Tükröddé válva 6. fejezet

Másnap reggel, mikor végre magamhoz tértem mély álmomból, konstatáltam, hogy az éjjel folyamán újabb méteres hó esett a városra. Olyan volt, mintha csak egy karácsonyi képeslap kelt volna életre a szemem előtt. Szemet gyönyörködtető látvány, de elég bosszantó annak a gondolata, hogy már újfent a lakásba lettem behavazva.

Egy mozdulattal bekapcsoltam a rádiót, és elfintorodtam, mikor szinte percenként számoltak be arról, hogy Manhattenben kizárólag az keljen útra – különösen autóval – aki megunta az életét.

Eszembe jutott Damon, és a mai ígéretem, hogy az ebédmeghívást én állom. Valami azt súgta, ez a program ugrott.

Nagyot sóhajtva felemeltem a telefont, és tárcsáztam.

- Hello – szólt bele a már ismert hang, és a szívem nagyot dobbant puszta hallatán.

- Szia, Damon – szóltam bele a telefonba. Nagy levegőt vettem. – A mai ebédmeghívásról lenne szól.

- Aha – dörmögte – meggondoltad magad?

- Szó sincs róla! – kiáltottam. – Nem, nagyon szeretném. De néztél ma már ki az ablakon?

Megdöbbenésemre hangosan elnevette magát.

- Igen néztem. De ne aggódj, ha kell, lapátolom az utat a kocsi előtt, akkor sem akarom kihagyni hogy lássalak. Túl….csendes az élet nélküled.

Elmosolyogtam magam.

- Igazából arra gondoltam, hogy mit szólnál, ha elmennénk a kedvenc helyemre, a Palzes-ba. De ahogy látom, ez ma elég körülményes lesz…. – sóhajtottam, és kinéztem ismét az ablakon, és magamban átkozódtam az újra hullani kezdő hópelyhek láttán.

- Ha nagyon nem szeretnéd, el is halaszthatjuk – hallottam a választ néhány másodperc elteltével a vonal másik végéről.

- Nem – szaladt ki a számon – nem akarom elhalasztani. Csak arra gondoltam…. Ne értsd félre… hogy mi lenne, ha hozzám jönnél? Főzök itthon, és nem kell ki tudja mennyit kocsikáznunk, ebben a pokoli időben. Feltéve, ha egyáltalán idáig is képes leszel eljutni – tettem hozzá csendesen.

- Ha kell, akkor kutyaszánnal, de ott leszek, ne aggódj – szinte láttam magam előtt, ahogyan mosolyog.

- Nagyszerű – könnyebbültem meg némileg. – Mit szólsz az olasz konyhához?

- Egy Salvatore vagyok, olasz ősökkel – nevetett nagyot – szóval azt hiszem, ez elég válasznak. Szóval, hová menjek és mikorra?

- Déli 12 megfelel? – kérdeztem, és lediktáltam a címet. – Nem garantálom, hogy tökéletes lesz, de ígérem, beleadok apait-anyait.

- Szavadon foglak – hallottam a választ – rendben, délre ott leszek. Angel – állította meg a kezem félúton, hogy letegyem a telefont. – Már nagyon várom.

- Akárcsak én – motyogtam halkan, és kinyomtam a telefont.

*****

Elmúlt néhány perccel dél, mikor Damon bekopogott az ajtón, aztán egy Antarktisznyi hó kíséretében álldogált a küszöbömön, mikor kinyitottam az ajtót.

- Jól mutatsz, mint hóember – mosolyogtam el magam, és szélesre tártam az ajtót annak jeleként, hogy bejöhet. Elfordultam, tettem néhány lépést befelé, aztán mikor gyanús volt a csend, visszanéztem. Láttam, hogy a küszöbön toporog még mindig.

- Ha nem lettem volna elég világos, az ajtónyitással azt jeleztem, hogy nyugodtan gyere csak be – vigyorogtam el magam, mire mintha megkönnyebbülten felsóhajtott volna, és belépett.

- Nem gondoltam, hogy ennyire a formalitások embere vagy – mondtam továbbra is mosolyogva, ez előbbi jelenetre célozva.

- Az ember nem léphet hívatlanul mások házába – dünnyögte oda a választ, aztán kivettem kezéből a kabátot, amiből időközben kihámozta magát. – Isteni illatok – szippantott a levegőbe mosolyogva, aztán rám nézett. Egy kicsit közelebb lépett, és egy üveg bort nyomott a kezembe. – Csekély hozzájárulás az ebédhez – simogattak kék szemei.

- Köszönöm – vettem el tőle a bort, és mire felemeltem a tekintetem, már közvetlenül előttem állt. Ugyanúgy nézett rám, mint a hálószobájában, mikor bejött jó éjt kívánni. És a végeredmény ugyanaz volt most is…. Egy leheletfinom csókot nyomott a számra, épp csak egy pillanatra, aztán azonnal hátra is lépett, mintha csak arra számítana, hogy fejbevágom a kezemben tartott borosüveggel.

- Hát, az előétel megvolt – mosolyogtam el magam, jelezve, hogy eszem ágában sincs haragudni, és intettem, hogy kerüljünk beljebb az előszobából.

- Klassz hely – hordozta végig a tekintetét a lakáson.

- Sajnos, nekem nincs családi örökségként luxuspalotám – sóhajtottam. – Szóval be kell érnem egy sima lakással.

- Hidd el, néha szívesen cserélnék egy ilyen kis lakásra – motyogta. – Az a ház akkora, hogy még most is kenyérmorzsákat kell néha szórnom, hogy eljussak A pontból B pontba eltévedés nélkül.

Felnevettem.

- Hát, van ingatlanpiac, ha erre még senki nem hívta volna fel a figyelmedet – néztem rá.

