Tükröddé válva 13. fejezet

Ahogy feltéptem az ajtót, Damon hangja, szívet tépő fájdalmas nyögései mintha egyre hangosabbá váltak volna. Bele sem gondoltam, mi várhat odakinn, a sötét éjszakában, csak az járt az eszemben, hogy ő szenved… És nem érdekelt senki, és semmi, rohantam, ahogyan csak a lábam bírta, a hangja irányába.

De nem jutottam el addig. A sötétségből kiválva egy árnyék állta el az utamat, én pedig teljes erővel rohantam bele. Az árnyék meg sem ingott, és mikor az ütközés okozta meglepetésből magamhoz tértem, a szívem, és vérem jéggé dermedt.

Az apám állt előttem, de most nem volt gúnyos mosoly az arcán, csak valami kíváncsi érdeklődés. Szemöldökét felemelve mustrálgatott, mintha valami sosem látott élőlény lennék számára. De csak néhány másodpercig. Sarkon akartam fordulni, visszarohanni a házba, és mindeközben  feltűnt, hogy Damon hangja elnémult. Mintha sosem lett volna…

Énem egyik része rohanni akart, vissza a házba, a biztonságba, másik része tovább akart futni, bele az éjszakába, mert ha Damon hangját már nem hallani, akkor ő talán már… Bele sem mertem gondolni abba a lehetőségbe, ami mintha vasmarokkal szorította volna össze a szívemet.

A vasmarok, amit belül éreztem, most kívül is érzékelhetővé vált. Apám keze a csuklómra kulcsolódott, és mintha satuba fogtak volna hirtelen.

- Ugyan, ne siess már annyira – csóválta fejét némileg gúnyosan. – Hová sietnél? Befelé, abba a nyomorult kis lakásba, vagy a barátodhoz?

- Damon…. – ennyit tudtam kinyögni, mielőtt a rettegés belém fullasztotta a legutolsó hangot is.

Apám hangos hahotában tört ki.

- Damon…..Damon…. – utánzott elváltoztatott hangon. – A te Damon barátod odabenn alszik a jó puha ágyában, és épp rólad álmodik. És kifejezetten élvezi azt az álmot – kacsintott rám. – Én magam ültettem a fejébe. Egy ilyen álomból ugyan ki akarna felébredni?

Értetlenül meresztettem rá szemeimet.

- De hát….. hallottam…. – nyöszörögtem, és éreztem, ahogy a félelem egyre jobban eluralkodik rajtam.

- Azt hallottál, amit ÉN akartam, hogy hallj – állapította meg a rém öntelt büszkeséggel. – A kis barátod nem mesélte el, mire képes egy ősi vámpír? Vagy talán még ő maga sem tudott róla? – mosolygott, de ez a mosoly a ragadozó barracudára emlékeztetett.

- Követtelek titeket – sziszegett az arcomba. – A nitrát ügyes húzás volt, elismerem. De csak lelassított… nem ütött ki teljesen. Láttam, ahogy megérkeztek, de a nyomorult kis barátod úgy tűnik, megoldotta, hogy ne tudjam átlépni a ház küszöbét. Mivel viszont mindenképpen találkozni akartam az én gyönyörű kislányommal – emelte fel kezét, hogy végigsimítson a hajamon, de elrántottam a fejem – nos, muszáj volt kitalálnom valamit. Láttam, egész jól összemelegedtetek – váltott újra gúnyosra a hangja. – Gondoltam, ha úgy érzed, veszély fenyegeti őt, elfelejtkezel a veszélyről, ami rád leselkedik.

Hirtelen közelebb lépett, másik kezével befogta a számat, és rettegéstől kitágult szemeimbe bámult jéghideg tekintetével.

- És Apunak most is igaza volt – sziszegte. – És most te, az én kislányom, gyönyörű szépen velem jössz! Oda, ahová én mondom, azt csinálod, amit én mondok, vagy…. – nézett a ház felé – kicsalom ide a barátodat, és a szemed láttára tépem ki a szívét. MEGÉRTETTED? – rázott meg, mint a rongyot.

Nem tudtam megszólalni, mert keze még most is a számon volt, de ha nem tartott volna szorosan sem lett volna hangom. A rettegés mintha hatalmas gombóccá lett volna a torkomban, ami elzár minden hangot.

