Még egy nap a paradicsomban 19. fejezet

Csak a halk kuncogásra emelem ki a fejem a tányérból, a csirke már-már szétmarcangolt maradéka pedig kikerül a látóteremből.

- Mi az? - kérdezem kissé kábán. Mintha az elmúlt percekben kikerültem volna a világból, hogy belemerüljek egy másik világba. A tér és az idő megszűnt körülöttem. Nem is csoda. Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára normálisan valamit.

- Mint az óvodában - vigyorog a Kékszemű. - Megértem, hogy ízlik a vacsora, itt istenien főznek. De a kilógó nyelved hegye valamiért elég komikus látvány.

Elvörösödöm, és kényelmetlenül feszengek a széken.

- Te bezzeg nem szóltál korábban - dünnyögöm. - Fogadok, jól szórakoztál.

- Igen, kimondottan jól - biccent, és látom szemében bújkálni a jókedvet. - Lazíts kislány. Senki nem veszi le a fejed, ha nem csinálod tökéletesen - bök állával a kezemben tartott evőeszközök felé.

Hát persze... igyekeztem őt utánozni. Nem ettem még késsel-villával, ergo nehézségbe ütközik némileg kultúrált étkezést imitálni. A nagy igyekezettől alighanem még a nyelvem is kidugtam. Ezen szórakozott Ian olyan nagyszerűen.

- Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni - sóhajtok fel, és az evőeszköz-Connie párviadalban sajnos azt kell mondom, vesztésre állok. - Inkább ennék kézzel.

- Miért nem teszed? – kérdi a Kékszemű, miközben bánatos szemekkel figyelem azt a bűvészkedést, amit a késsel-villával művel.

- Mert azt hiszem, hülye és cikis helyzetbe hoználak – adom meg a választ lelombozva. – Ez egy előkelő hely, és téged sokan ismernek, és velem…. – hallgatok el aztán. – Nem is értem, mit keresek én itt – teszem hozzá szomorú dünnyögéssel, alig hallhatóan.

Beáll némi csend. Csak a halk zenét hallani, ami szól az étteremben, és ebbe az evőeszközök halk csengése keveredik bele, némi fojtott hangú beszélgetéssel keveredve.

Arra rezzenek fel, hogy a Kékszemű leteszi a villát. És a következő percben – szentségtörés a köbön – kézbe fogja a húst – eredeti szándékával ellentétben nem csigát és homárt rendelt – aztán marcangolni kezdi, mint egy éhes farkas.

Tátott szájjal meredek rá, és valahogyan a szemem sarkából látom, hogy nem én vagyok az egyetlen. De mindaddig, míg az én arcomon csak döbbenet látszik, a szomszédos asztalok mellől felháborodott pillantások kísérik Ian minden mozdulatát.

- Nem eszel? – pillant fel a Kékszemű a tányérról, egyenesen belefúrva tekintetét az enyémbe. A pillantása perzsel, és ott van benne, valahol nagyon mélyen, az élvezet apró szikrája is. Jól látom. Nem tudom, mi váltja ki belőle. A tény, hogy levetkőzte a mánias előkelőséget, vagy az, hogy megbotránkoztatja a körülötte ülőket, nem jövök rá. Aztán nem is érdekel. Elfog valami különös, bolond, pimasz jókedv. Úgy érzem most magam, mint a rét érezheti, mikor a zápor után elönti a napfény.

Magam is feladom az értelmetlen hadakozást az evőeszközökkel, és a Kékszeműhöz hasonlóan én is kézzel kezdek enni. A felháborodás moraja erősödik. Ian a legjobban háborgók felé fordul, csúf, kötekedő fintort vág feléjük. Azonnal beáll a síri csend, gondolom azért, mert a döbbenet elveszi a hangját mindenkinek. Aztán a Kékszemű újra rám néz, és egymásra nevetünk.

Ülünk a város talán egyik legdrágább éttermében, és miközben felháborodott, döbbent, elítélő pillantások kísérik minden mozdulatunkat, mi eszünk, teljes egyetértésben, mintha csak egy külön szigetre vetődtünk volna mi ketten.

*****

- Ne! – visítom kétségbeesve, de nem tudok uralkodni magamon, eláraszt a röhögőgörcs. Hát, nem semi látvány, ahogy lógok a Kékszemű vállán, mint egy jókora zsák, és fejjel lefelé nézegetem a feszes hátsóját. – Tudok én menni! – erősködöm, mikor letesz a válláról, aztán megtántorodom, és a vállába kapaszkodom, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat.

