Még egy nap a paradicsomban 1. fejezet

Hangok. Hangokat hallok, mintha csak a szél hozná felém őket. Pedig belőlem jönnek, belülről hallom őket. Egymásra rakódnak, mint a rétegek, néha jók, néha rosszak. Egybeforrnak, és nem tudom őket szétválasztani egymástól. Pedig szeretném. Szeretném csak a jó dolgokat hallani… de félek, túl sokáig nem tartana az egész. A hangok… azok a rossz hangok… olyan sokan vannak. Elnyomnak bennem mindent. 25 év távlatából is felém csengenek.

Először boldog hang… jó érzés fog el, ha meghallom. „Gyere Connie… gyere ide.” Kedves a hang, hívogató. Talán egy arc is kapcsolódik hozzá, nem látom őt tisztán, az is lehet, hogy csak képzelem. Melegség, biztonság amit érzek a hang miatt. Szeretek emlékezni rá, de olyan gyorsan illan el minden alkalommal, mint az árnyék. Átadja a helyét a rossz hangoknak.

Recsegő, brutális hang… amibe belekeveredik a rémült zihálásom. „Ha bárkinek is elmondod, te kis kurva, hát megöllek” – sziszegi felém, és szinte érzem az alkohol, és a Rossz bűzét áradni felém. Még így is… még most is remegve bólintok. Érzem, hogy bólogatni kezdek.  Ennek a hangnak nem lehet nem engedelmeskedni. Félek tőle, annyira félek, hogy sírni kezdek. Nem hangosan, csak belülről, és könyörgöm, hogy valaki segítsen.

Aztán homály következik… és annyi hang rakódik egymásra, hogy csak nehezen találom meg a fontosakat, mint mikor az ember áthatolhatatlan sűrűséget fürkész egyetlen faág miatt. Most nem hangot hallok, hanem fura fényt látok. Vörös és kék, gyorsan, egymást váltva villognak. Talán egy rendőrautó lámpája. Igen, az lehet, mert kocsiajtó csapódik, aztán halk búgó hang, és az ütemes rázás… majd egy komoly, megnyugtató hang. Azt mondja, jó helyre visz, és hogy már nem kell félnem többé. De nem hiszek neki. Eddig sem hihettem. A jó hangok mindig hazudnak. Ezt már megtanultam.

Két kézzel megfogom a fejem, mert koncentrálok. Gyerekzsivaj… ordítás, sírás. Tétova hangok, aztán kegyetlenek itt is. Majd homály jön újra, mintha nem akarnék látni-hallani. Már csak kopogó hangokat hallok…. A saját lépteim koppanását a betonon. Gyorsak, sietősek… menekülnek.

A város hangja. Autók, emberek… a konténerek tetejének nyikorgása. Egy kutya nyüszítése… igen, ott van velem, a lábamnál. Ott is marad mellettem, mintha csak hozzám ragasztották volna. A hangja elkísér, mintha beköltözött volna a lelkembe. Vad hangok, néha megtörtek jönnek. Csendesek, elkeseredettek. Majd a piac hangja…. És színes kavalkád válik belőle. Amik most jönnek, mind egymásra úsznak, kakofóniává válnak. Idegessé tesz, feszültté, mert már tudom, ó istenem, már annyira tudom, mi a következő hang… Száraz, monoton kopácsolás. Fa ér a fához, hidegen, megmásíthatatlanul. Ez az utolsó hang. Pedig mennyire nem akartam hallani. És ahogy ez a hang egyre erősebbé válik, már nem bennem kopog, hanem szinte kívülről jön, egy apró remegés társul hozzá. Majd a hang elenyészik, elúszik a semmiben. Csak a remegés válik mind erősebbé és erősebbé… mert felém közelít.

Felpattannak a szemeim, és meglátom a távolban. A hatalmas, hideg tömeget, ami száguld felém, és a halál ígéretét hordja magában. Most már meghallom a valóság hangját is. A hosszú, elnyújtott füttyöt, amivel üdvözöl. Minden a hangokkal kezdődött… és most egyetlen hanggal ér véget.

Tudom, hogy már nem tart sokáig. Talán másodpercekig talán. A remegés erősödik, szinte érzem a talpamtól a fejem tetejéig vibrálni minden idegszálamat. Még ötven méter. Még harminc. Még tíz… mintha csak ez a vastüdejű, ziháló szörnyeteg falná az utat maga alatt, hogy elérjen hozzám, és betaszítson a nemlétezésbe.

És ekkor elér hozzám. Nagy levegőt veszek, és éreztem, hogy egy hatalmas ütés éri az oldalamat. Felemelkedem a levegőbe – esküdni mernék rá, hogy a lábujjaim nem érintik a talajt – aztán szállni kezdek. Közben kusza gondolat – így érezheti magát Superman” – siklik át az agyamon.

Az agyamon. Képes vagyok hát gondolkodni. És a remegés is megszűnik… egyre távolabbivá válik, majd elhal. Távoztában fütyül még egyet felém, gúnyosan, mintha csak nevetne rajtam.

Az ütés nem szemből érkezett, ahonnan vártam, hanem oldalról. És magam alá nyúlva érzem, hogy köveken fekszem, meg néhány kósza fűszálon, ami kikandikál a kavicsok alól. Aztán valami megragadja a két vállamat. Fájón, kegyetlenül, és megráz, hogy a fejem ide-oda bicsaklik a nyakamon.

- MEG VAN MAGA VESZVE? – ordít rám egy kontrollját vesztett hang. – MIT AKART MAGA SZERENCSÉTLEN, MEGHALNI?

Nem tudok válaszolni. Csak kinyitom a lehunyt szemeimet, és a világ meghökkentőbb, legkékebb szempárjával találom szemben magamat.

