Tükröddé válva 5. fejezet

5. fejezet

Jóleső nyújtózkodással tértem magamhoz, és néhány pillanatig bágyadtan, behunyt szemmel feküdtem még a párnák között. Éreztem, ahogy a téli napfény rávilágít az arcomra, és ekkor kezdtem el halványan eszmélni.

Felemeltem a fejem, és nem a saját lakásomban voltam. Egy pillanatra megdöbbentem, aztán már visszaemlékeztem az elmúlt éjjelre. Damon Salvatore lakásában voltam. Damonnál töltöttem a karácsony estét, és az ő vendégszobájában tértem nyugovóra. Még most is elmosolyogtam magam a gondolatra, hogy ez megtörtént. Ha valaki néhány nappal korábban jósolja ezt nekem, alighanem bolondnak véltem volna az illetőt.

Felültem, és szememet dörgölve meredtem az órámra. Jócskán benne jártunk már a délelőttben. Viharsebesen kiugrottam az ágyból, és miután a fürdőben rendbe tettem magam, gyorsan rendet raktam a szobában is. Letettem az ágyra Damon pizsamáját, és elvigyorodtam, mikor elképzeltem, hogyan mutathat benne, aztán kióvakodtam a szobából. Halk neszezés, és zeneszó hangzott a konyha felől, így arra vettem az irányt.

Damon a konyhapulton bűvészkedett egy jókora késsel a kezében. Amikor meglátott, széles mosolyra húzódtak ajkai.

- Jó reggelt, Csipkerózsika – nézett rám. – Jól aludtál?

- Igen, nagyon jól – nyújtóztam még egyet jólesően. Arrébb lépett, a kávégép felé, és kitöltött nekem egy jókora adagot. Fejrázva jeleztem, hogy nem kérek bele semmit, odasétált hozzám, és kezembe nyomta a bögrét.

Felnéztem rá, elmosolyodtam, mintegy megköszönve. Alig egy centire állt előttem, és úgy nézett rám, kedves gyengédséggel, mint tegnap este, mikor bejött elköszönni. Emlékeztem, hogy csókba torkollt a búcsúja, és igaz, a legkevésbé sem volt ellenemre, most mégis kiszakítottam magam szemei bűvköréből, és gyorsan leültem egy konyhaszékre.

- Ahogy látom, korán kelő típus vagy – néztem körbe, és megcsapta orromat az ínycsiklandozó illat, ami áradt a tűzhely felől. Vágyakozva szippantottam a levegőbe, mire hangosan elnevette magát.

- Mintha éhes lenne valaki – vigyorgott, és én is nevetni kezdtem.

Körbenéztem a házban. Most, a nappali fényben, olyan másnak tűnt az egész.

- Igaz is – kortyoltam újra egyet a kávéból – mi vagy te, talán valami milliomos? Ez a ház… a berendezés… az egész úgy, ahogy van… én ilyenről maximum álmodhatnék.

- Nem, nem vagyok milliomos – rázta meg a fejét apró mosollyal. – Bár tény, hogy nincsenek anyagi problémáim. És, hogy őszinte legyek, minden ilyen jellegű problémámat eltörölte a családi örökség.

- Szóval maga a ház is….? – mutattam körbe.

- Igen, pontosan – fejezte be a mondatot, a ki sem mondott kérdésemre válaszolva.

Megittam a kávé utolsó kortyát is, aztán elöblítettem a csészét.

- Ugye, számíthatok arra, hogy itt maradsz reggelizni? – kérdezte a válla fölött, miközben a serpenyő nyelével ügyeskedett valamit éppen.

- Azzal az egyetlen feltétellel, hogy segíthetek – mosolyogtam rá.

Hátrafordult, vigyorgott egy nagyot, aztán bólintott.

- Abban a fiókban találsz kést – mutatott a jelzett irányba – azt a néhány zöldséget fel kellene darabolni.

Kivettem egy nagy kést, és megnéztem a tál tartalmát. Paradicsom, paprika, uborka volt benne. Előbányásztam egy jókora paradicsomot, és fürgén kockázni kezdtem.

- Azt elárulod nekem, hogy mivel foglalkozol? – kérdezte tőlem, a hirtelen beállt néhány másodpercnyi csendben.

