Még egy nap a paradicsomban 12. fejezet

Beterelem Conniet a házba, majd bezárom magunk mögött a bejárati ajtót, kiszorítva ezzel az utcára a szeles, esős időt, annak minden búbánatával egyetemben. Aztán újfent sarkon fordulok, és kis híján hasra esem a lányban, aki lecövekelt alig egy méterre az ajtótól. Úgy áll ott, mintha attól félne, hogy amint beljebb lép, a ház rátámad, és felfalja.

Épp rá akarok mordulni, hogy meddig szándékozik még itt ácsorogni, aztán meglátom az arcát. Olyan képet vág, mint mikor egy gyerek találkozik Tündérországgal, a Jótündérrel, meg a Mikulással egyetemben. Izgatottság, kíváncsiság, és meghatottság tükröződik a szemeiben, és csak ennek láttán kapcsolok. Na persze. Az ő életkörülményei után még egy motel is túl jó volt. Ez pedig most végképp a Mennyország lehet, mert valljuk be, azért szeretek adni a luxusra, és a kényelemre.

- Na gyere - mondom aztán, még mielőtt a fél napot helyben töltenénk, és megfogom a könyökét. Másik kezemben a kínai kajás szatyrot lóbálom. A motelben túl gyorsan peregtek az események ahhoz, hogy oda is adjam.

- Először is együnk. Én is éhes vagyok - irányítom a konyha felé, aztán lenyomom a konyhaszékre. Tányérokat, evőeszközt veszek elő, majd a mikró felé fordulok, és bedobálom a kaját, ami halk búgással kezd el melegedni. Addig nekitámaszkodom a csillogó márványpultnak, és a Lányt fixírozom.

Az ő tekintete bezzeg nem tud megmaradni egyetlen ponton sem. Forgatja a fejét, mintha rugóra járna, és alaposan szemrevételez mindent, a faborítású bútorokon át a modern konyhagépekig, és a konyhasziget meg a konyhapult csillogó felületéig, majd rám pillant, és elvigyorogja magát. Atyaég, ez tényleg azt hiszi, hogy a Mennyben van. De valami különös jó érzést kelt bennem ez a vigyor. Mióta megismertem, most először látom őt élettel telinek. Eddig csak nyomorogva láttam, sírva, megalázva... és most felvillan benne valami, ami megmutatja nekem, vajon milyen lenne ez a lány, ha normális körülmények közt élne. Vidám, kissé pimasz... és szép. Szent isten, de még milyen szép....

Az ábrándozásból a mikró halk kattanása szakít ki. Az asztal közepére pakolom a gőzölgő ételt, aztán én is helyet foglalok, Connieval szemben. Csak egy kézmozdulattal jelzem, hogy ehetünk, majd módszeresen magam elé húzom az egyik dobozt, és csendesen falatozni kezdek. Nem sokáig. Attól, amit látok, a torkomon akad a csirkés tészta.

Mint egy matróz. Egy goromba, részeg matróz. Ez az egyetlen gondolat játszik a fejemben. Úgy eszik, hogy én ilyet még életemben nem láttam. Zabál, tömi magába az ételt, tésztadarabok szállnak szét az asztalon, nyomot hagyva az antik fán. És semmi evőeszköz, á dehogy… nem, kézzel eszik. Könyökig mászik bele a dobozba.

Csak akkor áll le kicsit, mikor észreveszi, hogy én magam nem eszem. Még mindig nem vagyok túl a sokkon, és dermedt döbbenettel meredek rá.

Elvörösödik – igen, ezt már ismerem – most kapcsolt, hogy valahogy ezt nem így kellene. Megtörli a száját a ruhája ujjában – amire csak a szemem forgatom meg – aztán felveszi a villát, és noha nem sikerül tökéletesre, szemmel láthatóan igyekszik moderálni magát. Kettőnk közül még én is így eszem úgy, mint egy angol lord, de nem vagyok telhetetlen, megelégszem a Lánytól az igyekezet eme eredményével is. Legalábbis per pillanat.

