étterem egészében kellemes, szinte családias légkört nyújtott. Úgy éreztem magam, mintha hosszú vándorúton lennék valahol az amerikai préri kellős közepén.

- Tetszik a hely – kortyoltam bele a turmixba. – Nem voltam még itt soha. Sőt, azt sem tudtam, hogy létezik. Ritkán hagyom el a belvárost.

- A szüleim Montgomeryben laknak, Alabamában – válaszolta Daniel, miközben szertartásosan két kézre fogta a hamburgerét. – Ha eljön az a ritka alkalom, hogy elmegyek hozzájuk, és autóval indulok, mindig megállok itt. Szeretem ezt a kis éttermet.

- Megértem – locsoltam meg a sült krumplimat bőven ketchuppal. – Bár a zene még hagy kívánnivalókat maga után - böktem fejemmel a sarokban álló zenegép felé, amelyből szerencsére még viszonylag elfogadható hangerővel szólt Alan Jackson.

- Nem szereted a countryt? – vigyorgott Daniel. – Valahogy pedig ez hozzátartozik a hangulathoz.

- Hát, technóval tényleg nem lenne igazi – nevettem, aztán megtöröltem a számat.  – Igazad van. Azt hiszem, itt adják a város legjobb hamburgerét – nyeltem le a falatot, és megnéztem a már erősen hiányos bucit.

- Mit mondtam? – tömte Daniel is magába a kaját, mint aki már hetek óta nem jutott normális ételhez. – Kár, hogy nem fogadtam veled ebben.

- Jaj, azt nem – ráztam a fejem. – Pocsék vagyok fogadásokban. Általában veszítek, viszont most azt sem bántam volna. Ezt a kaját vétek lett volna kihagyni. Bár nyilván lelombozó látni, ahogyan zabálok.

- Épp ellenkezőleg! – tiltakozott azonnal Daniel. – Végre egy nő, aki képes tisztességesen étkezni. Már elegem van az állandóan salátázgató libákból. Oké, nem mondom, hogy egy nő hízzon hordó nagyságúra, de minek az állandó önsanyargatás, meg kalóriaszámlálgatás? Rachael képtelen volt bármikor is úgy leülni az asztalhoz, hogy ne számolta volna össze, mennyi edzésbe fog kerülni, amit éppen megeszik.

Beállt némi csend, amikor mindketten hallgattunk, miközben Alan Jackson egy icipici álomról és icipici világról énekelt teljes átéléssel.

- Nagyon szeretted őt, ugye? – szólaltam meg aztán, kitartóan szemezve a sült krumplival, és nem néztem volna fel az istenért sem.

- Mi ez itt, az őszinte vallomások órája? – mormogta Daniel, mire vállat vontam.

- Csak kérdezem – dünnyögtem, aztán igyekeztem kifejezéstelen pofát vágni, mikor végre felemeltem a fejem.  – Nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. Nem fogok halálra sértődni miatta.

- Igen, szerettem – felelte Daniel pár másodperces hallgatás után. – Ha nem így lett volna, nem veszem el. Hét évig tökéletesen ment minden. Nem is értem, hol siklott ki az egész – gondolkodott el, majd nagyot kortyolt a shake-ből. – Talán a gyerek-kérdésen. Én nagyon akartam, Rachael viszont nem igazán.

- Pedig általában fordítva szokott lenni – kotyogtam közbe.

- Nálunk a kivétel erősítette a szabályt. Próbálkoztunk néhányszor, de nem sikerült. Azt hiszem, Rachael tudat alatt örült is neki. Nem mondta ki, de féltette az alakját, a karrierjét, meg mindent, amivel egy gyerek járt volna.

- Ezt azért nehezen tudom megérteni ­– ráztam a fejem.  – Ha én találnék valakit, akivel szeretjük egymást, mindenképp szeretnék gyereket. És ha ez a munkám útjába állna, hát tojnék magasról a karrierre. Az végül is csak munka, nem? Változhat is… de a szerelem más.  

- A szerelem is változhat, ahogy a példa mutatja – világított rá Daniel, majd eltolta maga elől az üres tányért. – Na és te?

- Mi van velem? – rágcsáltam a krumplim utolsó darabjait. – Most világítottam rá, én hogyan látom a munka és a szerelem kapcsolatát.

- Úgy értem, hogyhogy melletted nincs senki? – hajolt előre Daniel, és könyökére támaszkodott az asztalon. – Okos vagy, kedves, és szép. Elég hihetetlen, hogy nem tapossák egymást a férfiak a sarkadban. Vagy van valakid, csak én nem tudok róla? – kérdezte, és nem volt nehéz észrevennem, hogy kissé elkomorult a feltevésre.

- Nem, senkim nincs – ráztam a fejem. – Már jó néhány hónapja. Volt egy barátom… igazából már az összeköltözést is megejtettük, de vége lett. Nem igazán bánom.

- Ez nem úgy hangzik, mint az őszinte, határtalan szerelem – tett megjegyzést Daniel, mire zavartan játszani kezdtem a hajammal.

- Az volt. Legalábbis először. Az összeköltözésig. Csak hát, a mondás szerint lakva ismerni meg a másikat. Nálunk is ekkor kezdődtek a gondok.

- Hanyag volt? Tévé előtt sörivós? Felhajtva hagyta a wc deszkát? – sorjáztak a kérdések.

