Apám gúnyosan nézett rám, és a karóra fonta az ujjait, hogy kirángassa magából a célját tévesztett fegyvert, aztán egy puffanással a sarokba vágta a szánalmas kis fadarabot.
- Az én kislányom – sóhajtotta színpadias fájdalommal az arcán, és hangjában. Damon a háttérben próbálta keservesen feltápászkodni a földről, én pedig újra hátrálásra kényszerültem, mikor apám lassú léptekkel közeledett felém. De arcán már csak a vak düh lángolt, és kimondatlanul is tudtam, hogy a számomra vége itt mindennek.
- Hagyd őt elmenni – néztem Damon felé egy pillanatra, aztán apám szemébe. – Legalább őt hagyd elmenni… mit ártott ő neked?
- Azt, hogy szeret téged – sziszegte apám. – Azt, hogy érted jött, hogy bele mert szólni a tervembe! AZ ÉN TERVEMBE! – üvöltötte apám, és a következő pillanatban mintha kissé megtántorodott volna.
Nekem is feltűnt az a szinte tizedmásodpercig tartó pillanat, hogy a következőben a csalódás vegye át a helyét, látva, hogy újra közeledni kezd. Már nem volt hová futni, vagy hátrálni. Lapockámat szúrták a sziklafal kemény kiszögellései, apám pedig már ott állt előttem, és két karjával testem két oldalán lezárt minden utat a menekülésre.
- De a lehetőséget a választásra megadom – fogta meg az aztán az államat villámló szemmel. – Eldönthetitek, ki akar hamarabb meghalni, és ki fogja végignézni, ahogy a másik kileheli a lelkét! – vigyorgott csúfondárosan, aztán valami meglepetés cikázott át a tekintetén.
Egyik karját elemelte a sziklától, és mellkasára tapasztotta, aztán néhány lépést tántorgott oldalra. Úgy festett, mint egy szívbántalmakkal teli alkoholista.
- Mi a fene…. – morogta az orra alatt döbbenten.
Kihasználtam az alkalmat, és a tántorgásával ellenkező irányba oldalaztam a fal mentén, hogy néhány lépés megtétele után Damonhoz rohanjak, és feltámogassam a földről. Megfogtam a kezét, és halálra rémültem, hogy milyen hideg az érintése, és milyen sápadt az arca. De ÉLT, és számomra ennél több nem is kellett.
Damon a vállamba kapaszkodva talpra küzdötte magát, de nem rám nézett közben. Meredten figyelt előre. Apámat nézte, akinek tántorgó léptei egyre sűrűbbek lettek, és már helyben állva is szemlátomást imbolygott. Aztán reszketegen, bizonytalanul megfordult, és tekintete először rajtunk állapodott meg, aztán átsiklott a földön heverő karóra. Arcára kiült a megértés… valami olyan, amit mi Damonnal képtelenek voltunk felfogni.
- Teeee – hörögte apám döbbenettel vegyes gyűlölettel. – Te megtetted…. TE TETTED! – zihálta, már térdre esve, és szemlátomást fogyni kezdett az ereje.
Damon és én megbabonázva meredtünk rá, aztán a fejem oldalra kaptam, de láttam Damon arcán, hogy őt ugyanúgy meglepték az események, mint engem, mert csak bamba értetlenség volt a tekintetében.
- TE TETTED – lihegte felém még apám hátborzongatóan kimeredt szemmel. Néhány pillanatig négykézláb mászott a földön felénk, mint aki utolsó erejével is ártani akar, aztán összeesett, és hanyatt fordult. Rémisztő hangok törtek elő a torkából, teste pattanásig feszült, fogai kivillantak ínye alól, és miszlikbe szaggatták ajkait, és ekkor már számomra sem volt kétséges, hogy apám a haláltusáját vívja.
Néhány másodpercnyi rémisztő rángatózás után teste mozdulatlanná dermedt, aztán lassan elernyedt. És aztán…. Jött az oszlás.
A tetem felfúvódott, elszíneződött. Gázok törtek elő belőle, hússzagú, bűzös felhők, amik szinte látható ködben lebegtek a test felett, míg el nem oszlottak. A szemek a koponyába estek, a szemüregek tágulni kezdtek, míg végül az orrüreggel egybeolvadva egy hatalmas lyukká váltak a koponya közepén. A hús a csontokra fonnyadt, a bőr alatti erek kidudorodtak, mint egy domborzati térkép hálói. Aztán a test, mintha csak a padlóba ivódott volna, lassan semmivé vált, már csak a ruhák feküdtek a koszos földön laposan, és a koponya nézett felénk bamba gúnnyal. A többi elporladt, és semmivé lett. Apám megsemmisült.
*****
Lélegzetem visszafojtva bámultam magam elé a padlóra, és mellettem Damon ugyanígy tett, aztán óvatosan felém fordult.
