Tükröddé válva 16. fejezet

Lassú hátrálásba kezdtünk Damonnal, szorosan fogva egymás kezét, míg apám sátáni, hideg vigyorral az ajkán közeledett felénk. Besétált a kis cellába, aztán bezárta maga mögött a kis ajtót, zsebébe csúsztatva a kulcsokat.

- Ti tényleg teljesen hülyének néztetek engem? – kérdezte. – Tényleg azt hittétek, nem jövök rá, hogy úgyis eljössz majd érte? – címkézte a kérdést Damonnak, miközben rám bökött. – Milyen szép, és romantikus… A vámpír, aki beleszeret egy halandó lányba… és a lány, aki megszeret egy vámpírt. Mintha csak a történelem ismételné önmagát – nevetett fel kegyetlenül.

- Egyetlen különbséggel – hallottam meg Damon hangját. – Hogy te és én nem vagyunk, és sosem leszünk egyformák.

- Ez bizony igaz – bólintott apám, és megállt. A legjobbkor, mert hátunk már a sziklafalat érte, és nem volt tovább hová hátrálni előle. – Más vagyok, mint te. Bennem erő van! Tekintély! Nézd a többi vámpírt, tisztelnek, és félnek tőlem! EGY ELSŐ VAGYOK, EGY ŐSI, A RÉGIEK EGYIKE! KIRÁLYA VAGYOK A SAJÁT FAJTÁMNAK! És mi vagy te? Egy szánalmas kis korcs… - köpött apám a lábunk elé. – Egy ifjú vámpír, aki még csak nem is született, hanem teremtődött. Egy söpredék.

Fájtak a szavai, mintha nem is Damonnak, hanem nekem címezte volna őket.

- Mindenesetre – folytatta apám elgondolkodva – mivel oly kevesen vagyunk mi vámpírok… és mivel valamennyire mégis becsülöm a bátorságodat, még ha hülyeségből fakad is… hajlandó vagyok neked megbocsátani. Térdelj le előttem, és könyörögj a bocsánatomért. És talán – hangsúlyozom TALÁN – hajlandó leszek elengedni téged, bántódás nélkül. És persze – villantott felém egy mosolyt, amitől azt hittem megáll a szívem – a lányom nélkül. Mi a válaszod?

Damon magasba emelte a karót, amivel a fejére sújtottam a belépésekor.

- Soha – suttogta elszántan. – Inkább meghalok, mint hogy előtted megalázkodjak, és inkább meghalok, de kijuttatom innen Angelt – szorította meg a kezem finoman.

- Rossz válasz, Salvatore – csóválta apám a fejét, roppant vidáman. – Rossz válasz. És most komolyan… harcolni akarsz velem? Te? Egy csettintéssel töröm el a nyakad – sziszegte, levetkőzve eddigi „kedves” modorát. – És még ha ki is jutnátok… gondolod, a szolgáim nem állnák utatokat? De ha akarod… legyen hát harc. Bár részemről ez mindössze időpazarlás. Ugyanis fogalmatok sincs, mivel lehet elpusztítani egy elsőt – vigyorodott el újra, és ismét lassú közelítésbe kezdett.

Damon megszorította a kezem, és ami ekkor történt, noha egy pillanat alatt játszódott le, mégis úgy láttam, mintha lassított felvétel pörgött volna szemeim előtt. Mert apám megmozdult…és vele egy időben Damon is támadott. Innentől viszont nem tudom mi történt, vagy hogyan történt, a vámpírsebesség láthatatlan volt a szemeimnek… csak a végeredményt láttam. Damont a földön fekve, a koszos talajt kaparva tehetetlen fájdalmában… vállán nyílt töréssel, ami lassan beforrt, mígnem a hús visszazárta a csontot a testbe, ahová való.

Apám csak állt továbbra is egy helyben, szíve táján az a karó állt ki a testéből, ami az előbb még Damon kezében volt.

- Na, nem is volt rossz – bólintott apám, aztán kirántotta magából a karót. – Csupán néhány centivel tévesztetted el – fordult aztán felém, és mire Damon megmozdulhatott volna, szemmel nem látható gyorsasággal elszakított engem a faltól, és könyökhajlatába szorította a nyakamat.

