KÍVÁNOK MINDEN RENDSZERES OLVASÓMNAK ÉS IDELÁTOGATÓNAK  BOLDOG ÚJ ÉVET! TALÁLKOZZUNK 2011-BEN IS.

Tükröddé válva 6. fejezet

Másnap reggel, mikor végre magamhoz tértem mély álmomból, konstatáltam, hogy az éjjel folyamán újabb méteres hó esett a városra. Olyan volt, mintha csak egy karácsonyi képeslap kelt volna életre a szemem előtt. Szemet gyönyörködtető látvány, de elég bosszantó annak a gondolata, hogy már újfent a lakásba lettem behavazva.

Egy mozdulattal bekapcsoltam a rádiót, és elfintorodtam, mikor szinte percenként számoltak be arról, hogy Manhattenben kizárólag az keljen útra – különösen autóval – aki megunta az életét.

Eszembe jutott Damon, és a mai ígéretem, hogy az ebédmeghívást én állom. Valami azt súgta, ez a program ugrott.

Nagyot sóhajtva felemeltem a telefont, és tárcsáztam.

- Hello – szólt bele a már ismert hang, és a szívem nagyot dobbant puszta hallatán.

- Szia, Damon – szóltam bele a telefonba. Nagy levegőt vettem. – A mai ebédmeghívásról lenne szól.

- Aha – dörmögte – meggondoltad magad?

- Szó sincs róla! – kiáltottam. – Nem, nagyon szeretném. De néztél ma már ki az ablakon?

Megdöbbenésemre hangosan elnevette magát.

- Igen néztem. De ne aggódj, ha kell, lapátolom az utat a kocsi előtt, akkor sem akarom kihagyni hogy lássalak. Túl….csendes az élet nélküled.

Elmosolyogtam magam.

- Igazából arra gondoltam, hogy mit szólnál, ha elmennénk a kedvenc helyemre, a Palzes-ba. De ahogy látom, ez ma elég körülményes lesz…. – sóhajtottam, és kinéztem ismét az ablakon, és magamban átkozódtam az újra hullani kezdő hópelyhek láttán.

- Ha nagyon nem szeretnéd, el is halaszthatjuk – hallottam a választ néhány másodperc elteltével a vonal másik végéről.

- Nem – szaladt ki a számon – nem akarom elhalasztani. Csak arra gondoltam…. Ne értsd félre… hogy mi lenne, ha hozzám jönnél? Főzök itthon, és nem kell ki tudja mennyit kocsikáznunk, ebben a pokoli időben. Feltéve, ha egyáltalán idáig is képes leszel eljutni – tettem hozzá csendesen.

- Ha kell, akkor kutyaszánnal, de ott leszek, ne aggódj – szinte láttam magam előtt, ahogyan mosolyog.

- Nagyszerű – könnyebbültem meg némileg. – Mit szólsz az olasz konyhához?

- Egy Salvatore vagyok, olasz ősökkel – nevetett nagyot – szóval azt hiszem, ez elég válasznak. Szóval, hová menjek és mikorra?

- Déli 12 megfelel? – kérdeztem, és lediktáltam a címet. – Nem garantálom, hogy tökéletes lesz, de ígérem, beleadok apait-anyait.

- Szavadon foglak – hallottam a választ – rendben, délre ott leszek. Angel – állította meg a kezem félúton, hogy letegyem a telefont. – Már nagyon várom.

- Akárcsak én – motyogtam halkan, és kinyomtam a telefont.

*****

Elmúlt néhány perccel dél, mikor Damon bekopogott az ajtón, aztán egy Antarktisznyi hó kíséretében álldogált a küszöbömön, mikor kinyitottam az ajtót.

- Jól mutatsz, mint hóember – mosolyogtam el magam, és szélesre tártam az ajtót annak jeleként, hogy bejöhet. Elfordultam, tettem néhány lépést befelé, aztán mikor gyanús volt a csend, visszanéztem. Láttam, hogy a küszöbön toporog még mindig.

- Ha nem lettem volna elég világos, az ajtónyitással azt jeleztem, hogy nyugodtan gyere csak be – vigyorogtam el magam, mire mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna, és belépett.

