Tükröddé válva 12. fejezet

Nagyot nyújtózkodva ébredtem fel az ablakom előtt hallható madárcsicsergésre. Bágyadtan kinyitottam a szemem, a téli napfény egyenesen a takarómra, és a kezemre tűzött. Elégedett mosollyal fordultam oldalra, és próbáltam még sziesztázni kicsit, de az álom már elrepült a szememről.

Kilendítettem a lábam a takaró alól, magamra kaptam egy köntöst, és az ablakhoz léptem. Gyönyörű volt a kinti, téli világ. Hó takarta el a bokrokat, a birtok minden-zegét zugát, de a téli napfény ragyogott a tiszta kék égen, és óhatatlanul is magában hordozta a tavasz ígéretét. Az ablakomtól nem messze egy jókora fa terpeszkedett, és magamban mulatva fedeztem fel egy fából ácsolt madáretetőt, amit valószínűleg Damon rakhatott ki a tél éhes kis vendégeinek, a madaraknak, akik most csapatostól ott tobzódtak az étel felett.

Elfordultam az ablaktól, rendbe tettem magam a fürdőben, felöltöztem, és közben Damonra gondoltam.

Ha eddig vámpírokról hallottam, mindig olyannak képzeltem őket, mint az apám. Gonoszok, erősek, lelketlenek, akiktől a vér is az erekbe fagy. De Damon…. Ő tényleg olyan más volt. Lehet, hogy régen ő sem volt ilyen… de képes volt változni. Magam elé idéztem hirtelen kék szemeit, bennük a jókedvű csillogást, mikor a bárban beszélgettünk, és még nem tudtam semmit szinte a világomról, azt, ahogy karácsony este rám nézett, velem viselkedett… és azt a pillanatot, mikor megcsókoltuk egymást. A gondolatba pedig jólesően beleborzongtam…és ezt hiába igyekeztem tagadni még önmagam elől is.

Néhány percnyi céltalan merengés után kinyitottam az ajtót, és kiléptem a folyosóra. Arra számítottam, hogy Damont a konyhában találom. Egy szakács veszett el a fiúban… A szobája ajtaja nyitva állt. Bekopogtam rajta, de nem jött válasz.

A lakás üres volt. Damon nem volt a konyhában, sem a nappaliban… De néhány apró jel arra utalt, hogy ott járt. Kávé, tányérok az asztalon… de ő maga sehol.

- Damon – szólongattam csendesen. – Damon, itt vagy valahol?

Nem érkezett válasz sehonnan… de hirtelen, a talpam alól különös zaj szűrődött felfelé. Mintha bútorokat tologattak volna… halk mormogás… és azonnal elöntött a félelem. Mert lelki szemeimmel már apámat láttam magam előtt, ahogy a pinceablakon befúrva magát, lassan oson fel a lépcsőkön, hogy magával vigyen. És ebben a pillanatban csakugyan meghallottam a felfelé kopogó lépteket, egyre és egyre közelebbről, egyre gyorsabban… olyan gyorsasággal, amire ember nem volt képes.

Futni akartam, menekülni, de mi volt ehhez az én gyorsaságom? El akartam rohanni a pincébe vezető ajtó előtt, de mikor oda értem az ajtó döngve kitárult, összeszorítottam a szemem, és hangosan felsikítottam a borzalomtól… de nem történt semmi sem.

Óvatosan résnyire nyitottam a szemhéjamat, és Damon halálosan ledöbbent pillantásával találkoztam.

- Minden rendben? – kérdezte bársonyos hangján, és még mindig tükröződött rajta a meglepetés, ami nem is csoda, tekintve, hogy teljes hangerőn az arcába sikítottam. – Úgy nézel rám, mint aki kísértetet látott.

Vadul dobogó szívemre szorítottam a kezem.