- De hát hogyan….? – kérdezte, aztán felemelte a felsőmet, és végigsimított a már begyógyult seben. – Azt hiszem, mégis van, amit örököltél apádtól – suttogta rekedten, és kissé ő maga is megtántorodott.
Nem teketóriáztam tovább, orra alá tartottam a csuklómat.
- Muszáj – sürgettem, mikor szemlátomást el akarta tolni a kezemet. – Ki kell jutnunk valahogy, és mindkettőnknek szüksége lesz az erejére. Én rendben vagyok, szóval légy oly kedves és te se ájulj el útközben – simogattam meg haját, mire halványan elmosolyodott, és megéreztem fogait csuklómban. Míg ivott, arcát simogattam bátorítóan, de néhány korty után azonnal el is szakadt tőlem.
Az arca kissé kipirult, és szinte szemmel láthatóan tért vissza belé minden erő.
- Köszönöm – ölelt meg. – Azt hiszem, most az lenne a következő kérdésem, hogy tudtad megölni őt, ha te is elhibáztad, de azt hiszem ezt akkor kellene megtennem, ha már eltűntünk innen – nézett rám, és én bólintottam.
- Szeretnék már otthon lenni – mondtam csaknem a sírás határán. – Kérlek, vigyél ki innen – bújtam hozzá még egy pillanatra, aztán határozottan megfogta a kezemet, felkapta a földön heverő karót, és magával húzott a folyosóra.
Amerre haladtunk, vámpírok tömegére számítottam, egy egész kis hadseregre, hiszen mikor idehurcoltak, olyan sokat láttam belőlük.
- Hol vannak? – kérdeztem Damont, mikor már a kijárat felé közeledtünk. – Vajon hol lehetnek? – suttogtam.
Damon csak a fejét rázta, jelezve, hogy fogalma sincs… de kitartóan sietett előre, és már én is megéreztem azt, amit ő. Friss levegő kezdte el megtölteni a folyosó áporodott légterét, elnyomva a sok évszázados bűzt.
- A kijárat – szorítottam meg Damon kezét, és úgy siettünk, ahogy csak lábunk bírta. És mikor megláttuk a kissé nyitott vasajtót, már tudtuk, miért nem látunk egyetlen vámpírt sem.
- Alszanak – állt meg Damon szembefordulva velem, és háta mögül beragyogott a reggeli napfény. – Ők nem képesek a fényben járni – emelte fel gyűrűs kezét. – Hát most alszanak. De ha felébrednek, és rájönnek mi történt, ránk fognak találni. Megöltük a királyukat, és ez bosszúért kiált.
Kinézett töprengve a fénybe, aztán tekintete végigfutott a folyosón, ahonnan jöttünk.
- Van egy ötletem – nézett vissza a szemembe. – Menj ki Angel. A kerítés egyik oldalán – jelezte az irányt kézzel – megtalálod a kocsimat. Ülj be, és ha valami nem úgy jönne össze, ahogy én szeretném, ha bajba kerülhetnél, AKKOR MENJ! Menj, és hagyj itt engem. Ne törődj velem. Magad mentsd. Rendben?
- Soha – válaszoltam. – Soha nem hagylak itt…
Átölelt, és megcsókolt, olyan szenvedéllyel, és olyan hevesen, ahogy még talán sosem.
- Szeretlek – súgta a fülembe. – Egy valóra vált álom vagy nekem… Annyira, de annyira szeretlek – engedett el, és mielőtt megszólalhattam volna, tolni kezdett a kijárat felé. – Menj…. Siess! MENJ!
- Várni fogok rád – éreztem könnyeim áradatát megindulni a szememből, aztán kiléptem a barlangból, és Damon kocsiját megkeresve, a volán mögé vágtam magam.
*****
Damon visszafelé indult a folyosón, egészen addig, míg egy oldalt nyíló kis ajtóhoz nem ért. Menet közben nem tűnt neki fel, de az emlékezés nagy áldás… Mert itt elhaladván amit vámpírszaglása megérzett, maga volt a megváltás.
Benyitott, és örömmel látta, hogy nem tévedett. Talán senki másnak nem tűnt volna fel a szag, de ő, aki évszázadokat élt végig, ismerte a puskapor illatát… És diadalmasan hordozta tekintetét végig a dinamitrudakon.
- Az ég áldja azt, aki nem használta fel az összeset a tárna építésekor – morogta az orra alatt, aztán néhány fordulóval ládák tucatjait halmozta fel a bejáratban. Óvatosan kinyitotta az egyik ládát, kivett belőle néhány rudat, aztán gyufát halászott elő a zsebéből, és néhány pillanat múlva már sisteregve szikráztak a kanócok.
