BOLDOG ÚJ ÉVET!

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK MINDEN OLVASÓMNAK, ÉS REMÉLEM, VELEM TARTOTOK 2012-BEN IS.

Prophecy

A menedék 2. fejezet

2. fejezet

Még mindig gyanakodva figyeltem az idegent az ajtóban. Az elmúlt egy évben sosem láttam még véletlenszerűen beeső embert. Sőt, szinte senkit nem láttam Jareden, és a városbelieken kívül.

- Miért hinnék magának? – kérdeztem kissé reszketeg hangon. – Ha Tim küldte, akkor már most mondom, hogy a barátom nemsokára visszajön, és….

- Hogy ki küldött?  - meresztette ki szemét az idegen, és a szúnyoghálón át is láttam megcsillanni a szinte elképesztően kék szemeit. – Nézze, nem tudom miről beszél, de nekem szükségem van segítségre! Annak a legelőnek a végén áll az autóm… és képtelen vagyok beindítani. Félek, jobban összetörtem a kelleténél. Nem tudok segítséget hívni, mert egy halom alkatrész maradt a mobilomból… és valami történt a karommal is – fejezte be. – Segítenie kell nekem. KÉREM!

Összeszorított fogakkal hallgattam a mondandóját, aztán végül győzött rajtam a szánalom. Vagy akár a hülyeség, attól függ, honnan nézzük.

- Jó, rendben – fújtattam nagyot. – De egy feltétellel megyek magával. EZZEL a feltétellel – emeltem ki a puskámat a konyhaszekrény mögül, mire a szépszemű egy lépést hátrált. – Ha ez nem tetszene, akkor sajnálom. A város arra van – intettem a hegyek felé – holnapra talán oda is ér. Nos? – néztem rá várakozás teljesen.

- Oké, bánom is én – intett lemondóan. – Tőlem ágyút is hozhat magával, ha nem bízik bennem, de könyörgöm, hozzon egy autót, amivel ki tudjuk vontatni az enyémet a legelőről… csak arra kérem, állítson vissza az útra, és valahogy talán már eljutok a városig.

Kinyitottam az ajtót, minek láttán szépszemű lehátrált a verandáról, és némán nézte, ahogy bezárom a házat magam mögött.

- Segít… segíthetek? – kérdezte hirtelen. – Elég jól értek az autókhoz. A fejemre tarthatja a puskát, miközben én előhozom a kocsiját – vigyorogta el magát halványan.

- A hülye viccektől még nem fogok jobban bízni magában – vetettem oda. – Szépen üljön le oda – mutattam a veranda elé, ahol néhány fatuskó álldogált. – Két perc, és máris itt vagyok – vettem a puskát a vállamra, és az istállóba ballagtam.

Noha hozzá voltam szokva a puszta gondolathoz, hogy meg kell védenem önmagam – nem mintha rossz szándékú emberek vettek volna körbe – még sosem jutottam el odáig, hogy puskát fogjak valakire. A fegyvert egy ember ellen tartogattam. Ő gonosz volt, és rosszat akart. De ez az idegen nem. Éreztem ezt, szinte minden idegszálamban.

Nagy sóhajjal kivezettem Lizzyt, a két ló közül a markosabbikat, és seperc alatt a kis szekér elé szerszámoztam. A puskát a lábam mellé szúrtam a kocsisülőre, mint a cowboyfilmekben láttam, és egy csettintéssel megindultam a szépszemű felé.

Ő ott üldögélt, ahol hagytam, és látványosan megnyúlt az arca mikor meglátta a lovat és a szekeret előcsörömpölni az istálló mögül.

- Mi a probléma? – kérdeztem ártatlan arccal, és tudtam, hogy már csak ennek az ábrázatnak a láttán megérte az egész találkozás.

- Öhm… én egy… kocsira számítottam – nyíltak tágra a szemei, és teljesen olyan színük volt, mint az áprilisi égnek odafenn. Mintha még a napfény is bennük szikrázott volna.