- Istenem… - motyogtam. – Csak hallottam valamit… onnan…- mutattam a pince felé, még most is levegő után kapkodva, de már nyugodtabban. – Nagy zajt… aztán lépteket… és azt hittem…

- Hé – mondta lágyan, és megölelt. – Nyugodj meg, oké? Csak én voltam odalenn. Sajnálom, ha a reggelim kissé nagy hanggal jár… átrendeztem a pincét. Apád pedig nem tud belépni ide. Bízz meg bennem.

Bólintottam, amikor eljutott a tudatomig, mit is mondott éppen.

- A reggelid? – meredtem rá, és nem tudtam hirtelen eldönti, akarom-e ezt vajon hallani, vagy sem, ám ő nem hagyott sok választási lehetőséget.

- Angel, ne felejtsd el: VÁMPÍR VAGYOK. Nem csak emberi étellel élek. Szükségem van vérre. Azt pedig odalenn tartom.

Láthatta rajtam a gyanakvást.

- Mielőtt félreértenél, nincsenek odalenn leláncolt emberek – fintorgott rám. – Gyere. Megmutatom – fogta meg a kezem finoman, és levitt a lépcsőkön. A hideg kőfalak között egy szinte kompletten berendezett kis szobára bukkantam. A sarokban pedig egy hűtőláda trónolt. Damon felemelte a tetejét, és láttam, hogy a láda színültig van kórházakban is használt vérkészítményes tasakokkal. Elfogott a hányinger a láttán, ugyanakkor valami vonzó is volt a látványban.

- Most már hiszel nekem? – kérdezte Damon, de nem dühösen, vagy megbántottan, inkább mosolyogva. – Elég, ha annyit tudsz, hogy vannak olyanok, akik ellátnak. Ők tudják, hogy létezem. Létezünk… És azt is tudják, hogy nem gyilkolok. Ez a kényelmesebb, és a biztonságosabb megoldás mindenkinek. Főleg a város lakosságának – vicsorította ki fogait hirtelen, és hihetetlen módon elnevettem magam. Újra elöntött az iránta érzett bizalom.

- Oké, oké – emeltem fel a kezem. – Ne magyarázd tovább.

Körülnéztem a kis helyiségben.

- Néha én is kedvelem a magányt. Ez a szoba tökéletes volt, ha itt volt a családom, és odafenn épp a teljes megőrülés szélére sodortuk egymást – vigyorgott jókedvűen, aztán újra megfogta a kezem, és visszakísért a konyhába.

- Akkor most jöjjön a te reggelid – mutatott a szendvicshalomra, én pedig nem kérettem magam, nekiestem az ételnek, mint aki három napja legalább nem evett. Kávét öntött nekem, és magában mulatva nézte, hogyan eszem.

- Mint egy elfáradt, kiéhezett teherhordó – robbant ki aztán belőle a nevetés, mikor a negyedik szendvicset tömtem a számba. – Ha nem vigyázol, apád készakarva sem fog tudni elvinni innen. Nem fogsz kiférni az ajtón – vágott felém kötekedő fintort.

Ledobtam a kezemből a szendvicset, hozzá léptem, és játékosan ütni kezdtem a mellkasát.

- Te piszok… - sikítoztam, de nem haragudtam rá. – Hogy lehet ilyen mondani egy hölgynek? Hol a délvidéki úriember?

Nevetve megfogta a csuklómat, és én magam is az arcába nevettem. Az arca alig néhány centire volt tőlem, és ahogy a szemembe nézett, éreztem, ahogy a nevetés lefagy az mindkettőnk arcáról.

Szinte simogatott a pillantásával, szememet, és számat leginkább. Nem tudtam mit tegyek. Egyszerre akartam őt megcsókolni, és fejvesztetten menekülni. Aztán ő volt, aki eldöntötte helyettem a kérdést.