Ez volt az első találkozásom Ian Somerhalderrel.

*****

Szeretem a Los Angelesben töltött éjszakákat.. A nappali város gyönyörű, és élettel teli. Az éjszaka azonban más. A fények lenyűgöznek, még most, ennyi év után is, a levegő pedig mámorító. A holdfény csillog az óceán vizén, olyanná válik a város, mint egy hatalmas karnevál. A belváros pedig, mint egy kirakó. Étterem, drugstore, házak, benzinkutak, plázák, mozik, majd kezdődik előlről. Fogd ezt a kockát, amelynek ezek alkotják az oldalait, ismételd meg minden irányban több százszor. Add hozzá a tenger látványát, az éjjel nyíló kaliforniai vörösfák mézédes illatát, és megkapod L.A-t.

Fáradt vagyok, érzem magamon. A kávé íze még itt van a számban, elkeveredve a dohány keserédes füstjével. Nem mintha használna bármelyik is. Hosszú volt a nap, nagyon hosszú. Már nem vágyom másra, csak az ágyamra.

Az otthonom puszta gondolata is mosolyt csal az arcomra. Miss Linx, Moke és Thursday már várnak. Szokás szerint elterülve az ágyamon. Azt mondják, akik ismerik őket, hogy szerencsés macskák. Én úgy érzem, én vagyok a szerencsés. Vannak társaim, és imádok hozzájuk bújni hosszú és magányos éjszakákon, mikor a szél felém sodorja a víz, a nyár és a Hold illatát.

Vágyom egy forró zuhanyra, némi kajára, és egy korty italra. A Jack Daniels puszta gondolatára is összefut a nyál a számban. Mostanában kissé sokat iszom talán. Mióta Nina meg én… ah, hagyjuk. Nem is iszom sokat. Csak valamivel pótolom a hiányt, az űrt. Na és, nem halok bele.

Bosszússá válok a gondolatra, és fél kézzel felkattintom az autórádiót, ahol Nelly Furtado énekel pont arról, hogy mennyire magányos. Kösz édesem, csak ez hiányzott.

Közben kikanyarodom a belvárosból, és ráfordulok a hazafelé vezető útra. Már nem vagyok messze, és nagyon nem bánom. Közben oldalra fordítom a fejem. Az állomás. Még mindig úgy nézem a vonatokat, mint kisfiú koromban, mikor anyámat azzal tettem a sírba, hogy én is kalapácsos ember szeretnék lenni. Igen, most is ott van egy. Épp megkopogtatja egy teherkocsi kerekét. Mit szólna vajon ha odamennék, és megkérném, hogy én tehessem meg helyette?

Sűrű, fekete füst a távolban. Közelít egy szerelvény. Még csak most bukkan fel a kanyarban, de a füstje megelőzi. Olaj és kőszén szaga keveredik a talpfák régi szurkot árasztó illatával. Betölti az autó légterét még ilyen távolságból is.

Nagy sóhajjal előre fordulok, majd hirtelen visszakapom a fejem, és úgy meredek az elém táruló látványra, mintha csak hallucinálnék. Valaki áll a síneken. Mozdulatlanul, rezzenéstelenül. Mintha nem látna, és nem hallana semmit. A hosszú haja elárulja, hogy egy nő. Megőrült? Vagy vak és süket? Vagy… valami még rosszabb?

Érzem, ahogy libabőrössé válok. Megnyomom a dudát egyszer, kétszer, háromszor. Talán el sem jut a tudatáig. Még mindig olyan mozdulatlanul áll, oly sokáig, hogy lassan hogy úgy hiszem, talán nem is emberi lény, hanem báb. De mégis… egyetlen, aprócska remegéssel megrebbenek az ujjai.. És még mindig nem tesz egy lépést sem, pedig a teste reszket az egyre közelebb érő vonat súlyától. Én is érzem ezt a furcsa vibrálást, ahogy kiugrom a kocsiból, és eszem vesztve rohanok a sínek felé. Oké, alighanem én is megőrültem. Talán nem sikerül… talán túl messze vagyok… és a vonat túl közel. Itt akarok meghalni? Kockára akarom tenni az életemet valakiért, akit nem is ismerek? Hát nem mindig nekem? Nem, nem mindegy. Egyetlen embernek sem mindegy a világon.

Lendületet veszek, és ugrom. Úgy úszom a levegőben, mint a Maláj tigris, Sandokan. Gyerekkoromban láttam a filmet. Imádtam, a kedvencem volt. Én is Sandokan akartam lenni, vagy kalóz. Közvetlenül a vonatozás után.

Igaz is, a vonat… már messze jár. Én pedig itt fetrengek a földön, három méterre a sínektől, alattam pedig itt van a lány. Él, sértetlen… eltekintve egy horzsolástól a halántékán. Örülhet, hogy ennyivel megúszta. Engem pedig elfog a vágy, hogy jó alaposan pofon vágjam. Még sosem ütöttem meg nőt. De még eddig egyik sem tette kockára a testi épségemet.

Nagy sóhajjal kifújom a haragot. Ütés helyett megragadom a két vállát, és megrázom. A feje ide-oda billeg a vállán, és közben úgy hallom a hangomat, mintha nem is az én torkomból érkezne.

- MEG VAN MAGA VESZVE? – kiabálom, ahogy csak tudom. – MIT AKART MAGA SZERENCSÉTLEN, MEGHALNI?

A lány ajka megrebben, a szemei kinyílnak. A pillantása szinte azonnal a lelkembe vág, és összerántja a zsigereimet. Szomorú szempár… még sosem láttam ennyire szomorút egy emberben sem. A pillantása pedig távoli, homályos. Egyszerűen elveszett.

Az volt az első találkozásom Connie Cooperrel.

Vége

Folyt. Köv.