A játszma elkezdődött 16. fejezet

- Köszönöm – foglaltam helyet egy elég kényelmes színészi székben, míg velem szemben Kevin Williamson ült le. – Nem így képzeltem el Önt – hajtottam félre a fejem mosolyogva.

- Vehetem ezt úgy, hogy nem egy középmagas, kopaszodó, és pocakos figurát várt? – vonta fel Kevin a szemöldökét jókedvűen, mire nyakig vörösödtem.

- Nem úgy értettem – magyaráztam. – Csak hát Ian… vagyis Mr. Somerhalder ahogy Önről beszélt, minimum Indiana Jonesként élt bennem. Aki egyszerre akcióhős és könyvmoly régész. Ennyi az egész – tártam szét a karjaimat, majd megköszörültem a torkomat.

- Kérem, Mr. Williamson, nagyon komoly témáról kellene beszélnünk. És ennél kissé nyugodtabb helyen – pillantottam körbe, ahogy néha elsétált mellettünk egy-egy színész, vagy stábtag. Egy pakolómunkás külsejű illető példának okáért egy malomkerék nagyságú hamburgert egyenesen két méterre tőlünk kezdett elfogyasztani.

- Oh – mondta ezúttal Kevin tényleg némileg meglepődve. – Ian azt mondta, interjút akar velem készíteni.

- Én kértem rá, hogy ezt mondja – ismertem be. – Elnézést a kegyes csalás miatt, de féltem, ha megtudja hogy rendőrként szeretnék Önnel tárgyalni, nem lett volna ilyen együttműködő.

- A nők mindig meghülyítik az embereket – dörmögte Kevin az orra alá, természetesen úgy, hogy én is halljam, majd feltápászkodott, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy kövessem. Hátrapillantva még láttam, hogy a hamburgeres fickó azonnal elfoglalta a székemet, jókora hagymakarikákat hullajtva közben mindenfelé.

Kevin egy lakókocsiba vezetett, majd bezárta az ajtót, és hellyel kínált.

- Remélem itt megfelel. Ez Steven R. McQueen lakókocsija, de remélem majd megbocsátja, hogy igénybe vettük. Jeremy-é – tette aztán hozzá kissé értetlen tekintetemre.

- Igen, persze – kaptam észbe, majd megvártam, míg ő maga is kényelmesen elhelyezkedik, és jelezte, hogy tessék, feltehetem a kérdéseimet.

- Mr. Williamson, meg kell kérdeznem, mennyit tud Mr. Somerhalder jelenlegi helyzetéről. Valamennyit nyilván, hiszen felajánlotta neki a házát.

- Annyit tudok, amennyit elmondott nekem – jött a válasz. – Azt mondta, hogy egy ideje egy magát Vámpírvadásznak nevező illető küldözget neki fenyegető leveleket. És hogy nem hivatalosan, de már nyomoznak az illető után. Nyilván nem tévedek, ha a „nem hivatalos” részt Ön képviseli – vetett felém fürkésző pillantást.

- Igen, ez pontosan így van – biccentettem. – Nos, Mr. Somerhalder elmondása szerint az üzenetek eleinte viccnek tűntek, egy ideje viszont a Vámpírvadász már életveszélyes fenyegetésekkel bombázza őt. Jobbnak láttam őt egy olyan helyre küldeni, ahol nagyobb biztonságban van, mint a jelenlegi otthonában.

- Tehát ezért kérte el a házamat – vágott fura fejet Kevin. – Bocsásson meg, de… nem szeretnék sem hullákat, sem rendőrségi csetepatét a házamban. Elég volt eddig egy halott Ian lakásában.

- Erről Ön honnan tud? – csaptam le a kérdéssel kíméletlenül.

- Tőle magától – vont vállat Kevin. – Nézze, nem igazán értem, mi folyik itt. Mintha kaptam volna egy-két kirakós darabot, hogy mondjam meg róluk, a nagy kép mit ábrázol. Elmondja valaki végre nyíltan, és őszintén, mi ez az egész?

- Mint már mondtam, Mr. Williamson, Iant valaki egy ideje levélben fenyegeti az élete kioltásával. Nyilván valami zavart elméjű illető, mert normális ember nem valóságként fogná fel azt, amit a képernyőn lát. Mr. Somerhalder nem akart nagy hírverést, és ebben egyetértek vele. A nyomozás érdekében is jobb, ha ezt az ügyet titokban tartjuk. Mindenesetre – ahogy az előbb jeleztem – jobbnak láttam biztonságosabb környezetbe helyezni őt. Történetesen az Ön házába. Csakhogy a tervem itt némileg dugába dőlt.

