Tükröddé válva 15. fejezet

Damon óvatosan közelítette meg a kerítést. Jól ismerte már nagyon régről ez a régi bányát. Néhány évtizeddel ezelőtt még élénk munka folyt itt, azóta persze ez a munka véget ért, és a hegy gyomrába vájt seb maradt az enyészeté. Legalábbis mindeddig ezt hitte, ugyanúgy, ahogyan mások. Soha meg sem fordult a fejében, hogy a hegy mást is rejt magában. Vámpírok sokaságát, akik a választott vezetővel az élükön semmire nem várnak, csak arra, hogy a világ uraiként az emberek fölé lépjenek.

Kezeivel óvatosan megfogta a hideg dróthálót, és bőszen imádkozott közben, hogy ne érje semmi baj. Nem magát féltette, hanem a lányt. Az ő életét akarta menteni, óvni, védeni, ha kellett, hát a saját élete árán is. Inkább ő maga hal meg, de megmenti azt, akit mindennél jobban szeret…

Megkönnyebbülten szisszent fel, mikor vámpírereje segítségével, halk pattanással egymás után eltörte a drótszemeket, addig folytatva a műveletet, mígnem képes volt testét átpréselni a szakadáson. A sötét, hideg éjszaka a legfőbb szövetségesévé vált, elrejtve őt mindenki szeme elől. Úgy mozgott a fekete homályban, mintha maga is árnyékká vált volna.

Hamar elérte a hegy bejáratát, és itt állta útját az első akadály. Egy bezárt ajtó… Olyan ügyesen elrejtve, hogy halandó szeme ezt soha fel nem fedezte volna. A türelmetlenség az óvatosságot is csaknem szétrombolta benne. Tudta, hogy egyféleképpen juthat be… Felemelt kezével megzörgette az ajtót, és nemsokára egy vámpír arca bukkant fel az ajtóba vágott apró kémlelőnyílásban. Ő maga is megmutatta vámpírarcát, jelezve, hogy egy fajból valóként ide tartozik, és nehezen tudta legyűrni magában a vigyorgási kényszert, mikor odabentről meghallotta a zár kattanását. Az ajtó kitárult, Damon ökle pedig abban a pillanatban lesújtott. Átlépte az ájultan heverő vámpír testét, egy pillanatig gondolkozva, mit tegyen vele. Bármennyire is nem fűlött a foga a gyilkoláshoz, tudta, hogy ha iménti áldozata magához tér, kész a lebukás, és….Angel halott. Igy hát felkapott egy elszórtan heverő szerszámot, és markolatig mélyesztette a vámpír szívébe. Aztán nadrágjába törölte véres kezeit, és óvatosan elindult a folyosón. Egyenesen a szíve szavát követte.

*****

Néma csendben kuporogtam az ágyon. A cellámban a jelenés mit néhány napja láttam, már szétfoszlott, csupán a múlt emlékévé vált, de a reményt, és a bizalmat otthagyta magával. Nem éreztem már hideget, sem félelmet, mert tudtam, hogy van, aki szeret, és el fog jönni értem. Csak bízni tudtam abban, hogy nem érkezik későn…

Halk lépések ütötték meg a fülem a folyosó irányából, és hiába volt az előbbi jó érzés bennem, ezt most újra kioltotta a félelem. Lassan –lassan talpra álltam. Nem tudom mennyi időt töltöttem el itt lenn, de néhány napra tippeltem. Nem kaptam sem enni, sem inni, de az akaratomat nem tudták megtörni. Tudtam, hogy inkább belehalok, de nem adom meg nekik azt, amit szeretnének.

Szédelegve az éhségtől az ajtóhoz vonszoltam magam, és magasra emeltem reszkető kezemben az asztallábat, szánalmas kis fegyveremet. A kaparászás már az ajtó elől érkezett, aztán magán a deszkán csikorgott, mígnem aztán az ajtó halk nyikordulással kinyílt, és egy fekete alak lépett be rajta, én pedig nem gondolkoztam a következményeken, egy halk kiáltással lecsaptam… egyenesen a belépő fejére. Az megtántorodott, felkiáltott fojtottan, és láttam, hogy néhány pillanatra védekezésképtelenné vált. Az erő átjárt hirtelen, felemeltem a karót, hogy a vámpír éjfekete szívébe mártsam, de ekkor felém fordult, és egyenesen belebámultam Damon sápadt arcába.

- Neked is szia – nézett rám lassan elmosolyodva. – Ilyen gyengéden sem köszöntöttek még soha.