- Látom – vigyorog a Kékszemű, aztán leteszi a földre a két topánt, amik közül az egyiknek hiányzik a sarka. Méghozzá tőből.

- Sajnálom - mormolom csendesen. - Nem akartam tönkretenni. De nem vagyok hozzászokva... és az italhoz sem. Nem kellett volna erőltetned, hogy igyak bort.

- Nem tartottam pisztolyt a fejedhez - válaszol a Kékszemű, és mikor elengedem ugrásra készen áll, csak akkor enged fel kissé, mikor látja, hogy tényleg állok a lábamon.

- Ugye tudod, hogy miattam többé nem mehetsz abba az étterembe? - kérdezem, és hunyorogva próbálom kivenni Ian alakját a sötétben. Persze, belépéskor nem kapcsolt villanyt. És azóta sem. Odakinn pedig csak a vigasztalan, esős éjszaka mutatja magát. Szerencsére egy digitális óra halvány fénye kissé megvilágítja a nappalit. Legalább annyira, hogy látom Ian alakjának a körvonalát.

- Miattad? Nem, én nem így gondolom - von vállat, és közelebb lép hozzám. - Nem miattad. Hanem azok miatt a felfuvalkodott hólyagok miatt, akik úgy viselkednek, mintha legalábbis királyok meg királynők lennének valamennyien. Rossz belegondolni, hogy alig egy hete még én is ilyen voltam. Megmutattad, hogy az életnek van másik oldala is. És ez jó. Tetszik a dolog. Utoljára tényleg kamaszként éreztem így magam - teszi hozzá, és nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, szélesen vigyorog.

- Akkor most... én talán lefekszem - motyogom. Kissé szédülök a bortól, igaz, nem kellemetlen érzés.

- Menni akarsz? - kérdezi a Kékszemű, és csalódottságot hallok a hangjában. - Ne még. Jól érzem magam. Azt hittem, te is.

- Igen, így van - nyugtatom meg, és megrezzenek, mert tudatosul bennem, hogy a sötétség leple alatt érszrevétlenül közel araszolt hozzám. Olyannyira, hogy jelenleg alig egy centire van tőlem. Nem ér hozzám, egy ujjal sem, de érzem a bőréből áradó meleget. Megcsapja orrom arcszeszének fanyar illata, és ez még inkább elkábítja az érzékeimet. Jobban, mint a bor.

- De mégis, mit lehet csinálni a sötétben? - kérdezem bambán, és mikor rájövök, hogy elég félreérthető dolog csúszott ki a számon, legszívesebben elsüllyednék. - Nem.... nem úgy értem... - lehelem szinte hang nélkül. Most hálát adok a sötétségért. Azt hiszem, már nem is vörösben pompázik a fejem, hanem lilában. 

- Megmutatom - hallom a választ. A különös melegség megszűnik... a Kékszemű elsétál előlem. Kis motoszkálást hallok, halk kattanást - hogyan képes eligazodni így a sötétben? - majd valami halk dallam csendül fel. Egy rekedtes hangú, szomorú nő énekel egy magányos, szívfájdító, mégis varázslatos dallamot. Megbabonázva hallgatok.

- I put a spell on you... - dúdolja Ian, és újra ott áll előttem, majd megfogja a kezemet, és magához húz. Ezúttal szorosan. Nem tudok elhúzódni tőle, igaz, nem is akarok.

- Táncolj velem... - súgja a fülembe. Csendben engedelmeskedem, és ő is elhallgat. Körös-körül csend, csak a dal akkordjai keringenek körülöttünk, mintha szárnyára venne a dallam. Aztán, talán a bor, talán a varázslat hatására, magam sem tudom, honnan véve a bátorságot, a Kékszemű vállára hajtom a fejem, és ezzel egyidejűleg megérzem kezét a hátamon. Lágyan végigsimít a gerincemen, én pedig beleborzongok ebbe az érzésbe.

Az érzékeim kiélesednek. Hallom reszelős lélegzetének hangját... az arcszesze immár kiegészül valami férfias illattal. A bőréből jön, minden sejtjéből árad. Tiszta, üde szag, mégis szinte letaglóz. Olyan érzéseket kelt bennem, amiket már nagyon régen nem éreztem. Vagy talán még soha, életem 25 éve alatt.