- Ez is egy kocsi – adtam meg a választ tömören. – Autóm, mint olyan, viszont nincs – mutattam a fejemmel, hogy szálljon fel mellém. – Most jön vagy nem? Lizzy elég türelmetlen típus – néztem a lóra, aki már feszülten topogott egy helyben.

- Igen, persze – tápászkodott fel, és úgy kapaszkodott fel a szekérre, mintha dinamittal lett volna kibélelve.

- Ezt senki nem hiszi el nekem, ha egyszer elmesélem – sóhajtotta, és valami okból kifolyólag olyan fejet vágott hirtelen, mint mikor a kisgyerek felül álmai hullámvasútjára.

- Ez egy lovaskocsi, nem idegen űrhajó – emeltem a tekintetem az égnek, aztán csettintettem a kantárral, és Lizzy szapora ügetésbe kezdett.

*****

Csendben tettük meg a jó tíz perces utat a legelő végéig. A kalapom árnyékából viszonylag biztonságosan méregethettem szépszeműt, ha az ő figyelmét látványosan lekötötte valami más – akár egy nyúl a mezőn, vagy egy sas az égen – és észrevettem, hogy néha ő is végigmér engem, bár az ő tekintetében több volt a néma bámulat, mint az elragadtatás.

- Pokoli a hőség – jegyezte meg végül, és letörölte magáról a sűrűn patakzó verejtéket. – Hogy lehet bírni ezt?

- Csak így – mutattam fejemen a kalapra. – Magának gondolom nincs ilyen.

- De van. Bár nem teljesen cowboykalap, de kalap – adta meg a választ. – És a kocsimban hagytam – sóhajtotta.

- Gratulálok. Most legalább megtanulja, hogy az áprilisi louisianai hőségben az emberek nem járnak fejfedő nélkül. Legalábbis az épeszűek – szúrtam oda egyet, aztán leállítottam Lizzyt. – Oké, ez az a legelő? – néztem rá, mire bólintott. – Akkor hol van a kocsija? Látnunk kellene!

- Én itt hagytam…- kezdett magyarázni, de szavába vágtam.

- Hol? – kérdeztem tőle kissé feszülten, és kezdtem a fegyver után nyúlni. „Gratulálok Mona, ha csapdába sétáltál… ekkora marhát, mint te”…- motyogtam magamban, de ekkor szépszemű leugrott a kocsiról.

- Ott van – mutatta, mire értetlenül bámultam rá. – Ha leszáll, akkor már maga is meglátja. Kilátszik a háta… a szénakazalból – bökte ki végül.

- A miből??? – emelkedett a hangom a felső szférába, hogy aztán meglátva a szétborult kazlat, benne egy autó fekete hátsójával, levegyem a kalapom. Reméltem az éppen feltámadó szellő lehűti a fejem, mert jelenleg legszívesebb ugyanebben a helyzetben láttam volna szépszeműt. És úgy, hogy mindez az én kezem nyomát dicsérje.

- Remélem tudja, hogy az állataim egy havi takarmányát tette tönkre ezzel a manőverrel – morogtam oda. – Hogy a fenébe került ide egyáltalán?

- Nagy gond lenne, ha ezt nem most mesélném el, hanem ha már kihevertem a napszúrást? – állt mellettem elég elgyötörten. – Csak kérem, rángassa ki onnan valahogy a kocsimat. Megfizetem a kárát.

- Én is így gondoltam – jegyeztem meg, aztán odafaroltattam a szekeret a kocsija hátához, és egy erős kötéllel összekötöttem a kettőt.

- Gyerünk Lizzy… mutasd meg, milyen erős kislány vagy – csettintettem a kantárral, és egy-két perces küzdelem után az autó már a puszta legelőn álldogált, igaz, kissé ziláltan.

- A kocsim! – örvendezett a kékszemű, és úgy tapogatta meg a karosszériát, mintha egy nő dudái lennének a keze alatt.

- Könyörgöm mondja, hogy nem fog szerelmet is vallani neki – sóhajtottam, mire ő szó nélkül kinyitotta a jármű ajtaját, egy kalapot nyomott a fejébe, és diadalmasan rám vigyorgott.

