Tüskék közt a virág 21. fejezet

Behúztam lassan a cipzárt a bőröndömön, majd egy nagy sóhajjal szétnéztem a szobában, nem marad-e itt valami, ami fontos nekem. Persze, egy valami marad. Vagyis az inkább valaki. Őt ott hagyom majd a legközelebbi nagyvárosban, és a két hetes, furcsa, bolond kis vakáció ezennel véget ér.

- Készen vagy? – dugta be a fejét Joseph az ajtón, majd a teste további része is követte.

- Aha – válaszoltam rosszkedvűen, majd hüvelyk- és mutatóujjam között meglengettem egy bokszert. – Bár úgy hiszem, ez nem az enyém.

- Elég valószínű – vigyorgott rám Joseph, majd odalépett, és megölelt. – Nem tűnsz túl vidámnak, hogy visszakapod az életedet.

- Miért, te az vagy? – dünnyögtem bele a mellkasába. – Ennyire ne örülj már annak, hogy megszabadulsz végre tőlem.

- Kis bolond – csóválta a fejét felettem a mély hang gazdája, majd egy csókot nyomott a fejem búbjára. – Két hét volt, ennyi volt a vakáció. És nem, nem akarok szabadulni tőled, bár ez meglehetősen furcsán hat azt nézve, hogy két hete még ki akartalak nyírni. Méghozzá válogatott eszközökkel – tette hozzá, mire egy szomorú kis nevetés tört fel belőlem. – Most meg szeretnék még veled lenni. De sajnos mindketten tudjuk, hogy ezt nem lehet – hajtotta oda a fejét Joseph is, és beleszimatolt a hajamba.

- Tudom – motyogtam. – De ettől nem lett könnyebb.

- Gyere… indulnunk kell – sóhajtott fel Joseph, majd megfogta a bőröndömet, másik kezével viszont nem engedte el az én kezemet.

- Biztos, hogy mindent rendben hagyunk itt? – kérdeztem, megnézve a tökéletesen rendbe tett helyiségeket.

- Az ablaktáblákat bezártam, ami romlandó kaja volt, az vagy itt van a táskákban, vagy odakinn elástam – mutatott Joseph a konyhaablakon túlra, és megláttam a kinti zuhanyzót, amitől azonnal megrohantak az emlékek.

- El kellene köszönni tőlük is, nem gondolod? – mutattam a CB felé. – Ennyit megérdemelnek.

- Igazad van – bólintott Joseph, majd bekapcsolta nekem a gépet, én pedig leültem a mikrofon elé.

- Khm… - reszeltem egyet a torkomon – Aurélia Gracy keresi a Los Zapatos vendégházat, Senor Eduardo Amparot. Vétel – ismételgettem néhányszor el a mondatot, mikor felhangzott a már ismert hang az éterben.

- Itt Eduardo Amparo, Senora Gracy. Vétel – lihegett egyet-kettőt, nyilván kissé messzebbről szaladt a rádióhoz.

- Senor Amparo… Eduardo… búcsúzni szeretnénk – nyögtem. – Néhány percen belül elhagyjuk a vendégházat. És nem akartunk úgy elmenni, hogy ne mondjunk köszönetet mindenért. Vétel.

- Értem, Senora Gracy – érkezett a válasz. – A San Bernadetto völgy újra csendbe borul hát. Egészen holnapig, vagy holnaputánig. Vétel.

- Hogy érti ezt? – hökkentem meg, megfeledkezve egy pillanatra a búcsú keserédes gondolatairól is. – Vétel.

- Senora Gracy, maga el sem hinné, hogy Diego Valdes mekkora öreg róka. Higgye el nekem, egy-két nappal azután, hogy maguk elmennek, megjelenik ott, és kiadja újra a házat. Ismét két embernek – szinte láttam, hogy a beszélő legyint egyet. – Szóval, ha távoznak, csak dobják a kulcsot a lábtörlő alá. Ha nincs, akkor meg az ajtó felső félfájára. Meg fogja találni az öreg róka. Vétel.

- Akkor máris megválaszolta, amit kérdezni szerettem volna – mosolyogtam el magam, és hatalmasat sóhajtottam. – Senor Amparo… mennünk kell. Hagy köszönjek még egyszer meg mindent, amit értünk tett. El sem tudja képzelni, mennyire hálásak vagyunk érte. Vétel.

- Senora Gracy, nem kell mit megköszönnie. Fordított helyzetben nyilván Ön is ezt tette volna. Örülök, hogy segíthettem. Remélem, szép emlékekkel távoznak Mexikóból. Vétel.

- Igen… - halkult el a hangom teljesen. – Gyönyörű emlékekkel – tettem a kezem Joseph ujjaira, amik gyengéden megszorították a vállamat. – Talán egyszer még nemcsak halljuk, hanem látjuk is egymást, Senor Amparo.

- Senora, a sors útjai mindig összeérnek. Akár így, de akár úgy. Ha így van megírva abban a bizonyos Nagy Könyvben, az életutak úgyis találkoznak. Régi bölcsesség ez, Senora, higgye el.

- Magának elhiszem, Eduardo – mosolyogtam el magam. – Adios, Senor Amparo.

- Vaya con dios, Senora Gracy – jött a válasz, majd némi sistergés követte… és egy halk kattanás, ahogy Joseph lekapcsolta a cb-t.

