Még egy nap a paradicsomban 13. fejezet

Leülök az ágyra, és kissé döbbenten, bámészan meredek magam elé. Bár nem értem, miért. Tudom, hogy az alkunknak ez az ára. Részemről így szól a megállapodás, és tartanom kell magam hozzá, ha továbbra is élvezni akarom a kényelmet, és luxust. Ha csak néhány hétig, vagy hónapig, akkor is. Ugyanakkor meglehetősen különös, szinte kényelmetlen érzés. Mintha eladtam volna magam. Magam alá húzom a lábaimat, már törökülésben ülök, és lassan, reszketve nagy levegőt veszek.

- Kezdjek gyónni? Gyónjam meg életem történetét? - kérdezem halkan, rekedten, majd felnézek egy gyötrődő pillantással.

- Talán nem a legjobb az időzítés - válaszolja a Kékszemű, és megterheli magával az ággyal szemben álló fotelt. - De minek várjunk? Ha valami nem szép emlék, az holnap sem lesz az, és aztán sem. Szóval nem látom értelmét a várakozásnak.

Biccentek. Mintha azt mondaná ezzel, burkoltan persze, hogy egyelőre itt még ő szabja a feltételeket. Nekem két választásom van. Megszokni, vagy megszökni. Jelenleg nem kell gondolkodnom rajta, vajon melyik alternatívát is válasszam.

- Nem emlékszem a gyerekkoromból minden részletre - vágok bele halkan, nagy levegőt véve. - Bár gyanítom, így vannak ezzel mások is. Annyit tudok, hogy valaha nekem is volt családom. Talán nem tökéletes, talán hiányos... de volt. Apámra nem emlékszem.... később tudtam csak meg, hogy az ő jelenléte az életemben csak egy anyámmal eltöltött mámoros éjszaka volt. De anyámra.... igen, rá emlékszem. Bár csak képekre, és hangokra. Elmosódottan, de mégis.... ezek az emlékek olyanok, mint egy bársony takaró. Meleg, biztonságot adó. Ha lehunyom a szemem, és erősen koncentrálok, hallom a hangját. Kicsi lehettem még, nagyon kicsi.... hívogatott magához. Olyan édes és szerető hangon, ahogy csak egy anya képes rá.

Felpillantok. A Kékszemű megbabonázva hallgat. Szája kicsit nyitva... mintha belemerülne minden szavamba. A pillantása megfejthetetlen.

- Aztán nem sok mindenre emlékszem... legalábbis egy darabig - veszek hatalmas levegőt, így vágok bele az elkövetkezőkbe. - Rendőrökre, sok-sok emberre. Egy gyerek fel sem fogja, mi zajlik körülötte. Egyet tudtam... hogy ezek az emberek elvisznek... és soha többé nem láthatom anyámat. Akkor még nem tudtam, mit jelent a "halálos baleset" kifejezés - hajtom le a fejem. Nem akarok túl mélyre merülni a fájó emlékekben, mégis kénytelen vagyok rá. Eladtam a lelkem ennek a férfinak, képletesen persze. Ő pedig el is fogja venni, egyben vagy részletekben, mint az én fizetségemet ami felé irányul.

- Te nem tudhatod, mi az, amit úgy hívnak, gyermekotthon - válik a hangom még halkabbá, már szinte alig kivehető suttogás vagyok csak. És csupa, csupa rossz emlék.

- Ezt úgy mondod, mintha nem lett volna jó ott - szólal meg hirtelen a Kékszemű. A mondata maga az életre kelt hitetlenkedés, mintha azt mondaná, ne mondjam, hogy ezzel nem fogtam meg az isten lábát. - Ott biztonságban voltál, nem? Meleg, más gyerekek, étel... otthon.

Önkéntelenül is felnevetek. Otthon? Hát persze...

- Na igen - mondom kissé gúnyosan. - Otthon. Te, aki alighanem szerető családban nőttél fel, sosem leszel képes felfogni a farkastörvényeket, amik ott uralkodnak. Az erősebbé minden. A ruháid, a játékaid... akár az ételed is. Persze, mindezt a nevelők háta mögött, megtartva a törvényesség és rend látszatát. Hidd el, sosem sírtam még annyit, mint akkor ott. És azt hiszem, azóta sem sírtam. Gyűlöltem ott lenni. Esküszöm, szívesebben haltam volna meg, mint hogy ott legyek. Bár azt hiszem, nem tartott sokáig. Már amennyire annak veszünk néhány évet.

Elhallgatok. Ahhoz, ami most következik, szükség lesz minden lelkierőmre.

- Tovább - parancsolja Kékszemű. Hangja sürgető, de valami különös feszültség húzódik a parancs acélos éle alatt.

Nyelek egy hatalmasat. Hát jó.... jöjjön, aminek jönnie kell.

- Nevelőszüleim lettek. Egy családi hétvégén megakadt rajtam egy gyermektelen házaspár szeme. Hét éves voltam akkor. És nem is olyan sokára beköltöztem hozzájuk. Azt hittem, ha lassan és nehezen is, de boldog leszek... és lesznek, akik majd újra szeretni fognak engem is. Egy új anya... Én nem akartam mást, csak amit minden gyerek akar. Családot - motyogom, és érzem, ahogy lassan könnybe borulnak a szemeim.