- Hát ez egy vicc – mértem végig. – Oké Mr, ez nagyon jól mutat a városban, de itt még a tehén is kiröhögi magát – ráztam a fejem, és magam sem tudom miért, de röviden én is felnevettem.

- Mellesleg, elég mutatós kis járgány – ugrottam le a szekérről, míg ő a csomagtartóban matatott.

- Igen, az ára is az volt – válaszolt. – Nos, visszaállít az útra? Ha megmutatja, pontosan merre van a város, valahogy bedöcögök.

- Ezzel bajosan – csaptam le a kalapomat a kocsiülőre. – Az első tengely törött. Két métert sem fog megtenni vele – mutattam a kerékre, ami úgy állt, mintha kibicsaklott volna a nyaka.

Szépszeműnek torkán akadt a jókedv, ahogy átsétált arra az oldalra, ahol én álltam, és meglátta a bajt.

- Akkor… most mégis mit csináljak? – meredt rám különös tanácstalansággal. – Hogy jussak el a következő városba? Én… nem hagyhatom itt az autót… és amúgy is… - motyogta egyre zaklatottabban – engem majd várnak. Segítséget kell hívnia – nézett rám még egyszer, aztán a ragyogó kék szemek fénye eltompult, a lábai megrogytak, és nemes egyszerűséggel összeesett a kocsija mellett.

Vége

Folyt. Köv.

A menedék

1. fejezet

A nap karimája még fel sem bukkant Tabita Springs távoli hegyei fölött, mikor kintről már megszólalt Jimmy velőtrázó ordítozása, amitől az ablakok is finoman rezonálni kezdtek.

- A fene a fajtádat – sóhajtottam roppant álmosan, belepislogva a kinti sötétségbe. – Nem is tudom minek vettem ébresztőórát – ittam meg a kávém utolsó kortyait. – Csak azt nem tudom – zsémbeltem tovább magamban, miközben vékony kabátot rántottam, csizmát húztam, és fejembe nyomtam a kalapomat – hogy ha egyszer meghalnék az éjjel, mi lenne veled. Téged persze ez nyilván nem érdekelne – vágtam ki a konyha ajtaját, és ettől a zajtól Jimmy ordítása csak fokozódott. – Igen, már jövök – mormogtam. – Szóval, ott tartottam, ha meghalnék sem érdekelne téged, csak legyen tele a hasad. Nem gondolod, hogy ez kissé egyoldalú kapcsolat? – vágtam a kezem csípőre, mikor a kinti sötétségből kivált egy hatalmas árnyék, és hosszú füleit billegetve kivette a kezemből a két szem cukrot.

- De azért mindig tudod, hogy vegyél le a lábamról – sóhajtottam, mikor aztán busa fejét a nyakamba dugta. – Jól van, jól van… - csillapítottam le nevetve a szeretetrohammal birkózó szamarat, aki készségesen követett engem egész az istálló ajtajáig.

- A vödröt is vihetnéd, ha már eljöttél idáig – néztem rá, és beléptem az épületbe.

Még mindig nem tudtam megszokni azt a néhány első másodpercet, ami ilyenkor fogadott. És ennek első jele volt a SZAG.

- Olyan leszek lassan, mint valami finnyás városi – kapcsoltam fel a világítást, és elégedetten néztem végig a gyülekezeten.

Az egyik sarokban két ló rágta a szénát, a velük ellentétes oldalon húsz bárány állt, meglehetősen bamba arckifejezéssel.

- Igen, én is így szoktam nézni minden ébredéskor – léptem oda, és leellenőriztem a szoptató bárányanyukákat, akik a többiektől elzártan bégettek. – Nagyon édesek a gyerekeid – mondtam egy jól megtermett asszonyságnak – csak iszonyú büdösek.

A harmadik sarokban néhány tehén kérőzött, egyszer-egyszer velőtrázó bőgéssel követelve a reggelit.

