Tükröddé válva 14. fejezet

Nem tudom mennyi idő telhetett el, mire szívem szerint kisírtam magam. Fájt, és lüktetett a fejem, gyengének éreztem magam, és rázott a hideg a pincében. De a szívemben tűz éledt. Bármi is történjen, bárhogy is legyen, de nem fogom olcsón adni a bőrömet!

Feltápászkodtam az ágyról, és körbetapogatóztam a nyirkos falakon. Megráztam az ablak rácsait, de túl stabilan voltak rögzítve. Sem eszközöm nem volt, hogy átvágjam őket, sem tengernyi időm ehhez…

Nem szégyelltem, négykézlábra álltam, még a padlót is végigtapogattam, hátha találok valahol egy aprócska rést, egy halvány reményt, hogy van menekülés. És ekkor az istenek rám mosolyogtak. Ahogy az ágy alá néztem, fél kézzel a matracra támaszkodva, véletlenül megütöttem az ágy egyik vas lábát, mire az egy zörrenéssel kimozdult a helyéről. Néhány kilazult csavar tartotta csak, és addig küzdöttem, míg ki nem szabadítottam a helyéről, és az sem érdekelt, hogy hány körmöm szakad vagy törik be közben. De mikor felegyenesedtem, már fegyvert tartottam a kezemben. Persze, egy vámpír ellen mit sem ér… de a semminél több.

Épphogy annyi időm volt, hogy nadrágom derekába tűzzem az ágylábat, és ráhúzzam a felsőmet, mikor egyre erősödő motoszkálás hallatszott a folyosóról. A léptek egyre közelebb kopogtak, mindaddig, míg az ajtó csikorogva ki nem nyílt, és egy vámpír lépett be rajta. Tálcát egyensúlyozott a kezében, és megvetően lökte az asztalra az emberi ételeket. Megfordult, azt hittem, azonnal távozik is, de tévedtem. Kikémlelt arra, ahonnan jött, aztán visszafordult felém. Bezárta maga mögött cellám ajtaját, és közeledni kezdett. És ez a közeledés nem hagyott kétséget afelől, hogy mit akar tőlem.

Úgy tettem, mintha megbabonázva mozdulni sem lennék képes…és amikor egy lépésre volt tőlem, előkaptam az ágylábat, és lesújtottam.

Noha tudom, hogy normál körülmények között nevetve tudta volna kitépni a kezem, a szánalmas kis fegyveremmel együtt, a meglepetés ereje az én oldalamon állt. Cséphadaróként járt a kezem, ütöttem, ahol csak értem, és tisztán hallottam az eltörő csontok halk reccsenését, de a következő másodpercben már újra ép volt, és egészséges… az ő ereje kifogyhatatlannak tűnt… az enyém nem. Fáradtam, már arra sem volt erőm néhány percen belül, hogy felemeljem a karomat, és újra lesújtsak… ő pedig csak közeledett felém, és tudtam, nincs menekvés.

Hirtelen egy kéz ragadta meg a vállát, és a vámpír eltűnt a szemem elől. Helyette apám arca jelent meg, amint fejét csóválva nézett rám.

- Az én engedetlen, rossz kislányom – jegyezte meg, és egy mozdulattal kitekerte kezemből a véres ágylábat. – Aki nem hajlandó elfogadni a sorsát, és szembeszegül az apja akaratával – folytatta, aztán elkapta a karomat, magához rántott és az arcomba sziszegte.

- Jól jegyezd meg, amit mondok – villogott rám a tekintete – azt csinálod, amit akarok, akkor, amikor én akarom! Különben esküszöm, MEGÖLLEK – lökött el magától. Indulást intett a másik vámpírnak, menet közben felragadta az imént behozott tálcát az asztalról, és az ajtóból visszanézett rám.

- Néhány nap böjtölés után talán már másképp fogsz gondolkodni. Időm aztán van… maga az örökkévalóság – zárta be az ajtót kívülről, én pedig a fal mellé roskadtam.

- Damon… - suttogtam ugyanúgy, ahogy azelőtt is – kérlek, segíts rajtam.

*****

Damon a fotelban üldögélt, és figyelte a fel-alá sétálgató lányt maga előtt.

- Kérlek, nem hagynád abba? – kérdezte. – Ebbe bele lehet szédülni. Fogy az időm, és nem tudom, mit tegyek. Tudsz segíteni? Nem miattam…. Hanem Angel miatt. Bonnie, kérlek segíts. Senki máshoz nem fordulhatnék.

A fekete lány megállt, és néhány másodpercig kitartóan fürkészte Damont.