- Nem, ez még nem indok a szétválásra – fintorogtam. – Csak épp a kelleténél féltékenyebb volt. Szó szerint betegesen. Az utolsó néhány hónapban már a lábam ki sem tehettem a házból nélküle, még a boltba sem. Meg volt róla győződve, hogy bárkivel kikezdek, aki az utcán szembejön. Érthetően nem viseltem el ezt sokáig.

- De ha szó szerint érted, hogy betegesen féltékeny volt, nem tudtál tenni ez ellen semmit? Pszichiáter vagy – tárta szét a karjait Daniel értetlenül, mire felnevettem.

- Csak azon lehet segíteni, aki hagyja is, hogy segítsenek rajta. Ő nem kimondottan volt ez a típus. Pedig hidd el, igyekeztem. Bevetettem mindent, de hiába. A helyzet nem lett jobb, sőt, csak rosszabb és rosszabb. Mikor már odáig fajult, hogy féltettem a testi épségemet, kimondtam a kapcsolat végét. Azóta visszatért a nyugalmam, és helyrerázódott az életem. Igaz, azóta nem is volt senkim. Semmilyen téren – nyeltem le a shake maradékát, aztán Danielre néztem. – Nem csak a te magánéleted volt zűrös.

- Igen, de te legalább nem követtél el akkora baromságot, mint én. Konkrétan nem mentél a világ másik végébe.

- Szóval most már elhamarkodott lépésnek tartod? – kérdeztem kíváncsian. Ez váratlan fordulat volt. Ha képes belátni, hogy nemcsak elfutott a problémák elől, hanem még újakat is szerzett mellé, már fél siker. És fontos momentum.

- Mondjuk inkább úgy, hogy jót akartam, de rossz időben, és rossz módszerekkel – dünnyögte Daniel, és kapirgálni kezdte körmével az asztal fáját.

- Azért arra kíváncsi vagyok, hogy… - fogtam bele, de egy felemelt tenyér megállított.

- Stop – mondta Daniel határozottan. – Nem, doktornő… látom én, hogy mire megy ki a játék. Többet nem szedsz ki belőlem.

- Utálatos vagy – húztam fel az orromat, mire Daniel közelebb hajolt, és cinkosan rám hunyorított.

- Mondd, mennyire vagy bevállalós? Meddig vagy hajlandó elmenni? – suttogta, mint egy összeesküvő.

- Mit értesz egészen pontosan bevállalós jelző alatt? – nyeltem nagyot, és biztos, ami biztos alapon a kezem ügyébe készítettem egy kiadós pofont, ha valami perverz ötlettel állna elő.

- Kíváncsi vagy, de nem adom könnyen a titkaimat, Patrícia – mosolygott Daniel. – Viszont ajánlok egy fogadást. Mit szólsz egy darts meccshez? – mutatott a falra, ahol az ismerős tábla díszelgett. – A vesztes pedig teljesíti a győztes kívánságát.

- Hm… Az előbb fejtettem ki, hogy nem vagyok túl jó a fogadásokban. De talán meg tudsz győzni - fürkésztem hol Daniel tekintetét, hol a táblát, majd bólintottam. – Miért is ne? Aki nem kockáztat, nem is nyerhet. Jól van, benne vagyok! – mondtam határozottan. – Na és mi legyen a fogadás tárgya?

- Mit szólsz ehhez? – emelte fel egyik ujját Daniel. – Ha te nyersz, kérdezhetsz tőlem bármit… úgy értem, akármit. Amit csak akarsz.  Válaszolni fogok, akkor is, ha nehezemre esik. Még akkor is, ha talán nagyon-nagyon nehezemre esik majd – vett nagy levegőt.

- Elfogadva – biccentettem. – És ha te nyersz?

- Akkor jössz nekem egy masszázzsal – válaszolta magabiztosan. – A tegnap reggeli ugyanis varázslatos volt. De ezúttal kissé többet kérek belőle. És alaposabbat.

- Szóval kényeztesselek el? – nevettem. – Lásd, kivel van dolgod, ezt is elfogadom.

- Imádom a belevaló nőket! – vigyorgott Daniel is, aztán kinyújtotta a kezét, és belecsaptam a tenyerébe, megpecsételendő a fogadást.

Azt inkább elhallgattam előle, hogy életemben most játszom másodszor. Előre borítékoltam a vereségemet.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 20. fejezet

Úgy éreztem magam az ablakban állva, mint egy maximumra kapcsolt szaunában, mert a május délutáni nap egyenesen rám tűzött. Ennek ellenére nem mozdultam, inkább vállaltam a hőgutát is, mert az aggodalom meglehetősen dolgozott bennem. Minden közeledő és lassító autóra megfeszültek az izmaim, aztán lemondó sóhajjal néztem a távozó jármű után. Közel volt a négy óra, és Daniel még sehol.

Egész délután vertem a fejem a falba – képletesen persze – amiért engedtem annak a csökönyös szamárnak. Délelőtt ugyanis addig kérlelt, duzzogott és zsörtölődött a telefonba, míg rá nem bólintottam, hogy ma estére felfüggesszem a vezetési tilalmát. Azóta folyamatosan azon izgultam, nehogy rosszul legyen menet közben, és felcsavarodjon egy fára. Nem csak a betegemmel, de a lelkiismeretemmel is nehéz lett volna elszámolnom.

