A menedék 2. fejezet

2. fejezet

Még mindig gyanakodva figyeltem az idegent az ajtóban. Az elmúlt egy évben sosem láttam még véletlenszerűen beeső embert. Sőt, szinte senkit nem láttam Jareden, és a városbelieken kívül.

- Miért hinnék magának? – kérdeztem kissé reszketeg hangon. – Ha Tim küldte, akkor már most mondom, hogy a barátom nemsokára visszajön, és….

- Hogy ki küldött?  - meresztette ki szemét az idegen, és a szúnyoghálón át is láttam megcsillanni a szinte elképesztően kék szemeit. – Nézze, nem tudom miről beszél, de nekem szükségem van segítségre! Annak a legelőnek a végén áll az autóm… és képtelen vagyok beindítani. Félek, jobban összetörtem a kelleténél. Nem tudok segítséget hívni, mert egy halom alkatrész maradt a mobilomból… és valami történt a karommal is – fejezte be. – Segítenie kell nekem. KÉREM!

Összeszorított fogakkal hallgattam a mondandóját, aztán végül győzött rajtam a szánalom. Vagy akár a hülyeség, attól függ, honnan nézzük.

- Jó, rendben – fújtattam nagyot. – De egy feltétellel megyek magával. EZZEL a feltétellel – emeltem ki a puskámat a konyhaszekrény mögül, mire a szépszemű egy lépést hátrált. – Ha ez nem tetszene, akkor sajnálom. A város arra van – intettem a hegyek felé – holnapra talán oda is ér. Nos? – néztem rá várakozás teljesen.

- Oké, bánom is én – intett lemondóan. – Tőlem ágyút is hozhat magával, ha nem bízik bennem, de könyörgöm, hozzon egy autót, amivel ki tudjuk vontatni az enyémet a legelőről… csak arra kérem, állítson vissza az útra, és valahogy talán már eljutok a városig.

Kinyitottam az ajtót, minek láttán szépszemű lehátrált a verandáról, és némán nézte, ahogy bezárom a házat magam mögött.

- Segít… segíthetek? – kérdezte hirtelen. – Elég jól értek az autókhoz. A fejemre tarthatja a puskát, miközben én előhozom a kocsiját – vigyorogta el magát halványan.

- A hülye viccektől még nem fogok jobban bízni magában – vetettem oda. – Szépen üljön le oda – mutattam a veranda elé, ahol néhány fatuskó álldogált. – Két perc, és máris itt vagyok – vettem a puskát a vállamra, és az istállóba ballagtam.

Noha hozzá voltam szokva a puszta gondolathoz, hogy meg kell védenem önmagam – nem mintha rossz szándékú emberek vettek volna körbe – még sosem jutottam el odáig, hogy puskát fogjak valakire. A fegyvert egy ember ellen tartogattam. Ő gonosz volt, és rosszat akart. De ez az idegen nem. Éreztem ezt, szinte minden idegszálamban.

Nagy sóhajjal kivezettem Lizzyt, a két ló közül a markosabbikat, és seperc alatt a kis szekér elé szerszámoztam. A puskát a lábam mellé szúrtam a kocsisülőre, mint a cowboyfilmekben láttam, és egy csettintéssel megindultam a szépszemű felé.

Ő ott üldögélt, ahol hagytam, és látványosan megnyúlt az arca mikor meglátta a lovat és a szekeret előcsörömpölni az istálló mögül.

- Mi a probléma? – kérdeztem ártatlan arccal, és tudtam, hogy már csak ennek az ábrázatnak a láttán megérte az egész találkozás.

- Öhm… én egy… kocsira számítottam – nyíltak tágra a szemei, és teljesen olyan színük volt, mint az áprilisi égnek odafenn. Mintha még a napfény is bennük szikrázott volna.

- Ez is egy kocsi – adtam meg a választ tömören. – Autóm, mint olyan, viszont nincs – mutattam a fejemmel, hogy szálljon fel mellém. – Most jön vagy nem? Lizzy elég türelmetlen típus – néztem a lóra, aki már feszülten topogott egy helyben.

- Igen, persze – tápászkodott fel, és úgy kapaszkodott fel a szekérre, mintha dinamittal lett volna kibélelve.

- Ezt senki nem hiszi el nekem, ha egyszer elmesélem – sóhajtotta, és valami okból kifolyólag olyan fejet vágott hirtelen, mint mikor a kisgyerek felül álmai hullámvasútjára.

- Ez egy lovaskocsi, nem idegen űrhajó – emeltem a tekintetem az égnek, aztán csettintettem a kantárral, és Lizzy szapora ügetésbe kezdett.