Mintha nem is én tenném, hanem valami belső erő kényszerítene, felemelem a fejem, és lágy csókot lehelek a nyakára. Ajkam alatt érzem a puha bőrt, a pár milliméteres borostát, és érzem, hogy egy hatalmasat nyel. Aztán ellép mellőlem, felkattan a villany, és megszakad a varázs.

- Mi volt ez? - kérdi a Kékszemű. Nem haragosan, inkább csodálkozva. A feje vörös... alighanem olyasmi, mint az enyém.

Nem tudok megszólalni. Mégis, mit mondhatnék? Reményvesztetten tátogok néhányat, aztán sarkon fordulok, és pánikszerűen menekülök a saját szobámba. A küszöbről az ágyba vetem magam, és fejemre borítom a takarót. Szeretnék néhány órára kilépni a világból, de nem lehet. Az ajtó, amit bevágtam magam mögött, most halkan megnyikordul, és nem kell sok fejtörés hozzá, hogy tudjam, ki jött utánam.

Vége

Folyt. köv.

Még egy nap a paradicsomban 18. fejezet

- Ne rángasd már a ruhádat - mormogom összeszorított szájjal. - El fogod tépni, ha így folytatod.

- De olyan fura - fészkelődik mellettem a lány, és megpróbálja a térde alá tuszkolni az anyagot, nulla sikerrel. - Nézd, kilátszik szinte az egész lábam - kesergi.

Odapillantok. Nagy hiba volt, ez tény. És ezt a hibát az úton többször is elkövettem... egyszer át is kormányoztam a másik sávba a nagy szájtátás közepette.

- Nem tudom, mi bajod a lábaiddal. Öhm... formásak - dünnyögöm, és megtartom magamnak a véleményt, hogy ilyen lábakkal akár modell is lehetne a Lány. Persze ahhoz előbb meg kellene tanulnia magassarkúban járni. Elég nevetséges volt a botladozás, amit az ajtótól a kocsiig elkövetett.

Mintha csak a fejemben olvasna, lenyúl maga mellé, és meglóbálja a két említett szandált.

- Most hogy menjek be ebben? - kérdi panaszosan. - El fogok esni. Annyi ember előtt. És amúgy is... én nem szoktam étterembe járni. Cikin fogom érezni magam.

Megforgatom a szemeimet. Az elmúlt húsz percben nem hallgattam mást, csak az aggódást.

- Majd karolj belém. Tartalak - jut eszembe hirtelen a mentő ötlet. - És majd lassan megyünk. Egy pont kipipálva. Mellesleg gondoltam, legalább kicsit kóstolj bele abba, amiben eddig nem volt részed. Ez is pipa. Ja, és ilyen helyre nem jöhetsz farmerban, szóval... - rántom meg a vállamat, majd lekanyarodom, megállok az étterem parkolójában, és leállítom a motort.

Ránézek Conniera. Sápadt, és úgy tördeli az ujjait, mintha el akarná őket tüntetni a föld színéről.

- Nem értem, miért vagy ilyen ideges. Ez egy étterem, nem kivégzés - mondom még mindig roppant türelmesen. - Nincs mitől félni.

- Le foglak égetni. Plusz magamat is - súgja a Lány, és az arca némi vörösben játszik. - Nem tudok késsel-villával enni sem.

Bamm. Erre nem gondoltam. Hát...leszünk egy látvány, az tény. Én nem, ő igen. Egy percig elidőzök a gondolatnál, hogy újra gázt adjak, és elhajtsak vele egy McDonaldsba, aztán megadom magam a sorsnak. Szemétség lenne részemről, legalábbis azt hiszem.

- Csak csinálj majd mindent úgy, ahogy én - szállok ki, és kinyitom neki a kocsi ajtaját, ahogy egy igazi úriemberhez illik. Megvárom, míg lábára tuszkolja a tíz centis sarkú topánkákat, aztán odanyújtom a kezem, hogy kiemeljem.

- Nem is olyan rossz - biccentek felé, mikor már harmadszor bicsaklik meg a bokája. - Oké, elég rossz - ismerem el aztán őszintén, ahogy felvont szemöldökkel rám néz.