- Na, mi lesz már, Daniel Gillies? – morogtam, egyre sűrűbben pillantgatva az órára, de csak akkor sóhajtottam fel megkönnyebbülten, mikor egy ezüstszínű Audi R8-as lassított, majd leparkolt a ház előtt. Kiszállt belőle Daniel, aztán – mintha csak valami belső érzék súgta volna meg neki, hogy figyelik – fejét tekergetve felnézett a házra, és mikor meglátott engem az emeleti ablakban állni, széles vigyorral intett egyet. Visszaintettem, aztán kisasszéztam az üveg elől, és szembefordulva a tükörrel még utoljára beletúrtam a hajamba, aztán siettem beengedni ezt a féleszűt.

Már így is elkéstem, ugyanis felhangzott a szapora kopogás, és mikor ajtót nyitottam egyenesen a félfának támaszkodó Danielre esett a pillantásom.

- Mint látod épen, és egészségesen – mutatott magán végig. – Egyébként szép napot, Patrícia. Kérlek, mondd, hogy hiányoztam.

- Szia, Daniel – dünnyögtem, hozzá pedig akkorát sóhajtottam, mint egy kisebbfajta tornádó. Közben akaratlanul is megállapítottam, hogy iszonyú dögösen néz ki, ma ráadásul – a jelek szerint – a kedvesebbik arcát mutatja. Ugyanis igencsak szépen pislogott rám.

- Ezt a bánatos sóhajt most magamra vegyem? – érdeklődött miközben félreálltam, hogy beléphessen, és tekintetét elég látványosan végighordozta rajtam. Főképp a kivágott felsőmön.

- Megkönnyebbült sóhaj volt, nem bánatos. Amolyan „hála az égnek” jellegű. De igen, vedd magadra. Remélem megérted, hogy kissé ideges voltam. Rossz perceimben egy összetört autóban láttalak lelki szemeimmel.

- Patrícia, lehet, hogy vannak problémáim, de vezetni azért még tudok – jegyezte meg. – A te engedékenységed viszont egyszer még legendás is lehet. Mi lesz, ha ez dr. Mirsa fülébe jut?

- Most azt akarod elérni, hogy megbánjam a döntésemet, és innentől szigorúan kössem az ebet a karóhoz? – fontam karba a kezeimet harciasan. – Mert ha igen, már most átadhatod a slusszkulcsot. Nem vezetsz.

- Dehogynem – nevetett fel Daniel, aztán egy futó csókot nyomott a homlokomra. Hogy a nevetés, vagy ez az apró gesztus tette-e, de azonnal elfelejtettem minden szigorúságot, és úgy kezdtem el pislogni, mint akinek homok ment a szemébe.

- Hozom a felszerelést, és máris indulhatunk – fordultam sarkon, és noha nem néztem hátra, éreztem, hogy Daniel tekintete hosszan követi a farmeromat, ami meglehetősen látványosan simult a fenekemre.

- Mit találtál ki? Hová lesz a séta? – kérdezte Daniel, mikor behúztam magam mögött az ajtót, és lebaktattunk a lépcsőkön. – És ebben mi van? – mutatott a hosszúkás, vékony táskámra.

- Nos, tegnap elég feszült voltál. Kitaláltam egy remek indulat levezetési módszert – válaszoltam, és csodálkozva láttam, hogy prüszkölve felnevet.

- Én ismerek egy ilyen módszert. Bár azt nem az utcán végzik, hanem a hálószobában – mondta Daniel pimaszul, mire lehunytam a szemem, és türelemért fohászkodtam. Tényleg nem volt kedvem megütni, pedig esküszöm, néha megérdemelte volna.

- Csak álmodban – válaszoltam aztán fogaim között szűrve a szót, mire az égnek fordította a szemeit, de továbbra sem tűnt el a jókedve. Vidáman ült a volán mögé, míg én az anyósülésre kanalaztam be magam.

- Ismered a külvárost? – érdeklődtem a biztonsági övvel bajlódva, de képtelen voltam megoldást találni a becsatolás problémájára. – Mi a fene ez?

- Hárompontos biztonsági öv – válaszolta. – Lehet, hogy a kelleténél óvatosabb vagyok, de preferálom a mindennél biztonságosabb közlekedést. Várj, segítek – fordult oda hozzám, és miközben beállította és bekapcsolta rajtam a szíjakat, az ujjai egy pillanatra a melleimhez értek.

Felkaptam a fejem, és szinte tíz centire láttam magam előtt az arcát, amin most némi döbbenet tükröződött. Nyilván arra számított, hogy teszek egy megsemmisítő megjegyzést, esetleg lekiabálom. Nem ez történt. Már csak azért sem, mert ha kinyitottam volna a számat, nem szavak, hanem egy halk nyögés tört volna utat magának. Így csak szótlanul meredtünk néhány másodpercig egymásra, és nem volt nehéz észrevennem, hogyan csillognak a szemei.

- Most már jó lesz – húzódott el aztán Daniel, a torkát köszörülgetve. – Szóval, mi van a külvárossal?

- Tudod, merre van a Railroad Street? – érdeklődtem, és igyekeztem magabiztos hangon megszólani, hála az égnek, sikerrel.

- Nagyjából igen – bólintott Daniel. – Az tényleg a külváros. Gyárak vannak arrafelé, ha jól tudom. Ritkán járok arra. Az egy gettó.

- Hát ma oda megyünk – biccentettem, mire Daniel kissé összevonta a szemöldökét.

- Érdekesen hangzik. Mi lesz a feszültség-levezetés? A menekülés?

- Jaj, ne lásd már ilyen drámaian – csóváltam a fejem. – Csak bízz bennem, rendben? Már délelőtt elrendeztem mindent.