- Nem gondoltam, hogy ennyire a formalitások embere vagy – mondtam továbbra is mosolyogva, ez előbbi jelenetre célozva.

- Az ember nem léphet hívatlanul mások házába – dünnyögte oda a választ, aztán kivettem kezéből a kabátot, amiből időközben kihámozta magát. – Isteni illatok – szippantott a levegőbe mosolyogva, aztán rám nézett. Egy kicsit közelebb lépett, és egy üveg bort nyomott a kezembe. – Csekély hozzájárulás az ebédhez – simogattak kék szemei.

- Köszönöm – vettem el tőle a bort, és mire felemeltem a tekintetem, már közvetlenül előttem állt. Ugyanúgy nézett rám, mint a hálószobájában, mikor bejött jó éjt kívánni. És a végeredmény ugyanaz volt most is…. Egy leheletfinom csókot nyomott a számra, épp csak egy pillanatra, aztán azonnal hátra is lépett, mintha csak arra számítana, hogy fejbevágom a kezemben tartott borosüveggel.

- Hát, az előétel megvolt – mosolyogtam el magam, jelezve, hogy eszem ágában sincs haragudni, és intettem, hogy kerüljünk beljebb az előszobából.

- Klassz hely – hordozta végig a tekintetét a lakáson.

- Sajnos, nekem nincs családi örökségként luxuspalotám – sóhajtottam. – Szóval be kell érnem egy sima lakással.

- Hidd el, néha szívesen cserélnék egy ilyen kis lakásra – motyogta. – Az a ház akkora, hogy még most is kenyérmorzsákat kell néha szórnom, hogy eljussak A pontból B pontba eltévedés nélkül.

Felnevettem.

- Hát, van ingatlanpiac, ha erre még senki nem hívta volna fel a figyelmedet – néztem rá.

- Igen, de sajnálnám. Tudod, mégiscsak családi örökség. És Stefan – az öcsém – nem repesne a boldogságtól, ha el akarnám adni a házat.

Megfordultam, és kavartam néhányan a tejszínes mártáson. Mellém lépett, és beleszimatolt az edénybe.

- Éhes vagy? – kérdeztem mulatva.

- Mint a farkas – vigyorgott rám. – Direkt nem reggeliztem. Tartogattam a helyet.

Nevettem egyet, és arrébb akartam lépni, de ekkor pont az utamba akadt. Megtántorodtam kicsit, és ha nem fogja meg a derekamat, beleszédülök a tűzhelybe.

- Hoppá kislány – fogott meg úgy, mint legelső találkozásunkkor – Úgy látszik, még mindig nem tanultam meg, hogy nem állok mások lába alá – nézett rám bocsánatkérően.

Próbáltam valami frappáns választ elengedni, de amikor szemeibe néztem, képtelen voltam még megszólalni is. Azok a kék szemek szinte ragyogtak rám, és simogattak gyengéden. Ő sem szólt egy szót sem, csak finoman magához húzott, és újra megcsókolt. Úgy, ahogyan eddig még sohasem. Csak egy halk koppanás hallatszott, ahogy kezemből kicsúszott a fakanál, mikor nyaka köré fontam a karjaimat, és viszonoztam a csókját.

*****

Amikor kibontakoztunk egymás öleléséből, némileg zavartan vettem tudomásul a tényt, hogy – ritka alkalom – de nem nagyon tudok megszólalni.

Éreztem, hogy a nap odakinn felébredt jeges álmából, mert sugarai lassan bevilágították az egész konyhát, aranyszínű téli ragyogásba vonva bennünket.

 A néma hallgatásból a tészta vizének zubogása ébresztett fel.

- Te jó ég – fordítottam oda minden figyelmemet, közben lehúztam a fazekat a tűzről.

- Segítek – fordult oda Damon is. – Mit csináljak?

- Ott, abban a fiókban találsz tésztaszűrőt – mutattam a jelzett hely felé.

Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy két napja ugyanezt játszottuk el, csak épp fordított szereposztásban. Láttam, hogy ő is erre gondol, és kedvesen vigyorogni kezdett.

Odalejtett a szűrővel hozzám, aztán kivette kezemből a fazekat, és a mosogatóhoz lépett a felszereléssel együtt.

