Még egy nap a paradicsomban 14. fejezet

Átvonulok a nappaliba. Egész díszkísérettel a nyakamban. Connie is követ, meg Moke is. A fontossági sorrend nem pontos, mert ismerem Moke-ot, ő nyilván előbbrevalónak tartja önmagát a Lánynál. Sőt, néha még nálam is.
Miss Linx és Thursday teljes egészében elterpeszkednek a kanapén. Connie megáll az ajtóban, onnan nézi, hogy az üvegfalhoz lépek, és egy gombnyomással leengedem a redőnyöket amolyan "félárbócra". Nincs kedvem a kinti ronda, borús, esős időt bámulni. A puszta látványától rossz kedvem lesz, és fázni kezdek. Utálom a kaliforniai telet. A nyarat szeretem...a mindenfelé büszkén feszítő pálmafákat, az aranyló napfényt az égen, az óceán édes-sós illatát, meg a bikinis lányokat a parton. Igen, főképp az utóbbiakat kedvelem nagyon...
A redőny zökkenése ránt ki az ábrándozásból, aztán Connie felé fordulok. Úgy néz rám, mintha mérlegelne engem. Kissé félrehajtott fejjel fürkész. Olyan érzésem van, mintha a gondolataimba látna. Ez egyszerre kissé kényelmetlen, ugyanakkor mulattató.
- Milyen zenét szeretsz? - kérdezem aztán, hogy feloldjam ezt a hangulatot, és a cd lejátszóhoz lépek, majd kíváncsian pislantok az ajtó felé. Tényleg, vajon miket hallgat? Remélem nem valami hörgős death metált. Attól a világból is képes vagyok kirohanni.
- Nem tudom - érkezik a kissé tanácstalan válasz egy rövid vállvonogatás után. - Nem szoktam zenét hallgatni. Nincs hol - állapítja meg aztán a Lány tömören és velősen a lényeget.
Legszívesebben a falba fejelnék. Nem tudom, ez miért nem jutott eszembe. Az utcán nincs cd lejátszó. Sem zenegép. Abban a patkánylyukban, ahol rátaláltam, még ott sem.
- Soha nem is hallgattál zenét? - veszek aztán erőt a zavaromon, és kotorászni kezdek a lemezek között.
- De igen. Néha - lép el Connie az ajtótól, leguggol a kanapé elé, és gyengéden az alvó macskákhoz tolja az arcát. Mintha... nem is tudom...védelmet és gyengédséget keresne a mozdulatban. Összehúzott szemekkel nézem.
- Néha, ha volt egy kis apróm.... - folytatja a Lány - bementem egy bárba. Tudod, ahogy a normális emberek. Ittam egy kávét... vagy végigkutattam az asztalokat maradék után. És ha a tulaj volt olyan rendes, hogy nem dobott ki, és volt egy kis pénzem, beledobtam a zenegépbe. Meghallgattam egy dalt... és arra a pár percre elfeledkeztem arról, ki is vagyok én, és milyen körülmények között. Nekem a zene volt a menedékem. Csak sajnos ritkán nyílt alkalmam rá - fejezi be végül a monológját.
Nocsak. Ennyi összefüggő mondatot nem hallottam tőle mióta ismerem. A kommunikációnk általában abból állt, hogy én beszélek, ő meg hallgat, vagy tőmondatokban válaszol.
- Akkor kezdjük ezzel - csúsztatok lemezt a lejátszóba. - Régi, de én nagyon szeretem. Talán anyám miatt, nem tudom. Ő hallgatott mindig ilyet, mikor még kicsi voltam. Esténként is ezzel altatott - kapok aztán észbe, és elhallgatok. Talán nem a legszerencsésebb pont őelőtte emlegetni a normális gyerekkoromat. Őt eldobták, meg a jó isten tudja, mit csináltak vele. Engem szerettek. Sőt, legyünk őszinték. Ajnároztak.
Nem szólalok meg többször, csak felkattintok a redőny okozta félhományban egy kis lámpát, majd elindítom a zenét, és némi kattogás után felcsendül Frank Sinatra édes-bús, érzékeket megborzoló hangja.

