A játszma elkezdődött 17. fejezet

Sziasztok!

Mivel úgy áll jelen pillanatban a helyzet, hogy nem töltöm itthon a hétvégét ezért úgy döntöttem, elhozom ma az új fejezetet. Remélem tetszeni fog. Már csak egy fejezet választ el attól, hogy fény derüljön mindenre, amit most még nem értetek. :)

Valami halk dörömbölésre ébredtem. Olyan volt, mintha egy gyorsvonat zakatoló kerekeit hallanám, ami egyre és egyre közelebb ér. A zaj mind inkább fokozódott, egyre hangosabbá vált. Szerettem volna még visszasüllyedni ebbe a testetlen álomba, a lebegésbe, ahol voltam, de a fülemet bántó hang nem engedett.

Felemeltem a fejem, amibe belehasított az iszonyú fájdalom. Körülöttem mindenhol sötét volt, csak egy macskaszemfény lámpa imbolygott egy szál dróton valahol az elérhetetlen magasságban. Sápadt fénnyel vonta be a sötét helyiséget, ahol voltam. És halvány fogalmam sem lehetett róla, hogy ez hol is van éppen.

Csak apránként, lassan eszméltem és emlékeztem vissza mindenre. Kevin… a kocsiút hazáig, és Ian, aki bement, hogy….

- Ian… - motyogtam halkan, ekkor már feledve valamiképp a saját nyavalyámat.

Körbenéztem, és néhány méterre tőlem a sarokban megpillantottam egy sötét dombot, amiben nagyjából egy ember alakjára ismertem.

- Ian – szűköltem már pánikban, és ahogy helyzetem engedte, gyorsan odakúsztam hozzá.

Még ájultan feküdt, a vér megfeketedve a homlokára száradt. Lélegzett ugyan, de még mindig nem volt magánál… és ez nagyon aggasztott.

- Ian… - suttogtam, és lágyan ütögetni kezdtem az arcát. – Kérlek, térj magadhoz. Hallod? – kérleltem szinte sírva. – Könyörgöm, kelj fel… mondd, hogy nincs komoly bajod… - ráztam meg finoman a pólója nyakát, mire megrebbentek a szemei, és tompán felnyögött.

- Ez az! – kiáltottam fel rekedten, hangom pedig visszhangot a sötét falakon, amihez háttérzajként még mindig az a különös dohogás járult.

- Jól van, jól van… - pofozgattam tovább Ian arcát, mindaddig míg ő önkéntelenül – igaz, még mindig csukott szemmel – fel nem emelte a karjátt, hogy megszabaduljon a kezeimtől.

- Mi az ördög… - dünnyögte, aztán megpillantottam szeme kékjét, ami mintha világított volna a sötétségben. – Rory… - ismert fel, én pedig a határtalan megkönnyebüléstől kissé hisztérikusan elnevettem magam, majd a hajamba túrtam, megrezzenve a fájdalomtól, mikor a sebemet érte a kezem.

- Jól vagy? – motyogta Ian, és igyekezett feltápászkodni, ami az én segítségemmel sikerült is neki. Hátát a falnak vetette, és már ettől az apró mozdulattól is lihegni kezdett, mint aki lefutott egy maratont.

- Pont te kérdezed? – simítottam végig az arcán. – Annyira féltem, hogy…. Hogy nagyobb bajod esett – fejeztem aztán be. – Mégis, mi történt? Emlékszel valamire?

- Nem is tudom – mondta tompán Ian. – Bementem a házba…. Tényleg bementem? – kérdezte tőlem, mire biccentettem. – Oké. Azt hittem, az is csak valami álom volt – dörmögte az orra alá. – Aztán onnantól kezdve semmire. Egy lépésre a hátam mögött, aztán… hol vagyunk egyáltalán? – nézett körbe.

- Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem, aztán mikor már némileg stabilabban éreztem magam a falba kapaszkodva talpra álltam. – Olyan, mint valami pince – állapítottam meg. – De ez a zaj… - csóváltam meg a fejem, ahogy az egyik falnál egyre erősebbé vált a zakatolásszerű hang.

- Azt hiszem, kitaláltam mi is történt – vergődött Ian is térdre, aztán feladta, és visszacsúszott ülésbe. – Ott volt a házban, ugye? Mármint a Vadász.

- Igen – hajtottam le a fejem szégyenkezve. – Sajnálom, ne haragudj rám – suttogtam, és visszaültem Ian mellé. – Miattam vagyunk itt. Olyan ostoba voltam, olyan elővigyázatlan… ha kissé jobban kinyitom a szemem, és a fülem, akkor…de engem is leütött…

- Nem vagy hibás, Rory. Te mindent megtettél. Megvédtél, amíg lehetett. Ha te nem vagy, akkor talán… már sokkal hamarabb elért volna a baj. És tudom, hogy ha mellettem vagy, nem lehet semmi komoly következmény. Talpraesett nő vagy. Én pedig bízom benned – mosolyogott rám halványan, majd megdörgölte a szemeit. – Kissé sokat látok még belőled. Pedig egy is elég – tette hozzá, aztán a csibészes mosolyát felvillantva végre láthattam az igazi Iant.

- Te sem láttad őt, ugye? – kérdezte aztán halkan, én pedig megráztam a fejem.