- Mintha azt mondtad volna nálad, hogy nem vagy ebben a részében profi – figyeltem aggodalmasan a bűvészkedését, mikor elkezdte a forró vizet átönteni a szűrőn.

- Holtig tanulhatok – vigyorodott el a válla felett, aztán a következő pillanatban láttam, ahogy szeme elkerekedik.

Nem kellett hozzá sok magyarázat, hogy rájöjjek, a forró vizet sikeresen a kezére öntötte. Annyi lélekjelenléte volt, hogy letett mindent a pultra, és hálás voltam, hogy nem hajított mindent amerre lehetett. Fájdalmasan sziszegve rázni kezdte kezét, mintha a hideg levegő hűsítené az égés okozta fájdalmat, és ebben a pillanatban valami ezüst színű csillogás kelt életre a levegőben, aztán esett a konyha kövére.

A következő néhány pillanat mintha csak lassított felvételként játszódott volna le szemeim előtt. Damon gyűrűje csörömpölve esett a konyha kövére, ő pedig ott áll az ablakon beszűrődő téli napfényben. Egyetlen dermedt pillanatig láttam tekintetében a tiszta rémületet.

A következő másodpercben halvány füst szállt fel a bőréből ott, ahol a nap érte. Vörösödni kezdett, mintha csak a szemem láttára égne meg valami olyan dologtól, ami számomra érthetetlen….

Aztán egy szemmel alig  látható mozdulattal felkapta a gyűrűjét a kőről, és bevetette magát a szobába, ahol árnyék volt, és ahová nem hatolt el a nap fénye. A földön hevert, hason, és mikor utána siettem, épp a gyűrűt ügyeskedte vissza az ujjára. A vörös foltok a szemem láttára halványodtak el, és tűntek el bőréről.

Úgy álltam, dermedt csodálkozással, mint a horrorfilmekben a hősnő, mikor rájön arra, hogy a szörny a szobájában áll. De még mindig nem értettem semmit, csak csodálkozásra voltam képes.

- Damon – szólítottam meg bávatagon – Damon, jól érzed magad?

Felemelte fejét, rám nézett, és felállt, én pedig éreztem, hogy torkomra fagy a kitörni készülő sikítás.

Damon arca megváltozott. Szeme – ugyanúgy, ahogy nála, az ő konyhájában is – feketében játszott. Szeme alatt, fehér bőrében fekete erek rajzolódtak ki, és mikor megszólalt, ajkai két tűhegyes szemfogat engedtek láttatni.

Döbbent rémületemben a szoba faláig hátráltam. Éreztem, ahogyan szemeim tágra nyíltak a történtek teljesen illogikus volta miatt. Jeges rémületet éreztem, ami szinte megbűvölt. Képtelen voltam mozdulni, vagy akár szóra nyitni a számat. Csak álltam, hátamat a falnak vetve, és semmire nem voltam képes, csak borzadva bámulni rá.

Odasétált elém, és szemem láttára változott vissza arca olyanná, amilyennek eddig is láttam. Két oldalon fejem mellé tette két karját, mintegy lezárva a menekülési útvonalat előlem, aztán belenézett rettegéstől kitágult szemeimbe, és csak ennyit mondott.

- Kezdjük újra, a bemutatkozástól. A nevem Damon Salvatore. 167 éves vagyok. ÉS VÁMPÍR.

Vége

FOLYT. KÖV.

Vámpírnaplók szerepjáték

Rabul ejtett a Vámpírnaplók világa? Szeretnél belebújni valamelyik szereplő bőrébe, és bejárni Mystic Falls városát? Szeretnél kalandokba bonyolódni, és egy nagyszerű csapat tagjává válni?

Most megteheted!

VÁMPÍRNAPLÓK SZEREPJÁTÉK!

http://freeforum4u.hu/forums/write.php?pf=1666

Keresd fel az oldalt, vedd fel a kapcsolatot az Adminnal, és máris fejest ugorhatsz a kalandok közepébe.

Hidd el, megéri.

MERT EZ A TÖRTÉNETET VÉRREL ÍRTÁK...