Ahogy meghallottam kedves hangját, halk évődését, elfelejtkeztem arról is, hol vagyunk éppen. Nem gondolkoztam, a nyakába vetettem magam sírva, és csak öleltem forrón, boldogan, úgy hogy lelökni sem tudott volna magáról. De nem is akart…. Mert az ő karjai is testem köré fonódtak, és mire csak pislogtam volna egyet, már az ajkait éreztem a számon.

- Istenem, Angel – suttogta a számba – Végre, végre megvagy…. Itt vagy… és soha nem engedlek el ezek után… - csókolt meg újra, aztán kissé eltartott magától, és végigmért. – Jól vagy? Ugye nem….? – harapta el a mondat végét, de kitaláltam a folytatást.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Megpróbálták… de megvédtem magam – törölgettem le a könnyeimet.

- Igen, ezt látom – vigyorgott rám, aztán megfogta az arcomat, és szemembe nézett. – Nem vagy a legjobb bőrben. Mit tettek veled? – méregetett, aztán nyilván rájött. - Mikor ettél utoljára?

Vállat vontam.

- Talán két napja… úgy gondolták, hogy az éhséggel megtörnek, vagy annyira legyengítenek, hogy erős sem lesz védekezni ellenük- szorult el a torkom hirtelen.

Arca töprengő kifejezést öltött, és már láttam, hogy amit mondani akar nem lesz épp kedvemre való.

- Angel – suttogta, és az ágyhoz húzott, ahová lenyomott. – Amennyire lehet sietnünk kell. De amilyen állapotban vagy, nem jutnánk messze… Csak egy megoldás létezik. Tudom, hogy mit fogsz gondolni erről, de…. – felmutatta a csuklóját. – Innod kell belőlem. A vérem új erővel fog feltölteni.

Megborzadva meredtem rá.

- Igyak a véredből? – kérdeztem halálra váltan. Egy darabig fürkésztem az arcát, a tekintetét, amelyből néma könyörgés áradt, és felfogtam, hogy ha nem engedelmeskedem, nemcsak rám vár a halál, vagy talán még annál is rosszabb, de őt magammal rántom a kárhozatba. Némán bólintottam, mire beleharapott a csuklójába, és szám elé tartotta a kezét, én pedig gyorsan – még mielőtt meggondoltam volna magam – rátapadtam, és szívni kezdtem vérét, mintha csak én magam volnék a vámpír, és ő az áldozat.

Én sem voltam kivétel, ízleltem már vért, a saját véremet, ahogyan a konyhai baleseteknél automatikusan számba kaptam ujjamat, de borzalmas íze volt, kesernyés fém íze… de Damon vére más volt. Édes ízt éreztem a számban, olyat, amihez vonzódtam… már nem csak nyeltem, hanem ízlelgetni is kezdtem, és lassacskán azon kaptam magam, hogy még többet akarok belőle. De ekkor Damon elszakította magát tőlem, szemem kipattant, ahogy véget ért az édes kábulat, és letöröltem a számat.

- Ennyi elég lesz – húzott fel Damon az ágyról, és figyelmesen fürkészte fokozatosan kipiruló arcomat. Mintha elektromos áram járta volna át a testemet, úgy éreztem, akár az egész világot a vállaimra tudnám kapni.

- Köszönöm – suttogtam halkan, és félénken néztem rá. Válaszolni akart, de nem tudott, csak mélyedt a tekintetembe, végigsimította hajamat, és számra hajolt.

- Szeretlek, Damon Salvatore – suttogtam, mielőtt szenvedélyes csókja belém fojtotta a szót, és csak álltunk – néhány percig, egy órán át? Ki tudja? – egymást szorosan átölelve.

- Indulnunk kell – sóhajtotta aztán Damon, és megfogta a kezemet. – Próbálj meg olyan csendes lenni, ahogy csak tudsz. Ha nem bírod, csak szólj, és viszlek… Indulhatunk? – nézett rám, és bólintottam.

- Menjünk – kérleltem. – Szeretnék már kijutni innen…. – szorítottam meg kezét bizalommal.

- Hát én is, azt elhiheted – mormogta – és lehetőleg azelőtt, hogy felfedeznének bennünket.

- AZZAL SAJNOS ELKÉSTETEK – hangzott fel hirtelen egy jéghideg hang, és a cellám ajtajában megjelent, hideg, kegyetlen mosollyal az ajkán az apám, és egész lénye a hideg halál, a végső leszámolás ígéretét hordozta magában.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szeretek kommenteket kapni, szóval csak bátran. :)

Tükröddé válva 14. fejezet

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire szívem szerint kisírtam magam. Fájt, és lüktetett a fejem, gyengének éreztem magam, és rázott a hideg a pincében. De a szívemben tűz éledt. Bármi is történjen, bárhogy is legyen, de nem fogom olcsón adni a bőrömet!

