Még egy nap a paradicsomban 2. fejezet

Kényelmesen elhelyezkedem a boxban, élvezem a bőr puhaságát körülöttem. Mellettem a radiátor, a felszálló meleg szinte a csontjaimig átjár, és kiűzi belőlem a dermedtséget, amit a hideg utcán szedtem magamra. Pedig nyár van… mi lesz velem majd a télen? Feltéve, ha megélem egyáltalán.

Nagyokat szippantok a levegőből, amit betölt az étel illata. Meleg étel… mikor is jutottam hozzá utoljára? Három nap. Talán négy. Mindegy, túl rég ahhoz, hogy emlékezzem.

Kinyújtom a nyakam, és fürkészve szemlélődöm a kékszemű után. Remélem nem azért hozott ide, hogy aztán lelépjen. Már most is nem túl kedves pillantásokat lövellnek felém a szomszédos asztaloktól. Ezt már jól ismerem. Két percen belül ideszambázik valaki, és közli, hogy kívül tágasabb.

Megkönnyebbülten felsóhajtok. Megérkezik a kékszemű, ezek szerint mégsem csinált hülyét belőlem. Tálca van nála, amit elém csúsztat. Hamburger, sült krumpli, egy szelet rétes, meg csokis shake. Lehunyt szemmel szívom magamba a csodálatos illatokat, és ekkor, csak ekkor döbbenek rá milyen kínzóan, milyen kétségbeejtően éhes vagyok.

A kékszemű szótlanul leül velem szemben. Ő megelégszik egy shake-el, ahogy látom. Szájába veszi a szívószálat, a tekintete pedig megfejthetetlen. Nem is törődöm vele. Úgy esem neki az ételnek, mint egy kiéhezett vadállat. Felnyögök a mámortól, ahogy beleharapok a hamburgerbe, és megérzem nyelvemen a hús és a sajt ízét, közben igyekszem visszaemlékezni, mikor is ettem utoljára ilyen finomságot. Azt hiszem, talán évekkel ezelőtt. Ha nem számoljuk azt, amiket a kukákból kotorásztam elő.

Oké, felfogom hogy nem étkezem épp kulturáltan. A szomszéd asztaltól már nem csak gyanakvó, hanem egyenesen lekicsinylő pillantások érnek. Nem törődöm vele, ahogy a kékszemű sem. Csak eszem, és eszem. És remélem ez a pasi van annyira balek, hogy meg tudom vágni még egy hamburgerre. Muszáj gondolnom a holnapra is.

- Látja? – szólal meg a kékszemű, figyelve mohó birkózásomat az étellel. – Ha elgázolja a vonat, most nem ehetné meg a hamburgerét.

Felhorkanok, aztán beleiszom a shake-be.

- Nem mindegy az magának, hogy én élek-e vagy halok? – kérdem, kézfejemmel megtörölve a számat. Magam elé húzom a sült krumpli zacskóját, és rágcsálni kezdem a ropogós darabokat. – Úgy emlékszem nem kértem, hogy megmentsen.

- Azért lehetne kissé hálásabb is – dörmögi a kékszemű. – Túl fiatal még ahhoz, hogy meghaljon.

- A kort nem csak a kinézet alapján ítélik meg – vonok vállat. – Maga semmit nem tud az emberekről. Van, aki harminc évesen már többet élt meg, mint mások egész öregségükig. Talán én is hatvan éves vagyok már, ki tudja? Hatvan évesen valakinek minden joga megvan a halálhoz.

- Elég kemény szavak egy fiatal lánytól – hökken meg a kékszemű látványosan.

- Ez is kemény itt – mutatok körbe, remélve hogy a páncélos lovag felfogja, hogy nem a kajáldáról, hanem az életről beszélek. – Akkor én miért ne legyek az?

Nem válaszol, csak néz. Tekintetében és az arcán annyi minden keveredik. Némi megdöbbenés, sajnálat, egy apró mosoly… összefolynak az érzelmei, talán ő maga sem tudja szétválogatni őket.