Tükröddé válva 5. fejezet

5. fejezet

Jóleső nyújtózkodással tértem magamhoz, és néhány pillanatig bágyadtan, behunyt szemmel feküdtem még a párnák között. Éreztem, ahogy a téli napfény rávilágít az arcomra, és ekkor kezdtem el halványan eszmélni.

Felemeltem a fejem, és nem a saját lakásomban voltam. Egy pillanatra megdöbbentem, aztán már visszaemlékeztem az elmúlt éjjelre. Damon Salvatore lakásában voltam. Damonnál töltöttem a karácsony estét, és az ő vendégszobájában tértem nyugovóra. Még most is elmosolyogtam magam a gondolatra, hogy ez megtörtént. Ha valaki néhány nappal korábban jósolja ezt nekem, alighanem bolondnak véltem volna az illetőt.

Felültem, és szememet dörgölve meredtem az órámra. Jócskán benne jártunk már a délelőttben. Viharsebesen kiugrottam az ágyból, és miután a fürdőben rendbe tettem magam, gyorsan rendet raktam a szobában is. Letettem az ágyra Damon pizsamáját, és elvigyorodtam, mikor elképzeltem, hogyan mutathat benne, aztán kióvakodtam a szobából. Halk neszezés, és zeneszó hangzott a konyha felől, így arra vettem az irányt.

Damon a konyhapulton bűvészkedett egy jókora késsel a kezében. Amikor meglátott, széles mosolyra húzódtak ajkai.

- Jó reggelt, Csipkerózsika – nézett rám. – Jól aludtál?

- Igen, nagyon jól – nyújtóztam még egyet jólesően. Arrébb lépett, a kávégép felé, és kitöltött nekem egy jókora adagot. Fejrázva jeleztem, hogy nem kérek bele semmit, odasétált hozzám, és kezembe nyomta a bögrét.

Felnéztem rá, elmosolyodtam, mintegy megköszönve. Alig egy centire állt előttem, és úgy nézett rám, kedves gyengédséggel, mint tegnap este, mikor bejött elköszönni. Emlékeztem, hogy csókba torkollt a búcsúja, és igaz, a legkevésbé sem volt ellenemre, most mégis kiszakítottam magam szemei bűvköréből, és gyorsan leültem egy konyhaszékre.

- Ahogy látom, korán kelő típus vagy – néztem körbe, és megcsapta orromat az ínycsiklandozó illat, ami áradt a tűzhely felől. Vágyakozva szippantottam a levegőbe, mire hangosan elnevette magát.

- Mintha éhes lenne valaki – vigyorgott, és én is nevetni kezdtem.

Körbenéztem a házban. Most, a nappali fényben, olyan másnak tűnt az egész.

- Igaz is – kortyoltam újra egyet a kávéból – mi vagy te, talán valami milliomos? Ez a ház… a berendezés… az egész úgy, ahogy van… én ilyenről maximum álmodhatnék.

- Nem, nem vagyok milliomos – rázta meg a fejét apró mosollyal. – Bár tény, hogy nincsenek anyagi problémáim. És, hogy őszinte legyek, minden ilyen jellegű problémámat eltörölte a családi örökség.

- Szóval maga a ház is….? – mutattam körbe.

- Igen, pontosan – fejezte be a mondatot, a ki sem mondott kérdésemre válaszolva.

Megittam a kávé utolsó kortyát is, aztán elöblítettem a csészét.

- Ugye, számíthatok arra, hogy itt maradsz reggelizni? – kérdezte a válla fölött, miközben a serpenyő nyelével ügyeskedett valamit éppen.

- Azzal az egyetlen feltétellel, hogy segíthetek – mosolyogtam rá.

Hátrafordult, vigyorgott egy nagyot, aztán bólintott.

- Abban a fiókban találsz kést – mutatott a jelzett irányba – azt a néhány zöldséget fel kellene darabolni.

Kivettem egy nagy kést, és megnéztem a tál tartalmát. Paradicsom, paprika, uborka volt benne. Előbányásztam egy jókora paradicsomot, és fürgén kockázni kezdtem.

- Azt elárulod nekem, hogy mivel foglalkozol? – kérdezte tőlem, a hirtelen beállt néhány másodpercnyi csendben.