- Fogadok az exednek nem volt ilyen problémája - sóhajt a Lány, és igyekszik feszesre húzott derékkal megtalálni az egyensúlyt. Ennek köszönhetően alakján és két kerek mellén megfeszül a ruha, nekem pedig minden erőmet össze kell szedni, ha nem akarok látványos nyálcsorgatásba fogni.

- Nem, nem igazán - rázom meg a fejem. Nem akarok Ninára gondolni. Attól sosem lesz könnyebb.... és olyankor mindig elfog a vágy, hogy ivással meneküljek a gyomromat és a szívemet összerántó fájdalom elől.

Bemasírozunk az étterembe. Nem kis feltűnéssel, ami annak szól, hogy a Lány úgy tapad hozzám, mint a virág a karóhoz. Igyekszem bűbájos vigyorgással úrrá lenni mindkettőnk zavarán, már csak azért is, mert a felénk forduló arcok egyik-másikán látom, felismerték, ki vagyok. Biztatóan megveregetem Connie kezét, és közben bőszen fohászkodom az égiekhez, hogy paparazzik ne legyenek a láthatáron.

- Asztalt foglaltattam két személyre, Somerhalder névre - mondom az elénk siető idősebb pincérnek, aki azonnal - mély hajlongással - a kissé elkerített asztalhoz vezet. Itt már veszem a bátorságot, hogy Conniet a saját lábára állítsam. Kb egy métert talán csak meg tud tenni összeesés nélkül addig, míg le nem rakja magát a pincér által kihúzott székre.

Hát tévedtem. Ezúttal nem azért nem bír menni, mert imbolyog, mint bója a viharban, hanem mert áll meredten, és nyakát tekergetve bámulja a plafonon a csillárt. Mint aki még nem látott ilyet. Bár belegondolva, alighanem tényleg nem látott. Kissé morbid a látvány. Mintha egy marslakó tévedt volna a földre.

Hangosan megköszörülöm a torkomat, hogy visszaszállítsam őt a "földre", és mikor rám néz, összevont szemöldökkel intek egy aprót a szék felé. Ülj már le bébi, a jólfésült öregúr nem várhat egész nap rád.

Végre, leesik neki az egycentes. Láthatóan zavarba jön, hosszú lábain gyorsan elindul a szék felé. Ennek persze egyenes következménye az, hogy kissé elveszti az egyensúlyát a magas sarkúban. Nem leül, hanem inkább belezuttyan a székbe, olyan intenzitással, hogy az nyikordul egyet, és meglehetősen altáji hangot présel ki magából. Többen is felénk kapják a fejüket, mire a Lány arca láthatóan tűzvörösbe vált, majd lehajtja a fejét, és nem is hajlandó felnézni. Tekintetem találkozik az öreg pincérével. Régi róka lehet a szakmájában, mert rezzenéstelen arccal veszi tudomásul a történteket. Étlapot nyom a kezünkbe, aztán egy ugyanolyan meghajlással, ahogy fogadott, távozik is.

- Meghalok - motyogja Connie még mindig rákvörösen, és az ujjait tördeli. Ha így folytatja, a vacsora végére nem marad egyetlen ép izülete sem.

- Nyugi. Most már ülsz. Biztonságban vagy - válaszolom, és fene tudja miért, de elvigyorodom. Valahol azt hiszem, tetszik a helyzet. Kamasznak érzem magam. Akkor volt mindennapos gyakorlatom a polgárpukkasztás.

- Hé... - mondom lágyan, mert látom, hogy elkél a lelki támaszom. - Ne törődj az itteniekkel. Törődj azzal, hogy jól érezd magad, és ennyi. Na meg persze velem - csúszik ki a számon, aztán gyorsan el is hallgatok. Olyan dolgokat mondok ki, amik csak az agyam hátsó szegletében bujkálnak. És még ráadásul nem is ittam...

A Lány kissé megnyugodva pillant fel rám. A vörös szín már kezd lehúzódni az arcáról, hogy alig néhány másodperc múlva átadja helyét a látványos sápadásnak.

- Ez mind az enyém? - nyögi, végigpillantva az evőeszközök sokaságán. - Minek ennyi?