Elengedte a karjaimat, hatalmasakat nyelve, és el akarta fordítani a fejét, valami különös keserűséggel az arcán. De most én voltam az erősebb. Finoman megfogtam a fejét, hogy ne tudjon elhagyni a pillantásával, aztán behunytam a szemem, és az ajkamat a szájára tapasztottam. Éreztem, hogy megfeszült a teste a meglepetéstől… néhány másodpercig. Aztán ajkai megmozdultak, nyelvével finoman végigsimított a számon, én pedig készségesen engedtem neki utat. Mikor megéreztem, hogy nyelve az én nyelvemhez ér, elvesztettem a fejem. Karjaimat nyaka köré fontam, és ő is így tett derekammal. Magához húzott, és csak csókolt lágyan, kedvesen, mégis szenvedéllyel.

Nem tudom, meddig tartott a csók… pillanatokig, vagy órákig… elvesztettem az időérzékemet. Amikor kibontakoztam a karjaiból, zavart torokköszörüléssel pislogtunk egymásra.

- Öhm… - motyogta elég döbbent képpel, mint aki el sem hiszi, hogy ez megtörtént, és azonnal témát váltott. – Mi a terved a mai nap hátralévő részére?

Elhatároztam, hogy én sem feszegetem a történteket, és megvontam a vállam.

- Nem is tudom. Tévénézés… ebédkészítés…de azt én csinálom. Te egy katasztrófa vagy a konyhában – mosolyogtam rá.

Felnevettett.

- Rendben, tiéd a terep – és a szendvicsek felé intett. – Nem akarod ezt befejezni?

Bólintottam, és vissza akartam ülni az asztalhoz, amikor megfogta a kezem, és rám nézett.

- Angel… - suttogta csendesen. – Alig hiszem el, ami történt. Ugye tudod… hogy ez csodálatos volt? – telt meg a mosolya boldogsággal.

- Tudom, Damon – mosolyogtam rá ugyanúgy. – Azt hiszem…nem csak neked volt az.

*****

Öreg este volt már, mikor az ágyamba kerültem. Olyan egyetértésben töltöttük a napot, amit el sem tudtam volna képzelni azelőtt. Ebédet készítettünk, bár őt csak a kukta szerepével bíztam meg, aztán délután filmeket néztünk, és egy pimasz beszólását követően még egy pattogatottkukorica-háború is kialakult közöttünk, sok nevetéssel… és a végén egy újabb észvesztő csókkal.

Most  a szobám magányában, ahogy lehajtottam a párnára a fejem, elöntött valami különös érzés. Valami, amit eddig még csak egyszer, talán kétszer éreztem magamban… és aminek nem tudtam nevet adni. Most, ebben a pillanatban nem. De… mindannak ellenére, ami történt, és ami még történhetett… ma boldog voltam. És félálomban láttam Damon szemeinek boldog csillogását is, és ez mosolyt varázsolt az arcomra. Éreztem, hogy ezzel a mosollyal az arcomon merülök álomba.

Hogy mennyi idő telt el, míg meghallottam a hangot? Nem tudom. De a lámpa nem égett a szobában, és a fejem felkapva, tekintetem találkozott a kinti sötétséggel, és néhány apró csillag az ég alján benevetett a szobámba.

Mintha valaki a nevem suttogta volna. Kiáltani akartam… de valami különös erő nem engedett. Mintha csak alvajárnék, ez az erő kényszerített, hogy felöltözzem, és kisétáljak a szobából.

Megálltam a nappali közepén, és kintről, a ház elől, mintha Damon hangját hallottam volna… a kétségbeesett, fájdalommal teli jajveszékelését.

Szívem a torkomban dobogott, és már nem tudtam gondolkodni, gyötrődéssel teli hangja hallatán. Odarohantam, feltéptem az ajtót, és attól, ami odakint várt, egy szempillantás alatt megfagyott bennem a vér.

Vége

FOLYT. KÖV

Ja, és kommenteljetek nyugodtan, nem harapok érte. :)