- Tulajdonképpen semmi érdekes – vontam vállat. – Rajzokat készítek egy újságnak, és festményeket egy alapítványnak. Az árverésből befolyt összeg egy része az enyém, a többit pedig különféle támogatásokra fordítják.

- Szóval, te amolyan földre szállt angyal vagy? – mosolygott rám kissé pimaszul.

- Nem, az azért nem – csóváltam a fejem. – De ha tudok segíteni valahol, hát miért ne? Ez jó munka. Nem kell napi 8 órában valahol ott ülnöm, egy főnökkel a nyakamban, és meglehetősen jól is fizet – hallgattam néhány másodpercig. – Gondolom, jólmenő uraságnak nem igazán kell feltennem ugyanezt a „hol dolgozol” kérdést, ugye?

Mosolyogva elfordult, vissza a tűzhely felé.

Hirtelen egy fájdalmas villanást éreztem a kezemen. A kés megcsúszott a síkos zöldségen, és a hegye az ujjamba állt.

- JAJ, A FENÉBE! – kiáltottam fel, vértől csöpögő ujjamat feltartva.

A kiáltásra megfordult, és láttam, ahogyan lemerevedve bámulta a pultra csöpögő vért.

- Tudnál adni valamit? Egy darab papírt, zsebkendőt, vagy konyharuhát? – próbáltam kimozdítani a lefagyott állapotából, és hogy addig se kelljen semmit összevéreztem – jobb híján – számba kaptam az ujjam, és elfintorodtam a vér fémes ízétől.

Amikor felemeltem a fejem, és újra rápillantottam, csak azt éreztem, hogy meghűl a vér az ereimben. Az arca…nem is tudom…valahogy mintha más lett volna. Persze, ugyanaz volt, mint eddig, de a szemei kékje mintha feketére váltott volna. Döbbenten tátogva meredtem rá. Hirtelen gőzerővel megindult felém, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy hónapokat repültem vissza az időben, és néhány államot a térben. Mintha Royt láttam volna újra magam előtt. Ő nézett rám így, ilyen hidegen, ilyen elborult tekintettel, azzal a különbséggel, hogy az ő arcán ott volt a jól ismert kegyetlen, és bugyuta vigyor.

A falig hátráltam, a vállam közé húztam a fejem, eltakartam az arcom, és minden ízemben remegni kezdtem. Halkan felsikítottam, mikor éreztem, hogy megfogja a kezemet, és egy konyharuhát csavar vérző kezem köré. Éreztem, hogy gyengéden végigsimítja a hajamat, és ekkor már volt merszem arra is, hogy kikukucskáljak ujjaim közül.

Nyilván a múlt rossz emlékei okozták a képzelődésem, mert a szemei vakítóan kékek voltak (miért is gondoltam őket másnak?), és ebből a tekintetből különös csodálkozás áradt felém.

- Angel – simogatta a hajamat – Minden rendben?

Nagy levegőt vettem, és bólintottam, de térdeim megreszkettek. Most már nem a félelemtől, hanem az áldott megkönnyebüléstől. Lassan a kanapéhoz vánszorogtam, és lerogytam rá. Követett, és mellém ült, miközben a csodálkozás nem fagyott le az arcáról.

Ránéztem, szerencsétlen tekintettel, aztán nagyot sóhajtottam.

- Igazad volt akkor, amikor azt mondtad, hogy egy szerencsétlen kapcsolatból menekültem ide – kezdtem el akadozva. – Royt amikor megismertem, úgy tűnt, ez a kapcsolat maga az álom. Csakhogy, mint minden álomból, ebből is jött az ébredés. Meglehetősen hamar – nevettem el magam keserűen. – Aki megismertetett engem vele, csak azt felejtette el közölni, hogy Roy szereti boxzsáknak használni a nőket.

Láttam, ahogy az arca megfeszül.

