Tükröddé válva 15. fejezet

Damon óvatosan közelítette meg a kerítést. Jól ismerte már nagyon régről ez a régi bányát. Néhány évtizeddel ezelőtt még élénk munka folyt itt, azóta persze ez a munka véget ért, és a hegy gyomrába vájt seb maradt az enyészeté. Legalábbis mindeddig ezt hitte, ugyanúgy, ahogyan mások. Soha meg sem fordult a fejében, hogy a hegy mást is rejt magában. Vámpírok sokaságát, akik a választott vezetővel az élükön semmire nem várnak, csak arra, hogy a világ uraiként az emberek fölé lépjenek.

Kezeivel óvatosan megfogta a hideg dróthálót, és bőszen imádkozott közben, hogy ne érje semmi baj. Nem magát féltette, hanem a lányt. Az ő életét akarta menteni, óvni, védeni, ha kellett, hát a saját élete árán is. Inkább ő maga hal meg, de megmenti azt, akit mindennél jobban szeret…

Megkönnyebbülten szisszent fel, mikor vámpírereje segítségével, halk pattanással egymás után eltörte a drótszemeket, addig folytatva a műveletet, mígnem képes volt testét átpréselni a szakadáson. A sötét, hideg éjszaka a legfőbb szövetségesévé vált, elrejtve őt mindenki szeme elől. Úgy mozgott a fekete homályban, mintha maga is árnyékká vált volna.

Hamar elérte a hegy bejáratát, és itt állta útját az első akadály. Egy bezárt ajtó… Olyan ügyesen elrejtve, hogy halandó szeme ezt soha fel nem fedezte volna. A türelmetlenség az óvatosságot is csaknem szétrombolta benne. Tudta, hogy egyféleképpen juthat be… Felemelt kezével megzörgette az ajtót, és nemsokára egy vámpír arca bukkant fel az ajtóba vágott apró kémlelőnyílásban. Ő maga is megmutatta vámpírarcát, jelezve, hogy egy fajból valóként ide tartozik, és nehezen tudta legyűrni magában a vigyorgási kényszert, mikor odabentről meghallotta a zár kattanását. Az ajtó kitárult, Damon ökle pedig abban a pillanatban lesújtott. Átlépte az ájultan heverő vámpír testét, egy pillanatig gondolkozva, mit tegyen vele. Bármennyire is nem fűlött a foga a gyilkoláshoz, tudta, hogy ha iménti áldozata magához tér, kész a lebukás, és….Angel halott. Igy hát felkapott egy elszórtan heverő szerszámot, és markolatig mélyesztette a vámpír szívébe. Aztán nadrágjába törölte véres kezeit, és óvatosan elindult a folyosón. Egyenesen a szíve szavát követte.

*****

Néma csendben kuporogtam az ágyon. A cellámban a jelenés mit néhány napja láttam, már szétfoszlott, csupán a múlt emlékévé vált, de a reményt, és a bizalmat otthagyta magával. Nem éreztem már hideget, sem félelmet, mert tudtam, hogy van, aki szeret, és el fog jönni értem. Csak bízni tudtam abban, hogy nem érkezik későn…

Halk lépések ütötték meg a fülem a folyosó irányából, és hiába volt az előbbi jó érzés bennem, ezt most újra kioltotta a félelem. Lassan –lassan talpra álltam. Nem tudom mennyi időt töltöttem el itt lenn, de néhány napra tippeltem. Nem kaptam sem enni, sem inni, de az akaratomat nem tudták megtörni. Tudtam, hogy inkább belehalok, de nem adom meg nekik azt, amit szeretnének.

Szédelegve az éhségtől az ajtóhoz vonszoltam magam, és magasra emeltem reszkető kezemben az asztallábat, szánalmas kis fegyveremet. A kaparászás már az ajtó elől érkezett, aztán magán a deszkán csikorgott, mígnem aztán az ajtó halk nyikordulással kinyílt, és egy fekete alak lépett be rajta, én pedig nem gondolkoztam a következményeken, egy halk kiáltással lecsaptam… egyenesen a belépő fejére. Az megtántorodott, felkiáltott fojtottan, és láttam, hogy néhány pillanatra védekezésképtelenné vált. Az erő átjárt hirtelen, felemeltem a karót, hogy a vámpír éjfekete szívébe mártsam, de ekkor felém fordult, és egyenesen belebámultam Damon sápadt arcába.

- Neked is szia – nézett rám lassan elmosolyodva. – Ilyen gyengéden sem köszöntöttek még soha.