A muzsika hangja árad a nappaliban. Mintha egy új világba, egy másik dimenzióba emelne mindkettőnket. Igen, igaza van Connie-nak. A zene a minden. A zene a feledés, a vigasz, a gyógyír. A sebekre, a fájdalmakra, a rossz emlékekre. Mindenre, ami harag, rom, pusztulás vagy gyűlölet. A zene maga az élet.
Nézem Conniet. Az ő arcán alighanem ugyanazok az érzelmek tükröződnek, mint az enyémen. Mintha egy időre megszűnt volna számára a világ.
Elfog valami bolond jókedv, magam sem tudom, hogy miért. Odalépek hozzá, és egy vigyorgó szemöldökemeléssel odanyújtom a kezemet.
- Egy tánc? - hunyorgok rá vidáman, és rámosolygok. Minden gúny nélkül, irónia nélkül. Egyszerűen csak úgy, ahogy egy másik emberre szoktak.
Mintha hezitálna egy keveset, végül úgy adja a markomba a tenyerét, mintha attól félne, hogy összetöröm a csontjait, vagy beleharapok. Kissé félénken, tétován, de mégis enged valami belső kényszernek. A saját lelkének, vagy a zene varázsának-e, azt nem tudom megfejteni. Nem is érdekes.
Kissé közelebb húzom magamhoz - tisztes távolságba persze - és lépegetni kezdek vele a dalra. Nem ügyetlen. Sőt, kimondottan jól mozog. A zene mintha ott lüktetne minden porcikájában. Sinatra most azt hiszem elégedetten lóbálja egy felhőről a lábát.
Eltelik egy-két perc, egyikünk sem szólal meg. Most nem kellenek a szavak. Csak akkor moccan meg, mikor a szám utolsó akkordjai is lecsengtek.
Connie hirtelen megmoccan a karomban, a beálló néma csöndben, és zöld szemeit belefúrja az én tekintetembe.
- Nem akarok lefeküdni veled - motyogja halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon, én meg úgy meredek rá, mintha egy vödör vizet öntött volna a nyakamba. Ez teljesen megháborodott, vagy mi baja van?
- Most ezt meg honnan....? - teszem fel a kérdést. Felháborodottra szánom a figurát, de csak bamba és értetlen kérdés lesz belőle. Nem is csoda, mert valahogy nagyon nem értem a helyzetet.
A Lány lesüti a szemét. Igazán kár, mert nem látok a smaragdzöld szemek csillogását. Szégyenkezik.
- Ez az egész - nyögi aztán alig hallhatóan. - A félhomály... a lámpafény, a zene... meg hát... - keresgéli a szavakat, majd tesz egy határozatlan mozdulatot. Magam sem tudom, miből jövök rá, hogy mire akar utalni. De megértem. Észre sem vettem, hogy tánc közben a kezdeti távolságból meglehetős közelség lett. És ezt nyilván én kezdeményeztem.
- Oh - mormogom meglepetten, és elengedem, majd gyorsan egy lépést hátrálok. Nincs bennem harag, sem másféle elítélő érzés. Csak némi döbbenet.
- Lehet, hogy eddigi életed folyamán ilyenekkel találkoztál, de én nem.... - hallgatok el aztán, és beletúrok a hajamba. Ez alkalommal zavarba jövök. Tagadhatatlanul és félreérthetetlenül. Azt hiszem jobb, ha nem kezdem el feszegetni, azoknak vajon engedett-e vagy sem.
- Csak azt akartam, hogy jól érezd magad - bököm ki végül, majd lekattintom a zenét. Beáll valami különös, feszültséggel teli csönd.
- Lepihenhetek? - kérdi Connie, és vörös foltok égnek az arcán. Ettől kissé megkönnyebbülök. Nem csak érzem magam ritka hülyén ebben a helyzetben.
- Nem kell engedélyt kérned - vonok vállat. - Menj csak, ha akarsz.
Biccent, majd utoljára rámemeli a tekintetét, mielőtt kisomfordál a szobából. A zöld szemek szinte túlvilágian villannak meg a lámpa halvány fényében. Aztán néhány másodperc múlva Connie már nincs sehol, csak a szobája ajtaja csukódik be. Ott hagy engem a három macska társaságában.
Nem tudom mennyi idő telik el, mikor képes vagyok végre megmozdulni. Azt hiszem nem árt a fürdőbe mennem, és vennem egy jéghideg zuhanyt.
Ugyanis azon kapom magam, hogy távolról sincs ellenemre a Connie által vázolt, vagy vélt program.