*****

Csendben tettük meg a jó tíz perces utat a legelő végéig. A kalapom árnyékából viszonylag biztonságosan méregethettem szépszeműt, ha az ő figyelmét látványosan lekötötte valami más – akár egy nyúl a mezőn, vagy egy sas az égen – és észrevettem, hogy néha ő is végigmér engem, bár az ő tekintetében több volt a néma bámulat, mint az elragadtatás.

- Pokoli a hőség – jegyezte meg végül, és letörölte magáról a sűrűn patakzó verejtéket. – Hogy lehet bírni ezt?

- Csak így – mutattam fejemen a kalapra. – Magának gondolom nincs ilyen.

- De van. Bár nem teljesen cowboykalap, de kalap – adta meg a választ. – És a kocsimban hagytam – sóhajtotta.

- Gratulálok. Most legalább megtanulja, hogy az áprilisi louisianai hőségben az emberek nem járnak fejfedő nélkül. Legalábbis az épeszűek – szúrtam oda egyet, aztán leállítottam Lizzyt. – Oké, ez az a legelő? – néztem rá, mire bólintott. – Akkor hol van a kocsija? Látnunk kellene!

- Én itt hagytam…- kezdett magyarázni, de szavába vágtam.

- Hol? – kérdeztem tőle kissé feszülten, és kezdtem a fegyver után nyúlni. „Gratulálok Mona, ha csapdába sétáltál… ekkora marhát, mint te”…- motyogtam magamban, de ekkor szépszemű leugrott a kocsiról.

- Ott van – mutatta, mire értetlenül bámultam rá. – Ha leszáll, akkor már maga is meglátja. Kilátszik a háta… a szénakazalból – bökte ki végül.

- A miből??? – emelkedett a hangom a felső szférába, hogy aztán meglátva a szétborult kazlat, benne egy autó fekete hátsójával, levegyem a kalapom. Reméltem az éppen feltámadó szellő lehűti a fejem, mert jelenleg legszívesebb ugyanebben a helyzetben láttam volna szépszeműt. És úgy, hogy mindez az én kezem nyomát dicsérje.

- Remélem tudja, hogy az állataim egy havi takarmányát tette tönkre ezzel a manőverrel – morogtam oda. – Hogy a fenébe került ide egyáltalán?

- Nagy gond lenne, ha ezt nem most mesélném el, hanem ha már kihevertem a napszúrást? – állt mellettem elég elgyötörten. – Csak kérem, rángassa ki onnan valahogy a kocsimat. Megfizetem a kárát.

- Én is így gondoltam – jegyeztem meg, aztán odafaroltattam a szekeret a kocsija hátához, és egy erős kötéllel összekötöttem a kettőt.

- Gyerünk Lizzy… mutasd meg, milyen erős kislány vagy – csettintettem a kantárral, és egy-két perces küzdelem után az autó már a puszta legelőn álldogált, igaz, kissé ziláltan.

- A kocsim! – örvendezett a kékszemű, és úgy tapogatta meg a karosszériát, mintha egy nő dudái lennének a keze alatt.

- Könyörgöm mondja, hogy nem fog szerelmet is vallani neki – sóhajtottam, mire ő szó nélkül kinyitotta a jármű ajtaját, egy kalapot nyomott a fejébe, és diadalmasan rám vigyorgott.

- Hát ez egy vicc – mértem végig. – Oké Mr, ez nagyon jól mutat a városban, de itt még a tehén is kiröhögi magát – ráztam a fejem, és magam sem tudom miért, de röviden én is felnevettem.

- Mellesleg, elég mutatós kis járgány – ugrottam le a szekérről, míg ő a csomagtartóban matatott.

- Igen, az ára is az volt – válaszolt. – Nos, visszaállít az útra? Ha megmutatja, pontosan merre van a város, valahogy bedöcögök.

- Ezzel bajosan – csaptam le a kalapomat a kocsiülőre. – Az első tengely törött. Két métert sem fog megtenni vele – mutattam a kerékre, ami úgy állt, mintha kibicsaklott volna a nyaka.

Szépszeműnek torkán akadt a jókedv, ahogy átsétált arra az oldalra, ahol én álltam, és meglátta a bajt.

- Akkor… most mégis mit csináljak? – meredt rám különös tanácstalansággal. – Hogy jussak el a következő városba? Én… nem hagyhatom itt az autót… és amúgy is… - motyogta egyre zaklatottabban – engem majd várnak. Segítséget kell hívnia – nézett rám még egyszer, aztán a ragyogó kék szemek fénye eltompult, a lábai megrogytak, és nemes egyszerűséggel összeesett a kocsija mellett.

Vége

Folyt. Köv.