- Minden rendben – végeztem a szemlével, amit úgy tartottam a gyülekezet fölött, mint valami tábornok – gyere Jimmy, vár a munka – léptem ki, és felrángattam a kabátom cipzárját. Elég hűvös volt még a louisianai reggel.

- Gyere már, nem hallod? – emeltem meg a hangom, de már tudtam, hogy a „munka” szó puszta említésére Jimmy átmeneti süketté válik. A földön elszórt szalmaszálakat szagolgatta nagy átéléssel, és láthatóan ügyet sem vetett rám.

- Úgy látom, veled már nem lehet boldogulni ostor nélkül! – csattantam fel végül.

Noha egy éve vezettem már ezt a farmot, még most sem sikerült rájönnöm, hogy a felemelt hang, vagy az ostor szócska volt a varázsige, mindenesetre Jimmy ügetni kezdett a csűr felé, hogy aztán engedelmesen a kordé elé álljon, és engedje, hogy felszerszámozzam.

Szénát hánytam le a felső szintről, bele a kocsiba, aztán kicseréltem a tegnapi használt almot az istállóban. Amit a többi farmer általában nem kedvelt – értem ez alatt a ganajolást – nekem a kedvenc műveletem volt. Nem a terjengő „illatok” miatt, hanem mert jó érzés volt végignézni a tiszta istállón, és tudni, hogy az állataim már legalább fele részben rendben vannak.

- Jöhet a második felvonás szépségeim – adtam egy marok répát Jimmynek, hogy nyugton maradjon a kordé fogságában, majd átgörgettem a két csillogó fejőgépet az istálló negyedik sarkából a tehenek, és a juhok állásba.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy az egyhangú zümmögés betöltse az istállót, és elégedetten kapcsoltam ki a gépeket, emeltem nagy nyögésekkel a kannákat a kordéra, majd a csűr felé útban, lepakoltam a konyhaajtóban a reggeli „termést”.

Még néhány forduló Jimmyvel, és nemsokára az istálló minden lakója elégedetten ropogtatta a búzát, zabot, szénát, ami épp szerepelt az étlapján.

- Jól van öregem, ma reggelre ennyi volt – nyújtóztam nagyot, de ekkor már a kinti sötétség erősen oszlott, és mire leszerszámoztam Jimmyt – aki felsőbbrendű képpel kezdte majszolni az ő különtett adag sárgarépáját – már a nap is felbukkant, és az előbbi hideget szinte percek alatt messze űzte.

Besétáltam a konyhába, főztem egy újabb kávét, és elkeseredetten meredtem az órára.

- Még mindig három órába telik az egész – rogytam le egy székre. – Képtelen vagyok feldolgozni, a többi farmer hogy csinálja ennél gyorsabban.

- Talán úgy, hogy segítségük is akad – szólalt meg egy rekedt hang az ajtóban, és csaknem lenyeltem a kávéskanalat a rémülettől.

- Jared – sóhajtottam, mikor megláttam a barázdált arcot. – Te arra pályázol, hogy ne érjem meg a nyugdíjas éveimet, ugye? – tártam ki aztán az ajtót, és beengedtem a jövevényt. – Nem is hallottam, hogy ideértél.

- Mert az én jó öreg Bess-em lerobbant – ült le az öreg farmer a székre. – Hát a saját kordémmal zötyögtem el idáig.

- Odakinn vannak a kannák – böktem fejemmel az ajtó felé. – Valami extra kívánság?

- Igen, láttam hogy kinn vannak – bólogatott, és a ráncos arcon megjelent egy apró mosoly. – Ha már itt tartunk, te hamarabb fogsz megölni engem. Csaknem hasra estem bennük. Ez valami csapda betörők ellen? – érdeklődött, és kérges tenyerébe fogta a bögrét, a forró kávéval, amit kiöntöttem neki. – Mellesleg, a titkos receptű juhsajtot nagy siker. Dupla ennyi is elfogyna belőle. Jó kis pénz, szóval gondolkozz rajta.

- Nem is tudom – nyögtem. – Igy el sokan vannak – mutattam az istálló felé, jelezve mire is gondolok. – Ha még vennék juhokat, egy órával korábban kelnék, és később feküdnék. A nyírás, a kaja… nem tudom, megéri-e.