Vége

Folyt. köv

Sziasztok!

Először is elnézést kérek, hogy kissé sokat kellett várni a következő fejezetre, de nem könnyű új országban új életet kezdeni, és sok dolgom volt. A munkabeosztásom is más, ezért máskor fognak felkerülni az új fejezetek. Igyekszem tartani magam a vasárnaphoz, ahogy lehet, de azért hetente legalább egyszer nézzetek fel, mert lehet, hogy hét közepén tudok érkezni az új résszel.
Szeretnék ugyanakkor megindítani egy kis közönségszavazást is. A kérdést fentebb találjátok. Kíváncsian várom a szavazatokat, és véleményeket!
A szavazás kérdése:
OLVASNÁTOK MÁR TÖRTÉNETET IS A VD ÉS A TO SZEREPLŐIVEL KÉSZÜLT TÖRTÉNETEKEN KÍVÜL?

Még egy nap a paradicsomban 13. fejezet

Leülök az ágyra, és kissé döbbenten, bámészan meredek magam elé. Bár nem értem, miért. Tudom, hogy az alkunknak ez az ára. Részemről így szól a megállapodás, és tartanom kell magam hozzá, ha továbbra is élvezni akarom a kényelmet, és luxust. Ha csak néhány hétig, vagy hónapig, akkor is. Ugyanakkor meglehetősen különös, szinte kényelmetlen érzés. Mintha eladtam volna magam. Magam alá húzom a lábaimat, már törökülésben ülök, és lassan, reszketve nagy levegőt veszek.

- Kezdjek gyónni? Gyónjam meg életem történetét? - kérdezem halkan, rekedten, majd felnézek egy gyötrődő pillantással.

- Talán nem a legjobb az időzítés - válaszolja a Kékszemű, és megterheli magával az ággyal szemben álló fotelt. - De minek várjunk? Ha valami nem szép emlék, az holnap sem lesz az, és aztán sem. Szóval nem látom értelmét a várakozásnak.

Biccentek. Mintha azt mondaná ezzel, burkoltan persze, hogy egyelőre itt még ő szabja a feltételeket. Nekem két választásom van. Megszokni, vagy megszökni. Jelenleg nem kell gondolkodnom rajta, vajon melyik alternatívát is válasszam.

- Nem emlékszem a gyerekkoromból minden részletre - vágok bele halkan, nagy levegőt véve. - Bár gyanítom, így vannak ezzel mások is. Annyit tudok, hogy valaha nekem is volt családom. Talán nem tökéletes, talán hiányos... de volt. Apámra nem emlékszem.... később tudtam csak meg, hogy az ő jelenléte az életemben csak egy anyámmal eltöltött mámoros éjszaka volt. De anyámra.... igen, rá emlékszem. Bár csak képekre, és hangokra. Elmosódottan, de mégis.... ezek az emlékek olyanok, mint egy bársony takaró. Meleg, biztonságot adó. Ha lehunyom a szemem, és erősen koncentrálok, hallom a hangját. Kicsi lehettem még, nagyon kicsi.... hívogatott magához. Olyan édes és szerető hangon, ahogy csak egy anya képes rá.