Apám a kocsija felé kezdett tuszkolni. Igyekeztem megvetni a lábam, próbáltam kapálózni, küzdeni, amennyire lehet, de hiába. Mi volt az én szánalmas kis erőm az övéhez képest? Egy darabig úgy láttam, mulattatta a küszködésem látványa, aztán megunta, mert felkapott, és egyre rémültebben láttam, hogy az autó közeledik, és nincs segítség.

Apám megállt az autó mellett, felnyitotta a csomagtartót, és minden kímélet nélkül beledobott.

- Sajnálom kicsim, hogy ilyen ellenséges vagy velem. Remélem, mire megérkezünk új életed színhelyére, már kissé kedvesebb leszel. Saját érdekedben ajánlom, hogy így legyen!

- DAMON!!!! – sikítottam még az utolsó pillanatban, mintha a rémület most szakadt volna ki belőlem, de ekkor rám záródott a csomagtartó teteje, körülvett az éjfekete sötétség. Éreztem, ahogy az autó meglódul alattam, és már semmire nem voltam képes, csak csendes, reménytelen, fájdalommal teli zokogásra.

*****

Damon lassan ébredt. Másodpercről másodpercre szakadt ki az álomból, ami mintha egész lényét betöltötte volna. Érezte, ahogy közeledik az ébrenlét, és küzdött ellene. Vissza akart merülni abba a világba, ahonnan lassan lépkedett kifelé. Akarta még ezt az álmot. Újra és újra akarta… érezni akarta, még csak álomképként is, ahogyan Angel ajka újra az övéhez ér, érezni akarta cirógató mozdulatait, ahogyan meztelen testük egymáshoz simul, ahogy a mozdulatokat csak a kéj mámoros nyögései törik meg.

De már nem volt visszaút, a világ, az igazi világ vette át a képek helyét. Damon kinyitotta szemeit, és kábán körülnézett. Csalódottan dörgölte meg a szemeit, aztán kócosan felült az ágyban.

Néhány másodperc ébredezés után eszébe jutott a másik szobában alvó Angel, és érezte, ahogy valami különös bizsergés járja át a szívét. Sosem gondolta, hogy bekövetkezhet az, ami előző nap megtörtént. Hogy Angel megcsókolja őt. Tisztán, őszintén, és önszántából… Olyan régen várt erre a pillanatra. Már az első találkozásnál is ezt szerette volna.

Angel gondolatára aztán sebesen kiugrott az ágyból. Összeszedte magát a fürdőben, és kilépett a szobájából. Elhaladt Angel szobájának ajtaja mellett… és észrevette, hogy az ajtó tárva-nyitva áll.

- Angel – kopogott be halkan. Nem érkezett válasz, hát újra próbálkozott, de most is csak a néma csend felelt. Elővette vámpírhallását, de a fürdőszoba felől sem érkeztek hangok. Igyekezett elhessegetni magától azt a különös érzést, ami elővette, és gyors léptekkel a konyha felé indult.

- Angel! – szólongatta egyre hangosabban a lányt, és meghűlt benne a vér, mikor meglátta a nyitva álló bejárati ajtót.

- URAMISTEN – motyogta jéggé dermedve. Odarohant, és ekkor meglátta az udvar porában azt a kis lábnyomot… és mellette a nagyobbat. Az agya és a szíve működése mintha megállt volna… ekkor már futott, mintha űznék, térdre esett a két nyom mellett, és amit látott, már nem hagyott kétségeket maga felől. Apa és lánya találkozásának minden kétséget kizáró bizonyítékát.

- Mit tettem? Most mit csináljak? – túrt hajába kétségbeesetten, félelemmel telve. – Istenem, mit tegyek? – nyögte halkan, és végigsimította a kis lábnyomot. – Angel – suttogta halkan. – Hol keresselek?

Szeme hirtelen kitágult, felpattant, és futott vissza a házba, mint az űzött vad. Csak egy név járt most az eszében, aki segíthetett. Felkapta a telefont, és őrült tárcsázásba kezdett.

*****

Az autó megállt, heves fékcsikorgás közepette. Ajtók nyíltak, hangos nyikorgással, aztán kinyílt a csomagtartó. Hevesen kapkodtam levegő után, de szemem még nem szokott hozzá ahhoz a fényhez, ami most körülvett hirtelen. Még kettőt sem pislogtam, mikor már kirángattak az autóból, több kéz fogott közre, mindegyikük hajamat, bőrömet simogatta, és különös suttogásokat hallottam, ami mintha mindenhonnan jött volna. A levegőből, a falakból, a padlóból a lábam alatt.

Az erős, vakító fény ami a szemembe tűzött ekkor kialudt. És megláttam őket. Azokat, akik engem érintettek, és akik hangját hallottam.