- És nem voltál boldog? - kérdezi a Kékszemű, előre dőlve a fotelban. Arca most... nem is tudom. Mohó. Információra éhes. Esküszöm, ő már minden szavam nyomán a szerepét formálgatja magában.

- Eleinte igen - nyelek hatalmasat. - Volt szobám... saját dolgaim. Olyanok, amiket mások nem vesznek el tőlem. Nem éheztem, nem vették el mások a vacsorámat, és nem vertek meg, ha nem adtam oda. Ott nem volt ököljog, nem volt bizonytalanság. Csak... valami más - fonom össze magamon a karjaimat, mintha a saját ölelésem biztonságába próbálnék menekülni.

- Mi más? - faggat Ian, de csak mintha valahonnan távolról hallanám a hangját. Az emlékek megrohannak. Belém kapaszkodnak fájdalmasan, gyötrően, és nem tudok menekülni előlük. Lehúznak ebből a világból a mélybe, a Pokol fenekére. Hiába küzdök, hiába akarok szabadulni. Ők az erősebbek, ezúttal is. Mint mindig.

Összeszorítom a számat. Ha nem tenném, most hangos zokogásba kezdenék. Nem tudok szólni, egy hatalmas gombóc a torkomban nem engedi. Csak rápillantok a Kékszemű arcára, és nem tudom mit lát rajtam, de elsápad. Némi riadalom ül a képén, mintha érezné azt, amit most én érzek. Nem tudom, létezhet-e telepátia, de ha igen, akkor azt hiszem, ebben a pillanatban valami tényleg működött köztünk.

Lassan bólint, majd nagy levegőt vesz, és úgy fújja ki, mint egy kohó.

- Később majd - mondja nyugtatólag, és átül mellém. A karja az én karomhoz ér. Nem kell megszólalnia ahhoz hogy tisztában legyek vele, mennyire süt belőle a szánalom.

- Mesélj majd többet - mondja. - A gyerekotthonról is. Többet akarok. Úgy akarom érezni, hogy ott vagyok. Hogy én élem át mindazt, amit te. Én sosem voltam éhes, engem sosem bántalmaztak. Éreznem kell azt, amit te éreztél, másként... nem leszek hiteles - fejezi be. -  Ugye érted, mit mondok?

 Biccentek. Még mindig nincs erőm hozzá, hogy akár egyetlen szót is kinyögjek. Aztán összerándulok a meglepetéstől, mert Kékszemű átfogja a vállamat. Ettől az élménytől már kénytelen vagyok felnézni rá. A szemében megértés csillog, kíváncsisággal vegyesen. Látom rajta, hogy szíve szerint már most kivesézne, apró darabokra szabdalná a lelkem, és csak azért nem teszi, mert ezzel megölne. Kívül-belül egyaránt. Néhányszor végigsimítja a vállamat, de hiába próbálok ebben találni bármiféle rejtett tartalmat, mert egyszerűen nincs. Kb a macskáit simogathatja így. Csak én épp dorombolni nem tudok neki válaszul.

Mintha csak újra a telepátia működne... a fejemben végigfutó gondolatsor végén megjelenik a hatalmas, vörös kandúr, majd egy huppanással az ágyra ugrik, egyenesen az ölembe. Zöld szemével végigpásztáz, majd elheveredik az ölemben.

- Moke mindig megérzi, ha valaki bánatos - jegyzi meg a Kékszemű némileg vidámabb hangon, majd karja lecsúszik a vállamról, és beletúr a macska rőt bundájába. - Nos, mondjuk úgy, mára vége a meseórának. Esetleg este folytathatnád, nem? - vonja fel a szemöldökét, én pedig kényszeredetten bólintok. Mintha nem tudná, hogy ő diktálja a feltételeket, én pedig engedelmeskedem. Hát persze, Kékszemű Gazdag úr. Vedd csak el teljesen a lelkem maradékát is.

- Mit szeretnél csinálni most? - áll fel mellőlem hirtelen Ian, és a mellettem keletkező üres tér  érezhetően hideg. Tétován nézek rá. Mit lehet egy normális otthonban egyáltalán csinálni? Nem tudom rá a választ. Túl rég elszoktam már az ilyesmitől.

- Szereted a zenét? - guggol le elém Ian, és ahogy nemrég is tette, felemeli az államat, hogy belenézzen zaklatott, űzött arcomba, és könnyes szemeimbe. Az arcán egy halvány mosoly ragyog, mintha azt mondaná, nyugodjak meg. A múlt az múlt... a jelen pedig jelen. Élvezzem ki, amíg lehet.

Lassan, de megnyugszom. Nem tudom, a zene ígérete, vagy a mosolya van-e rám ilyen hatással. Bármi is legyen, működik. Észre sem veszem, én is mikor mosolygom el magam.

- Szeretem - suttogom válaszul, és kezünk összetalálkozik Moke dús szőrében.

Vége

Folyt. köv.