Még egy nap a paradicsomban 20. fejezet

Benyitok az ajtón, ami csendesen nyikordul egyet, és tekintetem máris a szoba belsejét pásztázza. Arra számítok, hogy a Lány szégyenkezve ül az ágyán. Önkéntelenül is megrándul a szám sarka, ahogy észreveszem a takaró alatt gubbasztó, formátlan gombócot, ami nyilván őt rejti magában.

Nem merek leülni a matrac szélére, mintha csak kerülnöm kéne a közvetlen közelségét, hát csak megállok az ágy lábánál.

- Hajlandó lennél kimászni? - mormogom. - Azt hiszem, meg kellene a dolgot beszélnünk.

Nem jön értelmes válasz, csak valami halk nyüszítésféle, amit meglehetősen eltompít a vastag takaró. Felsóhajtok, és megfogom az ágynemű szélét, igyekszem lehúzni Connie-ról. Hiábavaló erőfeszítés. Nyilván számít erre, mert úgy kapaszkodik bele belülről, mintha az élete múlna rajta.

- Az isten szerelmére, ne viselkedj már óvodás módjára! - korholom, aztán feladom a hiábavaló küzdelmet, elengedem a takaró szélét, és meghazudtolva előbbi gondolataimat, mégis az ágy szélére ereszkedem. Teszem mindezt olyan óvatosan, mintha csak félnék, hogy felpattan, és rám támad.

- Mi a fene volt ez? - kérdezem halkan. - Tudod, mit műveltél? Vagy írjam az alkohol számlájára? - faggatom. A takaró alatti púp megmoccan. Nyilván valami vállrándítás akart lenni amit a Lány kipréselt magából.

- Nézd... - fogok bele. - Megértem, hogyan érezhetsz most. Én is zavarban vagyok. Váratlanul ért a dolog. Tudod, néha meglepő dolgokra vagy képes. Mióta ismerlek, azóta folyamatosan. Az én életem eddig túl szabályos volt, túl kiszámítható. És nem nagyon tudok mit kezdeni a te vadságoddal, életigényléseddel... a carpe diem hozzáállásoddal - fogom meg beszéd közben a takarót, és a mondat végére érve erőteljesen megrántom.

A számításom bevált. A monológommal sikerült kissé elaltatni a Lány óvatosságát, és nem számított a hirtelen "támadásomra". Most, hogy lekerül a fejéről a szánalmas „menedéke” végre látom az arcát. Úgy lángol a képe, hogy csodálom, amiért a párna még nem égett hamuvá alatta. A pillantásában szégyenkezés, dac és rémület keveredik.

- Na szóval - mondom elégedetten, és legbelül elmosolyodom, mikor Connie felül az ágyban, és félénken pislog rám. - Nem kérdezem meg, miért csináltad. Nagyjából sejtem. A pillanat varázsa, stb... tetézve azzal, hogy jó pasi vagyok - vonok vállat. Lehet, hogy beképzeltségnek tűnik, de tisztában vagyok az adottságaimmal. Akár tetszik ez másoknak, akár nem.

A Lány megforgatja a szemét, és önkéntelenül is elvigyorgom magam.

- Viszont – emelem fel az ujjamat komoran, de mielőtt folytatnám, a Lány közbevág.

- Gondolom, most jön az, hogy pakoljak és menjek - jegyzi meg aztán halkan. - Túlléptem egy határon. Olyanon, amin soha nem lett volna szabad.

Elgondolkodva felemelem a kezem, és megdörzsölöm az arcomat, a borosták sercegnek az ujjam alatt.

- Nem akarlak elküldeni. Meg sem fordult a fejemben - dünnyögöm. - Ilyesmi miatt legalábbis nem. Meglepett, amit csináltál, de... igazából jólesett - bököm ki azt, ami már akkor, ott, a sötét nappaliban megfogalmazódott a fejemben.