Ismeretlenek hosszú sorát láttam magam előtt. Egy emelvényen álltam, mellettem egy szék… ahol apám foglalt helyet. És előttünk, alig egy méterrel alattunk… ott álltak Ők. Vámpírok…. Nem tudom mennyi… talán több száz. Égő szemüket mind rám függesztették, és úgy álltak, dermedt mozdulatlanságban, akár a kőszobrok.

Azok, akik engem az emelvényre hurcoltak, most magukra hagytak. Apám rám mutatott, és halkan suttogott. Nem értettem mit. Fülem nem fogta fel a hangokat. Túl csendesek voltak… és a vérem vad dobogása amúgy is elnémított minden mást. De Ők hallották… mert gúnyos mosolyok jelentek meg az arcokon, de apám felemelt keze elnémította a tömeget. És még mielőtt bármit is tehettek volna, újra hozzám léptek ketten, kötél került a kezemre, aztán a kezek tuszkolni kezdtek maguk előtt… végig egy hosszú sötét folyosón. Újabb ajtó nyílt, belöktek egy helyiségbe, aztán az ajtó döngve bezáródott mögöttem.

Egy pinceszerű helyiségben voltam. Dermesztő hideg vett körül… de ez a hideg mintha belőlem is érkezett volna. A bennem sikító félelem és rettegés megtestesüléseként.

Egy ágy, egy szék, és némi étel egy kis asztalon. Ennyi alkotta a berendezést. Az ágyhoz szédültem, és ekkor már képtelen voltam tartani magam… rázuhantam a párnára, kitört belőlem a kontrollálhatatlan, hangos zokogás.

- Damon… - suttogtam könnyek között fuldokolva, mintha csak meghallhatott volna – Damon, kérlek… SEGÍTS RAJTAM.

Vége

FOLYT. KÖV

Kommenteljetek nyugodtan, nem harapok érte! 

Tükröddé válva 12. fejezet

Nagyot nyújtózkodva ébredtem fel az ablakom előtt hallható madárcsicsergésre. Bágyadtan kinyitottam a szemem, a téli napfény egyenesen a takarómra, és a kezemre tűzött. Elégedett mosollyal fordultam oldalra, és próbáltam még sziesztázni kicsit, de az álom már elrepült a szememről.

Kilendítettem a lábam a takaró alól, magamra kaptam egy köntöst, és az ablakhoz léptem. Gyönyörű volt a kinti, téli világ. Hó takarta el a bokrokat, a birtok minden-zegét zugát, de a téli napfény ragyogott a tiszta kék égen, és óhatatlanul is magában hordozta a tavasz ígéretét. Az ablakomtól nem messze egy jókora fa terpeszkedett, és magamban mulatva fedeztem fel egy fából ácsolt madáretetőt, amit valószínűleg Damon rakhatott ki a tél éhes kis vendégeinek, a madaraknak, akik most csapatostól ott tobzódtak az étel felett.

Elfordultam az ablaktól, rendbe tettem magam a fürdőben, felöltöztem, és közben Damonra gondoltam.

Ha eddig vámpírokról hallottam, mindig olyannak képzeltem őket, mint az apám. Gonoszok, erősek, lelketlenek, akiktől a vér is az erekbe fagy. De Damon…. Ő tényleg olyan más volt. Lehet, hogy régen ő sem volt ilyen… de képes volt változni. Magam elé idéztem hirtelen kék szemeit, bennük a jókedvű csillogást, mikor a bárban beszélgettünk, és még nem tudtam semmit szinte a világomról, azt, ahogy karácsony este rám nézett, velem viselkedett… és azt a pillanatot, mikor megcsókoltuk egymást. A gondolatba pedig jólesően beleborzongtam…és ezt hiába igyekeztem tagadni még önmagam elől is.

Néhány percnyi céltalan merengés után kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. Arra számítottam, hogy Damont a konyhában találom. Egy szakács veszett el a fiúban… A szobája ajtaja nyitva állt. Bekopogtam rajta, de nem jött válasz.

A lakás üres volt. Damon nem volt a konyhában, sem a nappaliban… De néhány apró jel arra utalt, hogy ott járt. Kávé, tányérok az asztalon… de ő maga sehol.

- Damon – szólongattam csendesen. – Damon, itt vagy valahol?