- Egyébként a nevem Ian Somerhalder – mondja hirtelen, és elhallgat. Valami vár. Mire? Ja, persze. Rám.

- Connie Cooper – mormogom, és kinyújtom a kezem. Naná, ennyi jólneveltség azért belém is szorult. – Nyugodtan kezet foghat velem – vetem oda némi lenézéssel, ahogy látom rajta a hezitálást. – Nem vagyok fertőző.

Ian elmosolyodik, és megrázza a kezem, aztán újra hátradől a boxban.

- Mondja, régóta csinálja ezt? – kérdezi, és ujjaival dobol az asztal lapján.

- Mit? – dobom félre a sült krumpli üres zacskóját, és rávetem magam a rétesre. Istenem… ha valaha lett volna normális családom, és normális életem… mindig úgy képzeltem el a rétes illatát érezve, hogy talán ilyet sütött volna vasárnaponként az anyám. – Szóval, mit csinálok régen?

- Hogy az utcán él – bukik ki Ianből a válasz, és hangja megtelik szánalommal. Ettől pedig különös módon méregbe jövök. Utálom, ha sajnálgatnak. Mi vagyok én, kiskutya? Jó, hogy meg nem simogat.

- Mi a fene köze van hozzá? – vetem oda mérgesen, és visszafogom magam kissé, még mielőtt mást is a fejéhez vágnék. A következő hamburger gondolata némi önmérsékletre int. – Amúgy sem az utcán élek – vágom oda aztán némileg büszkén. – Most például béreltem egy garázst a Carter streeten. A hónap végéig van hol laknom – mondom elégedetten. Nem értem, a kékszemű arca miért nyúlik meg ettől olyan látványosan.

- Mondja – szólalok meg, még mielőtt mondhatna bármit is – jó vagyok magánál még egy hamburgerre?

Kitátja a száját, aztán becsukja, és ezt eljátssza még kétszer. Valamit nagyon mondani akarhat, de mindig meggondolja magát. Vagy csak gyogyós kissé. Ismerve a szerencsémet, lehet hogy az utóbbi.

Arra számítok, hogy felkel, és elballag egy újabb adag kajáért, ehelyett előveszi a tárcáját, és… uramvilág, el sem hiszem, amit látok. Meredten pislogok az asztalra, ahol ott virít egy százdolláros. Száz dollár! Egy egész vagyon!

- Tegye el – mondja a kékszemű halkan. – Nekem nem kell, magának meg jól jön. Jó érzés, ha segíthetek valakinek, aki ennyire sajnálatra méltó helyzetben van.

Nem tudom, hogy a fűtéstől-e, vagy a felszakadó haragtól, de elönt az iszonyatos hőség. Felpattanok az asztaltól, a tálca csörömpölve hull a padlóra.

- Menjen a fenébe! – horkantom oda. – Nem kell a rohadt pénze, világos? Tőlem eltépheti, vagy akár fel is dughatja magának! Engem maga ne sajnálgasson! – lihegem. A kékszemű ijedten néz rám, erre a kitörésre nem számított.

- Kösz a kaját – vetem oda, aztán kifelé indulok. Nem érdekel a néma csend sem, ami a kitörésemet követően eluralja a kajáldát. A szomszéd asztalnál ülők arcán egyenesen megkönnyebbülést látok.

- Mégis, mihez akar kezdeni? Igyekszik befejezni, ami elől megmentettem ma este? – áll fel a kékszemű, és szép metszésű arca sápadt.

- Talán igen – mondom keményen. – Azt hiszem Miszter, ez nem is olyan rossz ötlet – vágom be magam után az ajtót, és az utcán rohanni kezdek. Magam sem tudom, hogy hová.