- Jól van. Eddig bíztam benned, most is fogok. De előre szólok, ha bandák fognak üldözőbe venni minket, néhány napig ne várd, hogy mosolyogva nézzek rád – indított Daniel, és besorolt a forgalomba.

- Egyébként hogy telt a tegnapi napod? – érdeklődtem, és kissé lehúztam az ablakot, hogy megfürdessem az arcomat a menetszélben, és a nap aranyló sugaraiban.

- Kimondottan jól – válaszolta. – Julie várakozáson felül kedves volt. Igaz, még mindig képes rá, hogy elkapja a szómenés – mosolygott. – De azt hiszem, jó volt vele találkozni. Egész estig beszélgettünk. Munkaügyek, hasonlók – vont aztán vállat. – A lényeg, hogy már tűkön ülve várnak vissza. Ja, és még mielőtt elfelejtem, üdvözöl téged.

- Hogyan? – hökkentem meg totálisan, aztán leesett a megfejtés. – Te beszéltél neki rólam?

- Igen – bólintott Daniel. – Miért ne beszéltem volna? Ne aggódj, csupa szépet és jót mondtam – fordította fejét az anyósülés felé, és cinkosan rám hunyorított. – Melyik részén vagy meglepve ennyire? Azon, hogy jókat mondtam rólad?

- Azon, hogy egyáltalán megemlítettél neki – válaszoltam még mindig csodálkozva.

- Hát, Julie megállapította, hogy rosszabbra számított nálam – kopogtatta meg Daniel a saját homlokát. – Szóval elmondtam, hogy azt, hogy itt tartok, neked köszönhetem. Remélem, nem baj.

- Egyáltalán nem. Igazság szerint, jólesik – vallottam be nagyon halkan, de Danielnek persze olyan füle volt, mint a nyúlnak. Fél kézzel átnyúlt hozzám, és markába fogta a tenyeremet, hüvelykujjával lágyan cirógatva az ujjaimat.

- Jobbra fordulj – motyogtam aztán, elhúzva a kezemet, pont abban a pillanatban, mikor magától is megtette volna, ő pedig engedelmesen ráfordult a Railroad streetre.

Néma csend volt a kocsiban. Én igyekeztem a lehúzott ablakon keresztül, a menetszéllel lehűteni a fejemet, nem sok sikerrel. Egyfolytában csak arra tudtam gondolni, hogy ha ennek a fickónak az érintése is remegést vált ki belőlem, mi történne, ha… ha teszem azt megcsókolna? Biztos meghalnék. Vagy az intenzíven kötnék ki.  Daniel pedig olyan arcot vágott, mintha azon töprengene, hogy ha átlépne egy határt, vajon önként és dalolva csatlakoznék hozzá, vagy dühömben és felháborodásomban letekerném a legnemesebb szervét.

Elhagyatott, szegényes utcán haladtunk, a kis gyártelepek épületei mögött pedig fel-felvillant a városi vonat pirosló kígyója.

- Ez az. Ide jövünk – mutattam aztán balra, mire Daniel engedelmesen fordult, és megállt a rozsdás vaskapu előtt.

- A roncstelepre? – meregette a szemeit felém. – Mi az ördögnek?

- Mondtam, feszültség-levezetésnek – válaszoltam, aztán kidugtam a fejem, mikor egy overálos, baseball-sapkás pasi ballagott a kocsihoz.

- Melyikük a doki? – kérdezte, mire úgy emeltem fel a kezem, mint az iskolában a jelentkező növendékek. – Aha. Akkor menjenek – nyitotta ki a kaput. – Az első keresztútnál jobbra. Lesz ott pár lakókocsi, meg pár munkás. Na, ott van a gyönyörűség, az magukra vár.

- Köszönöm – ráztam meg a férfi kezét az ablakon kinyúlva, Daniel pedig lépésben behajtott a telepre. Az arcán még mindig ott ült a teljes értetlenség. Még akkor sem oldódott fel, mikor a jelzett helyen kiszálltunk, és szemügyre vettük a kissé zilált állapotban lévő fekete autót.

- Le akarod cserélni a kocsidat? – rázta a fejét Daniel. – Ha engem akarsz rávenni ugyanerre, már most felejtsd el.

- Nem, szó sincs róla – nevettem, és kibányásztam a hátsó ülésről a hosszúkás csomagot. – Ez a kocsi másért vár ránk – húztam le a táska cipzárját, és mikor felegyenesedtem, végre láttam a Daniel arcára kiülni, hogy leesik neki az egycentes.

- Arra gondoltál, amire most én gondolok, hogy csináljuk? – tette fel a kérdést, én pedig válasz helyett a kezébe nyomtam a baseball-ütőt.

- Nos, nem tudom, te mire gondolsz, tekintve hogy ilyen téren néha iszonyú pimasz és perverz vagy – mosolyogtam – de jelen pillanatban egy dolgot tudsz csinálni. Verd szét a kicsikét – intettem a fekete autó felé, miközben Daniel úgy járta körbe a már így is félig-roncsot, mint a héja a csibét. – Gondolj oda bárkit. Érted? Bárkit, bármit… az lebegjen a szemed előtt, hogy ez most nem egy autó. Annak fogsz behúzni, aki ártott neked – tettem a kezem egy pillanatra a vállára, és a szemébe néztem. – Rajta, Mr. Gillies. Csinálja!

Daniel még átsétált a másik oldalra, és megállt az anyósülés ajtaja mellett. Az arca elmerengő lett, és inkább nem akartam tudni, vajon kinek-kiknek a képét vetíti most maga elé. Aztán hirtelen meglendítette az ütőt, és lecsapott, akkora erővel, amekkorával csak bírt.