- Persze, hogy meg. Öreg farmer vagyok, hallgass rám – veregette meg a karomat Jared. – Na jó, viszem a kannákat, még mielőtt megalszik benne a tej – állt aztán fel, és úgy dobálta a tejjel teli edényeket a kocsira – amiket én mozdítani is alig bírtam – mintha csupán pehelypárna lett volna.

- Tudod Jared, ha valaha végképp elmenne az eszem, és férjhez mennék, téged választanálak – évődtem vele kedvesen, mire felnevetett, cowboykalapját a tarkójára húzta, és rágyújtott a ritka büdös pipájára.

- Feltéve, ha előbb leszoksz erről – legyeztem az orrom előtt néhányat.

- Ha feleségül vennélek, te szoknál rá – mulatott magában, aztán kissé közelebb hajolt. – Minden rendben, ugye? – nézett rám azzal az aggódó szeretettel, amit már megszoktam, mire csak bólintottam. – Hozzak neked valamit a városból?

- Nem, köszönöm – ráztam a fejem. – Valamelyik nap úgyis be kell mennem. Rám férne egy új csizma – vizslattam a lábbelimet.

- Meg egy kis szórakozás, kis tánc, néhány üveg sör, és kellemes férfitársaság – folytatta a felsorolást Jared, aztán az arckifejezésemet látva legyintett egyet. – Vedd úgy, hogy nem szóltam. Jó munkát Mona. Az esti fejésre itt leszek – csattintott a kantárral, mire a két ló lassú ügetésben megindult kifelé.

*****

Elég hamar elszállt a délelőtt, és a nap többi részében ritka csendes volt az istálló. Valamikor dél körül kitereltem a jószágokat a karámokba, és míg a rádiót hallgatva ebédet gyártottam, belecsendült a motozásomba és a zenébe egy-egy bégetés, tehénbőgés, vagy a lovak nyerítése.

Jól esett hallani ezeket a hangokat. Egy éve ezek jelentették számomra az életet. Elégedettség töltött el, tudva azt, hogy végre valahára én tartom kezemben a sorsomat. Kemény munka az ára, de tény és való, hogy megéri. Kőkeményen megéri.

Épp a csirkecombokat halmoztam a sütőbe, mikor halk léptek dobogtak fel a konyhabejáró fa lépcsőin.

- Mi az Jared, ilyen hamar visszaértél? – kérdeztem hátra sem fordulva, csak akkor kaptam oda a fejem, mikor torokköszörülés hangzott fel.

Odakaptam a fejem, és a kinti hőség miatt bezárt szúnyogháló előtt egy alak körvonalait láttam. Egy pillanatra elöntött a tiszta, jéghideg rémület. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem Timothyt látom magam előtt. Nem, ez egy ismeretlen alak volt. Méghozzá egy igencsak jóképű ismeretlen.

- Öhm… segíthetek? – kérdeztem tétován, és tettem néhány lépést, közben folyamatosan szemmel tartva az idegent. – Közölném, hogy van fegyver a házban, szóval ha valami…

- Fegyver? – kérdezett vissza kissé értetlenül. – Nem akarok rosszat. Csak a segítségére van szükségem – magyarázta, és egy lépést hátrált az ajtóból. – Autóbalesetem volt. Ott, arrafelé – mutatott a kifürkészhetetlen távolba, a farmom végébe. – Azt sem tudom, hol vagyok éppen – nézett rám zavart tanácstalansággal. – A mobilom tönkrement, és közel-távol ez az egyetlen hely, ahol segítséget kérhetek. Egyébként a  nevem Ian Somerhalder.

Vége

Folyt. Köv.

Nagyon boldog Karácsonyt mindenkinek!

Sziasztok!

Újra eljött az év vége, és így szeretnék mindenkinek, minden olvasónak békés, és boldog Karácsonyt kívánni. Remélem jövőre is "találkozom" veletek. Szeretlek titeket. :)

BOLDOG KARÁCSONYT!