Feltápászkodtam az ágyról, és körbetapogatóztam a nyirkos falakon. Megráztam az ablak rácsait, de túl stabilan voltak rögzítve. Sem eszközöm nem volt, hogy átvágjam őket, sem tengernyi időm ehhez…

Nem szégyelltem, négykézlábra álltam, még a padlót is végigtapogattam, hátha találok valahol egy aprócska rést, egy halvány reményt, hogy van menekülés. És ekkor az istenek rám mosolyogtak. Ahogy az ágy alá néztem, fél kézzel a matracra támaszkodva, véletlenül megütöttem az ágy egyik vas lábát, mire az egy zörrenéssel kimozdult a helyéről. Néhány kilazult csavar tartotta csak, és addig küzdöttem, míg ki nem szabadítottam a helyéről, és az sem érdekelt, hogy hány körmöm szakad vagy törik be közben. De mikor felegyenesedtem, már fegyvert tartottam a kezemben. Persze, egy vámpír ellen mit sem ér… de a semminél több.

Épphogy annyi időm volt, hogy nadrágom derekába tűzzem az ágylábat, és ráhúzzam a felsőmet, mikor egyre erősödő motoszkálás hallatszott a folyosóról. A léptek egyre közelebb kopogtak, mindaddig, míg az ajtó csikorogva ki nem nyílt, és egy vámpír lépett be rajta. Tálcát egyensúlyozott a kezében, és megvetően lökte az asztalra az emberi ételeket. Megfordult, azt hittem, azonnal távozik is, de tévedtem. Kikémlelt arra, ahonnan jött, aztán visszafordult felém. Bezárta maga mögött cellám ajtaját, és közeledni kezdett. És ez a közeledés nem hagyott kétséget afelől, hogy mit akar tőlem.

Úgy tettem, mintha megbabonázva mozdulni sem lennék képes…és amikor egy lépésre volt tőlem, előkaptam az ágylábat, és lesújtottam.

Noha tudom, hogy normál körülmények között nevetve tudta volna kitépni a kezem, a szánalmas kis fegyveremmel együtt, a meglepetés ereje az én oldalamon állt. Cséphadaróként járt a kezem, ütöttem, ahol csak értem, és tisztán hallottam az eltörő csontok halk reccsenését, de a következő másodpercben már újra ép volt, és egészséges… az ő ereje kifogyhatatlannak tűnt… az enyém nem. Fáradtam, már arra sem volt erőm néhány percen belül, hogy felemeljem a karomat, és újra lesújtsak… ő pedig csak közeledett felém, és tudtam, nincs menekvés.

Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállát, és a vámpír eltűnt a szemem elől. Helyette apám arca jelent meg, amint fejét csóválva nézett rám.

- Az én engedetlen, rossz kislányom – jegyezte meg, és egy mozdulattal kitekerte kezemből a véres ágylábat. – Aki nem hajlandó elfogadni a sorsát, és szembeszegül az apja akaratával – folytatta, aztán elkapta a karomat, magához rántott és az arcomba sziszegte.

- Jól jegyezd meg, amit mondok – villogott rám a tekintete – azt csinálod, amit akarok, akkor, amikor én akarom! Különben esküszöm, MEGÖLLEK – lökött el magától. Indulást intett a másik vámpírnak, menet közben felragadta az imént behozott tálcát az asztalról, és az ajtóból visszanézett rám.

- Néhány nap böjtölés után talán már másképp fogsz gondolkodni. Időm aztán van… maga az örökkévalóság – zárta be az ajtót kívülről, én pedig a fal mellé roskadtam.

- Damon… - suttogtam ugyanúgy, ahogy azelőtt is – kérlek, segíts rajtam.

*****

Damon a fotelban üldögélt, és figyelte a fel-alá sétálgató lányt maga előtt.

- Kérlek, nem hagynád abba? – kérdezte. – Ebbe bele lehet szédülni. Fogy az időm, és nem tudom, mit tegyek. Tudsz segíteni? Nem miattam…. Hanem Angel miatt. Bonnie, kérlek segíts. Senki máshoz nem fordulhatnék.

A fekete lány megállt, és néhány másodpercig kitartóan fürkészte Damont.