Az oldalsó visszapillantó tükör leesett, hogy néhány bakugrás után eltűnjön egy halom alkatrész között, Daniel pedig újra és újra ütésre emelte a kezét. Mint egy gép… lesújtott újra, és újra, és újra, egészen addig, míg teljesen kifulladva megállni nem kényszerült. A fekete autót ekkor már csak a legnagyobb jóindulattal lehetett kocsinak nevezni.

- Ez… ez… klassz volt! – nyögte Daniel, mikor végre levegőhöz jutott, és megtörölte verejtékes homlokát. – De most te jössz – nyújtotta felém az ütőt. – Ne mondd, hogy benned nincs feszültség.

- Akad – dünnyögtem, hezitálva, hogy hozzam-e elő az orvos-beteg viszonyt, miszerint még én mondom meg neki, mit csináljon, aztán úgy döntöttem, miért is ne próbáljam ki magam is a törés-zúzás élményét? Átvettem az ütőt, és jó néhány csapást mértem az immár teljesen elgyötört roncsra, bár én hamarabb kifulladtam, mint Daniel. Egy utolsó ütéssel még szilánkokra robbantottam a szélvédő üvegét, majd lihegve elnevettem magam.

- Ez tényleg klassz – mondtam, a hajam hátrasimítva, és ledobtam az ütőt, miközben Daniel odasétált elém.

- Nem – válaszolta halkan. – Te vagy a klassz – tette hozzá, és a kezét felemelve végigsimított a hajamon. Olyan közel állt hozzám, hogy arcomon éreztem a leheletét, és szinte meg tudtam volna számolni a szempilláit. Nagyot nyeltem, ahogy láttam, hogy pillantása a szemem és az ajkam között cikázik, és noha egyrészt sikítozva tiltakoztam az ellen, amire érezhetően készült, másrészt viszont magamhoz rántottam volna, mint a mágnes a vasat.

- No, végeztek? – szólalt meg egy recsegős hang a hátunk mögött, mire mindketten megrezzentünk, én pedig sietve hátráltam egy lépést, a biztonságos távolságba, ahol remélhetőleg már nem jutnak az eszembe hülyeségek.

- Végeztünk – köszörültem meg a torkomat. – És nagyon köszönöm, hogy segített.

- Hát, ezeknek az autóknak úgyis mindegy. Vagy egy baseball-ütő, vagy a zúzógép jut nekik – vont vállat.

- Azért mégis kedves volt magától – válaszoltam, és újra megráztam a férfi kezét. – Ha valamikor is az Emory Purse kórházban jár, jusson eszébe, hogy adósa vagyok.

- Ne haragudjon, de ha lehet, nem venném igénybe a segítségét. Kerülöm a kórházakat, jó messze – köpött aztán a földre, babona gyanánt.  – Hát, isten áldja doki. Meg magát is – biccentett Daniel felé.

Visszaszálltunk az autóba, és kihajtottunk a telepről, de még alig jutottunk túl a vaskapun, Daniel lehúzódott a járda mellé.

- Valami baj van? – pislogtam felé kíváncsian, mire ő megrázta a fejét.

- Patrícia, tartozom egy vallomással – babrálta a kormányt, mire azonnal a frász kezdett kerülgetni. Mit művelt ez a szerencsétlen, amiről még nem tudok?

- Vallomással? – hebegtem össze-vissza kalapáló szívvel, és lélekben felkészültem bármire. Te tényleg bármire.

- Az az igazság, hogy piszkosul beleéheztem a dologba – tette Daniel a tenyerét a gyomrára keserves képpel, mire egy halk sóhajtással engedtem ki a hirtelen ijedtségemet. – Szóval, mit szólnál, ha meghívnálak egy jókora hamburgerre, és egy nagy csokis shake-re? – érdeklődött. – Ismerek egy nagyon jó helyet.

- Benne vagyok! – válaszoltam lelkesen. – Innentől átadom az irányítást. A tiéd a terep – bólogattam. Azt hiszem, kínvallatás alatt sem vallottam volna be, hogy a rosszullétig is képes lennék zabálni magam, hogy még egy órát eltölthessek a társaságában.

Vége

Folyt. köv.

Ments meg engem! 19. fejezet

Sziasztok.

Nos, meghoztam az új fejezetet, és úgy döntöttem, viszek némi rendszert a dologba. Ezentúl minden hónap első hétvégéjén jelentkezem dupla résszel, és minden hónap harmadik hétvégéjén egy általatok kért oneshoot történettel. Így kéthetente mindig dupla bejegyzést olvashattok. A mostani fejezethez pedig jó szórakozást!


19. fejezet

Mire előkerültem a fürdőszobából – tisztán, megfésülködve, és egy alapos fogmosás után – Danielt már a konyhában találtam. Épp a tűzhely előtt álldogált nagy elhatározással, az asztalon pedig egy csésze gőzölgő fekete kellette magát.

- Ez most aranyat ér. Köszönöm – vettem el a kávét, cukrot szórtam bele, és az első korty után lehunytam a szemem.

- Mindig nehezen megy az ébredés, vagy tudjam be az általam okozott kínos éjszakádnak? – lépett oda hozzám Daniel, és meglepve konstatáltam, hogy nemcsak megborotválkozott, de meg is fésülködött, és a friss mentolos lehelet bizonyította, hogy ő is igénybe vette a saját fogkeféjét.