- Tulajdonképpen semmi érdekes – vontam vállat. – Rajzokat készítek egy újságnak, és festményeket egy alapítványnak. Az árverésből befolyt összeg egy része az enyém, a többit pedig különféle támogatásokra fordítják.

- Szóval, te amolyan földre szállt angyal vagy? – mosolygott rám kissé pimaszul.

- Nem, az azért nem – csóváltam a fejem. – De ha tudok segíteni valahol, hát miért ne? Ez jó munka. Nem kell napi 8 órában valahol ott ülnöm, egy főnökkel a nyakamban, és meglehetősen jól is fizet – hallgattam néhány másodpercig. – Gondolom, jólmenő uraságnak nem igazán kell feltennem ugyanezt a „hol dolgozol” kérdést, ugye?

Mosolyogva elfordult, vissza a tűzhely felé.

Hirtelen egy fájdalmas villanást éreztem a kezemen. A kés megcsúszott a síkos zöldségen, és a hegye az ujjamba állt.

- JAJ, A FENÉBE! – kiáltottam fel, vértől csöpögő ujjamat feltartva.

A kiáltásra megfordult, és láttam, ahogyan lemerevedve bámulta a pultra csöpögő vért.

- Tudnál adni valamit? Egy darab papírt, zsebkendőt, vagy konyharuhát? – próbáltam kimozdítani a lefagyott állapotából, és hogy addig se kelljen semmit összevéreztem – jobb híján – számba kaptam az ujjam, és elfintorodtam a vér fémes ízétől.

Amikor felemeltem a fejem, és újra rápillantottam, csak azt éreztem, hogy meghűl a vér az ereimben. Az arca…nem is tudom…valahogy mintha más lett volna. Persze, ugyanaz volt, mint eddig, de a szemei kékje mintha feketére váltott volna. Döbbenten tátogva meredtem rá. Hirtelen gőzerővel megindult felém, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy hónapokat repültem vissza az időben, és néhány államot a térben. Mintha Royt láttam volna újra magam előtt. Ő nézett rám így, ilyen hidegen, ilyen elborult tekintettel, azzal a különbséggel, hogy az ő arcán ott volt a jól ismert kegyetlen, és bugyuta vigyor.

A falig hátráltam, a vállam közé húztam a fejem, eltakartam az arcom, és minden ízemben remegni kezdtem. Halkan felsikítottam, mikor éreztem, hogy megfogja a kezemet, és egy konyharuhát csavar vérző kezem köré. Éreztem, hogy gyengéden végigsimítja a hajamat, és ekkor már volt merszem arra is, hogy kikukucskáljak ujjaim közül.

Nyilván a múlt rossz emlékei okozták a képzelődésem, mert a szemei vakítóan kékek voltak (miért is gondoltam őket másnak?), és ebből a tekintetből különös csodálkozás áradt felém.

- Angel – simogatta a hajamat – Minden rendben?

Nagy levegőt vettem, és bólintottam, de térdeim megreszkettek. Most már nem a félelemtől, hanem az áldott megkönnyebüléstől. Lassan a kanapéhoz vánszorogtam, és lerogytam rá. Követett, és mellém ült, miközben a csodálkozás nem fagyott le az arcáról.

Ránéztem, szerencsétlen tekintettel, aztán nagyot sóhajtottam.

- Igazad volt akkor, amikor azt mondtad, hogy egy szerencsétlen kapcsolatból menekültem ide – kezdtem el akadozva. – Royt amikor megismertem, úgy tűnt, ez a kapcsolat maga az álom. Csakhogy, mint minden álomból, ebből is jött az ébredés. Meglehetősen hamar – nevettem el magam keserűen. – Aki megismertetett engem vele, csak azt felejtette el közölni, hogy Roy szereti boxzsáknak használni a nőket.

Láttam, ahogy az arca megfeszül.