Nem érkezett válasz sehonnan… de hirtelen, a talpam alól különös zaj szűrődött felfelé. Mintha bútorokat tologattak volna… halk mormogás… és azonnal elöntött a félelem. Mert lelki szemeimmel már apámat láttam magam előtt, ahogy a pinceablakon befúrva magát, lassan oson fel a lépcsőkön, hogy magával vigyen. És ebben a pillanatban csakugyan meghallottam a felfelé kopogó lépteket, egyre és egyre közelebbről, egyre gyorsabban… olyan gyorsasággal, amire ember nem volt képes.

Futni akartam, menekülni, de mi volt ehhez az én gyorsaságom? El akartam rohanni a pincébe vezető ajtó előtt, de mikor oda értem az ajtó döngve kitárult, összeszorítottam a szemem, és hangosan felsikítottam a borzalomtól… de nem történt semmi sem.

Óvatosan résnyire nyitottam a szemhéjamat, és Damon halálosan ledöbbent pillantásával találkoztam.

- Minden rendben? – kérdezte bársonyos hangján, és még mindig tükröződött rajta a meglepetés, ami nem is csoda, tekintve, hogy teljes hangerőn az arcába sikítottam. – Úgy nézel rám, mint aki kísértetet látott.

Vadul dobogó szívemre szorítottam a kezem.

- Istenem… - motyogtam. – Csak hallottam valamit… onnan…- mutattam a pince felé, még most is levegő után kapkodva, de már nyugodtabban. – Nagy zajt… aztán lépteket… és azt hittem…

- Hé – mondta lágyan, és megölelt. – Nyugodj meg, oké? Csak én voltam odalenn. Sajnálom, ha a reggelim kissé nagy hanggal jár… átrendeztem a pincét. Apád pedig nem tud belépni ide. Bízz meg bennem.

Bólintottam, amikor eljutott a tudatomig, mit is mondott éppen.

- A reggelid? – meredtem rá, és nem tudtam hirtelen eldönti, akarom-e ezt vajon hallani, vagy sem, ám ő nem hagyott sok választási lehetőséget.

- Angel, ne felejtsd el: VÁMPÍR VAGYOK. Nem csak emberi étellel élek. Szükségem van vérre. Azt pedig odalenn tartom.

Láthatta rajtam a gyanakvást.

- Mielőtt félreértenél, nincsenek odalenn leláncolt emberek – fintorgott rám. – Gyere. Megmutatom – fogta meg a kezem finoman, és levitt a lépcsőkön. A hideg kőfalak között egy szinte kompletten berendezett kis szobára bukkantam. A sarokban pedig egy hűtőláda trónolt. Damon felemelte a tetejét, és láttam, hogy a láda színültig van kórházakban is használt vérkészítményes tasakokkal. Elfogott a hányinger a láttán, ugyanakkor valami vonzó is volt a látványban.

- Most már hiszel nekem? – kérdezte Damon, de nem dühösen, vagy megbántottan, inkább mosolyogva. – Elég, ha annyit tudsz, hogy vannak olyanok, akik ellátnak. Ők tudják, hogy létezem. Létezünk… És azt is tudják, hogy nem gyilkolok. Ez a kényelmesebb, és a biztonságosabb megoldás mindenkinek. Főleg a város lakosságának – vicsorította ki fogait hirtelen, és hihetetlen módon elnevettem magam. Újra elöntött az iránta érzett bizalom.

- Oké, oké – emeltem fel a kezem. – Ne magyarázd tovább.

Körülnéztem a kis helyiségben.

- Néha én is kedvelem a magányt. Ez a szoba tökéletes volt, ha itt volt a családom, és odafenn épp a teljes megőrülés szélére sodortuk egymást – vigyorgott jókedvűen, aztán újra megfogta a kezem, és visszakísért a konyhába.

- Akkor most jöjjön a te reggelid – mutatott a szendvicshalomra, én pedig nem kérettem magam, nekiestem az ételnek, mint aki három napja legalább nem evett. Kávét öntött nekem, és magában mulatva nézte, hogyan eszem.

- Mint egy elfáradt, kiéhezett teherhordó – robbant ki aztán belőle a nevetés, mikor a negyedik szendvicset tömtem a számba. – Ha nem vigyázol, apád készakarva sem fog tudni elvinni innen. Nem fogsz kiférni az ajtón – vágott felém kötekedő fintort.

Ledobtam a kezemből a szendvicset, hozzá léptem, és játékosan ütni kezdtem a mellkasát.

- Te piszok… - sikítoztam, de nem haragudtam rá. – Hogy lehet ilyen mondani egy hölgynek? Hol a délvidéki úriember?