A Lány - most először, mióta a szobába léptem - rám emeli a tekintetét. Pillantásából eltűnik a félelem és a dac, nem marad benne, csak a vegytiszta döbbenet.

- Persze, ez nem történhet meg újra - teszem hozzá sietve. - Meg kell húznunk a határt, hogy meddig, és onnan már nem tovább - fűzöm tovább a gondolatokat. - De tény, hogy nem fogom tagadni, hogy tetszett, amit csináltál. Utoljára Nina volt, aki... - hallgatok el aztán.

A Lány még mindig nem beszél, csak néz rám, és ez a szempár mintha a lelkem legmélyét pásztázná éppen.

- Öt hónapja - morgom, mert látom rajta a ki nem mondott kérdést. - Ön hónapja ment el. Ön hónapja nem... szóval, érted - teszek egy határozatlan mozdulatot, de a lényeg benne van.

Connie zavartan lesüti a szemét - még mindig egy hang nélkül - és a takaró virágmintáját piszkálgatja, mintha valami súlyosan illetlen dolgot említettem volna meg.

- Na és te? - kérdezem hirtelen. - Te mikor....? - marad bennem a kérdés többi része. De persze tökéletesen értheti, mire akarok kilyukadni. Csak mikor látom, hogy a Lány arca elborul, tudatosul bennem, hogy hülye kérdés volt ezt olyasvalakinek feltenni, akit a saját beteges nevelőapja már 12 éves kihasznált. Nem is várok választ, annál inkább  meglep, mikor meghallom a vékony kis hangot.

- Évek óta nem - súgja Connie, és azt hiszem az egész vagyonomért sem emelné fel a fejét az ágyneműről.

- Oh... - ezúttal rajtam a meglepődés sora, és ha akarnám sem tudnám palástolni. - Az legalább... jó volt? - kérdezem kissé bárgyún. Ha már ennyire kijutott neki az élet rossz oldalából, legalább ennyi jó történjen vele.

Fejrázás a válasz.

- Akivel én akkor... szóval, az a férfi... - keresi a szavakat a Lány - undorító volt. Az egész, amit csinált velem... nem volt jó. Felfordult a gyomrom tőle.

- De hát akkor miért, az isten szerelmére? - tör ki belőlem hirtelen az értetlenkedés.

- Ételért - jön a tömör és kemény válasz, és ezúttal Connie végre-valahára a szemembe néz. - Akkor már napok óta nem ettem. Ez az ember enni adott... és ezt az árat kérte érte.

Meg sem tudok szólalni. Csak hápogok megrőkönyödve.

- Tudom, olvastam, és hallottam, hogy a szerelem és a szex csodálatos dolog - fűzi tovább a gondolatait a Lány - de én még sosem tapasztaltam ezt meg. Csak a fájdalmas, és rossz részét. Irigylem azokat, akik... akik élvezik az élet ezen oldalát - vörösödik el újra. Nem hajtja le a fejét, de olyan magányosank, és elveszettnek tűnik most így, hogy nem tudom megállni, odaülök közvetlen mellé, és lágyan végighúzom a kezem a haján.

- Szóval mondd meg, most mit csináljunk – mondom lágyan. Rám néz, tekintetében ezúttal a sarokba szorított állat félelme jelenik meg. Fél… de mégis, mitől? Tőlem? Vagy saját magától? Nem keresem a választ.

- Pihenj csak – állok talpra, mire a matrac nyekken egyet, mintha tiltakozna a mozdulatom ellen. – Holnap reggel folytatjuk. Talán nekikezdhetünk a dolgok igazán érdemi részének – lépek ki a küszöbön, és bezárom magam mögött az ajtót.

Ettől persze nem lett könnyebb. Nekitámaszkodok a falnak, és nagyot sóhajtok. Most először kezdem érezni, hogy jókora zűrbe kevertem bele saját magamat. Érzelmileg legalábbis. Ugyanakkor tudom, hogy ez nincs ellenemre. Mégis, most mi a fészkes fene történik velem?

Vége

Folyt. Köv.