- Kanál, kés meg villa - mondom. - Ezeket azért ugye ismered? A többi meg... halkés, halvilla, ha halat választasz. Az rákkés, rákvilla, illetve homárvilla. Kavirákés, vajkés, osztrigavilla, fondüvilla. Salátásvilla, ez pedig desszerteskanál - fejezem be végül, és nem tudok magamban nem mulatni Connie néma kétségbeesésén. - Egyébként csak használd őket úgy, ahogy én. Nem vészes, nyugi - hunyorgok rá. - Egyébként, válaszolva a kérdésedre: igen, mind a tiéd, de csak ma estére. Amúgy az étterem tulajdona, szóval ne hozd haza - vigyorgok újra, és elégedetten látom, hogy ez alkalommal ő forgatja bosszúsan a szemeit.

- Nem akarok csigát enni. Sem osztrigát, meg rákot... semmi olyat, ami kimászik a tányéromból - üti fel bosszúsan és ezáltal kissé erőteljesebben az étlapot, majd tanulmányozni kezdi.

- Akkor ebben nem értünk egyet. Mert én meg csigára vágyom, és homárra - vonok vállat. - Fogalmad sincs mit hagysz ki, ha nem kóstolod meg.

- Hányingert - dünnyögi a Lány alig hallhatóan. Látom, hogy kezd megnyugodni, legalábbis az éles nyelve erről árulkodik. - Maradok a csirkénél. Azt szeretem. Legalábbis ha néha ettem, akkor szerettem - fejezi be, és máris összezárja az étlapot.

- Leves nélkül? - emelem meg a szemöldökömet.

- Lecsöpögtetnék mindent, azt hiszem - mondja Connie újra kissé zavartan. - Kihagyom.

- Jó legyen, de akkor desszertet én választok  - alkudozom vele, mire biccent, és én is elégedetten zárom be az étlapot. A főpincér abban a pillanatban ott terem, mint valami felhúzható játék.

Leadom a rendelést, a levest én magam is kihagyom. Nem azért, mert nem esne jól, csak egyszerűen nem akarom, hogy Connie kényelmetlenül érezze magát. A főpincér egy biccentéssel távozik.

- Tetszik a hely? – kérdezem. – Ez a kedvenc helyem. Sokat jártunk ide Niná…. – harapom el a mondatot, és elhallgatok.

- Így hívták a volt barátnődet? – kérdi a Lány halkan. – Nem kell beszélned róla, ha nem muszáj. De te úgy hiszed, csak én hordok sebeket, mert rossz életem volt. Tévedsz. A lelkedben is ott vannak a sebek. Csak magad sem veszed észre.

Összeráncolom a homlokomat.

- Ne analizálj – dünnyögöm. – Nem fizetek neked érte.

- Pedig nem lenne rossz üzlet – nevet fel Connie halkan. Szemmel láthatóan oldódik, és kezdi jól érezni magát. – Egyébként, a kérdésedre válaszolva: nagyon szép hely. Csak kissé furán érzem még magam. Álmomban sem gondoltam, hogy én valaha ilyen helyre beléphetek.

- Akkor örülök, hogy most kicsit valóra váltottam az álmaidat  – mormolom csendesen, majd átnyúlok az asztalon, és megfogom a Lány kezét. Meglepően jólesik az érintése. Azon kapom magam, hogy nem engedem el az ujjait akkor sem, mikor a pincér megáll felettünk.

És a legkülönösebb az, hogy észrevettem, Ő maga sem akar kibújni a markomból. És ettől, magam sem értem miért, de veszett dobogásba kezdett a szívem.

Vége

Folyt. Köv.

Még egy nap a paradicsomban 17. fejezet

Összekuporodom a fotelban, mint valami menedéket kereső kis állat. A lábam magam alá húzom, és ujjaimmal újra meg újra végigtúrok az esőtől még mindig nedves hajamon.

- Nekem erre innom kell egyet. Vagy kettő. Talán hármat - dünnyögi a Kékszemű a szoba közepén állva, és ledobja a kocsikulcsot az asztalra, majd könnyed léptekkel a bárszekrényhez lép, és whiskyt locsol egy jókora pohárba. Aztán mire kettőt pislognék, már le is húzza, és meg is ismétli a manővert még egyszer. A harmadik töltés után hozzám lép, az ő pohara megint tele, és ezúttal az én kezembe is nyom egyet, némi aranyszínű folyadék sárgállik ebben is. A szagtól elfintorgom magam.

- Nem szoktam inni - mondom kissé rekedten.

- Most fogsz - mondja ellentmondást nem tűrően. - Hajtsd fel. Átfáztál, én meg nem vagyok betegápoló.