*****

Ha ez a fickó itt előttem még sokáig válogat, esküszöm rászólok. Szeretnék sietni, mert félek, hogy a lány közben meggondolja magát, és lelép. Ott hagytam egyedül egy boxban, és noha tudom, hogy az étel elég csáberőt jelent, mégis félek, hogy mire visszaérek hűlt helyét találom. A válogatós pasas elhúz előlem, így végre rendelhetek. Hamburger, sült krumpli, rétes és shake. Ki tudja ez a szerencsétlen mikor evett utoljára normális ételt.

Igyekszem vissza a boksz felé, és megkönnyebbülök. A lány ott ül, szemmel láthatóan élvezi a meleget. Noha kinn nyár van, épp eső szemerkél. A kaliforniai éjszakák sajátos humora.

Leteszem elé a tálcát, és igyekszem nem tudomást venni róla, hogy a szomszéd asztaltól miféle pillantások kísérnek. Tény, hogy feltűnő jelenség a lány. Az ételre mindenesetre úgy csap rá, mint egy kiéhezett vadállat.

- Látja? – szólalok meg, némi feddéssel a hangomban. – Ha elgázolja a vonat, most nem ehetné meg a hamburgerét.

Horkant egyet, és megtörli a száját.

- Nem mindegy az magának, hogy én élek-e vagy halok? – kérdezi, és bosszúságot hallok ki a hangjából. – Úgy emlékszem nem kértem, hogy megmentsen.

Meghökkenek. Ez kissé váratlanul ér. Legalább valami hálára számítottam. Hálára? Nem, talán nem is ez a jó szó. Nem hálát várok el, csak… talán valami megbánást. Hogy rájöjjön, mekkora marhaságot csinált ez előtt fél órával.

- Azért lehetne kissé hálásabb is – mondom végül csalódottan. – Túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon.

Igen, talán ez az. Talán ezzel tudok hatni rá. Tényleg fiatal… mennyi lehet, 23-25? Még alig nőtt ki a kamaszkorból. Mindenesetre fura jelenség, az tény. Nem koszos, vagy ápolatlan… bár a haja elég borzas, és kócosan hull a hátára. A ruhája tiszta, bár meglehetősen szegényes. Hogy is szokták mondani? Igen, megvan. Tisztes szegénység. Azt hiszem, úgy nézhetnek ki, mint ez a lány. Kissé sápadt, és ott az a horzsolás a homlokán. A szeme viszont gyönyörű. Zöld, mint a smaragd. És hallatlanul beszédes. Ha meg sem szólalna, talán akkor is olvasnék benne, mint egy könyvben.

- A kort nem csak a kinézet alapján ítélik meg – hallom meg a lány hangját, és ez kissé kiránt a gondolatok közül. - Maga semmit nem tud az emberekről. Van, aki harminc évesen már többet élt meg, mint mások egész öregségükig. Talán én is hatvan éves vagyok már, ki tudja? Hatvan évesen valakinek minden joga megvan a halálhoz.

- Elég kemény szavak egy fiatal lánytól – mondom döbbenten. Tényleg nem ezt vártam. Bár az is tény, hogy azok, akik az ő sorsában osztoznak, nem úgy látják a világot, ahogy azok a vele egykorúak, akik ezüstkanállal a szájukban születnek. Ez a lány olyan kemény, mint a beton.

- Ez is kemény itt – tesz karjával egy széles sugarú kört. Felfogtam, hogy ez a mozdulat a világot akarja jelképezni. – Akkor én miért ne legyek az?

Igen, igazam volt. A logikája ugyanakkor megkérdőjelezhetetlen. Én nem tudom, hogy működnek ezek a dolgok, de talán úgy, ahogy a természetben eleve működniük kell. A gyenge elhullik, az erős megmarad. Borzongató, és sajnálatra méltó. Szánom ezt a lányt. Szívem legmélyéről szánom. És elönt valami különös érzés. Szépen beszél. Nem túl hosszan, de normálisan kifejezi magát. Látni, hogy iskolázott, és valamennyi kultúra ragadt rá. Kár, hogy most itt van, ilyen körülmények között. Vajon mi juttatta idáig?

