Tüskék közt a virág 20. fejezet

Azt hiszem, még sosem ragyogott talán úgy a nap a mexikói sivatag felett, mint most, a két napos ítéletidő után. Semmi más nem emlékeztetett már az égszakadásra, csak néhány mélyedés a földben, ahol az esővíz árkot vájt magának, és néhány jókora, száradó sárdarab a kaktuszokon, meg a sziklákon. A napfény, mintha csak szégyellné magát a bujdoklásért, most teljes erővel sütötte a tájat, olyannyira, hogy a nemrég életre kelt talaj újra szikkadttá, és cserepessé vált a talpam alatt.

Leállítottam a terepjárót, és a csönd azonnal úgy zuhant rám, mintha kihalt volna a világ. Fenn a magasban néhány varjú keringett, az ő rekedt hangú károgásuk volt az egyetlen zaj, ami megtörte ezt a hihetetlen némaságot.

Kiszálltam, egy halk dobbanással bezárva a terepjáró ajtaját, és felnéztem az előttem magasodó sziklára. Olyan volt, mint valami trónus, amit két méter magas gömbbé formált az idő, a szél, és az időjárás viszontagságai.

- Ha belehalok is felkapaszkodom oda – ígértem magamnak tettre készen, bár egyelőre még csak körbejártam a jókora képződményt, kapaszkodót keresve, egyelőre hiába. A fenséges kődarab a maga meghódíthatatlan tudatában terpeszkedett fölöttem.

- Nem érdekel, meddig tart – hátráltam el kissé, hogy lendületet vegyek – de akkor is megmászlak! – fenyegettem, noha ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mintha egyedül akarnám megostromolni a Bastille-t. – Rajtam nem fogsz ki! – biccentettem még utolsót, hogy a következő pillanatban – jókora svunggal – felkenődjek a szikla oldalára, mint valami rajzfilmben.

- Bassza meg… - tapogattam az orrom elkeseredett képpel. – Na várj csak, majd én kifogok azon a gömbölyű mindeneden! – ráztam felé az ujjam, és visszaültem a terepjáróba, hogy alig fél méterrel a szikla előtt álljak meg.

- Azt hitted… - fújtattam, miközben felmásztam a csomagtartóra, majd onnan a kocsi lezárt tetejére – hogy hagyom, hogy kiröhögj? Tudd meg… - vettem lendületet, majd átugrottam, és noha kézzel-lábbal kellett kotornom egy keveset, hogy ne pottyanjak vissza, a végén mégis diadalmasan megálltam a jókora kő tetején – szóval tudd meg, hogy rajtam még senki nem fogott ki! Te sem – állapítottam meg elégedetten, lehuppanva a napmeleg kőre, és legyezni kezdtem magam a kalapommal.

- Oké, ha valaki most hall, fix, hogy komplett hülyének néz – dünnyögtem. – Beszélgetek egy sziklával. Meg magammal – fűztem hozzá a nyilvánvalót. – Tudod… - paskolgattam meg a gömbölyű trónt magam alatt – máshová is mehettem volna. De te… olyan különleges vagy – hallgattam el hirtelen, mikor hangosan is kimondtam, amit eddig csak valahol legbelül éreztem. Mert mintha csak egy láthatatlan kéz vezetett volna egyenesen idáig, olyan célirányosan érkeztem.

Belenéztem a nap korongjába, ami az eddigi sárga szín helyett pirosba kezdett öltözni, mintha ő szégyenkezne a viselkedésem miatt, és a párás, forró levegő egyszerre szelídbe váltott. Tipikus mexikói este volt. Elképzeltem, ahogy talán nem is olyan messze, egy apró puebloban a parasztok, miután egész nap a földeken fáradtak, most kiülnek a házaik elé, és míg az asszonyok kezében talán valami kézimunka születik éppen, a férfiak sör vagy tequila mellett megbeszélik a napot. Vagy talán csak hallgatnak, és élvezik a csendet, a nyugalmat, ami a jól végzett munka végén önti el az embert. Mert az ő munkás életükben is ünnep a szép.

- Olyan, mint azok az esték…akkor ott… Afrikában – suttogtam a bíborszínű ég aljának, és lehunytam a szemem. A gondolataim a mexikói parasztokról mintha egyenes szálon kúsztak volna át az óceánon, hogy földre vetődjenek valahol a fekete kontinens szívében. Egy apró, sár- és nádkunyhókból álló falucskában. Ami ma már talán nincs is a térképen.

Éreztem, hogy a fejem előrebukik, mikor megrohantak az emlékek. Talán már nem fájtak úgy, ahogy eddig. Csak önvádat éreztem, és keserűséget. Milyen is az ember… Mert segíteni megy, aztán elfordul, ha valami rosszat lát. És cserbenhagyja ezzel azokat, akik épp kinyúlnak a segítő kéz után.

- Ma már mindent másképp tennék – suttogtam, még mindig lehunyt szemhéjjal, arcomon érezve a meleg szellőt, ami támadt a tájon, és meglibbentette a hajam. – Esküszöm neked, hogy máshogy. Hinned kell nekem. El kell hinned – jelent meg lelki szemeim előtt egy apró, fekete arc. De nem úgy, ahogy rémülten, halálra váltan, egy kunyhó romjai alól láttam. Hanem nevetve, kivillantva hófehér fogsorát. Egy boldog, eleven kisgyerek rohant át a szavannán, kezem fogva, hogy elvigyen a saját világába. Egy olyan világba, ami összeköt földrészeket, országokat, és lelkeket.