- Odafenn is van egy fürdőszoba – bökött magyarázat gyanánt a mennyezet irányába mikor elkapta a tekintetemet. Bólintottam ennek nyugtázásra, majd vállat vontam a kérdésre.

- Igazság szerint kávéfüggő vagyok. Addig egy reggel sem vagyok képes normálisan magamhoz térni, míg a koffein ki nem tölti az ereimet – vallottam be, aztán a tűzhely felé pislogtam. – Mi készül?

- Bacon és tojás – kotorászott közben Daniel az egyik fiókban. – Remélem megfelel, mert bevallom, a konyhában nem vagyok nagy mester. Ennél többet ne várj tőlem.

- Tökéletes reggeli lesz – nyugtattam meg. – Akarod, hogy segítsek?

- Nem, megoldom – hallottam Daniel dünnyögést ekkor már nagyjából térdmagasságból, mert leguggolt, hogy feltúrjon egy szekrényt. – Csak egy habverőt keresnék. Ha tudnám, Rachael hol tartotta… - vakargatta a fejét.

- Úgy csinálsz, mintha nem is te laknál itt – jegyeztem meg, majd beszálltam a kutatásba. – Fogalmad sincs, mit hol találsz, ugye?

- Két sorozatban játszom egyszerre. Ingázom az Államok és Kanada között. Heti egy napot tudtam itthon lenni a feleségemmel. Ezek után nyilván megérted, ha akkor pont nem a konyhában töltöttem minden időmet – mormogta a kérdezett. – Én sem lehetek mindenben tökéletes.

Megforgattam a szemeimet, mikor érezhetően megnyomta a „mindenben” szócskát.

- Mondták már, hogy az egód a csillagos ég tájékát veri? – nyúltam be találomra egy fiókba, előhúztam a keresett eszközt, és Daniel kezébe nyomtam. – Biztos, hogy ne segítsek? Még mielőtt totálkáros lesz a konyhád.

- Éppenséggel azt sem bánnám – fordult vissza a tűzhely felé Daniel, én pedig csodálkozva meredtem rá.

- Megőrültél? Mondd, hogy csak a gyógyszerek hatása beszél belőled. Pazar házad van. Az én lakásom ehhez képest csak egy két szobás kis egérlyuk.

- Ami azt illeti, én szívesebben laknék jelenleg egy kis egérlyukban. Túl nagy ez a ház egyedül magamnak – törte Daniel a tojásokat egy tálba. – Gondolkodom, hogy talán eladom.

- Csakugyan azért, mert nagy neked, vagy a közös emlékek miatt? – kérdeztem, aztán gondolatban fejbe vertem saját magam. Tessék, egy korty alkoholt nem ittam, és máris képtelen vagyok befogni a számat.

- Is-is – válaszolt Daniel némi mérlegelés után, és úgy kezdte püfölni a tojásokat a habverővel, mintha őket okolná a jelenlegi helyzetért.  – Amennyire haragszom Rachaelre, szívem szerint felgyújtanám. Mármint a házat – tette hozzá, nehogy azt higgyem, a volt feleségének kíván kínhalált. - Mindazonáltal anyagilag kész csőd lenne egy ilyen cselekedet. De úgy élni sem akarok itt, hogy úgy kerülöm a volt hálószobánkat, mintha kísértetek laknák, és ha körbenézek, az jut eszembe, hogy példának okáért itt a konyhapulton is hányszor… - harapta el a mondatot, aztán egy csomag bacont rántott elő a hűtőből.

Nagy levegőt vettem, hogy uralkodjam azon a vágyamon, hogy újfent feltúrjam a fiókokat, és egy húsbárddal verjem szét az említett konyhapultot. Valahogy nem akartam elképzelni, ahogy ő és Rachael éppenséggel itt… nos, szórakoztatták egymást.

Mivelhogy nem volt kedvem továbbra is egy régi szextett helyszínét támasztani, így inkább odasétáltam mellé, és élénk érdeklődéssel figyeltem, hogyan kevergeti a tojást még mindig az indokoltnál nagyobb erőkifejtéssel.

- Csak ellenőrizlek – pislogtam rá, mikor látta, hogy szinte bedugom a fejem a karja alatt a serpenyőbe.

- Nem kell félned, nem mérgezlek meg – mosolygott Daniel. – Ennyire rosszul nem főzök.

- Csak csodálkozom, szegény tojások és szegény tál vajon mit követtek el ellened – fogtam meg óvatosan a kezét. – Nyugi, rendben? Ők nem bántottak téged.

- Sajnálom – dünnyögte Daniel. – Egyszerűen a Rachael-téma eléggé fel tud dúlni engem. Túl nagy érvágás volt, amit tett, tekintve a hátunk mögött lévő tíz évet. Ne… – emelte fel a kezét, mikor látta, hogy kinyitom a számat – kérlek, ne kezdd el analizálni a helyzetet, hogy ki milyen mértékben volt a hibás. Tisztában vagyok vele magam is, hogy én is elszúrtam. Ennek ellenére engem szarvaztak fel.

- Őt okolod a történtekért? – kérdeztem halkan.

- Nem, egyáltalán nem – vonta össze Daniel a szemöldökét, és hagyta, hogy kivegyem a kezéből a habverőt – de tény, ha nem keres valakit, vagy épp máshogy tálalja, akkor talán én is másképpen reagálok. Nem kellemes úgy hazarepülni némileg korábban, mindezt meglepetés gyanánt, hogy a feleségemet valakivel rajtakapom. Ráadásul abban az ágyban, ahol velem töltötte az éjszakáit – csapott egyet dühösen a konyhapultra, aztán mikor észrevette riadt pillantásomat, elernyedt az ökölbe szorított keze.

