Tükröddé válva 9. fejezet

Döbbenten meredtem a telefonra, mintha anyám a túlsó végén elnevetné magát, Damonnal együtt, és közölnék, hogy csak egy jól sikerült átverés áldozata vagyok. De tudtam a lelkem mélyén, hogy ez nem fog bekövetkezni, minden szó, amit kimondtak, a színigazság.

- De hogyan….? – nyögtem ledermedve. – Miért nem mondtad el eddig? És… hogyhogy te, és ő…. Ez a szörnyeteg….? – motyogtam.

Láttam, ahogy Damon arca egy pillanatra megvonaglik az utolsó szó hallatán, de most nem foglalkoztam vele.

- Kicsim, nem így akartam ezt elmondani – sóhajtott anyám – nem telefonon, és reméltem, hogy jóval később kerül rá sor…vagy talán soha. De ha már így alakult – és egy hatalmas levegővétellel mesélni kezdett.

- Annyi idős voltam, mint te most, amikor megismertem őt. Egy bárban dolgoztam, mindennapos vendég volt. Nem tudom, mennyire ismerted meg őket Damon által – vetettem egy pillantást az említettre, aki leült a fotelba, és meredten figyelte az asztal közepére kitett telefont – de ugyanúgy képesek bármire, mint mi, emberek. Enni, inni, aludni… bármilyen hihetetlen, még szeretni is.

Néhány másodperc csend következett, amíg anyám összeszedte a gondolatait.

- Találkozgatni kezdtünk, és beleszerettem. Visszavonhatatlanul. Fogalmam sem volt róla, hogy mit tervez velem. Amikor egy véletlen folyamán megtudtam, hogy ki ő…. Azt hiszem, te is nagyon jól tudod, mit érezhettem. Ugyanazt, amit te most. Hitetlenkedést, kétségbeesést, döbbenetet, fájdalmat… de akkor engem már foglyul ejtett az ő világa. Mindennél jobban szerettem, jobban, mint ahogy a józan ész diktálta volna. Szerettem őt, akkor is, mikor kiderült az igazság.

A hajamba túrtam. Lényem egyik része tudni akarta az igazságot – a teljes igazságot – másik része pedig legszívesebben a fülét befogva hangosan lallalázni kezdett volna.

- Amikor egyszer csak eltűnt, mintha a szívemet is elvitte volna magával. Nem találtam a helyem, és nem akartam élni… mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy te már bennem vagy. Annak ellenére, hogy egyedül voltam, soha, egyetlen percig nem fordult meg a fejemben, hogy ne szüless meg. Nem tudtam, mi leszel, ember, vagy olyan, mint ő, nem is érdekelt. Csak az számított, hogy az ő gyereke leszel, és az enyém. Mindennél jobban akartalak, kicsim – könnyesedett el anyám hangja.

Csak ültem, dermedten. A hatalmas összevisszaságból, és a döbbenetből csak egy valami maradt meg a fejemben.

- Hogy érted azt, hogy Damonon keresztül? – motyogtam. – Mi ez az egész anya? Ti ketten ismeritek egymást?

Nem jött válasz, csak anyám halk szipogását hallottam a vonal túlsó végéről. Damon felállt, és felvette a telefont.

- Nyugodj meg Clara, a többit majd én elintézem – mondta engem fürkészve, aztán egy kérő mozdulattal felém nyújtotta a telefont.

- Semmi gond, anya, nyugodj meg – motyogtam zsibbadó ajkakkal. – Nem haragszom rád, hogy is haragudhatnék? Csak jelenleg… azt hiszem, még nem nagyon jutok szóhoz.

- Szeretlek kicsim, ezt soha ne feledd – hallottam még anyám síró hangját, aztán megszakadt a vonal.

Damon elvette tőlem a telefont, kinyomta, aztán visszaült a fotelba. Félredöntött fejjel nézett rám, aztán néhány másodperc szünet után vállat vont.

- Nos, akkor hát… ha kérdéseid vannak, tedd fel őket bátran. Igérem, mindenre válaszolok, amire csak tudok.

- Ez olyan, mint egy rémálom – túrtam a hajamba, és csak döbbenten nyöszörögni tudtam. Damon felállt, kinyitotta a bárszekrényt, és hozott egy pohár italt.

- A legjobb idegnyugtató – nyomta a kezembe, én pedig nem kérettem magam.

- Szóval – ült le ismét, és rám nézett – az előbbi kérdésedre válaszolva: igen, ismerem anyádat. A furcsa véletlen hozta így… és a vakszerencse.

Egy darabig maga elé merengett, de aztán látta némán unszoló tekintetemet. Ha már az igazságnál tartottunk, tudni akartam MINDENT.

- Anyád az áldozatom lett volna – bökte ki Damon, és döbbenetemben leejtettem az üres poharat. – Akkoriban még nem olyan voltam, mint most – folytatta Damon, lehajolva a pohárért, és az asztalra tette. – Már nem gyilkolok, van más módja is a vér fogyasztásának… de ez most mellékes. Akkoriban még vadász voltam, igazi éjjeli ragadozó – nevette el magát keserűen. – Anyád pedig…egy álomszép nő. Amikor megláttam, csak arra tudtam gondolni, hogy én akarom megölni őt.