- Eleinte „csak” féltékenységi rohamai voltak. Gyanúsított mindenkivel, a péktől a postásig. Anélkül, hogy bármi okot adtam volna erre. Aztán, amikor már a szép szó is elfogyott nála, jöttek a pofonok. Egyre többször ütött, vagy vert meg, néha nagyon csúnyán. Én voltam a bolond, hogy még mindig ragaszkodtam hozzá, és mindig megbocsátottam neki. Aztán egyszer a helyzet jóval durvábbra fordult. Olyannyira, hogy a kórházban kötöttem ki – hajtottam le a fejemet, nem akartam most Damon arcát látni.

- Akkor közöltem vele, hogy elég volt, és szakítottam vele, egy életre. Hiába ígérgetett, hiába könyörgött. Két héttel később eljött a nálam maradt holmijáért. Ki akart velem békülni, folytatni, ahol abbahagytuk. Elutasítottam – sóhajtottam nagyot. – Ez volt az, amit ő sosem tűrt el.

Behunytam a szemem, és ekkor megéreztem Damon finom érintését a kezemen.

- Elborult az agya. Sok mindenre nem emlékszem abból, ami történt, bár talán így a jobb. Nem számoltam, hányszor ütött meg, csak azt tudom, hogy ismét a kórházban tértem magamhoz. Az orvosok megsúgták, hogy miután eszméletlenre vert, letépte a ruhámat, és megpróbált… - elcsuklott a hangom. – Szerencsére a szomszédok hallották a dulakodást, és idejében kihívták a rendőröket. Nem volt már ideje, hogy megtegye – és éreztem, ahogyan a könnyek végigfolynak az arcomon.

Rápillantottam Damonra. A döbbenet rá volt fagyva. Teljesen fehérre sápadt, és a szemeiben rémült csodálkozás lángolt. Aztán kinyújtotta a kezét, és egy mozdulattal magához ölelt. Hozzábújtam, szorosan, és kitört belőlem a halk zokogás, amit hosszú hónapok óta kellett magamba zárnom.

Hagyta, hogy megnyugodjak, hagyta, hogy kiadjam a fájdalmam, aztán összeszedjem magam.

Reszketve felsóhajtottam, és mire kibújtam az öleléséből, már mosolyogni is képes voltam.

- Ne – tettem ujjamat a szája elé – ne mondj semmit, és ne kérdezz semmit. Most már tudod rólam az igazat. És ezzel felejtsük el, hogy ez velem megtörtént. Én legalábbis meg akarom próbálni. Rendben?

- Rendben – válaszolta halkan, az arcomat simogatva.

- Akkor, áll még az a reggeli meghívás? – kérdeztem tőle – mert már – mutattam hasamra, ami éppen hangosan megkordult – a kelleténél éhesebb vagyok, és ha nem vigyázol, neked egyetlen falat nem marad.

- Állok elébe – nevetett fel, aztán kézen fogva felhúzott, és tálalni kezdett.

*****

A reggeli után elbúcsúztam tőle.

- Köszönök mindent – álltam egyik lábamról a másikra az ajtóban, miután visszautasítottam, hogy hazavigyen. – Régen éreztem már magam ilyen jól valahol…valakivel – jöttem némileg zavarba.

- Akárcsak én – bólintott.

Néhány másodpercig csendben álldogáltunk.

- Azt hiszem, én megyek – mondtam csendesen. – Remélem látjuk még egymást, Damon.

- Várj – ragadta meg a karomat hirtelen, de finoman – Arra gondoltam… hogy ha lenne hozzá kedved…én szeretnék máskor is találkozni veled. Ha te is úgy gondolod…

Elmosolyodtam. Azt hiszem, ez nem is lehetett kérdés.

- Hát… lehet róla szó, azt hiszem – bólintottam, és láttam, ahogy elvigyorodik. – Mit szólsz mondjuk holnap, egy ebédhez? – kérdeztem tőle. – Ezúttal én főzök!

- Ellenállhatatlan ajánlat! – nevetett fel. – Szóval akkor hol, és mikor – nézett bele a szemeimbe.

- Hívj fel este. Addigra kitalálok valamit – néztem rá, aztán búcsút intettem.

A kerítéstől még hátrafordultam, és legszívesebben hangosan dalolni lett volna kedvem.

Ha tudtam volna, hogy most borítottam fel az egész eddigi életem, talán nem lett volna ilyen jó kedvem.

Vége

FOLYT. KÖV.