Még egy nap a paradicsomban 14. fejezet

Átvonulok a nappaliba. Egész díszkísérettel a nyakamban. Connie is követ, meg Moke is. A fontossági sorrend nem pontos, mert ismerem Moke-ot, ő nyilván előbbrevalónak tartja önmagát a Lánynál. Sőt, néha még nálam is.
Miss Linx és Thursday teljes egészében elterpeszkednek a kanapén. Connie megáll az ajtóban, onnan nézi, hogy az üvegfalhoz lépek, és egy gombnyomással leengedem a redőnyöket amolyan "félárbócra". Nincs kedvem a kinti ronda, borús, esős időt bámulni. A puszta látványától rossz kedvem lesz, és fázni kezdek. Utálom a kaliforniai telet. A nyarat szeretem...a mindenfelé büszkén feszítő pálmafákat, az aranyló napfényt az égen, az óceán édes-sós illatát, meg a bikinis lányokat a parton. Igen, főképp az utóbbiakat kedvelem nagyon...
A redőny zökkenése ránt ki az ábrándozásból, aztán Connie felé fordulok. Úgy néz rám, mintha mérlegelne engem. Kissé félrehajtott fejjel fürkész. Olyan érzésem van, mintha a gondolataimba látna. Ez egyszerre kissé kényelmetlen, ugyanakkor mulattató.
- Milyen zenét szeretsz? - kérdezem aztán, hogy feloldjam ezt a hangulatot, és a cd lejátszóhoz lépek, majd kíváncsian pislantok az ajtó felé. Tényleg, vajon miket hallgat? Remélem nem valami hörgős death metált. Attól a világból is képes vagyok kirohanni.
- Nem tudom - érkezik a kissé tanácstalan válasz egy rövid vállvonogatás után. - Nem szoktam zenét hallgatni. Nincs hol - állapítja meg aztán a Lány tömören és velősen a lényeget.
Legszívesebben a falba fejelnék. Nem tudom, ez miért nem jutott eszembe. Az utcán nincs cd lejátszó. Sem zenegép. Abban a patkánylyukban, ahol rátaláltam, még ott sem.
- Soha nem is hallgattál zenét? - veszek aztán erőt a zavaromon, és kotorászni kezdek a lemezek között.
- De igen. Néha - lép el Connie az ajtótól, leguggol a kanapé elé, és gyengéden az alvó macskákhoz tolja az arcát. Mintha... nem is tudom...védelmet és gyengédséget keresne a mozdulatban. Összehúzott szemekkel nézem.
- Néha, ha volt egy kis apróm.... - folytatja a Lány - bementem egy bárba. Tudod, ahogy a normális emberek. Ittam egy kávét... vagy végigkutattam az asztalokat maradék után. És ha a tulaj volt olyan rendes, hogy nem dobott ki, és volt egy kis pénzem, beledobtam a zenegépbe. Meghallgattam egy dalt... és arra a pár percre elfeledkeztem arról, ki is vagyok én, és milyen körülmények között. Nekem a zene volt a menedékem. Csak sajnos ritkán nyílt alkalmam rá - fejezi be végül a monológját.
Nocsak. Ennyi összefüggő mondatot nem hallottam tőle mióta ismerem. A kommunikációnk általában abból állt, hogy én beszélek, ő meg hallgat, vagy tőmondatokban válaszol.
- Akkor kezdjük ezzel - csúsztatok lemezt a lejátszóba. - Régi, de én nagyon szeretem. Talán anyám miatt, nem tudom. Ő hallgatott mindig ilyet, mikor még kicsi voltam. Esténként is ezzel altatott - kapok aztán észbe, és elhallgatok. Talán nem a legszerencsésebb pont őelőtte emlegetni a normális gyerekkoromat. Őt eldobták, meg a jó isten tudja, mit csináltak vele. Engem szerettek. Sőt, legyünk őszinték. Ajnároztak.
Nem szólalok meg többször, csak felkattintok a redőny okozta félhományban egy kis lámpát, majd elindítom a zenét, és némi kattogás után felcsendül Frank Sinatra édes-bús, érzékeket megborzoló hangja.