- Úgy látszik Mr. Salvatore még mindig nem mutat tiszteletet irántam, és nem értette meg, hogy jobb, ha nem avatkozik bele semmibe. A fájdalom sem nagyon érdekli, ahogy látom – biggyesztette le ajkát jól megjátszott sajnálkozással. – Mivel is okozhatnék még nagyobb fájdalmat Mr. Salvatorénak? Ó… azt hiszem megvan – vigyorodott el apám, és a következő pillanatban nem éreztem mást, csak egy iszonyatos fájdalmat, amit fehér fények felvillanása követett. Éreztem, ahogyan valami különös nedvesség önti el felsőmet, és mikor apám elengedte a nyakamat annyira, hogy képes legyek lenézni, már láttam a karót… ami most a gyomromból állt ki. Lábaim elgyengültek, már nem tartottak tovább, és mikor apám elengedett, tehetetlen zsákként roskadtam a földre.

- Nos, nyilván megérted mennyire fáj, hogy a saját lányomat kell eltennem láb alól – vont apám vállat nemtörődöm módon – de találni fogok majd mást, aki alkalmas lesz az általam kijelölt feladatra. Igaz, némi kutatómunkába fog telni…de időm az van bőven. Az egész örökkévalóság.

A fájdalom vörös függönyén át is láttam, ahogy apám hatalmasat rúg Damon még most is földön fekvő testébe, és láttam azt is, ahogy Damon arcán ott ült a tehetetlen szenvedés, a fájdalom, ami többet jelentett minden más, testi fájdalomnál… ahogyan meglátott engem.

- Angel – suttogta rekedten… - Istenem….NEM!!! – üvöltött fel hirtelen, és mintha a látvány újult erővel töltötte volna fel, megragadta apám újra rúgásra lendített lábát, és nemsokára semmi mást nem láttam a földön, csak a két férfi pörgő-forgó együttesét, ahogyan ütötték-verték egymást. Egyiküket a gyűlölet, másikukat a szerelem hajtotta. De tudtam, még így is tudtam… hogy Damonnak nincs esélye.

Nehézségek árán kirántottam magamból a karót, és megborzadva néztem a végéről csöpögő véremet. Tudtam, hogy én innen már nem megyek ki…engem itt és most el fog érni a halál. A szívem sajgott és fájt, nem magam, hanem Damon miatt. Nem akartam, hogy ő is meghaljon itt velem együtt.. azt akartam, hogy éljen. Hogy még legyen esélye arra, hogy boldog lehessen.

De ekkor valami különös dolog történt. Noha én halandó voltam, és még sosem tapasztaltam, milyen a halál, nem homály, és sötétség telepedett rám, hanem épp ellenkezőleg. Egyre tisztább körvonalakban láttam mindent magam előtt. Arra is volt erőm, hogy felüljek, és csodálkozva láttam, ahogyan a sebem lassan – lassabban, mint a vámpíroké – mégis beforr.

- Hogyan…? – suttogtam szinte hang nélkül, aztán egy gyötrelemmel teli kiáltás visszahozott a jelenbe. Odakaptam a fejem ahonnan a hangot hallottam, és attól amit láttam tetőtől talpig elöntött a rettegés… és a színtiszta, érzékelhető gyűlölet.

Damon a földön feküdt, hanyatt, fájdalomtól eltorzult arccal, apám pedig a mellkasán térdelt, dölyfös, öntelt kifejezéssel arcán.

- Itt van hát az utad vége, Salvatore – nézett apám lefelé, és a hangból ítélve, térde egyetlen moccanásával eltörte Damon néhány bordáját. – Nagy botorság volt részedről kikezdeni velem. VELEM, A VÁMPÍROK KIRÁLYÁVAL! – üvöltött aztán fel, és ezt használtam ki – gondolván, hogy saját hangja, és öntelt gőgje közepette nem hallja meg az én mozdulataim hangát – hogy feltápászkodjam a földről, kezemben még most is a véremtől csöpögő karót tartva, és lassan közeledni kezdjek feléjük. Nem láttam mást, csak Damon kezeit, ahogyan lassan szétnyílnak, ahogyan az erő, és az élet kiszáll belőle.. és apám hátát.

- Angel – hallottam meg Damon halk hangját. – Bocsáss meg nekem. Annyira sajnálom… szeretlek – halkult el a hangja teljesen. Ebben a pillanatban cipőm megkoppant a padlón, apám pedig a meglepetéstől kitágult szemekkel megfordult Damon mellkasán térdelve, hogy a következő pillanatban már talpon álljon. De tenni már nem tudott semmit, mert a karó, amit a kezemben szorongattam, fület tépő sivítással szelte át a levegőt, és megállt apám szívének közelében. És láttam az arcán elömleni a diadalittas mosolyt, és nem kellett kimondania, de tudtam, hogy én is elhibáztam.

Folyt. Köv

(befejező rész jön)