Az öklöm a számba tömtem, hogy ne kezdjek el vele hangosan ordítani, vagy ne törjön ki belőlem a zokogás.

Damon vett egy nagy levegőt, és folytatta.

- Nem öltem meg, mint ahogyan ez látszik – intett a telefon felé. – Amikor rajtaütöttem, megdöbbent ugyan, de mintha csak a támadás ténye lepte volna meg, nem a lényem. Rájöttem, hogy találkozott már magamfajtával. Aztán könyörögni kezdett… a meg sem született gyereke életéért. Nem voltam képes bántani őt. Hála annak a kis emberségnek, ami minden körülmények között megmaradt bennem. Hazavittem… másnap meglátogattam. Aztán egyszer csak elmondta nekem az igazságot. Úgy, ahogy most mi is neked.

Felállt a fotelból, odajött, és mellém ült. Kissé arrébb húzódtam tőle, és bizalmatlan pillantást vetettem rá.

- Apád az ősiek egyike – meredt Damon a szemembe. – Tudom, ez neked alig mond valamit…de tudnod kell, hogy a fajtám kétféleképpen létezhet. Teremtés által, ahogy én – bökött magára – vagy születés által, ahogyan ő. Annak a cerberosznak, amiben élünk, mondhatni, hogy ők az arisztokráciája. Jóval erősebb, mint ahogy képzeled, és olyan dolgokra is képes, amire mi sosem leszünk. Ezért tudott bejönni hozzád hívás nélkül is, ezért talál meg téged, bárhová is menj. Követni fog mindaddig, amíg meg nem kapja, amit akar, vagy amíg valaki meg nem találja a módját, hogy megállítsa.

- Na és mégis, mit akar? – meresztettem a szemem döbbenten.

Damon felállt mellőlem, tett néhány lépést, meglehetősen feldúltan, aztán visszafordult, és csak ennyit válaszolt:

- TÉGED.

*****

Ez már tényleg sok volt nekem. Szédülni kezdtem, forgott velem a szoba. Távolról hallottam Damon hangját, de nem fogtam fel a szavak jelentését. Arra tértem csak magamhoz, amikor megfogta a vállam, és finoman megrázott. Összerázkódtam, és elhúztam magam a kezéből.

- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá.

Felemelte a kezét, a megadás pózában, de láttam, hogy a tekintete elborult, mintha szíven ütötte volna ez a két szó.

- És akkor… hogy kerülsz te most ide? – kérdeztem mikor sikerült némileg összekaparni a gondolataimat.

- Azt hittem nyilvánvaló – tárta szét a karjait. – Anyád sejtette, hogy apád nem végleg távozott az életetekből. Tudta, hogy előbb-utóbb rád talál. Kapóra jöttem, mikor megismert engem. Mert bármilyen hihetetlen is, de ő és én jó barátokká váltunk. Engem kért meg, hogy akárhol leszel, én legyek a közeledben, és vigyázzak rád… mert bármikor megtörténhet a baj. A baj, apád képében. És ahogy a mellékelt ábra is mutatja, ez be is következett.

Úgy ültem az ágyon, mint egy szobor. Annak a feloldására, amit most éreztem, nem volt semmi, sem könny, sem sikítás.

Damon hozott még egy italt, és gondolkodás nélkül hajtottam le, mintha csak az alkohol mámorába akarnék menekülni a valóság elől.

- És mit értesz pontosan azon, hogy engem akar? – kérdeztem még tőle.

- Azt akarja, hogy az utóda légy. Az ő világában. Hogy elfoglald a téged megillető helyet – dobta magát vissza Damon a fotelba. – Te csak félig vagy vámpír, félig ember. Olyan képességeid lehetnek, amik az ő fajtájának – vagyis nekünk – aranybánya lehet. Képes vagy a napfényben járni, csak hogy ezt említsem. Nekünk – emelte fel gyűrűs kezét – enélkül nem megy.

Lettek volna még kérdéseim, de lezárta előttük az utat.

- Gyere – állt fel, és megállt felettem – le kellene feküdnöd. Adok egy altatót, és próbálj pihenni. Apád már nem fog visszajönni. Most, hogy tudja, hogy vigyáznak rád, körültekintőbb lesz.

Átvezetett a hálószobába, én pedig ellenvetés nélkül követtem. Befektetett az ágyba, betakart, és furcsa módon, most nem éreztem azt a félelmet a közelében, amit még néhány perccel ezelőtt is.

- Damon – szóltam utána, mikor kifelé indult. – Te is vámpír vagy. Csak egy kérdésemre válaszolj. MIÉRT KELLENE MEGBÍZNOM BENNED?

Megfordult, és a szemembe nézve válaszolt.

- Mert én nem vagyok olyan, mint ő.

Sóhajtottam, aztán visszaejtettem a fejem a párnára.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj. Én itt leszek a nappaliban – lépett aztán ki, és egyedül maradtam. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, de már nem tudtam rendet tenni közöttük. A gyógyszer, és az ital megtette a hatását. Mély, álomtalan álomba merültem.

Vége

FOLYT. KÖV.