A muzsika hangja árad a nappaliban. Mintha egy új világba, egy másik dimenzióba emelne mindkettőnket. Igen, igaza van Connie-nak. A zene a minden. A zene a feledés, a vigasz, a gyógyír. A sebekre, a fájdalmakra, a rossz emlékekre. Mindenre, ami harag, rom, pusztulás vagy gyűlölet. A zene maga az élet.
Nézem Conniet. Az ő arcán alighanem ugyanazok az érzelmek tükröződnek, mint az enyémen. Mintha egy időre megszűnt volna számára a világ.
Elfog valami bolond jókedv, magam sem tudom, hogy miért. Odalépek hozzá, és egy vigyorgó szemöldökemeléssel odanyújtom a kezemet.
- Egy tánc? - hunyorgok rá vidáman, és rámosolygok. Minden gúny nélkül, irónia nélkül. Egyszerűen csak úgy, ahogy egy másik emberre szoktak.
Mintha hezitálna egy keveset, végül úgy adja a markomba a tenyerét, mintha attól félne, hogy összetöröm a csontjait, vagy beleharapok. Kissé félénken, tétován, de mégis enged valami belső kényszernek. A saját lelkének, vagy a zene varázsának-e, azt nem tudom megfejteni. Nem is érdekes.
Kissé közelebb húzom magamhoz - tisztes távolságba persze - és lépegetni kezdek vele a dalra. Nem ügyetlen. Sőt, kimondottan jól mozog. A zene mintha ott lüktetne minden porcikájában. Sinatra most azt hiszem elégedetten lóbálja egy felhőről a lábát.
Eltelik egy-két perc, egyikünk sem szólal meg. Most nem kellenek a szavak. Csak akkor moccan meg, mikor a szám utolsó akkordjai is lecsengtek.
Connie hirtelen megmoccan a karomban, a beálló néma csöndben, és zöld szemeit belefúrja az én tekintetembe.
- Nem akarok lefeküdni veled - motyogja halkan, de ellentmondást nem tűrő hangon, én meg úgy meredek rá, mintha egy vödör vizet öntött volna a nyakamba. Ez teljesen megháborodott, vagy mi baja van?
- Most ezt meg honnan....? - teszem fel a kérdést. Felháborodottra szánom a figurát, de csak bamba és értetlen kérdés lesz belőle. Nem is csoda, mert valahogy nagyon nem értem a helyzetet.
A Lány lesüti a szemét. Igazán kár, mert nem látok a smaragdzöld szemek csillogását. Szégyenkezik.
- Ez az egész - nyögi aztán alig hallhatóan. - A félhomály... a lámpafény, a zene... meg hát... - keresgéli a szavakat, majd tesz egy határozatlan mozdulatot. Magam sem tudom, miből jövök rá, hogy mire akar utalni. De megértem. Észre sem vettem, hogy tánc közben a kezdeti távolságból meglehetős közelség lett. És ezt nyilván én kezdeményeztem.
- Oh - mormogom meglepetten, és elengedem, majd gyorsan egy lépést hátrálok. Nincs bennem harag, sem másféle elítélő érzés. Csak némi döbbenet.
- Lehet, hogy eddigi életed folyamán ilyenekkel találkoztál, de én nem.... - hallgatok el aztán, és beletúrok a hajamba. Ez alkalommal zavarba jövök. Tagadhatatlanul és félreérthetetlenül. Azt hiszem jobb, ha nem kezdem el feszegetni, azoknak vajon engedett-e vagy sem.
- Csak azt akartam, hogy jól érezd magad - bököm ki végül, majd lekattintom a zenét. Beáll valami különös, feszültséggel teli csönd.
- Lepihenhetek? - kérdi Connie, és vörös foltok égnek az arcán. Ettől kissé megkönnyebbülök. Nem csak érzem magam ritka hülyén ebben a helyzetben.
- Nem kell engedélyt kérned - vonok vállat. - Menj csak, ha akarsz.
Biccent, majd utoljára rámemeli a tekintetét, mielőtt kisomfordál a szobából. A zöld szemek szinte túlvilágian villannak meg a lámpa halvány fényében. Aztán néhány másodperc múlva Connie már nincs sehol, csak a szobája ajtaja csukódik be. Ott hagy engem a három macska társaságában.
Nem tudom mennyi idő telik el, mikor képes vagyok végre megmozdulni. Azt hiszem nem árt a fürdőbe mennem, és vennem egy jéghideg zuhanyt.
Ugyanis azon kapom magam, hogy távolról sincs ellenemre a Connie által vázolt, vagy vélt program.

Vége

Folyt. köv