- Nem. Olyan ostoba vagyok, a fenébe is! – vágtam a térdemre hirtelen haraggal. – Csak azt láttam, hogy ott fekszel a földön. Elfelejtettem hirtelen mindent, amit a kiképzésen tanultam, hogy az első az legyen, hogy nézzek körbe, mert a tettes még ott lapulhat valahol. De nem, én nem tettem, mert… téged sokkal jobban féltettelek – suttogtam halkan. – Te voltál a fontos. Hogy ne legyen bajod. Hogy… hogy életben légy – fejeztem aztán be.

- Kicsi Rory… - sóhajtott Ian, aztán keserűen mosolygott rám. – Kár, hogy ez nem egy olyan hely, meg olyan helyzet, ahol és amikor meg kéne, hogy csókoljalak. Javíts ki, ha hibás a következtetésem… de a Vadász markában vagyunk.

- Nem hibás – ismertem el. – Elvitt minket valahová… nem tudom hová – fordítottam a fejem a mozdonyszerű hang irányába újra.

- Mi az? – nézett arrafelé Ian is, bár ő semmit nem láthatott egy puszta, sötét falon kívül.

- Nem is tudom… - mormogtam, aztán négykézláb elmásztam a falig. – Olyan fura… hallgasd csak! – intettem neki, mire elcsendesedett, és csodálkozva meredt rám.

- Ennyire fejbe vágtak? – csendült meg némi aggodalom a hangjában. Nem is csoda, jelenleg tényleg úgy viselkedtem, mint akinek túlontúl is megártott a fejére mért ütés.

- Nem, dehogy… - tapasztottam a fülem már a falra. – Dübörgés. Aztán némi csend. Egy halk sípolás szerű hang… aztán zakatolás, és kezdődik előlről az egész – fogtam két kezembe a fejem, és szinte éreztem, ahogy a fogaskerekek a fejemben őrölni kezdik egymást. – Tudom, hogy ismerem ezt a hangot. EGY KAZÁN! – kiáltottam fel hirtelen úgy, hogy a falak még néhányszor visszhangozták a szavaimat. – Ez egy kazán! Egy kazánház van a szomszédban! – tüzesedett fel az arcom a hirtelen felfedezéstől.

- Igazad lehet – ismerte el Ian, aki mintha csak ettől a mondattól kelt volna életre. – Bár ez még mindig nem mondja el, hogy hol is vagyunk.

- De igen… - nyílt nagyra a szemem, míg közben úgy éreztem, valaki hirtelen egy jeges hordóba dugott. – Hallottam már más kazánokat is, de ilyen ezer éves, dübörgő, és halálhangon vonyító hangja… de nem, ez lehetetlen – ráztam a fejem.

- Beavatsz? – kúszott oda Ian is, és a fülét a falra nyomva figyelte a hangot. – Te jó ég… mintha valami gőzmozdony lenne, ami néha kiengedi magából a felesleges hőt. Visít, akár egy malac. A kazánoknak ilyen hangja kéne, hogy legyen?

- Nem – válaszoltam zsibbadó szájjal, dermedten. – A moderneknek nem. Ezek a típusok még a huszas évekből valók. És igazad van, tényleg a gőzmozdonyok elvén működtek. Kétnaponta egyszer még le is kell jönnie a gondnoknak, hogy kiengedje belőle a felesleges gőzt. Olyan helyen vannak még ilyen kazánok, olyan épületekben, amik szintén a huszas években épültek. Ott, ahol most vagyunk – fejeztem be, immár teljes bizonyossággal.

- Tudod, hol vagyunk? – szakadt el Ian a faltól, és felvillanyozva nézett rám.

- Azt hiszem, hogy igen – hunytam le a szemem. – A rendőrség épülete 1925-ben épült. A kazánt már sokszor le akarták cserélni, mondván, hogy korszerűtlen, de vagy pénz nem volt rá, vagy ráfogták, hogy műremek, és védelmet élvez.

- Azt akarod mondani, hogy mi jelenleg….? – hallgatott el Ian, és ilyen döbbent arckifejezést még azt hiszem, sosem láttam a képére kiülni.

- Igen, pontosan azt akarom mondani – bólintottam. – Ian… a rendőrség épületében vagyunk. Odalenn, két emelet mélyen, a rendőrség régi kazánja melletti szenespincében.

- Irgalmas isten… - motyogta Ian, és szemmel láthatóan sápadt el. – De ez akkor azt jelenti, hogy aki minket idehozott… azt jelenti, hogy a Vadász…

- Tökéletes okfejtés – hallatszott fel hirtelen egy hang a sötétben, majd egy ajtó dörrenése után léptek koppantak felénk.

- Tudja mister, ezeken a régi ajtókon vannak kémlelőnyílások is – magyarázta az egyelőre testetlen hang, miközben egyre közeledett hozzánk. – Egyébként gratulálok. Maga tényleg megszerezte a város legjobb nyomozóját. Másoknak tovább tartott volna rájönni a tartózkodási helyükre. Ügyes vagy Rory – szólított meg ezúttal engem. – De nem zseni. Ha az lennél, már tudnád, ki vagyok én  – állt meg azon a vonalon, ahol a lámpa halvány fénye elválasztotta a félhomályt a teljes sötétségtől, míg mi a falnak tapadva, rémülten bámultunk bele a fekete homályba.

- Igazad volt, Rory. A Vadász rendőr. Méghozzá én magam vagyok az – nevetett fel a hang, és valamiért olyan nagyon ismerősnek tűnt…

- Mutasd magad – szóltam oda megvető dühvel. Az alak engedelmeskedett, és diadalának biztos tudatával az arcán kilépett a fénybe a kollégám, Jim Haley, mi pedig egyszerre nyögtünk fel a döbbenettől.

Vége

Befejező rész következi