- Hogyhogy? – ráncolta a szemöldökét Kevin, és most igazán őszinte érdeklődést, és némi rémületet is láttam az arcán.

- Úgy, hogy ma reggelre virradóan a Vámpírvadász ránk talált, és az üzenete alapján azt kell mondanom, hogy az összecsapás nyilván nem sokáig várat magára. Én viszont szeretnék gyorsabb lenni nála. Ezért kérem, Mr. Williamson, mondja el nekem, kiknek árulta el, hogy Mr. Somerhalder hol található.

- Micsoda? – kérdezte Kevin kissé felhördülve. – Ha jól értem, most azzal gyanúsít, hogy veszélybe kevertem a kedvenc színészem életét?

- Szó sincs erről! – vágtam rá hevesen. – De mindössze két ember tud arról, hogy Ian hová költözött. Az egyiket már ellenőriztem, ő tiszta. Ezért hát Öntől kell megkérdeznem, hogy elmondta-e valakinek az információt.

- Senkinek! – emelte meg a hangját Kevin. – És ha kell, akkor akár az Alkotmányra, vagy a Bibliára, vagy bármire megesküszöm.

- Sem a családban, sem munkában? Egy elejtett megjegyzés véletlenül otthon? – próbálkoztam tovább.

- Munkában nem beszélünk ilyesmiről. Ha valakinek problémája van, tiszteletben tartjuk, ha hallgat róla. És Ian nem beszélt ilyesmiről, mi pedig nem szoktunk faggatózni, ha valaki nem akar beszélni – fintorgott Kevin. – A családban pedig azért nem említettem, mert nem szeretném, ha a feleségem tudomást szerezne arról a helyről. Ennek okait nyilván megérti.

- Oh – motyogtam, aztán nyeltem egyet. – Tehát Ön azt állítja, senkinek nem beszélt erről a házról, és arról, hogy Ian beköltözött. De hát akkor a Vadász honnan tudhatja? – dünnyögtem a kérdést már csak magam elé, aztán megmasszíroztam a halántékomat, ami mintha azonnal darabokra akart volna szakadni.

- Sajnálom, ha nem tudtam segíteni – mondta Kevin. – Ha valamiben állhatok még rendelkezésére, akkor… - tette hozzá, és tisztán kihallottam a mondatból, hogy távozhatnék végre.

- Nem, köszönöm. Nincs több kérdésem – ráztam a fejem, és felkeltem. – Mellesleg, tényleg segített. A Vadászt illetően most már legalább azt kizárhatom, hogy honnan NEM jöhetett. Bár, ez még mindig nyitva hagy millió lehetőséget – indultam el kifelé, és Kevin követett.

- Arra kérem, Mr. Williamson, hogy erről a beszélgetésről ne szerezzen tudomást senki – mondtam, mikor már a lakókocsi előtte füves részen álltunk. – A Vadász előbb-utóbb hibázni fog. És ha hibázik, és esküszöm, hogy elkapom.

- Tegye – biccentett Kevin, majd kezet nyújtott. – Kívánom a legjobbakat, és hogy szerencsével járjon. Tudom, milyen érzés lehet elveszteni valakit, aki fontos nekünk – hunyorgott rám, és ebből azt is kitaláltam, hogy nagyjából mindent sejt rólunk. Mire azonban reagáltam volna bármit is, elköszönt, és ruganyos léptekkel távozott.

****

- Nem hazudott, ebben biztos vagyok – könyököltem ki a lehúzott ablakba, és az sem zavart, hogy a szél összefújja a hajamat. – Tényleg nem beszélt róla senkinek. Legalábbis esküszik rá, én pedig hiszek neki.

- Erre csak azt kell mondanom, hogy sajnos – morogta Ian. – Mert ebben az esetben legalább gyanúnk lett volna arról, ki a Vadász. Te elkaptad volna, én bemosok néhányat Kevinnek, aztán élünk, amíg meg nem halunk. Nem jött össze – sóhajtott fel, és rákanyarodott a házhoz vezető útra.

- Azért még mindig van némi előnyünk. Szerintem legalábbis – morfondíroztam. – A Vadász fenyegetőzik, és nyilván hamarosan lépni is fog. Ha kell, minden éjjel őrt állok a nappali ablakában – ígértem meg.