- Miért nem segítettél nekem? – hallottam egy elsuttogott kérdést a fülem mellett, olyan hirtelen, hogy csaknem lefordultam a szikláról. Nem tudtam, a szél hangját hallom-e, vagy aki beszél, csakugyan ott van-e mellettem. Nem mertem kinyitni a szemem, hogy ellenőrizzem… mert most elvesztem valahol, egy testetlen élményben, a saját világomban. Az őseimnek igaza volt. A sivatag, ha akarjuk, megadja a választ.

- Mert gyáva voltam… - rebegtem alig hallhatóan. – Olyan bolond, és gyáva. Meg kellett volna tennem… miattad. Miattam – perdültek ki könnyeim lehunyt szemem alól. – Annyira sajnálom… el sem tudod hinni, hogy mennyire.

- De igen… elhiszem – érkezett a testetlen suttogás, és ekkor már mintha nem a szél, hanem egy kéz simította volna végig a hajam. – Kedveltelek. Jó voltál velem.

- Hagytalak meghalni – bukott ki belőlem az, amit még soha senkinek nem ismertem be, egyedül Josephnek. – Bocsáss meg nekem… annyira sajnálom – tört ki belőlem a görcsös zokogás. – Bár lehetne másképp… bár visszamehetnék, hogy változtassak ezen… bár adhatnék neked egy új, egy szép életet. Kérlek… ne haragudj. Hiszen annyira szerettelek…

- Nem haragszom rád – zenélt a lelkemben a válasz. – Ennyi volt az életem. Ezt odafenn így írták meg. Ma már semmi nem fáj, és folytatódik a létezésem. Másképpen, és máshogyan… de itt is látok oroszlánokat a szavannán… és boldog vagyok. És ha egyszer a te időd is eljön, találkozol majd velem a fényben. Úgy, ahogy egyszer… abban a kicsi faluban, ahol születtem. Légy boldog… és vigyázz magadra, míg viszont nem látjuk egymást – halt el a hang a mondat végére teljesen, és mintegy varázsütésre, elállt a szél. A pillanat megszűnt, elmúlt.

Lassan kinyitottam a szemem, és reszkető sóhajjal vettem levegőt. Kitöröltem a szememből a könnyeimet, amik elhomályosították a látásomat. Milyen különös… mert a nap ugyanúgy vöröslik az ég alján, talán félarasznyit sem csúszott lejjebb, a madarak ugyanúgy szárnyalnak a magasban, és valami mégis történt. Talán képzeltem, talán nem… talán lesznek, akik hisznek majd nekem, ha ezt egyszer elmondom valakinek, és lesznek, kik őrültnek néznek, de tudom, hogy valami történt. Akár itt volt velem egy láthatatlan, kedves lény, akár nem, a sivatag végre válaszolt. És elhozta nekem a megnyugvást.

*****

- Jókor jöttél – nyújtózott Joseph jólesően, mikor a ház előtt kiszálltam a kocsiból, és megindultam a veranda felé. – Már azon gondolkodtam, hogy elindulok valamerre, és megkereslek. Sötétedik – tette aztán hozzá, teljesen feleslegesen.

- Kösz az infót  - mosolyogtam rá, és megöleltem. – Ezt magam is látom. Mellesleg, mit csinálsz itt? – pislogtam a kezében tartott videokamerára, amiben a sajátomat ismertem fel.

- Csak néhány felvételt, mondjuk úgy, hogy emléknek – tette Joseph az ablakpárkányra a készüléket, majd leült a veranda idő ette falépcsőjére. – És gondoltam, jól esik majd leöblíteni a sivatag porát – húzott elő két üveg behűtött sört, kezembe nyomva az egyiket.

- Gondolatolvasó – sóhajtottam, mellé ereszkedve, és miután szomjasan kortyoltam egyet, odabújtam felemelt karja alá, amivel jelezte, hogy használjam a vállát teljes lelki nyugalommal.

- Nem akarok innen elmenni – bukott ki belőlem a mondat hirtelen, figyelve a lassan sötétbe váltó ég alján a felragyogó Esthajnalcsillagot. – Itt akarok maradni az isten háta mögött… veled – szorítottam meg a kezét.

- Bár lehetne, Lia – cirógatta a hátam Joseph keze. – De te is tudod, hogy a mi sorsunk más. Visszahív a nagyvilág. Két nap múlva vége ennek a két hétnek. Nem megyünk haza innen szegényebben. Mert varázslatos volt. Volt benne gyűlölet, szeretet, nevetés. Sírás, könnyek, eső vert miket, nap aszalt, szenvedtünk, de mindennek a tetejébe, két emberből… szinte egyek lettünk – motyogta halkan. – Az őseid jól tudják. A sivatagnak tényleg varázsa van.

- Ezt én is megállapítottam már ma délután – mosolyogtam kissé elérzékenyülve. – És mi lesz most… velünk?

- Nem tudom, Lia – nézett Joseph a szemembe, és a napvilág maradékán hihetetlen kékséggel világított felém a szeme. – Azt hiszem, életemben nem voltam még olyan tanácstalan, mint most. De nem akarok erre gondolni. Most csak a percet akarom kiélvezni, minden percet, amíg itt vagy velem. És szeretkezni akarok veled. Itt… a félhomályban, a csillagos ég alatt – csókolt meg, és mikor visszacsókoltam érezhette, hogy nincs ellenvetésem a program ellen.

Vége

Folyt. Köv.