A menedék

1. fejezet

A nap karimája még fel sem bukkant Tabita Springs távoli hegyei fölött, mikor kintről már megszólalt Jimmy velőtrázó ordítozása, amitől az ablakok is finoman rezonálni kezdtek.

- A fene a fajtádat – sóhajtottam roppant álmosan, belepislogva a kinti sötétségbe. – Nem is tudom minek vettem ébresztőórát – ittam meg a kávém utolsó kortyait. – Csak azt nem tudom – zsémbeltem tovább magamban, miközben vékony kabátot rántottam, csizmát húztam, és fejembe nyomtam a kalapomat – hogy ha egyszer meghalnék az éjjel, mi lenne veled. Téged persze ez nyilván nem érdekelne – vágtam ki a konyha ajtaját, és ettől a zajtól Jimmy ordítása csak fokozódott. – Igen, már jövök – mormogtam. – Szóval, ott tartottam, ha meghalnék sem érdekelne téged, csak legyen tele a hasad. Nem gondolod, hogy ez kissé egyoldalú kapcsolat? – vágtam a kezem csípőre, mikor a kinti sötétségből kivált egy hatalmas árnyék, és hosszú füleit billegetve kivette a kezemből a két szem cukrot.

- De azért mindig tudod, hogy vegyél le a lábamról – sóhajtottam, mikor aztán busa fejét a nyakamba dugta. – Jól van, jól van… - csillapítottam le nevetve a szeretetrohammal birkózó szamarat, aki készségesen követett engem egész az istálló ajtajáig.

- A vödröt is vihetnéd, ha már eljöttél idáig – néztem rá, és beléptem az épületbe.

Még mindig nem tudtam megszokni azt a néhány első másodpercet, ami ilyenkor fogadott. És ennek első jele volt a SZAG.

- Olyan leszek lassan, mint valami finnyás városi – kapcsoltam fel a világítást, és elégedetten néztem végig a gyülekezeten.

Az egyik sarokban két ló rágta a szénát, a velük ellentétes oldalon húsz bárány állt, meglehetősen bamba arckifejezéssel.

- Igen, én is így szoktam nézni minden ébredéskor – léptem oda, és leellenőriztem a szoptató bárányanyukákat, akik a többiektől elzártan bégettek. – Nagyon édesek a gyerekeid – mondtam egy jól megtermett asszonyságnak – csak iszonyú büdösek.

A harmadik sarokban néhány tehén kérőzött, egyszer-egyszer velőtrázó bőgéssel követelve a reggelit.

- Minden rendben – végeztem a szemlével, amit úgy tartottam a gyülekezet fölött, mint valami tábornok – gyere Jimmy, vár a munka – léptem ki, és felrángattam a kabátom cipzárját. Elég hűvös volt még a louisianai reggel.

- Gyere már, nem hallod? – emeltem meg a hangom, de már tudtam, hogy a „munka” szó puszta említésére Jimmy átmeneti süketté válik. A földön elszórt szalmaszálakat szagolgatta nagy átéléssel, és láthatóan ügyet sem vetett rám.

- Úgy látom, veled már nem lehet boldogulni ostor nélkül! – csattantam fel végül.

Noha egy éve vezettem már ezt a farmot, még most sem sikerült rájönnöm, hogy a felemelt hang, vagy az ostor szócska volt a varázsige, mindenesetre Jimmy ügetni kezdett a csűr felé, hogy aztán engedelmesen a kordé elé álljon, és engedje, hogy felszerszámozzam.

Szénát hánytam le a felső szintről, bele a kocsiba, aztán kicseréltem a tegnapi használt almot az istállóban. Amit a többi farmer általában nem kedvelt – értem ez alatt a ganajolást – nekem a kedvenc műveletem volt. Nem a terjengő „illatok” miatt, hanem mert jó érzés volt végignézni a tiszta istállón, és tudni, hogy az állataim már legalább fele részben rendben vannak.

- Jöhet a második felvonás szépségeim – adtam egy marok répát Jimmynek, hogy nyugton maradjon a kordé fogságában, majd átgörgettem a két csillogó fejőgépet az istálló negyedik sarkából a tehenek, és a juhok állásba.

Nem kellett hozzá sok idő, hogy az egyhangú zümmögés betöltse az istállót, és elégedetten kapcsoltam ki a gépeket, emeltem nagy nyögésekkel a kannákat a kordéra, majd a csűr felé útban, lepakoltam a konyhaajtóban a reggeli „termést”.

Még néhány forduló Jimmyvel, és nemsokára az istálló minden lakója elégedetten ropogtatta a búzát, zabot, szénát, ami épp szerepelt az étlapján.

- Jól van öregem, ma reggelre ennyi volt – nyújtóztam nagyot, de ekkor már a kinti sötétség erősen oszlott, és mire leszerszámoztam Jimmyt – aki felsőbbrendű képpel kezdte majszolni az ő különtett adag sárgarépáját – már a nap is felbukkant, és az előbbi hideget szinte percek alatt messze űzte.

Besétáltam a konyhába, főztem egy újabb kávét, és elkeseredetten meredtem az órára.

- Még mindig három órába telik az egész – rogytam le egy székre. – Képtelen vagyok feldolgozni, a többi farmer hogy csinálja ennél gyorsabban.