Így sem tart sokáig, hogy végezzen vagy két doboz tésztával, majd felbüfög, mint egy néger törzsfőnök. Szégyellősen ismét rám vigyorog, és nem tudom miért, de ezúttal magam is viszonzom a mosolyát. Mintha az tündökölne a tekintetében, hogy „fenébe is, vagyok aki vagyok, vagyok amilyen vagyok. Lehet, hogy holnap még rosszabb lesz, de legalább most jól érzem magam”. Hát, legyen. Azt hiszem ráfér, hogy egyszer jó napja legyen.

- Mindig mosolyognod kéne – jegyzem meg, miközben megmozdulok, hogy összeszedjem az üres dobozokat, de Connie megelőz. Mindent lekapkod előlem, aztán kissé kérdő tekintettel felém fordul. A mosogató alatti szekrénybe mutatok, ott a szemetes. Kidobálja a felesleget, aztán letörli előttem az asztalt. Nofene, ez aztán igencsak otthonosan érzi magát nálam, már fél óra után is.

- Nem vagyok hozzászokva, hogy kiszolgáljanak – dünnyögi aztán csodálkozó tekintetemet elkapva. – Főképp olyan ne szolgáljon ki, akinek már így is sokat köszönhetek. Így legalább talán visszafizetek valamit.

- Azt hittem, már megbeszéltük, hogyan fogsz fizetni – döntöm a fejem oldalra. – Mesélsz nekem magadról, és arról, hogy milyen egy magadfajta élete. Segítesz felkészülni a filmemhez. Tudod Connie, maximalista vagyok. Én mindent rohadt jól akarok csinálni. És ezt is úgy fogom. Ha az ördöggel kéne szövetséget kötnöm, azt is megtenném a sikerért. Addig nem állok le, míg előbb-utóbb nem nyerek egy Oscart.

Az ajkába harap, mintha el akarna fojtani egy kikívánkozó nevetést. Mi van ezen olyan röhejes? Jó színész vagyok, jó pasi vagyok. És ha a színészi képességem nem elég, arra is kész vagyok, hogy megdöntsem az Oscar-bizottság tagjait. Vagyis… csak a nőket.

- Na gyere, megmutatom a szobádat – tolom ki magam alól a konyhaszéket, és vezetni kezdem végig a házon. Bár a nappalinál tovább nem jutunk. Ott hever a kanapén festői összevisszaságban a három macska, háromféle színkavalkádot adva hozzá a bútor fehér mintázatához.

- Ők ott Moke, Thursday és Miss Linx – mutatom be a három állatot. – Remélem, nincs bajod a macskákkal.

- Imádom az állatokat – ragyog fel a lány képe, és közeledni kezd a kanapé felé, majd simogatásra nyújta a kezét. Még arra sincs időm, hogy figyelmeztessem, hogy ezt ne tegye, mert Moke – múltjából adódóan – nem túl nyugodt típus a hirtelen riogatásokkal szemben, és olyankor támad. Gondolatban felkészülök rá, hogy nemsokára le is ápolhatom a Lány karját, amiről Moke le fogja tépni a húst.

Annál nagyobb a csodálkozásom, mikor Moke megrezzen ugyan az őt végigsimító – és ezzel felébresztő – kézre, és annak ellenére, hogy konstatálja, nem én vagyok az “elkövető”, némi szaglászás után hanyatt veri magát, hasát mutatva Connie felé, és kikövetel egy kis extra vakargatást.

- Milyen édes – motyogja a Lány, aztán letérdel a kanapé elé, és odahajtja az arcát a vörös kandúrhoz. Komolyan mondom, ha nem tartanám lehetetlennek, megesküdnék rá, hogy Connie is dorombol. Az összehang mindenesetre tökéletes. Kap néhány simogatást a másik két állat is, bár ők a fülük botját sem mozdítják meg, majd Connie felkel, és visszalép mellém.