- A nevem Ian Somerhalder – mondom aztán váratlanul, és tartok kis szünetet. Várom a felismerést, valamiféle örömöt. Kétlem, hogy ne tudná, ki vagyok. Minden újság címlapján ott virítok szinte. Ha hajléktalan, nyilván gyakran találkozik újságokkal, amikor takarót keres. A gondolattól elszégyellem magam. Szeretném a fejem az asztalba verni.

- Connie Cooper – dünnyögi a lány, és kinyújtja a kezét egy kézfogásra. Láthatóan a nevem semmit nem mond neki, ettől kissé elkedvetlenedem.  Bizonytalanul bámulom a kinyújtott kezét, és az villan át az agyamon, hogy a jó isten kegyelmezzen nekem, ha esetleg tetves.

- Nyugodtan kezet foghat velem – mondja a lány némi lenézéssel, mintha olvasna a gondolataimban. – Nem vagyok fertőző.

Aha, vagy csak nem tudsz róla, babám. Mindenesetre az udvariatlanság netovábbja lenne kitérni a kézfogás elől, hát megrázom az ujjait. Aztán rájövök, hogy mivel a pályaudvaron tulajdonképpen egymáson fetrengtünk, már ugyan mindegy az érintése. Ha összeszedtem tőle valamit, az már valószínűleg megtörtént. Eszembe jut a fürdőszobám otthon, és a kis gyógyszeres szekrény a fertőtlenítőkkel. Azt hiszem használni fogom ma este.

A lány – Connie, nevezzük nevén – nekifog a sült krumplinak. Hangosan rágcsál, és ezen mosolyognom kell. Akkor is, ha a szomszéd asztalnál ülők szemmel láthatóan nem túl elégedettek a társaságunkkal.

- Mondja, régóta csinálja ezt? – bukik ki belőlem a kérdés hirtelen, aztán nézem, ahogy Connie eldobja az üres zacskót, és nekifog a rétesnek. Hát ez aztán tud enni. Én már a fele mennyiségbe belehaltam volna.

- Mit? – veti oda nekem teli szájjal, mintha nem is érdekelné a kérdésem. A rétes jobban leköti, mint én magam. – Szóval mit csinálok régen? – kérdi aztán újra, mint aki rájött, hogy az előbb nem volt épp finom és udvarias.

- Hogy az utcán él – mondom ki végre a nyilvánvalót halkan és sajnálkozással. Olyan fura ez a lány… Nem tudom mi ütött belém. Fél órája ismerem, és nem a legjobb dolgokat láttam ezalatt. Hajléktalan, öngyilkosjelölt. Kissé szakadt, udvariatlan, és mégis… mégis ott van a lelkem mélyén a meggyőződés, hogy ez a lány több annál, mint amit mutat. Mint aki elrejt egy mély, fájdalmas titkot még önmaga elől is.

- Mi a fene köze van hozzá? – gurul a lány méregbe, és meglepődöm. Hát, ezt végképp nem vártam. Feltettem egy egyszerű kérdést, mitől gurult dühbe? Elég… hogy is mondjam… instabil lelkileg. Látom rajta, hogy valamit még mondani akar, gyanítom, hogy nem épp kedves szavakat, de nagy erőfeszítéssel magába fojtja. Ezért egy pillanatig hálás vagyok neki. Nincs kedvem jelenetet rendezni egy nyomorúságos lánnyal egy los angelesi gyorsétterem közepén. Holnap tele lenne vele a sajtó, Julie meg simán megfojtana a negatív kampányért.

- Amúgy sem az utcán élek – mondja Connie kissé higgadtabban, és mintha valami büszkeség is csendülne a hangjában. – Most például béreltem egy garázst a Carter streeten. A hónap végéig van hol laknom.

Egy garázs. Remek hajlék. A puszta gondolatra is érzem, hogy megnyúlik az arcom. Aztán eszembe jut, hogy ennek a lánynak az utcához képest valóságos palota lehet az a kis lyuk.