Ja, hát így már érthető. Nem értem aggódik, hanem a saját kényelméért. Sóhajtok, aztán felhajtom az italt, és megborzongok az íztől.

- Meglepsz. A hajléktalanok általában alkoholisták. Te hogyhogy nem? – kérdezi, miközben elveti magát a székben. Vetek rá egy morcos pillantást, hátha ért belőle.

- Ne általánosíts – világosítom fel. – Miért lennék az? Tudod… - túrok bele újra a hajamba, és meglep, hogy a vizes volta ellenére nem a szokásos kóctömegbe futnak bele az ujjaim. Jó érzés a tisztaság. – Szóval, ha valaki eljut oda, akkor már általában nincs visszaút. Én nem akarok ilyen lenni. Láttam, hogyan végzik azok, akiknek már nincs reménye. És nincs tartása sem. Lehet, hogy nyomorult módon élek, de… élni akarok. És reménykedni.

- Reménykedni? – hördül fel a Kékszemű. Jó, hogy azt nem teszi hozzá, mi a francot reménykedem az én helyzetemben.

- Igen – válaszolok csendesen, a szőnyeg mintáját nézegetve. – Reménykedni abban, hogy az én életem is lehet még szebb, és jobb annál, mint amilyen eddig volt. Nincs másom, csak az a kapaszkodó. Ha ez sem lenne már… - harapom el a mondat végét.

- Ezek szerint tiszta reménykedésből vártad a vonatot a síneken, ugye? – kérdezi halkan Ian, és belekortyol az italába.

- Elfeledtem a reményt. Ostoba voltam, belátom. De van az életben olyan pillanat, mikor úgy érzed, ennél már rosszabb nem lehet, csak jobb. És ha nincs erőd ezt kivárni, akkor… igyekszel tenni valamit, hogy a rossz véget érjen. Akár a legrosszabbra is hajlandó lennél – teszem le a poharat, és összehúzom magam kissé.

- Ezek szerint jó, hogy rád akadtam az állomáson – sóhajt a Kékszemű, és felhajtja az italát, majd néhány perces csend ereszkedik ránk.

- Na és az intézet? – kérdezi. – Azt mondtad, oda kerültél vissza, amikor…. Szóval, mikor elvettek a nem normális nevelőszüleidtől – fejezi be. – Ne mondd, hogy nem volt ott jó neked!

Felhorkanok, és fel is nevetek, bár ebben semmi vidámság nincs. Keserű nevetés. Hát persze… ott aztán nagyon jó volt nekem.

- Van fogalmad arról, milyen egy intézetben élni? – kérdezek vissza. – Az emberek úgy gondolják, olyan mint egy tábor… egy csomó gyerek összezárva. Ételt tesznek elénk, melegben vagyunk, van ágyunk, ahol alszunk, szerető gondoskodás, blablabla. Lehet, hogy vannak ilyen intézetek is, de nekem nem volt szerencsém ilyen helyre kerülni. Soha életemben nem kaptam még annyi verést sem a gyerekektől, sem a nevelőktől. Igaz, a gyerekek egy idő után belátták, hogy úgy küzdök, mint egy oroszlán. Mert rákényszerültem. De a nevelők ellen tehetetlen voltam. Néha a legkisebb vétségért is felpofoztak, és nemcsak engem. A többieket is bántották. Különösen egy tanár… tőle rettegtem – iszom bele a whiskybe. – Egyszer elvettem egy szelet csokit egy társamtól. Megvert… de úgy, hogy összevizeltem magam. Ezt meglátva még jobban megvert. Hetekig kék-zöld voltam… és ekkor döntöttem úgy, hogy elég volt. 13 éves sem voltam még ekkor.

- Ezt nem hiszem el – jelenti ki a Kékszemű. – Egy nevelő nem bánhat így egy gyerekkel!

- Azt mondod ezzel, hogy hazudok? – kérdezek vissza. – Egyszer, kukázás közben találtam egy újságot. Megakadt a szemem a címlapon. Ezt a nevelőt letartóztatták. Azóta már nyilván a börtönbüntetését tölti azért, amit gyerekek százaival tett. Azóta nyilván megváltoztak már a dolgok az intézetben is, de akkoriban maga volt a pokol szinonímája. Nem muszáj hinned nekem – vonok aztán vállat. – De én tudom, amit tudok. Tapasztaltam az élet legsötétebb oldalát is.