A volán mögött, a nyakamat kitekerve forogtam hátrafelé, nézve, mikor tűnik fel Damon alakja. Aztán megjelent egy szemmel alig láthatóan gyors alak, és bevágódott mellém az autóba.
- Indíts! – kiáltott rám Damon, én pedig gondolkodás nélkül adtam gázt, száguldottam a földúton, mindaddig, míg Damon keze az enyémre nem tévedt, jelezve, hogy megállhatok.
Ebben a pillanatban megremegett lábunk alatt a föld, és az autó ablakai gyanúsan megreccsentek mikor egy láthatatlan erő meglökte őket. Kitágult szemekkel, kérdőn néztem Damonra.
- A bánya beomlott – simított végig a hajamon mosolyogva. – A vámpírok bennrekedtek, és sosem fogják a napvilágra ásni magukat. Nemsokára győz felettük az éhség, és a kiszáradás, aztán az enyészet. Vége van, Angel. Nem kell már félned semmitől. Végre…. Igazából vége van.
Nekem ennél több szó nem is kellett. Gondolkodás nélkül a nyakába vetettem magam, és csak öleltük egymást úgy, ahogy csak lehetett, szorosan, szerelemben összefonódva, mindaddig míg Damon ki nem engedett az öleléséből.
- Szeretlek Angel – súgta nekem újra. – Sosem szerettem már nagyon régen senkit így, ahogyan téged. Olyan boldog lehetnék veled… de nem lehet.
Kitágult szemekkel, halálra váltan néztem rá, és első gondolatom az volt, hogy jó alaposan beüthette valahová a fejét, ha félrebeszél.
- Damon, mit…. Hogy érted ezt? – kiáltottam el magam, és könnyeim újra csíkozni kezdték arcomat. Megragadtam a pólója nyakát. – Hogyhogy nem lehet? Hiszen szeretlek! Elfogadlak, és bármit megtennék érted!
- Tudom – simította végig a nyakánál lévő kezeimet. – De látod, mivel jár az én világom? – mutatott a hátunk mögé, a beomlott bánya irányába. – Én nem ilyen sorsot szánok neked. Azt akarom, hogy boldog légy. Hogy majd családod lehessen, gyerekeid… Hogy napfény, öröm, és gondtalan élet legyen az osztályrészed. És az én világomban erre sosem lesz esélyed – nézett a szemembe, és ebben a pillanatban az ő égkék szemeit is ragyogóvá kezdte varázsolni egy árva könnycsepp. Két keze közé szorította arcomat, és a szemembe mélyedt.
- Felejts el engem, Angel. Felejts el mindent a vámpírokról. Felejtsd el, hogy létezünk egyáltalán, és felejts el mindent, ami történt. Légy boldog, és élj szabadon – hajolt oda még hozzám egy gyors csókra. – Isten veled Angel. Nagyon szerettelek.
Pislogva néztem körül a tájon, ahol voltam. Autó volánja mögött ültem egy földúton… egyedül. És amit a szívemben éreztem, soha el nem mondható, és elképzelhetetlen fájdalom volt. Bekapcsoltam az autórádiót, és bömböltetni kezdtem, miközben a volánra borulva hangosan felzokogtam.
*****
- MIT CSINÁLTÁL? – meresztette ki a szemeit Bonnie Damonra. – Megigézted, hogy felejtsen el téged? Te teljesen megőrültél?
- Mégis, mit kellett volna tennem? – kérdezte Damon a fotelban ülve, szemmel láthatóan teljesen megsemmisülve. – Ő nem ezt az életet érdemli, mint amit én tudnék nyújtani neki. Ő ember… nem az én világomban a helye.
Következett némi csend, aztán Damonból kibukott a kérdés.
- Hogyan halhatott meg? Hogy ölhette meg Angel, mikor ő maga is elhibázta?
- Azt hiszem, erre tudom a választ – bólintott a lány. – Bár már azután találtam rá, hogy te elmentél innen. Megpróbáltam közvetíteni, de nem tudtam kapcsolódni rátok. Valami nálam nagyobb erő akadályozott. Most már tudom, hogy valószínűleg az apja lehetett. Oké.. – folytatta, látva Damon türelmetlen tekintetét. – Az ilyen ősieket, mint Angel apja volt, nem pusztítja el sem a verbéna, sem a fagolyó, sem a nitrát. Csupán egyetlen fegyver van ellenük. A saját vérük.
- Vagyis…. – ráncolta a homlokát Damon, ahogy újra lepergette maga előtt a cellában lejátszódott jeleneteket. – A karó – tágultak ki aztán a szemei. – Amint Angel vére volt?