- Erre még nem volt példa – mondom kis csodálkozással a hangomban. – Moke nem szereti az idegeneket, és főképp a hirtelen, váratlan ébresztőket. Olyankor néha még engem is összekarmol. Neked meg négyfelé veti a négy végtagját.

- Miért olyan ideges? – kérdi halkan a lány, miközben előre mutatok, jelezve hogy menjünk tovább, és megindulunk a nappaliból kifelé, egy keskeny folyosón, a vendégszobákig.

- Moke kóbor macska volt. Hawaii-n találtam, mikor ott forgattam. Nyilván túl sokan bántották kóborlás közben, azért ideges kissé. Már két éve velem van, de vannak nyomok a lelkében nyilvánvalóan, amik nagyon nehezen fognak elmúlni – mondom, és megállok a vendégszoba ajtaja előtt, hogy Connie beérjen.

- Vagyis olyan, mint én – állapítja meg aztán ő a néhány másodpercnyi csendben, és szemeit rám emeli. A smaragdzöld tekintet ebben a félhomályban most még szikrázóbb és ragyogóbb. Szinte lánggal ég. – Talán ezért nem fél tőlem Moke – teszi hozzá aztán Connie. – Mert érzi, hogy ő és én… sok mindenben egyezünk – vonja meg aztán a vállát kissé bizonytalanul. – Ez valami hobbi? – kérdi aztán, és halvány mosoly játszik a szája sarkában. – Hazahozni a kóborló lényeket?

Igaza van. Mintha a macskában és benne ugyanaz a sors tükröződne. A kérdése meghökkent, de ugyanakkor mulattat is. Nem tudom megállni, kiszakad belőlem egy rövid nevetés, aztán benyitok az ajtón.

- Tessék – intek körbe. – Ez lesz a te szobád – terelem be a küszöbön, majd a kezem zsebre téve magyarázni kezdek. – Nemsokára hozok ágyneműt. Van külön fürdőd, tévéd, zenét is hallgathatsz. Kivéve akkor, ha szöveget tanulok. Akkor morcos szoktam lenni a zavarásért. Ettől függetlenül nem hozok szabályokat. Tarts rendet, és ne zárd ki innen az állatokat. Ennyi az egész. Fáradt vagy? – teszem fel a kérdést, bár kötve hiszem. Nincs két órája sem, hogy felszedtem a motelnél, és ahogy mesélte, nem sokkal azelőtt kelt fel.

Nem is csalódtam, csak a fejét rázza válaszul, és nagyokat nyel. Ezt meg mi lelte?

- Nem vagyok fáradt – súgja aztán halkan, és végigsimítja a bútorokat. Áhítattal szinte, mintha csak templomba járna. – És ha az lennék is… én most túl boldog vagyok ahhoz, hogy pihenjek. Lehet, hogy csak álmodom… de akkor azt hiszem, soha nem szeretnék felébredni – rebegi aztán, és mikor felém fordul, látom, hogy könnyek fátyolozzák azokat a gyönyörű smaradzöld szemeket.

- Én…. – kezd bele, de aztán elakad a dolog. – Én… én…. – vág bele újra, de csak sűrűn nyeldekel, és nehezen akar megszületni a mondandója. – Én nem tudom, hogyan mondjak köszönetet. Még soha senki nem tett meg értem annyit, amennyit most Ön.

- Te – válaszolom neki. – Mondd nekem nyugodtan, hogy “te”. Utálom a magázódást, és ha lehet, kerülöm is. Nem vagyok az uralkodód, és nem sokkal vagyok idősebb nálad. De nyilván tudod, hogy nem önzetlenül tettem, ezt már megbeszéltük. És úgy érzem, talán itt az ideje egy pohár forralt bornak, és az első mesének. Halljam… kezdj bele a történetedbe.

Vége.

Folyt. Köv.