- Talán úgy, hogy segítségük is akad – szólalt meg egy rekedt hang az ajtóban, és csaknem lenyeltem a kávéskanalat a rémülettől.

- Jared – sóhajtottam, mikor megláttam a barázdált arcot. – Te arra pályázol, hogy ne érjem meg a nyugdíjas éveimet, ugye? – tártam ki aztán az ajtót, és beengedtem a jövevényt. – Nem is hallottam, hogy ideértél.

- Mert az én jó öreg Bess-em lerobbant – ült le az öreg farmer a székre. – Hát a saját kordémmal zötyögtem el idáig.

- Odakinn vannak a kannák – böktem fejemmel az ajtó felé. – Valami extra kívánság?

- Igen, láttam hogy kinn vannak – bólogatott, és a ráncos arcon megjelent egy apró mosoly. – Ha már itt tartunk, te hamarabb fogsz megölni engem. Csaknem hasra estem bennük. Ez valami csapda betörők ellen? – érdeklődött, és kérges tenyerébe fogta a bögrét, a forró kávéval, amit kiöntöttem neki. – Mellesleg, a titkos receptű juhsajtot nagy siker. Dupla ennyi is elfogyna belőle. Jó kis pénz, szóval gondolkozz rajta.

- Nem is tudom – nyögtem. – Igy el sokan vannak – mutattam az istálló felé, jelezve mire is gondolok. – Ha még vennék juhokat, egy órával korábban kelnék, és később feküdnék. A nyírás, a kaja… nem tudom, megéri-e.

- Persze, hogy meg. Öreg farmer vagyok, hallgass rám – veregette meg a karomat Jared. – Na jó, viszem a kannákat, még mielőtt megalszik benne a tej – állt aztán fel, és úgy dobálta a tejjel teli edényeket a kocsira – amiket én mozdítani is alig bírtam – mintha csupán pehelypárna lett volna.

- Tudod Jared, ha valaha végképp elmenne az eszem, és férjhez mennék, téged választanálak – évődtem vele kedvesen, mire felnevetett, cowboykalapját a tarkójára húzta, és rágyújtott a ritka büdös pipájára.

- Feltéve, ha előbb leszoksz erről – legyeztem az orrom előtt néhányat.

- Ha feleségül vennélek, te szoknál rá – mulatott magában, aztán kissé közelebb hajolt. – Minden rendben, ugye? – nézett rám azzal az aggódó szeretettel, amit már megszoktam, mire csak bólintottam. – Hozzak neked valamit a városból?

- Nem, köszönöm – ráztam a fejem. – Valamelyik nap úgyis be kell mennem. Rám férne egy új csizma – vizslattam a lábbelimet.

- Meg egy kis szórakozás, kis tánc, néhány üveg sör, és kellemes férfitársaság – folytatta a felsorolást Jared, aztán az arckifejezésemet látva legyintett egyet. – Vedd úgy, hogy nem szóltam. Jó munkát Mona. Az esti fejésre itt leszek – csattintott a kantárral, mire a két ló lassú ügetésben megindult kifelé.

*****

Elég hamar elszállt a délelőtt, és a nap többi részében ritka csendes volt az istálló. Valamikor dél körül kitereltem a jószágokat a karámokba, és míg a rádiót hallgatva ebédet gyártottam, belecsendült a motozásomba és a zenébe egy-egy bégetés, tehénbőgés, vagy a lovak nyerítése.

Jól esett hallani ezeket a hangokat. Egy éve ezek jelentették számomra az életet. Elégedettség töltött el, tudva azt, hogy végre valahára én tartom kezemben a sorsomat. Kemény munka az ára, de tény és való, hogy megéri. Kőkeményen megéri.

Épp a csirkecombokat halmoztam a sütőbe, mikor halk léptek dobogtak fel a konyhabejáró fa lépcsőin.

- Mi az Jared, ilyen hamar visszaértél? – kérdeztem hátra sem fordulva, csak akkor kaptam oda a fejem, mikor torokköszörülés hangzott fel.

Odakaptam a fejem, és a kinti hőség miatt bezárt szúnyogháló előtt egy alak körvonalait láttam. Egy pillanatra elöntött a tiszta, jéghideg rémület. Beletelt néhány másodpercbe, mire felfogtam, hogy nem Timothyt látom magam előtt. Nem, ez egy ismeretlen alak volt. Méghozzá egy igencsak jóképű ismeretlen.

- Öhm… segíthetek? – kérdeztem tétován, és tettem néhány lépést, közben folyamatosan szemmel tartva az idegent. – Közölném, hogy van fegyver a házban, szóval ha valami…

- Fegyver? – kérdezett vissza kissé értetlenül. – Nem akarok rosszat. Csak a segítségére van szükségem – magyarázta, és egy lépést hátrált az ajtóból. – Autóbalesetem volt. Ott, arrafelé – mutatott a kifürkészhetetlen távolba, a farmom végébe. – Azt sem tudom, hol vagyok éppen – nézett rám zavart tanácstalansággal. – A mobilom tönkrement, és közel-távol ez az egyetlen hely, ahol segítséget kérhetek. Egyébként a  nevem Ian Somerhalder.

Vége

Folyt. Köv.