- Na és akkor mit csináltál? – áll fel a Kékszemű, kiveszi a kezemből a maradék italt, és azt is felhajtja.

- Megléptem – vonom fel a szemöldökömet. Remélem nem szándékozik berúgni. Nem fogom az ágyába vonszolni, az fix.

- Egyik éjjel összepakoltam a kevéske holmimat, kimásztam az ablakon, és mentem, amerre láttam.

- Nem is kerestek? – ül le ezúttal mellém a Kékszemű. A hitetlenkedés már eltűnt az arcáról, most csak az élénk kíváncsiságot látom rajta.

- Nyilván igen – vonok vállat. – De hát engem sem akkor szalasztottak a bolondok házából. A pályaudvaron felmásztam az első tehervonatra, és nem sokkal később már Fresnoban voltam.

- 13 évesen…. Megáll az ész – túr a Kékszemű a hajába, és fene tudja miért, de kedvem támad, hogy én szántsak bele ujjaimmal a fekete fürtökbe. Vajon milyen érzés lenne megérinteni őt?

- Mégis, miből éltél? Hol aludtál? Hol tudtad meghúzni magad? – faggat, és úgy ragyognak a szemei, hogy szinte elveszek bennük. Mintha valami hipnotikus erő áradna belőle.

- Úgy éltem, ahogy most is. Kukákból ettem, vagy valami étteremi maradékból, amit egy-egy jólelkű ember nyomott a kezembe. És hol aludtam? Parkokban, tereken, lépcsőházakban… ahol tudtam, és lehetett. Volt, hogy mások is csapódtak mellém… évekig csöveztem egy öreggel. Aztán egyik nap eltűnt, magam sem tudom merre. A napok csak teltek… ahogy az évek is. Pár éve visszatértem ide, Los Angelesbe. Ennyi – dünnyögöm, és nem vagyok képes beszélni neki arról, hogy mi történt velem három évvel ezelőtt. Nem értené meg. Azonnal kidobna. Ezt pedig nem kockáztatom. Egyszerűen nem akarom. Jó itt lenni… és jó vele lenni.

Lehajtja a fejét. Nem tudni, mire gondol most vajon, de az arca kissé pirosba vált, mintha szégyenkezne.

- Én 13 évesen több pénzt kerestem, mint a szüleim. Modelkedtem, és megvolt mindenem, amire csak vágytam. Te pedig… - nyel nagyot. Láthatóan sajnál.

- Ne szánakozz. Annál nincs rosszabb egy magamfajta számára – rázom a fejem eltökélten. – Egyikünk sem szánalmat kér, akit az utcán látsz. Csak kis megértést, és segítséget. Hogy embernek nézzenek. Mind azok vagyunk. Csak a körülményeink mások.

Kékszemű olyan hirtelen kel fel mellőlem, hogy összerezzenek. Ijedten pislogok rá. Talán valami rosszat mondtam?

- Gyere – ragadja meg a kezem, és magával húz. Csodálkozva követem… nem is tehetnék mást. Ha akarnám sem tudnám kihúzni az ujjaimat a markából.

Egészen a hálószobájáig vonszol, aztán feltépi előttem a gardróbszekrény ajtaját. Bambán bámulok rá, nem értem, mit akar.

- Válassz – löki szét a ruhákat, és meglepve látom, hogy jó néhány női ruha is lóg ott… pár női cipővel kiegészítve.

- Öhm… - motyogom, végighúzva ujjamat a selymes anyagokon. – Ezek a ruhák… a tieid? – kérdezem, és egy világ készül összedőlni éppen bennem.

A Kékszemű felnevet, önfeledten, szívből, és ezt a hangot most hallom először a szájából.

- Nem szoktam női ruhában járni, ha erre célzol. Nincsenek jól-rosszul titkolt hajlamaim – hunyorít rám vidáman. – Ezek a volt barátnőm ruhái, itt hagyta őket. Én pedig azt akarom, hogy a tiéd legyen.

- Ez kedves tőled – mosolygom el magam. – De nem hiszem, hogy az utcán jó hasznát venném egy ilyen ruhának, vagy egy tűsarkú cipőnek.

- Nem is azért adom – csóválja a fejét Ian. – Hanem azért, hogy most vedd fel. Elviszlek oda, ahol még valószínűleg nem jártál. Remélem éhes vagy, mert vacsorázni megyünk.

Vége

Folyt. Köv.