- Bocsáss meg – sóhajtott. – Azt hiszem, inkább megterítek.

- Rendben, de kérlek, ha lehet, ne a tányérokon állj bosszút – mondtam, mire Daniel beszédesen megforgatta a szemeit, aztán két terítéket varázsolt az asztalra, miközben én a felvert tojásokat a serpenyőbe zúdítottam a bacon mellé.

Ebben a pillanatban valahonnan távolról zenélni kezdett egy mobiltelefon. A zsebemhez kaptam, de az én készülékem néma volt, és különben is, a csengőhangom teljesen másképpen szólt. Nem volt nehéz kitalálni, kié lehet a hívás.

- Menj csak, én itt ura vagyok a helyzetnek – kaptam el Daniel pillantását, aki kisietett a konyhából. A zenebonálás nemsokára abba is maradt, csak valami halvány, kivehetetlen dünnyögést hallottam a beszélgetésből. Mindenesetre igyekeztem hangos csörgéssel tálalni a reggelit, nehogy azt higgye, akár csak szándékomban is állna a hallgatózás.

Már az asztal mellett ültem, mikor Daniel újra megjelent, és bosszús arckifejezéssel tette a telefonját az asztalra.

- Rossz hír? – érdeklődtem óvatosan, mikor úgy ült le velem szemben, mintha hirtelen az ő vállára rakták volna a világ súlyát.

- Ahogy vesszük – fogott villát a kezébe, és dühödten szúrt rá egy falat bacont. – Patrícia, a mai találkozónkat le kell mondanom.

- Oh… - kaptam fel a fejem meglepetten. – Hát… persze. Ha más dolgod akadt…

- Julie beígért nekem egy délutáni látogatást – mormogta Daniel. – Az egyik sorozatom producere – egészítette ki az információt, ha nem lennék teljesen tisztában az illető kilétével. – Másfél hét múlva, ha dr. Mirsa gyógyultnak nyilvánít, visszamegyek dolgozni, ő pedig szeretne tisztában lenni azzal, mire számíthat tőlem.

- Nem tűnsz boldognak attól a ténytől, hogy legalább érdeklődik irántad – tüntettem el újabb falatot a számban, igyekezve visszafogni a csalódott felhangot a szavaimban.

- Ez így nem egészen igaz – ingatta a fejét Daniel. – Kedvelem őt. Csak valahogy most pont a részvétnyilvánító látogatások nem hiányoznak. Mert hidd el, lesz részem benne. Meglehetősen szókimondó a hölgy. És ha belelendül a mondókájába, eléggé levakarhatatlan is. Jobb, ha belenyugszom, hogy a ma délutánomat és estémet vele töltöm.

- Jól van, megértem – motyogtam, aztán felkeltem, és a mosogatóba tettem az immár üres tányéromat. – Egyébként is, megígértem neked még a kórházban, hogy nem akaszkodom rád, és hagylak élni.

- Elég könnyedén lemondasz rólam, úgy látom – dőlt hátra Daniel, és morcosan méregetett.

- Mégis mit vársz tőlem, mit csináljak? – hökkentem meg, és széttártam a karjaimat. – Nem láncolhatlak magam mellé. Nem vagyok boldog a ténytől, hogy egy napot elvesztünk a gyógyulásodra szánt időből, de elfogadom. Ennyit tehetek.

- Én talán örülök ennek? – lökte ki Daniel a széket maga alól ingerülten, és olyan harag szikrázott fel a szemeiben, hogy azonnal hátráltam két lépést. Ma reggel egyszerűen olyan, mint egy időzített bomba. És nem nagyon akartam a közelében lenni, mikor felrobban.

- Istenem… ne haragudj – kapott észbe Daniel, mikor látta, hogy érezhetően megrettentem, majd odasétált hozzám. A hátam a mosogatóhoz ért, nem volt menekülési útvonalam, ő pedig olyan közel állt meg, hogy összeért a testünk. – Nem akartalak megijeszteni – dünnyögte, aztán megfogta a kezem, és a mellkasához szorította. – Hogy őszinte legyek, azt hiszem, a csalódás beszél belőlem. Sosem gondoltam, hogy valaha ilyet mondok, de vártam a ma délutáni alkalmat. Ami most fuccsba ment.

- Lesz rá alkalom holnap – hebegtem, mert a közelsége érezhetően megzavart. Tenyerem alatt éreztem a szíve gyors és heves dobbanásait, és mikor felemeltem a fejem, elkövettem azt a hibát, hogy belenéztem a szemeibe.

Minden erőmre szükségem volt, hogy ne olvadjak el a konyhája sarkában, és koncentráljak arra, ami most meglehetősen zavart.

- Daniel, nem voltál még ennyire feszült, mióta találkozgatunk. Mi van veled? – faggatóztam roppant óvatosan. – Bevetted a gyógyszereket ma reggel?

- Nem – ismerte be a kérdezett, és elengedte a kezem. – Nem szándékozom szedni őket tovább. Túlságosan is leszedálnak.

- Viszont némileg le is csillapítanak – csóváltam a fejem. – Kérlek, szedd őket. Nem viccből kaptad. Megteszed, a kedvemért? Ha szépen kérlek rá?

Daniel újfent a szemembe nézett, aztán megadóan bólintott egyet.