- Eleinte „csak” féltékenységi rohamai voltak. Gyanúsított mindenkivel, a péktől a postásig. Anélkül, hogy bármi okot adtam volna erre. Aztán, amikor már a szép szó is elfogyott nála, jöttek a pofonok. Egyre többször ütött, vagy vert meg, néha nagyon csúnyán. Én voltam a bolond, hogy még mindig ragaszkodtam hozzá, és mindig megbocsátottam neki. Aztán egyszer a helyzet jóval durvábbra fordult. Olyannyira, hogy a kórházban kötöttem ki – hajtottam le a fejemet, nem akartam most Damon arcát látni.

- Akkor közöltem vele, hogy elég volt, és szakítottam vele, egy életre. Hiába ígérgetett, hiába könyörgött. Két héttel később eljött a nálam maradt holmijáért. Ki akart velem békülni, folytatni, ahol abbahagytuk. Elutasítottam – sóhajtottam nagyot. – Ez volt az, amit ő sosem tűrt el.

Behunytam a szemem, és ekkor megéreztem Damon finom érintését a kezemen.

- Elborult az agya. Sok mindenre nem emlékszem abból, ami történt, bár talán így a jobb. Nem számoltam, hányszor ütött meg, csak azt tudom, hogy ismét a kórházban tértem magamhoz. Az orvosok megsúgták, hogy miután eszméletlenre vert, letépte a ruhámat, és megpróbált… - elcsuklott a hangom. – Szerencsére a szomszédok hallották a dulakodást, és idejében kihívták a rendőröket. Nem volt már ideje, hogy megtegye – és éreztem, ahogyan a könnyek végigfolynak az arcomon.

Rápillantottam Damonra. A döbbenet rá volt fagyva. Teljesen fehérre sápadt, és a szemeiben rémült csodálkozás lángolt. Aztán kinyújtotta a kezét, és egy mozdulattal magához ölelt. Hozzábújtam, szorosan, és kitört belőlem a halk zokogás, amit hosszú hónapok óta kellett magamba zárnom.

Hagyta, hogy megnyugodjak, hagyta, hogy kiadjam a fájdalmam, aztán összeszedjem magam.

Reszketve felsóhajtottam, és mire kibújtam az öleléséből, már mosolyogni is képes voltam.

- Ne – tettem ujjamat a szája elé – ne mondj semmit, és ne kérdezz semmit. Most már tudod rólam az igazat. És ezzel felejtsük el, hogy ez velem megtörtént. Én legalábbis meg akarom próbálni. Rendben?

- Rendben – válaszolta halkan, az arcomat simogatva.

- Akkor, áll még az a reggeli meghívás? – kérdeztem tőle – mert már – mutattam hasamra, ami éppen hangosan megkordult – a kelleténél éhesebb vagyok, és ha nem vigyázol, neked egyetlen falat nem marad.

- Állok elébe – nevetett fel, aztán kézen fogva felhúzott, és tálalni kezdett.

*****

A reggeli után elbúcsúztam tőle.

- Köszönök mindent – álltam egyik lábamról a másikra az ajtóban, miután visszautasítottam, hogy hazavigyen. – Régen éreztem már magam ilyen jól valahol…valakivel – jöttem némileg zavarba.

- Akárcsak én – bólintott.

Néhány másodpercig csendben álldogáltunk.

- Azt hiszem, én megyek – mondtam csendesen. – Remélem látjuk még egymást, Damon.

- Várj – ragadta meg a karomat hirtelen, de finoman – Arra gondoltam… hogy ha lenne hozzá kedved…én szeretnék máskor is találkozni veled. Ha te is úgy gondolod…

Elmosolyodtam. Azt hiszem, ez nem is lehetett kérdés.

- Hát… lehet róla szó, azt hiszem – bólintottam, és láttam, ahogy elvigyorodik. – Mit szólsz mondjuk holnap, egy ebédhez? – kérdeztem tőle. – Ezúttal én főzök!

- Ellenállhatatlan ajánlat! – nevetett fel. – Szóval akkor hol, és mikor – nézett bele a szemeimbe.

- Hívj fel este. Addigra kitalálok valamit – néztem rá, aztán búcsút intettem.

A kerítéstől még hátrafordultam, és legszívesebben hangosan dalolni lett volna kedvem.

Ha tudtam volna, hogy most borítottam fel az egész eddigi életem, talán nem lett volna ilyen jó kedvem.

Vége

FOLYT. KÖV.