- Szerencséd, hogy már nem az vagy, akinek először megismertelek – mosolyodott el. – Bizonyítottál annak idején mindannyiunknak… Elenával. Tudom, hogy fájt neked, hogy ő végül mégis az öcsédet választotta. Ha most boldog tudnál lenni… nem állok az utadba. És az a lány nem érdemli meg ezt a sorsot. Segítek – szorította meg Damon kezét, és annak megkönnyebbült, hálás mosolyát látva a könyvespolchoz lépett. Egy régi könyvet, és egy térképet húzott elő, majd intett a férfinak, hogy maradjon, nem kell segítség.

Kiterítette a térképet az asztalon, aztán kinyitotta a könyvet, és nemsokára már csak halk mormolását-motyogását lehetett hallani a szobában. Damon megbabonázva nézte a térképet, amely a négy sarkánál lassan-lassan füstölni kezdett. Hamarosan apró, kék lángnyelv csapott elő a papírból, amely – érezni lehetett – olyan hideg volt, akár a jég. A láng négy oldalról emésztette a térképet, míg végül parancsszóra megállt, és kialudt.

Mindketten a térképet nézték, mely megsemmisült, és finom hamuként lepte be az asztalt… kivéve egy apró részét. Egy alig néhány centis darab maradt csak meg a papírból, és Damon kérdőn nézett a lányra.

- Itt van Angel – mutatott a papírra Bonnie. – Ez egy régi gyártelep…tele alagutakkal. Régen bányászok dolgoztak erre, ha jól tudom.

- Nekem ennél nem kell több – pattant fel Damon, és rohanni kezdett az ajtó felé. Ott kapott csak észbe, és bocsánatkérő fintorral fordult vissza.

- Ne haragudj – mondta – a jó modorom elúszott.

A lány elé lépett, és néhány másodperc tétovázás után megfogta, és szorosan megölelte.

- Köszönöm Bonnie – suttogta a fülébe. – Köszönöm.

- Nincs mit – ölelt vissza a lány meglepetten. Tény, hogy fegyverszünetet kötöttek Damonnal annak idején, de ilyen érzelmi kitörést még sosem látott a férfitől. – De ne hidd, hogy ingyen segítettem – nézett rá Damonra, aki meglepve nézett rá, mire Bonnie mosolyogva folytatta.

- Ha eljön az esküvő napja, koszorúslány szeretnék lenni – vigyorgott, mire Damon elvette magát, és arcon puszilta a lányt.

- Az leszel, Bonnie – mondta, de most alig volt hangja. – Esküszöm, az leszel.

*****

A nap hátralévő része csendesen telt. Bár az időérzékemet itt a föld alatt – mint rájöttem, ott vagyunk – teljesen elvesztettem. Nem tudtam éjjel van-e, avagy nappal, sem azt, mennyi idő telt el. Csak az éhséget éreztem, a csontig ható hideget, de a szívemben még mindig izzott az akarat és düh parazsa. Nem fogom megadni magam, ha itt kell éhenhalnom, akkor sem.

Azután, hogy apám távozott, az asztalnak estem neki. Addig ütöttem és rugdaltam az egyik lábát, míg egy hatalmas recsegéssel kitört, és most egy hegyes végű fakarót tartottam a kezemben. Jobb is, mint a vas. Azt a dögöt, amelyik a közelembe mer jönni, ezzel nyársalom fel.

Az ágyra kuporodtam, és meredtem bele a vaksötétbe. Nem mertem aludni sem, féltem, hogy akkor támadnak majd újra rám….

Egy ideig azt hittem, káprázik a szemem, vagy csak hallucinálok, mert a cellám egyik sarkában apró fény gyúlt. Mintha szentjánosbogár kelt volna életre odabenn… a fény cikázni kezdett, egyre erősebbé vált, és nemsokára egy arc halvány körvonalai bontakoztak ki belőle. Egy lány arca, akit még sosem láttam, de most egyenesen rám szegezte tekintetét, és noha szája nem mozgott, üzenete betöltötte a tudatomat.

- Tarts ki – szólt a testetlen hang. – Damon segít… Damon úton van hozzád.

Hitetlenkedve meredtem a jelenésre, ami néhányszor még elismételte a mondatot, aztán ahogy jött, úgy foszlott szét a semmibe.

Lefeküdtem az ágyra, és nyakig húztam az egyik pokrócot. A szívem dalolni, és muzsikálni kezdett. Damon értem jön… megment. Úgy éreztem, mintha elektromos vibrálás járná át minden porcikámat, mintha Damon, vagy épp az ismeretlen lány a maga erejéből küldött volna nekem. De felismertem, hogy ez az erő belőlem jött. Ez az erő volt, ami Damonhoz húzott, ez az erő volt, mi elfogadtatta őt velem, és ez az erő adott most új reményt, és új hitet. A Damon iránti szerelmem ereje.

Vége

FOLYT. KÖV