2014. június 29., vasárnap

Még egy nap a paradicsomban 19. fejezet

Csak a halk kuncogásra emelem ki a fejem a tányérból, a csirke már-már szétmarcangolt maradéka pedig kikerül a látóteremből.
- Mi az? - kérdezem kissé kábán. Mintha az elmúlt percekben kikerültem volna a világból, hogy belemerüljek egy másik világba. A tér és az idő megszűnt körülöttem. Nem is csoda. Idejét sem tudom, mikor ettem utoljára normálisan valamit.
- Mint az óvodában - vigyorog a Kékszemű. - Megértem, hogy ízlik a vacsora, itt istenien főznek. De a kilógó nyelved hegye valamiért elég komikus látvány.
Elvörösödöm, és kényelmetlenül feszengek a széken.
- Te bezzeg nem szóltál korábban - dünnyögöm. - Fogadok, jól szórakoztál.
- Igen, kimondottan jól - biccent, és látom szemében bújkálni a jókedvet. - Lazíts kislány. Senki nem veszi le a fejed, ha nem csinálod tökéletesen - bök állával a kezemben tartott evőeszközök felé.
Hát persze... igyekeztem őt utánozni. Nem ettem még késsel-villával, ergo nehézségbe ütközik némileg kultúrált étkezést imitálni. A nagy igyekezettől alighanem még a nyelvem is kidugtam. Ezen szórakozott Ian olyan nagyszerűen.
- Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni - sóhajtok fel, és az evőeszköz-Connie párviadalban sajnos azt kell mondom, vesztésre állok. - Inkább ennék kézzel.
- Miért nem teszed? – kérdi a Kékszemű, miközben bánatos szemekkel figyelem azt a bűvészkedést, amit a késsel-villával művel.
- Mert azt hiszem, hülye és cikis helyzetbe hoználak – adom meg a választ lelombozva. – Ez egy előkelő hely, és téged sokan ismernek, és velem…. – hallgatok el aztán. – Nem is értem, mit keresek én itt – teszem hozzá szomorú dünnyögéssel, alig hallhatóan.
Beáll némi csend. Csak a halk zenét hallani, ami szól az étteremben, és ebbe az evőeszközök halk csengése keveredik bele, némi fojtott hangú beszélgetéssel keveredve.
Arra rezzenek fel, hogy a Kékszemű leteszi a villát. És a következő percben – szentségtörés a köbön – kézbe fogja a húst – eredeti szándékával ellentétben nem csigát és homárt rendelt – aztán marcangolni kezdi, mint egy éhes farkas.
Tátott szájjal meredek rá, és valahogyan a szemem sarkából látom, hogy nem én vagyok az egyetlen. De mindaddig, míg az én arcomon csak döbbenet látszik, a szomszédos asztalok mellől felháborodott pillantások kísérik Ian minden mozdulatát.
- Nem eszel? – pillant fel a Kékszemű a tányérról, egyenesen belefúrva tekintetét az enyémbe. A pillantása perzsel, és ott van benne, valahol nagyon mélyen, az élvezet apró szikrája is. Jól látom. Nem tudom, mi váltja ki belőle. A tény, hogy levetkőzte a mánias előkelőséget, vagy az, hogy megbotránkoztatja a körülötte ülőket, nem jövök rá. Aztán nem is érdekel. Elfog valami különös, bolond, pimasz jókedv. Úgy érzem most magam, mint a rét érezheti, mikor a zápor után elönti a napfény.
Magam is feladom az értelmetlen hadakozást az evőeszközökkel, és a Kékszeműhöz hasonlóan én is kézzel kezdek enni. A felháborodás moraja erősödik. Ian a legjobban háborgók felé fordul, csúf, kötekedő fintort vág feléjük. Azonnal beáll a síri csend, gondolom azért, mert a döbbenet elveszi a hangját mindenkinek. Aztán a Kékszemű újra rám néz, és egymásra nevetünk.
Ülünk a város talán egyik legdrágább éttermében, és miközben felháborodott, döbbent, elítélő pillantások kísérik minden mozdulatunkat, mi eszünk, teljes egyetértésben, mintha csak egy külön szigetre vetődtünk volna mi ketten.