*****

Joseph az út széléra kormányozta a terepjárót, és én is lassítottam mögötte, majd leállítottam a motort, ahogyan ő is. Szinte azonnal csend hullott a tájra, előcsalogatva a sivatag hangjait, amelyek két hét alatt úgy a szívemhez nőttek.

- Tíz percen belül kiérünk az útra, ami Metepecbe visz – ugrott ki Joseph a kocsiból, miközben magam is kiszálltam. – És ott elválnak az útjaink – nyújtotta ki felém a kezét. – Gyere ide – súgta. – Még egy kicsit hagy legyek itt veled. Csak mi ketten – suttogta, és mellkasára hajtottam a fejem, ahogy magához ölelt.

- Köszönöm ezt a két hetet – simogatta a hajam lágyan. – Azt hiszem, életem legszebb két hetét adtad nekem. Oké, leszámítva az első néhány napot – tette hozzá, és nem kellett felemelnem a fejem, a nélkül is éreztem a hangján, hogy most mosolyog. – Csodálatos lány vagy, Aurélia Gracy – emelte fel a fejem az államnál fogva, és lágyan megcsókolt. – Ne sírj… - motyogta, hüvelykujjával letörölve a könnyemet. – Ne tedd még nehezebbé, mint amilyen…

- Nem azért teszem, hogy nehezebb legyen – nyögtem ki. – Csak örülök, hogy végre megszabadulok tőled. Mert arrogáns vagy, öntelt, és beképzelt… - szipogtam. – És még hosszan sorolhatnám.

- Te meg egy hisztis hárpia, egy elviselhetetlen nőszemély, aki leskelődik utánam, és minden alkalmat megragad, hogy bosszantson – replikázott Joseph. – Ugye tudod, mennyire utállak? – kérdezte lágyan.

- Akárcsak én – bólintottam még mindig szipogva, és lehunytam a szemem, mikor Joseph forró ajka a számhoz ért. Most nem akartam gondolni semmire, csak erre a pillanatra. Azt akartam, hogy tartson örökké, és soha ne érjen véget. A fejünk felett egy sas vijjogott, én pedig tudtam, hogy ez a pillanat mindörökre a miénk marad.

- Van itt még valami… - nyúlt be Joseph a kabátja zsebébe, és egy laposüveget húzott elő. – A néhány utolsó korty tequilánk – tette hozzá magyarázóan. – Nehogy már ott hagyjuk Disznó Valdesnek – tekerte le a kupakot. – És amúgy is… azt mondják, búcsúpohár nélkül nem illik elmenni sehonnan. Nem tudom, ez úgy is érvényes-e, hogy nincs pohár, de talán így is megteszi – nyújtotta át az üveget.

- Szerintem megteszi – nyugtattam meg. – A rendőrök is nyilván örülnek majd, ha megszondáznak esetleg. De azt hiszem, ezúttal nem érdekel.

- Itt Mexikóban elnézőbbek – rázta a fejét Joseph. – Egy korty belefér.

- Akkor Mr. Morgan… arra, hogy még viszontlássuk egymást – nyeltem nagyot, majd meghúztam a kis üveget, és átadtam neki.

- Hogy viszontlássuk egymást – ismételte ő maga is, és leküldte a maradékot, majd a sziklák közé dobta az üveget, ami csilingelve összetört.

- Induljunk – sóhajtott Joseph, bár olyan nehezen mozdult, mintha a földhöz ragasztották volna a lábát. – Már ne álljunk meg többször. Talán sokkal könnyebb lesz így – nézett rám őszintén. – Aurélia… nagyon fogsz hiányozni nekem – simított végig az arcomon, majd sarkon fordult, és beült a kocsijába. – Ó, jut eszembe… az egyik bőröndben hagytam egy apró meglepetést neked – hunyorított felém.

- Akárcsak én neked – mosolyogtam el magam könnyeimen át, majd beszálltam magam is, és a lassan induló autója után hajtottam.

Tíz perc telt el, talán annyi sem. A sivatagi homokos talajt fokról fokra váltotta a köves-sziklás talaj, mígnem egyszer csak már sima betonút futott alattunk. A civilizáció kapujában álltunk, és a távolban feltűntek Metepec épületei.

Egy útkereszteződésben Joseph bekapcsolta az irányjelzőt, és tudtam, hogy ez az a pillanat, amikor az útjaink elválnak. Én tovább megyek, a nagyváros felé, ő vélhetően Tenango felé indul.

Mellé soroltam az autómmal – hálát adva a szinte nem létező forgalomnak – és átintettem a kocsijába. Láttam a szomorú pillantását, amitől azonnal facsarni kezdett a szívem, de mosolyt erőltettem magamra.

- Isten veled, JoMo – tátogtam felé, és leolvastam a szájáról a hasonló választ. Egy integetés… majd az autója elfordult a kereszteződésben, és csakhamar egy távolodó ponttá vált.

Az út szélére húzódtam, és megálltam a kocsimmal. Úgy reszkettem, hogy éreztem, kell néhány perc, hogy lecsillapodjak. A fényképre gondoltam, amin ketten ülünk a kanapén, boldog mosollyal. Ezt a képet csempésztem a bőröndjébe, hogy ha akar, mindig emlékezni tudjon rám.

Én is felnyitottam a bőröndömet, és kihalásztam belőle, amit ő hagyott nekem, és ahogy arcomhoz szorítottam pólóját, egyszerre tört ki belőlem a nevetés, és a magány sírása.

Vége

Befejező rész következik.