- Igen, de sajnálnám. Tudod, mégiscsak családi örökség. És Stefan – az öcsém – nem repesne a boldogságtól, ha el akarnám adni a házat.

Megfordultam, és kavartam néhányan a tejszínes mártáson. Mellém lépett, és beleszimatolt az edénybe.

- Éhes vagy? – kérdeztem mulatva.

- Mint a farkas – vigyorgott rám. – Direkt nem reggeliztem. Tartogattam a helyet.

Nevettem egyet, és arrébb akartam lépni, de ekkor pont az utamba akadt. Megtántorodtam kicsit, és ha nem fogja meg a derekamat, beleszédülök a tűzhelybe.

- Hoppá kislány – fogott meg úgy, mint legelső találkozásunkkor – Úgy látszik, még mindig nem tanultam meg, hogy nem állok mások lába alá – nézett rám bocsánatkérően.

Próbáltam valami frappáns választ elengedni, de amikor szemeibe néztem, képtelen voltam még megszólalni is. Azok a kék szemek szinte ragyogtak rám, és simogattak gyengéden. Ő sem szólt egy szót sem, csak finoman magához húzott, és újra megcsókolt. Úgy, ahogyan eddig még sohasem. Csak egy halk koppanás hallatszott, ahogy kezemből kicsúszott a fakanál, mikor nyaka köré fontam a karjaimat, és viszonoztam a csókját.

*****

Amikor kibontakoztunk egymás öleléséből, némileg zavartan vettem tudomásul a tényt, hogy – ritka alkalom – de nem nagyon tudok megszólalni.

Éreztem, hogy a nap odakinn felébredt jeges álmából, mert sugarai lassan bevilágították az egész konyhát, aranyszínű téli ragyogásba vonva bennünket.

 A néma hallgatásból a tészta vizének zubogása ébresztett fel.

- Te jó ég – fordítottam oda minden figyelmemet, közben lehúztam a fazekat a tűzről.

- Segítek – fordult oda Damon is. – Mit csináljak?

- Ott, abban a fiókban találsz tésztaszűrőt – mutattam a jelzett hely felé.

Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy két napja ugyanezt játszottuk el, csak épp fordított szereposztásban. Láttam, hogy ő is erre gondol, és kedvesen vigyorogni kezdett.

Odalejtett a szűrővel hozzám, aztán kivette kezemből a fazekat, és a mosogatóhoz lépett a felszereléssel együtt.

- Mintha azt mondtad volna nálad, hogy nem vagy ebben a részében profi – figyeltem aggodalmasan a bűvészkedését, mikor elkezdte a forró vizet átönteni a szűrőn.

- Holtig tanulhatok – vigyorodott el a válla felett, aztán a következő pillanatban láttam, ahogy szeme elkerekedik.

Nem kellett hozzá sok magyarázat, hogy rájöjjek, a forró vizet sikeresen a kezére öntötte. Annyi lélekjelenléte volt, hogy letett mindent a pultra, és hálás voltam, hogy nem hajított mindent amerre lehetett. Fájdalmasan sziszegve rázni kezdte kezét, mintha a hideg levegő hűsítené az égés okozta fájdalmat, és ebben a pillanatban valami ezüst színű csillogás kelt életre a levegőben, aztán esett a konyha kövére.

A következő néhány pillanat mintha csak lassított felvételként játszódott volna le szemeim előtt. Damon gyűrűje csörömpölve esett a konyha kövére, ő pedig ott áll az ablakon beszűrődő téli napfényben. Egyetlen dermedt pillanatig láttam tekintetében a tiszta rémületet.

A következő másodpercben halvány füst szállt fel a bőréből ott, ahol a nap érte. Vörösödni kezdett, mintha csak a szemem láttára égne meg valami olyan dologtól, ami számomra érthetetlen….

Aztán egy szemmel alig  látható mozdulattal felkapta a gyűrűjét a kőről, és bevetette magát a szobába, ahol árnyék volt, és ahová nem hatolt el a nap fénye. A földön hevert, hason, és mikor utána siettem, épp a gyűrűt ügyeskedte vissza az ujjára. A vörös foltok a szemem láttára halványodtak el, és tűntek el bőréről.

Úgy álltam, dermedt csodálkozással, mint a horrorfilmekben a hősnő, mikor rájön arra, hogy a szörny a szobájában áll. De még mindig nem értettem semmit, csak csodálkozásra voltam képes.

- Damon – szólítottam meg bávatagon – Damon, jól érzed magad?

Felemelte fejét, rám nézett, és felállt, én pedig éreztem, hogy torkomra fagy a kitörni készülő sikítás.

Damon arca megváltozott. Szeme – ugyanúgy, ahogy nála, az ő konyhájában is – feketében játszott. Szeme alatt, fehér bőrében fekete erek rajzolódtak ki, és mikor megszólalt, ajkai két tűhegyes szemfogat engedtek láttatni.

Döbbent rémületemben a szoba faláig hátráltam. Éreztem, ahogyan szemeim tágra nyíltak a történtek teljesen illogikus volta miatt. Jeges rémületet éreztem, ami szinte megbűvölt. Képtelen voltam mozdulni, vagy akár szóra nyitni a számat. Csak álltam, hátamat a falnak vetve, és semmire nem voltam képes, csak borzadva bámulni rá.

Odasétált elém, és szemem láttára változott vissza arca olyanná, amilyennek eddig is láttam. Két oldalon fejem mellé tette két karját, mintegy lezárva a menekülési útvonalat előlem, aztán belenézett rettegéstől kitágult szemeimbe, és csak ennyit mondott.

- Kezdjük újra, a bemutatkozástól. A nevem Damon Salvatore. 167 éves vagyok. ÉS VÁMPÍR.

Vége

FOLYT. KÖV.