*****
- Ne! – visítom kétségbeesve, de nem tudok uralkodni magamon, eláraszt a röhögőgörcs. Hát, nem semi látvány, ahogy lógok a Kékszemű vállán, mint egy jókora zsák, és fejjel lefelé nézegetem a feszes hátsóját. – Tudok én menni! – erősködöm, mikor letesz a válláról, aztán megtántorodom, és a vállába kapaszkodom, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat.
- Látom – vigyorog a Kékszemű, aztán leteszi a földre a két topánt, amik közül az egyiknek hiányzik a sarka. Méghozzá tőből.
- Sajnálom - mormolom csendesen. - Nem akartam tönkretenni. De nem vagyok hozzászokva... és az italhoz sem. Nem kellett volna erőltetned, hogy igyak bort.
- Nem tartottam pisztolyt a fejedhez - válaszol a Kékszemű, és mikor elengedem ugrásra készen áll, csak akkor enged fel kissé, mikor látja, hogy tényleg állok a lábamon.
- Ugye tudod, hogy miattam többé nem mehetsz abba az étterembe? - kérdezem, és hunyorogva próbálom kivenni Ian alakját a sötétben. Persze, belépéskor nem kapcsolt villanyt. És azóta sem. Odakinn pedig csak a vigasztalan, esős éjszaka mutatja magát. Szerencsére egy digitális óra halvány fénye kissé megvilágítja a nappalit. Legalább annyira, hogy látom Ian alakjának a körvonalát.
- Miattad? Nem, én nem így gondolom - von vállat, és közelebb lép hozzám. - Nem miattad. Hanem azok miatt a felfuvalkodott hólyagok miatt, akik úgy viselkednek, mintha legalábbis királyok meg királynők lennének valamennyien. Rossz belegondolni, hogy alig egy hete még én is ilyen voltam. Megmutattad, hogy az életnek van másik oldala is. És ez jó. Tetszik a dolog. Utoljára tényleg kamaszként éreztem így magam - teszi hozzá, és nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, szélesen vigyorog.
- Akkor most... én talán lefekszem - motyogom. Kissé szédülök a bortól, igaz, nem kellemetlen érzés.
- Menni akarsz? - kérdezi a Kékszemű, és csalódottságot hallok a hangjában. - Ne még. Jól érzem magam. Azt hittem, te is.
- Igen, így van - nyugtatom meg, és megrezzenek, mert tudatosul bennem, hogy a sötétség leple alatt érszrevétlenül közel araszolt hozzám. Olyannyira, hogy jelenleg alig egy centire van tőlem. Nem ér hozzám, egy ujjal sem, de érzem a bőréből áradó meleget. Megcsapja orrom arcszeszének fanyar illata, és ez még inkább elkábítja az érzékeimet. Jobban, mint a bor.
- De mégis, mit lehet csinálni a sötétben? - kérdezem bambán, és mikor rájövök, hogy elég félreérthető dolog csúszott ki a számon, legszívesebben elsüllyednék. - Nem.... nem úgy értem... - lehelem szinte hang nélkül. Most hálát adok a sötétségért. Azt hiszem, már nem is vörösben pompázik a fejem, hanem lilában. 
- Megmutatom - hallom a választ. A különös melegség megszűnik... a Kékszemű elsétál előlem. Kis motoszkálást hallok, halk kattanást - hogyan képes eligazodni így a sötétben? - majd valami halk dallam csendül fel. Egy rekedtes hangú, szomorú nő énekel egy magányos, szívfájdító, mégis varázslatos dallamot. Megbabonázva hallgatok.


- I put a spell on you... - dúdolja Ian, és újra ott áll előttem, majd megfogja a kezemet, és magához húz. Ezúttal szorosan. Nem tudok elhúzódni tőle, igaz, nem is akarok.
- Táncolj velem... - súgja a fülembe. Csendben engedelmeskedem, és ő is elhallgat. Körös-körül csend, csak a dal akkordjai keringenek körülöttünk, mintha szárnyára venne a dallam. Aztán, talán a bor, talán a varázslat hatására, magam sem tudom, honnan véve a bátorságot, a Kékszemű vállára hajtom a fejem, és ezzel egyidejűleg megérzem kezét a hátamon. Lágyan végigsimít a gerincemen, én pedig beleborzongok ebbe az érzésbe.
Az érzékeim kiélesednek. Hallom reszelős lélegzetének hangját... az arcszesze immár kiegészül valami férfias illattal. A bőréből jön, minden sejtjéből árad. Tiszta, üde szag, mégis szinte letaglóz. Olyan érzéseket kelt bennem, amiket már nagyon régen nem éreztem. Vagy talán még soha, életem 25 éve alatt.
Mintha nem is én tenném, hanem valami belső erő kényszerítene, felemelem a fejem, és lágy csókot lehelek a nyakára. Ajkam alatt érzem a puha bőrt, a pár milliméteres borostát, és érzem, hogy egy hatalmasat nyel. Aztán ellép mellőlem, felkattan a villany, és megszakad a varázs.
- Mi volt ez? - kérdi a Kékszemű. Nem haragosan, inkább csodálkozva. A feje vörös... alighanem olyasmi, mint az enyém.
Nem tudok megszólalni. Mégis, mit mondhatnék? Reményvesztetten tátogok néhányat, aztán sarkon fordulok, és pánikszerűen menekülök a saját szobámba. A küszöbről az ágyba vetem magam, és fejemre borítom a takarót. Szeretnék néhány órára kilépni a világból, de nem lehet. Az ajtó, amit bevágtam magam mögött, most halkan megnyikordul, és nem kell sok fejtörés hozzá, hogy tudjam, ki jött utánam.

Vége
Folyt. köv.


2 megjegyzés:

  1. Még még még ennyi nem elég......erre csak ezt tudom irni :) Tökéletes :) Imádtam :) Most annyira felcsigáztál hogy nem tudom hogy hogyan fogom kivárni amig jön a foltatás.....

    Tike

    VálaszTörlés
  2. Hát az elején jót kacagtam, teljesen előttem volt a jelenet, ahogy vadember módjára esznek az étteremben :-)
    De a vége, hát az amit vártam, ahogyan tőled elvárhattam :-) Iszonyat erotikus volt, fantasztikus megfogalmazással. Kicsit meglepődtem Ian reakcióján, de azt hiszem sejtem, hogy mi lesz a folytatás ha a lány után megy a szobába :-)

    VálaszTörlés