- Tudd, hogy senki más kérésére nem tenném – mormogta, aztán hátrébb lépett kissé, és kihalászta az egyik kis szekrényből a dobozt, majd a markába szórt belőle két tablettát. – Egyébiránt igazad van. Valahogy tényleg kissé idegesnek érzem magam ma reggel. Nem értem az okát.

- Gyere – fogtam meg ezúttal én a kezét határozottan, majd az asztalhoz vezetve lenyomtam a konyhaszékre. – Van egy nagyon jó módszerem, csak bízz bennem – álltam a háta mögé, és finoman masszírozni kezdtem a halántékát. – Ez majd ellazít. Tapasztalatból beszélek.

Néhány perces néma csend következett. Daniel lehunyt szemekkel átadta magát a mozdulataimnak, én pedig magamban megállapítottam, hogy tisztában vagyok a feszültsége okaival. Mint ahogy néhány napja Rachaelnek is kifejtettem, a feldolgozatlan lelki folyamatok lecsapódhatnak a páciensnél dührohamok formájában. Nos, Daniel szemmel láthatóan most ért el erre a nem túl kellemes szintre.

- Jobb már? – kérdeztem halkan, mikor pár perc elteltével a kezem lecsúszott a halántékáról a vállára, és erőteljes, mégis lágy mozdulatokkal igyekeztem belőle kihajtani a feszültséget.

- Sokkal jobb – érkezett a halk válasz, egy jóleső nyögés kíséretében. – Ez csodálatos érzés – mormogta lágyan, mint egy doromboló macska, én pedig megköszörültem a torkomat, majd elvettem a kezeimet a vállairól.

- Mondd, nem lehetne ezt kapnom minden reggel dr. Mirsa gyógyszerei helyett? – nézett fel rám ültéből Daniel, és megkönnyebbülve láttam, hogy ezúttal már egy félmosoly ül az arcán.

- Azt hiszem, a jó doktor csalódott lenne. Tudod, ő is a betegeiből él – válaszoltam vidáman, aztán az órámra néztem. – Nekem viszont lassan indulnom kell. Vár otthon egy jó nagy adag papírmunka. Tekintve, hogy a ma délutánom szabad, beleásom magam az adminisztrációba.

- Akkor holnap találkozunk, ha nem tévedek – tápászkodott fel Daniel. – És hol? Itt nálam, vagy…

- Még nem tudom – ráztam a fejem. – Holnap reggel felhívlak, és megbeszéljük, ha így megfelel. Alkalmazkodom a holnapi hangulatodhoz. Ha akarod, akár ide is jöhetek. Fekhetsz a kanapén, míg én beszélek – nevettem fel röviden, mire Daniel mosolya szélesebbé vált. – De találhatok más programot is, ami azt illeti. Sőt… - villanyozódtam fel hirtelen – azt hiszem, már találtam is.

- Ezek szerint lemondhatok arról, hogy csak egyszer is kényelmesen végighortyogjam az időszakot, amit veled töltök – jegyezte meg Daniel, mire bosszúsan és némileg megütközve meredtem rá.

- Vegyem ezt úgy, hogy ennyire unalmas a társaságom? Vagy a módszereimmel van bajod?

- Ugyan már Patrícia – csóválta a fejét a kérdezett. – A társaságod a legjobb dolog, ami mostanában történhetett velem. És még a módszereidet is elviselem. Ugratlak, ha nem vennéd észre.

- Oh – motyogtam, és leengedtem, mint egy lyukas gumilabda. – Bocsánat. Tényleg nem vettem észre.  Azt hittem, komolyan gondoltad, amit most mondtál.

- Úgy tűnik, kettőnk közül nem csak én vagyok feszült – fürkészte Daniel figyelmesen az arcomat. – Vagy csak régen voltál már igazán kikapcsolódni. Mindenkire ráfér néha. Azt hiszem, teszünk majd erről is.

- Most már te találsz ki közös programokat? – nevettem fel a hirtelen megfordult helyzeten, mire Daniel is elvigyorogta magát. – Te engem csak ne analizálgass.

- Néha önmagadat kellene – válaszolta.

- Ez sosem fog megtörténni – mondtam bűbájos mosollyal. – Félő, hogy még aznap visszaadnám a diplomámat – pislogtam ismét az órámra. – Jól eltelt az idő. Tényleg indulnom kell.

- Jól van. Ha ennyire szabadulni akarsz innen, akkor hagyj csak itt, magányom bánatos mocsarában – szavalta Daniel színpadiasan, én pedig ismét elnevettem magam.

- Ne legyen ennyire drámai, uram – fogtam meg a táskámat. – Köszönöm a kávét, és a reggelit. És ha bármi gond lenne, csak hívj nyugodtan, rendben? Viszlát holnap, Daniel.

- Kikísérlek – jött velem a házigazda egészen a bejárati ajtóig, és ott egy határozott mozdulattal szembe fordított magával. – Én köszönöm, hogy eljöttél, hogy vigyázz rám. Viszlát holnap, Patrícia – ejtette ki a nevemet lágyan, és mire bármit is reagálhattam volna, egy csókot nyomott az arcomra.

Lebotorkáltam a lépcsőn, egészen a kocsi feljáróig, aztán szinte beestem a volán mögé. Daniel már eltűnt az ajtóból, így óvatosan megtapogattam magam ott, ahol a szája a bőrömhöz ért. Különös, de mintha nem is az arcom, hanem a lelkem parázslott volna jobban apró csókjától.

Vége

Folyt. köv.