Felpillantok. A Kékszemű megbabonázva hallgat. Szája kicsit nyitva... mintha belemerülne minden szavamba. A pillantása megfejthetetlen.

- Aztán nem sok mindenre emlékszem... legalábbis egy darabig - veszek hatalmas levegőt, így vágok bele az elkövetkezőkbe. - Rendőrökre, sok-sok emberre. Egy gyerek fel sem fogja, mi zajlik körülötte. Egyet tudtam... hogy ezek az emberek elvisznek... és soha többé nem láthatom anyámat. Akkor még nem tudtam, mit jelent a "halálos baleset" kifejezés - hajtom le a fejem. Nem akarok túl mélyre merülni a fájó emlékekben, mégis kénytelen vagyok rá. Eladtam a lelkem ennek a férfinak, képletesen persze. Ő pedig el is fogja venni, egyben vagy részletekben, mint az én fizetségemet ami felé irányul.

- Te nem tudhatod, mi az, amit úgy hívnak, gyermekotthon - válik a hangom még halkabbá, már szinte alig kivehető suttogás vagyok csak. És csupa, csupa rossz emlék.

- Ezt úgy mondod, mintha nem lett volna jó ott - szólal meg hirtelen a Kékszemű. A mondata maga az életre kelt hitetlenkedés, mintha azt mondaná, ne mondjam, hogy ezzel nem fogtam meg az isten lábát. - Ott biztonságban voltál, nem? Meleg, más gyerekek, étel... otthon.

Önkéntelenül is felnevetek. Otthon? Hát persze...

- Na igen - mondom kissé gúnyosan. - Otthon. Te, aki alighanem szerető családban nőttél fel, sosem leszel képes felfogni a farkastörvényeket, amik ott uralkodnak. Az erősebbé minden. A ruháid, a játékaid... akár az ételed is. Persze, mindezt a nevelők háta mögött, megtartva a törvényesség és rend látszatát. Hidd el, sosem sírtam még annyit, mint akkor ott. És azt hiszem, azóta sem sírtam. Gyűlöltem ott lenni. Esküszöm, szívesebben haltam volna meg, mint hogy ott legyek. Bár azt hiszem, nem tartott sokáig. Már amennyire annak veszünk néhány évet.

Elhallgatok. Ahhoz, ami most következik, szükség lesz minden lelkierőmre.

- Tovább - parancsolja Kékszemű. Hangja sürgető, de valami különös feszültség húzódik a parancs acélos éle alatt.

Nyelek egy hatalmasat. Hát jó.... jöjjön, aminek jönnie kell.

- Nevelőszüleim lettek. Egy családi hétvégén megakadt rajtam egy gyermektelen házaspár szeme. Hét éves voltam akkor. És nem is olyan sokára beköltöztem hozzájuk. Azt hittem, ha lassan és nehezen is, de boldog leszek... és lesznek, akik majd újra szeretni fognak engem is. Egy új anya... Én nem akartam mást, csak amit minden gyerek akar. Családot - motyogom, és érzem, ahogy lassan könnybe borulnak a szemeim.

- És nem voltál boldog? - kérdezi a Kékszemű, előre dőlve a fotelban. Arca most... nem is tudom. Mohó. Információra éhes. Esküszöm, ő már minden szavam nyomán a szerepét formálgatja magában.

- Eleinte igen - nyelek hatalmasat. - Volt szobám... saját dolgaim. Olyanok, amiket mások nem vesznek el tőlem. Nem éheztem, nem vették el mások a vacsorámat, és nem vertek meg, ha nem adtam oda. Ott nem volt ököljog, nem volt bizonytalanság. Csak... valami más - fonom össze magamon a karjaimat, mintha a saját ölelésem biztonságába próbálnék menekülni.

- Mi más? - faggat Ian, de csak mintha valahonnan távolról hallanám a hangját. Az emlékek megrohannak. Belém kapaszkodnak fájdalmasan, gyötrően, és nem tudok menekülni előlük. Lehúznak ebből a világból a mélybe, a Pokol fenekére. Hiába küzdök, hiába akarok szabadulni. Ők az erősebbek, ezúttal is. Mint mindig.