- Mmmm… - állította le Ian a kocsit a ház előtt, majd felém fordult az ülésben. – Nem jó ötlet. Éjjel őrt állsz, nappal meg majd alszol. Hát mit kezdjek én egy ilyen barátnővel? Az éjszakát másra szoktam használni – mondta pimaszul, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt.

- Miért mondtad el Kevinnel a hullát? – kérdeztem hirtelen. – Azt mondtad, ez túl zűrös ügy. Nem sok mindent osztottál meg vele, ezt viszont elmondtad. Nem értem.

- Hullát? – kerekedett ki Ian szeme. – Úgy érted azt, ami légneművé vált a lakásomban? – kérdezte, mire mereven biccentettem.

- De Rory – emelte meg a szemöldökét Ian. – Én nem meséltem róla neki!

- Hogyan? – kerekedett ki az én szemem is. – Ezt nem értem. Tudott róla. És azt mondta, tőled tudja!

- Hidd már el, hogy nem. Én erről nem beszéltem senkinek, de senkinek. Akarod, hogy megesküdjek rá?

- Nem, nem akarom – csóváltam a fejem értetlenül. – De ha te nem mondtad el neki… és ő tudja… akkor talán…

- Ugye, most nem azt akarod mondani, hogy ő lett az első számú gyanúsított? – nevetett fel Ian. – Nézd Rory. Ismerem Kevin Williamsont, és tudom, hogy erre nem lenne képes. Nem értem én sem a dolgot, de egyet tudok. Hogy ha valakit kizárhatunk, akkor az első körben ő benne van. Kérlek, higgy nekem.

- Jó… hiszek – motyogtam bizonytalanul. – De azt hiszem holnap újra találkozom vele.

- És erről nyilván nem tudnálak lebeszélni, ugye? – kérdezte Ian, aztán az arckifejezésemet látva bólintott. – Rendben, akkor nem is próbállak – veregette meg a kezem, majd a ház felé nézett.

– Van egy ötletem. Ki se szállj. Beszaladok, kapok magamra egy másik pólót, és elmehetnénk vacsorázni egyet. Kezd elegem lenni a mikrózott gyorskajákból. Mit mondasz?

- Elfogadom az ajánlatot – biccentettem. – Csak siess, jó? – simítottam végig az arcát, mielőtt kiszállt mellőlem, és becsapta a kocsi ajtaját.

- Vámpírgyorsaságot fogok használni – kacsintott rám Ian vissza, majd betrappolt a házba.

Csendesen nézelődtem a környéken. Néma volt, és kihalt. A csillagok fénye már fel-feltünedezett az alkonyi égbolton. Hát igen, én sosem sejtettem, hogy egy teljes napot igénybe vesz egy forgatás. Mindenesetre nem bántam meg, hogy ott maradtam. Holnap pedig Kevin Williamsont kőkeményen sarokba fogom szorítani. Valamit titkol, és addig maradok ott holnap, míg ki nem szedem belőle ezt a titkot.

A szél kissé feltámadt, megzizegtette a pálmafák leveleit, én pedig türelmetlenül dobolni kezdtem a kocsi ajtaján.

- Mi lesz már? – morogtam, az órámra nézve. Eltelt csaknem tíz perc. Ennyi ideig tart lecserélni egy nyomorult pólót? Mit csinál még közben, epilálja a mellkasát?

Egy sóhajjal én is kiszálltam a kocsiból, és elindultam a ház felé.

- Esküszöm, én nem szépítkezem ennyit – mormogtam az orrom alatt, ahogy beléptem a nappaliba, majd az emelet felé kiáltottam.

- Ne mondd, hogy nem találsz olyan pólót, ami…. – akadt el a hangom, és hirtelen úgy éreztem, egy jeges vasdarab járja át a szívemet.

Ian a nappali padlóján feküdt, eszméletlenül. Fekete haja alól vékony érben vércsík szivargott.

- ÚRISTEN! – kiáltottam fel teljes pánikban, és mellé zuhantam, hogy első reakcióként kitapogassam a pulzusát.

- Él… életben vagy – motyogtam lázasan, mint egy eszelős, és csak ekkor tudatosul bennem, hogy most alighanem hatalmas hibát követtem el. De reagálni már tudtam, mert ebben a pillanatban egy lépés koppant mögöttem.

- Hello, Rory – suttogta egy hang a fülem mellett. Egy fájó roppanást éreztem még a fejemen, aztán nem követte semmi más, csak a sötétség.

Vége

Folyt. Köv.