- Igen – bólintott Bonnie. – Angel az ő vére, hiszen a lánya. Angel vére volt, ami az apát megölte. Ennyi az egész. Egyszerű fegyver, de roppant hatásos. Néha a levegőben, a földben, vagy a körül lévő dolgokban keressük a csodát, ahelyett, hogy magunkba néznénk. Mert a csoda néha ott lapul bennünk.
Damon csak tenyerébe temette arcát szótlanul.
- És most akkor mi lesz? – kérdezte a lány némi hallgatás után. – Úgy értem… veled.
- Mi lenne? – sóhajtott fel Damon, és Bonnie kihallotta ebből a sóhajból a ki nem mondott gyötrődést. – Élek ahogy eddig. Nap nap után… Amíg úgy nem döntök, hogy vége. Akkor leveszem a gyűrűmet, és megtérek az őseimhez, a családomhoz, ahol már régóta lenne a helyem. Tudom, tudom… - emelte fel a kezét, mikor látta hogy Bonnie közbe akar vágni – de a szerelem eltűnt mellőlem. És szerelem nélkül nincs semmi – fordult az ablak felé, háttal a lánynak. – Szerelem nélkül nincs élet sem – motyogta halkan, miközben Bonnie odalépett mellé, és a vállára tette a kezét. Álltak az ablaknál mindketten, a ragyogó reggeli napsütésben.
*****
Beköszöntött, és teljes erővel tombolt az igazi tavasz. Virágok illatát hozta a szél, ami az utcán játékosan borzolta a járókelők haját, és a napfény úgy ömlött végig a városon, mint a folyékony arany, tiszta ragyogásába vonva mindent. Nekem pedig a tavasz nem jelentett mást, mint egy régóta várt családi látogatást.
Az elmúlt egy hónapot valami méla egykedvűségben töltöttem. A szívem sajgott, és fájt, de tudtam, hogy mit kell tennem ellene. Rengeteget sétáltam a tavaszi időben a városban, és kissé mindig jobb hangulatban értem haza. A lakáson kívül töltött időm szinte minden részét egy helyen töltöttem. És tudtam, hogy előbb-utóbb sikerrel járok.
Talán egy egyik legmelegebb napon rám mosolygott a szerencse. Mert a pláza előtti téren feltűnt egy magas, karcsú idegen. Fekete haja volt, és égszínkék szeme, de arcára valami különös bánat telepedett. Ezt a bánatot pedig csak egy valami oszlathatta el. Én.
Megindultam felé, és mikor közvetlen közelébe értem, egy erőteljes mozdulattal oldalra lépve – kockáztatva a bokaficamot – kitörtem cipőm sarkát, hogy egyensúlyomat elvesztve egyenesen a karjaiban landoljak.
- Ó, istenem – játszottam a döbbentet, és ahogy – még mindig karjaiban fekve – felnéztem rá, láttam a szívét is szinte megállító, döbbent örömöt az arcán.
- Borzalmas, hogy milyen ügyetlen vagyok – morogtam keservesen, kibontakozva karjából, és megállva már a saját lábamon, keserves arccal tartottam kezemben a sarkát vesztett cipőt.
- Nem számít – hallottam a halk és csodálkozással teli hangot a fejem felől. – Én magam is a bénasági pótlék méltó várományosa szoktam lenni.
- Ki hinné? – néztem fel mosolyogva, aztán a kezem nyújtottam felé. – Ha már így a karjaidba szédültem, illő bemutatkoznom. Angel vagyok.
- Damon Salvatore – rázta meg a fiú a felé nyújtott kezemet, aztán egy percig tétován állt egyik lábáról a másikra, de a szemei úgy ragyogtak felém, hogy a legszebb gyémánt is csak homályos üvegcserép lehetett mellette.
- Nem akarok tolakodó lenni, de nem lenne kedved.... a találkozás örömére való tekintettel.... mondjuk egy forró csokihoz? – fordult a kis kávézó felé, ahol egy téli estén találkoztunk. – Vendégem vagy – melegedett meg a mosolya.
- Forró csoki? – mosolyogtam szívből. – Ennek nem lehet ellent mondani.
Rám nevetett, aztán megindultunk egymás mellett. Szemem sarkából lopva rápillantottam, és féltem, hogy veszettül dobogó szívem lesz az árulóm.
„Tényleg úgy hitted Damon Salvatore, hogy elfelejthetlek?” – kérdeztem magamban. – „Jól mondtad. Tényleg többet örököltem apámtól, mint ahogy te azt képzelted. És már ismerhetsz, hogy tudd, kitartó vagyok, és sosem adom fel. Amit akarok, azt megszerzem magamnak. Egy életre.”
És a kávézó ajtajához érve ahogy kinyitotta előttem az ajtót, és belenéztem ragyogó, vakítóan kék szemeibe, már tudtam, hogy sikerrel jártam.
VÉGE
Kommenteket mindig nagyon szívesen fogadok! :)