Nevetve megfogta a csuklómat, és én magam is az arcába nevettem. Az arca alig néhány centire volt tőlem, és ahogy a szemembe nézett, éreztem, ahogy a nevetés lefagy az mindkettőnk arcáról.

Szinte simogatott a pillantásával, szememet, és számat leginkább. Nem tudtam mit tegyek. Egyszerre akartam őt megcsókolni, és fejvesztetten menekülni. Aztán ő volt, aki eldöntötte helyettem a kérdést.

Elengedte a karjaimat, hatalmasakat nyelve, és el akarta fordítani a fejét, valami különös keserűséggel az arcán. De most én voltam az erősebb. Finoman megfogtam a fejét, hogy ne tudjon elhagyni a pillantásával, aztán behunytam a szemem, és az ajkamat a szájára tapasztottam. Éreztem, hogy megfeszült a teste a meglepetéstől… néhány másodpercig. Aztán ajkai megmozdultak, nyelvével finoman végigsimított a számon, én pedig készségesen engedtem neki utat. Mikor megéreztem, hogy nyelve az én nyelvemhez ér, elvesztettem a fejem. Karjaimat nyaka köré fontam, és ő is így tett derekammal. Magához húzott, és csak csókolt lágyan, kedvesen, mégis szenvedéllyel.

Nem tudom, meddig tartott a csók… pillanatokig, vagy órákig… elvesztettem az időérzékemet. Amikor kibontakoztam a karjaiból, zavart torokköszörüléssel pislogtunk egymásra.

- Öhm… - motyogta elég döbbent képpel, mint aki el sem hiszi, hogy ez megtörtént, és azonnal témát váltott. – Mi a terved a mai nap hátralévő részére?

Elhatároztam, hogy én sem feszegetem a történteket, és megvontam a vállam.

- Nem is tudom. Tévénézés… ebédkészítés…de azt én csinálom. Te egy katasztrófa vagy a konyhában – mosolyogtam rá.

Felnevettett.

- Rendben, tiéd a terep – és a szendvicsek felé intett. – Nem akarod ezt befejezni?

Bólintottam, és vissza akartam ülni az asztalhoz, amikor megfogta a kezem, és rám nézett.

- Angel… - suttogta csendesen. – Alig hiszem el, ami történt. Ugye tudod… hogy ez csodálatos volt? – telt meg a mosolya boldogsággal.

- Tudom, Damon – mosolyogtam rá ugyanúgy. – Azt hiszem…nem csak neked volt az.

*****

Öreg este volt már, mikor az ágyamba kerültem. Olyan egyetértésben töltöttük a napot, amit el sem tudtam volna képzelni azelőtt. Ebédet készítettünk, bár őt csak a kukta szerepével bíztam meg, aztán délután filmeket néztünk, és egy pimasz beszólását követően még egy pattogatottkukorica-háború is kialakult közöttünk, sok nevetéssel… és a végén egy újabb észvesztő csókkal.

Most  a szobám magányában, ahogy lehajtottam a párnára a fejem, elöntött valami különös érzés. Valami, amit eddig még csak egyszer, talán kétszer éreztem magamban… és aminek nem tudtam nevet adni. Most, ebben a pillanatban nem. De… mindannak ellenére, ami történt, és ami még történhetett… ma boldog voltam. És félálomban láttam Damon szemeinek boldog csillogását is, és ez mosolyt varázsolt az arcomra. Éreztem, hogy ezzel a mosollyal az arcomon merülök álomba.

Hogy mennyi idő telt el, míg meghallottam a hangot? Nem tudom. De a lámpa nem égett a szobában, és a fejem felkapva, tekintetem találkozott a kinti sötétséggel, és néhány apró csillag az ég alján benevetett a szobámba.

Mintha valaki a nevem suttogta volna. Kiáltani akartam… de valami különös erő nem engedett. Mintha csak alvajárnék, ez az erő kényszerített, hogy felöltözzem, és kisétáljak a szobából.

Megálltam a nappali közepén, és kintről, a ház elől, mintha Damon hangját hallottam volna… a kétségbeesett, fájdalommal teli jajveszékelését.

Szívem a torkomban dobogott, és már nem tudtam gondolkodni, gyötrődéssel teli hangja hallatán. Odarohantam, feltéptem az ajtót, és attól, ami odakint várt, egy szempillantás alatt megfagyott bennem a vér.

Vége

FOLYT. KÖV

Ja, és kommenteljetek nyugodtan, nem harapok érte. :)