- Szerencséd, hogy már nem az vagy, akinek először megismertelek – mosolyodott el. – Bizonyítottál annak idején mindannyiunknak… Elenával. Tudom, hogy fájt neked, hogy ő végül mégis az öcsédet választotta. Ha most boldog tudnál lenni… nem állok az utadba. És az a lány nem érdemli meg ezt a sorsot. Segítek – szorította meg Damon kezét, és annak megkönnyebbült, hálás mosolyát látva a könyvespolchoz lépett. Egy régi könyvet, és egy térképet húzott elő, majd intett a férfinak, hogy maradjon, nem kell segítség.

Kiterítette a térképet az asztalon, aztán kinyitotta a könyvet, és nemsokára már csak halk mormolását-motyogását lehetett hallani a szobában. Damon megbabonázva nézte a térképet, amely a négy sarkánál lassan-lassan füstölni kezdett. Hamarosan apró, kék lángnyelv csapott elő a papírból, amely – érezni lehetett – olyan hideg volt, akár a jég. A láng négy oldalról emésztette a térképet, míg végül parancsszóra megállt, és kialudt.

Mindketten a térképet nézték, mely megsemmisült, és finom hamuként lepte be az asztalt… kivéve egy apró részét. Egy alig néhány centis darab maradt csak meg a papírból, és Damon kérdőn nézett a lányra.

- Itt van Angel – mutatott a papírra Bonnie. – Ez egy régi gyártelep…tele alagutakkal. Régen bányászok dolgoztak erre, ha jól tudom.

- Nekem ennél nem kell több – pattant fel Damon, és rohanni kezdett az ajtó felé. Ott kapott csak észbe, és bocsánatkérő fintorral fordult vissza.

- Ne haragudj – mondta – a jó modorom elúszott.

A lány elé lépett, és néhány másodperc tétovázás után megfogta, és szorosan megölelte.

- Köszönöm Bonnie – suttogta a fülébe. – Köszönöm.

- Nincs mit – ölelt vissza a lány meglepetten. Tény, hogy fegyverszünetet kötöttek Damonnal annak idején, de ilyen érzelmi kitörést még sosem látott a férfitől. – De ne hidd, hogy ingyen segítettem – nézett rá Damonra, aki meglepve nézett rá, mire Bonnie mosolyogva folytatta.

- Ha eljön az esküvő napja, koszorúslány szeretnék lenni – vigyorgott, mire Damon elvette magát, és arcon puszilta a lányt.

- Az leszel, Bonnie – mondta, de most alig volt hangja. – Esküszöm, az leszel.

*****

A nap hátralévő része csendesen telt. Bár az időérzékemet itt a föld alatt – mint rájöttem, ott vagyunk – teljesen elvesztettem. Nem tudtam éjjel van-e, avagy nappal, sem azt, mennyi idő telt el. Csak az éhséget éreztem, a csontig ható hideget, de a szívemben még mindig izzott az akarat és düh parazsa. Nem fogom megadni magam, ha itt kell éhenhalnom, akkor sem.

Azután, hogy apám távozott, az asztalnak estem neki. Addig ütöttem és rugdaltam az egyik lábát, míg egy hatalmas recsegéssel kitört, és most egy hegyes végű fakarót tartottam a kezemben. Jobb is, mint a vas. Azt a dögöt, amelyik a közelembe mer jönni, ezzel nyársalom fel.

Az ágyra kuporodtam, és meredtem bele a vaksötétbe. Nem mertem aludni sem, féltem, hogy akkor támadnak majd újra rám….

Egy ideig azt hittem, káprázik a szemem, vagy csak hallucinálok, mert a cellám egyik sarkában apró fény gyúlt. Mintha szentjánosbogár kelt volna életre odabenn… a fény cikázni kezdett, egyre erősebbé vált, és nemsokára egy arc halvány körvonalai bontakoztak ki belőle. Egy lány arca, akit még sosem láttam, de most egyenesen rám szegezte tekintetét, és noha szája nem mozgott, üzenete betöltötte a tudatomat.

- Tarts ki – szólt a testetlen hang. – Damon segít… Damon úton van hozzád.

Hitetlenkedve meredtem a jelenésre, ami néhányszor még elismételte a mondatot, aztán ahogy jött, úgy foszlott szét a semmibe.

Lefeküdtem az ágyra, és nyakig húztam az egyik pokrócot. A szívem dalolni, és muzsikálni kezdett. Damon értem jön… megment. Úgy éreztem, mintha elektromos vibrálás járná át minden porcikámat, mintha Damon, vagy épp az ismeretlen lány a maga erejéből küldött volna nekem. De felismertem, hogy ez az erő belőlem jött. Ez az erő volt, ami Damonhoz húzott, ez az erő volt, mi elfogadtatta őt velem, és ez az erő adott most új reményt, és új hitet. A Damon iránti szerelmem ereje.

Vége

FOLYT. KÖV