Összeszorítom a számat. Ha nem tenném, most hangos zokogásba kezdenék. Nem tudok szólni, egy hatalmas gombóc a torkomban nem engedi. Csak rápillantok a Kékszemű arcára, és nem tudom mit lát rajtam, de elsápad. Némi riadalom ül a képén, mintha érezné azt, amit most én érzek. Nem tudom, létezhet-e telepátia, de ha igen, akkor azt hiszem, ebben a pillanatban valami tényleg működött köztünk.

Lassan bólint, majd nagy levegőt vesz, és úgy fújja ki, mint egy kohó.

- Később majd - mondja nyugtatólag, és átül mellém. A karja az én karomhoz ér. Nem kell megszólalnia ahhoz hogy tisztában legyek vele, mennyire süt belőle a szánalom.

- Mesélj majd többet - mondja. - A gyerekotthonról is. Többet akarok. Úgy akarom érezni, hogy ott vagyok. Hogy én élem át mindazt, amit te. Én sosem voltam éhes, engem sosem bántalmaztak. Éreznem kell azt, amit te éreztél, másként... nem leszek hiteles - fejezi be. -  Ugye érted, mit mondok?

 Biccentek. Még mindig nincs erőm hozzá, hogy akár egyetlen szót is kinyögjek. Aztán összerándulok a meglepetéstől, mert Kékszemű átfogja a vállamat. Ettől az élménytől már kénytelen vagyok felnézni rá. A szemében megértés csillog, kíváncsisággal vegyesen. Látom rajta, hogy szíve szerint már most kivesézne, apró darabokra szabdalná a lelkem, és csak azért nem teszi, mert ezzel megölne. Kívül-belül egyaránt. Néhányszor végigsimítja a vállamat, de hiába próbálok ebben találni bármiféle rejtett tartalmat, mert egyszerűen nincs. Kb a macskáit simogathatja így. Csak én épp dorombolni nem tudok neki válaszul.

Mintha csak újra a telepátia működne... a fejemben végigfutó gondolatsor végén megjelenik a hatalmas, vörös kandúr, majd egy huppanással az ágyra ugrik, egyenesen az ölembe. Zöld szemével végigpásztáz, majd elheveredik az ölemben.

- Moke mindig megérzi, ha valaki bánatos - jegyzi meg a Kékszemű némileg vidámabb hangon, majd karja lecsúszik a vállamról, és beletúr a macska rőt bundájába. - Nos, mondjuk úgy, mára vége a meseórának. Esetleg este folytathatnád, nem? - vonja fel a szemöldökét, én pedig kényszeredetten bólintok. Mintha nem tudná, hogy ő diktálja a feltételeket, én pedig engedelmeskedem. Hát persze, Kékszemű Gazdag úr. Vedd csak el teljesen a lelkem maradékát is.

- Mit szeretnél csinálni most? - áll fel mellőlem hirtelen Ian, és a mellettem keletkező üres tér  érezhetően hideg. Tétován nézek rá. Mit lehet egy normális otthonban egyáltalán csinálni? Nem tudom rá a választ. Túl rég elszoktam már az ilyesmitől.

- Szereted a zenét? - guggol le elém Ian, és ahogy nemrég is tette, felemeli az államat, hogy belenézzen zaklatott, űzött arcomba, és könnyes szemeimbe. Az arcán egy halvány mosoly ragyog, mintha azt mondaná, nyugodjak meg. A múlt az múlt... a jelen pedig jelen. Élvezzem ki, amíg lehet.

Lassan, de megnyugszom. Nem tudom, a zene ígérete, vagy a mosolya van-e rám ilyen hatással. Bármi is legyen, működik. Észre sem veszem, én is mikor mosolygom el magam.

- Szeretem - suttogom válaszul, és kezünk összetalálkozik Moke dús szőrében.

Vége

Folyt. köv.