Mondanom kéne valamit, de nem tudom mit. Mondjam, hogy nagyon sajnálom? Azzal az előbb már megjártam. Dicsérjem meg? Miért, egy rozzant kis garázsért? Röhejes lenne. Tanácstalan vagyok.

- Mondja – néz a lány a pult felé. – Jó vagyok magánál még egy hamburgerre?

Felsóhajtok. Vagy nagyon jó a beleérzőképessége, és megsejtette a zavaromat, vagy nagyon jó az étvágya. Bármelyik is, hálás vagyok, hogy az előbbi gondolatba nem kell tovább belefolynom. Kinyitom a szám, hogy válaszoljak, meg becsukom. Tudja isten, de mintha némi jókedv futna át Connie arcán.

Egy hamburger? Komolyan csak ennyi? Lökött lány. Megeszi még ma, és holnap? Mit fog kezdeni? Egy apró hang bennem megsúgja a választ. Kukázni fog. Mint mindenki az ő helyzetében. Én meg ülök otthon, vagy valahol egy étteremben, és olyan finomságokat tömök magamba, ami ennek a lánynak maga lenne a földre szállt mennyország.

Kiveszem a tárcámat, és egy százdollárost csúsztatok felé az asztalon. Úgy néz a pénzre, mint marslakó a parkoló automatára.

- Tegye el – mondom neki csendesen. -  Nekem nem kell, magának meg jól jön. Jó érzés, ha segíthetek valakinek, aki ennyire sajnálatra méltó helyzetben van.

Rögtön tudom, hogy valami rosszat mondtam. Connie tekintete olyanná válik, mint a folyékony arany. A feje elvörösödik, és ahogy rám néz csodálom, amiért nem lövellnek villámok a szemeiből. Felpattan, a tálca pedig csörömpölve hull a padlóra. Aki eddig nem figyelt ide, most az is mind felkapja a fejét.

- Menjen a fenébe! – kiált rám, kiváltva a közelebb ülőkből egy-egy riadt pillantást. – Nem kell a rohadt pénze, világos? Tőlem eltépheti, vagy akár fel is dughatja magának! Engem maga ne sajnálgasson!

Leesik az egycentes. Nem a pénzzel van baja… hanem velem. Már tudom, mi rosszat mondtam. Azt, hogy sajnálom. Úgy tűnik ez a szó számára olyan, mint bikának a vörös posztó. Önérzetes lány, azt meg kell hagyni. Ettől függetlenül kissé őrült. Fenébe az önérzettel, ha valaki fázik, és éhes! Szinte szuggerálom, hogy tegye már el azt a rohadt pénzt, és ne rendezzen jelenetet. De hiába.

- Kösz a kaját – veti oda nekem morcosan, és elindul kifelé. Zaklatott, szinte idáig érzem a haragját, és a keserűségét. Szeretném ököllel verni a fejem. A rohadt életbe, én csak jót akartam!

- Mégis, mihez akar kezdeni? Igyekszik befejezni, ami elől megmentettem ma este? – mintha idegen beszélne a torkomból, a hangom felismerhetetlen. Ez a lány egyszerűen a jelenlétével, és minden szavával összezavar. Próbálom menteni a menthetőt, de félek, most csak olajat öntök a tűzre.

Az ajtónál megfordul, és rám pillant. A zöld szemekből elmúlt a harag. Valami jéghideg érzés van ott helyettük. Nem tudom megnevezni, mit is látok rajta, és mit is érzek önmagamban.

- Talán igen – válaszol, és ettől a két szótól mintha jeget nyomnának a gyomromba. -  Azt hiszem Miszter, ez nem is olyan rossz ötlet.

Feltépi az ajtót, és kivágtat az utcára. Én pedig csak ülök dermedten, és bámulok utána. Egyszerűen képtelen vagyok mozdulni. A lány elrohan az üvegablak mellett, és mintha könnyeket látnék az arcán. Valaki elhalad az asztal mellett, és a légmozgástól a százdolláros úgy pilinkél a földre, mint az őszi falevél.

Vége

Folyt. Köv.