Ahogy meghallottam kedves hangját, halk évődését, elfelejtkeztem arról is, hol vagyunk éppen. Nem gondolkoztam, a nyakába vetettem magam sírva, és csak öleltem forrón, boldogan, úgy hogy lelökni sem tudott volna magáról. De nem is akart…. Mert az ő karjai is testem köré fonódtak, és mire csak pislogtam volna egyet, már az ajkait éreztem a számon.

- Istenem, Angel – suttogta a számba – Végre, végre megvagy…. Itt vagy… és soha nem engedlek el ezek után… - csókolt meg újra, aztán kissé eltartott magától, és végigmért. – Jól vagy? Ugye nem….? – harapta el a mondat végét, de kitaláltam a folytatást.

- Nem – ráztam meg a fejem. – Megpróbálták… de megvédtem magam – törölgettem le a könnyeimet.

- Igen, ezt látom – vigyorgott rám, aztán megfogta az arcomat, és szemembe nézett. – Nem vagy a legjobb bőrben. Mit tettek veled? – méregetett, aztán nyilván rájött. - Mikor ettél utoljára?

Vállat vontam.

- Talán két napja… úgy gondolták, hogy az éhséggel megtörnek, vagy annyira legyengítenek, hogy erős sem lesz védekezni ellenük- szorult el a torkom hirtelen.

Arca töprengő kifejezést öltött, és már láttam, hogy amit mondani akar nem lesz épp kedvemre való.

- Angel – suttogta, és az ágyhoz húzott, ahová lenyomott. – Amennyire lehet sietnünk kell. De amilyen állapotban vagy, nem jutnánk messze… Csak egy megoldás létezik. Tudom, hogy mit fogsz gondolni erről, de…. – felmutatta a csuklóját. – Innod kell belőlem. A vérem új erővel fog feltölteni.

Megborzadva meredtem rá.

- Igyak a véredből? – kérdeztem halálra váltan. Egy darabig fürkésztem az arcát, a tekintetét, amelyből néma könyörgés áradt, és felfogtam, hogy ha nem engedelmeskedem, nemcsak rám vár a halál, vagy talán még annál is rosszabb, de őt magammal rántom a kárhozatba. Némán bólintottam, mire beleharapott a csuklójába, és szám elé tartotta a kezét, én pedig gyorsan – még mielőtt meggondoltam volna magam – rátapadtam, és szívni kezdtem vérét, mintha csak én magam volnék a vámpír, és ő az áldozat.

Én sem voltam kivétel, ízleltem már vért, a saját véremet, ahogyan a konyhai baleseteknél automatikusan számba kaptam ujjamat, de borzalmas íze volt, kesernyés fém íze… de Damon vére más volt. Édes ízt éreztem a számban, olyat, amihez vonzódtam… már nem csak nyeltem, hanem ízlelgetni is kezdtem, és lassacskán azon kaptam magam, hogy még többet akarok belőle. De ekkor Damon elszakította magát tőlem, szemem kipattant, ahogy véget ért az édes kábulat, és letöröltem a számat.

- Ennyi elég lesz – húzott fel Damon az ágyról, és figyelmesen fürkészte fokozatosan kipiruló arcomat. Mintha elektromos áram járta volna át a testemet, úgy éreztem, akár az egész világot a vállaimra tudnám kapni.

- Köszönöm – suttogtam halkan, és félénken néztem rá. Válaszolni akart, de nem tudott, csak mélyedt a tekintetembe, végigsimította hajamat, és számra hajolt.

- Szeretlek, Damon Salvatore – suttogtam, mielőtt szenvedélyes csókja belém fojtotta a szót, és csak álltunk – néhány percig, egy órán át? Ki tudja? – egymást szorosan átölelve.

- Indulnunk kell – sóhajtotta aztán Damon, és megfogta a kezemet. – Próbálj meg olyan csendes lenni, ahogy csak tudsz. Ha nem bírod, csak szólj, és viszlek… Indulhatunk? – nézett rám, és bólintottam.

- Menjünk – kérleltem. – Szeretnék már kijutni innen…. – szorítottam meg kezét bizalommal.

- Hát én is, azt elhiheted – mormogta – és lehetőleg azelőtt, hogy felfedeznének bennünket.

- AZZAL SAJNOS ELKÉSTETEK – hangzott fel hirtelen egy jéghideg hang, és a cellám ajtajában megjelent, hideg, kegyetlen mosollyal az ajkán az apám, és egész lénye a hideg halál, a végső leszámolás ígéretét hordozta magában.

Vége

FOLYT. KÖV.

Szeretek kommenteket kapni, szóval csak bátran. :)