Tükröddé válva 9. fejezet

Döbbenten meredtem a telefonra, mintha anyám a túlsó végén elnevetné magát, Damonnal együtt, és közölnék, hogy csak egy jól sikerült átverés áldozata vagyok. De tudtam a lelkem mélyén, hogy ez nem fog bekövetkezni, minden szó, amit kimondtak, a színigazság.

- De hogyan….? – nyögtem ledermedve. – Miért nem mondtad el eddig? És… hogyhogy te, és ő…. Ez a szörnyeteg….? – motyogtam.

Láttam, ahogy Damon arca egy pillanatra megvonaglik az utolsó szó hallatán, de most nem foglalkoztam vele.

- Kicsim, nem így akartam ezt elmondani – sóhajtott anyám – nem telefonon, és reméltem, hogy jóval később kerül rá sor…vagy talán soha. De ha már így alakult – és egy hatalmas levegővétellel mesélni kezdett.

- Annyi idős voltam, mint te most, amikor megismertem őt. Egy bárban dolgoztam, mindennapos vendég volt. Nem tudom, mennyire ismerted meg őket Damon által – vetettem egy pillantást az említettre, aki leült a fotelba, és meredten figyelte az asztal közepére kitett telefont – de ugyanúgy képesek bármire, mint mi, emberek. Enni, inni, aludni… bármilyen hihetetlen, még szeretni is.

Néhány másodperc csend következett, amíg anyám összeszedte a gondolatait.

- Találkozgatni kezdtünk, és beleszerettem. Visszavonhatatlanul. Fogalmam sem volt róla, hogy mit tervez velem. Amikor egy véletlen folyamán megtudtam, hogy ki ő…. Azt hiszem, te is nagyon jól tudod, mit érezhettem. Ugyanazt, amit te most. Hitetlenkedést, kétségbeesést, döbbenetet, fájdalmat… de akkor engem már foglyul ejtett az ő világa. Mindennél jobban szerettem, jobban, mint ahogy a józan ész diktálta volna. Szerettem őt, akkor is, mikor kiderült az igazság.

A hajamba túrtam. Lényem egyik része tudni akarta az igazságot – a teljes igazságot – másik része pedig legszívesebben a fülét befogva hangosan lallalázni kezdett volna.

- Amikor egyszer csak eltűnt, mintha a szívemet is elvitte volna magával. Nem találtam a helyem, és nem akartam élni… mindaddig, amíg rá nem jöttem, hogy te már bennem vagy. Annak ellenére, hogy egyedül voltam, soha, egyetlen percig nem fordult meg a fejemben, hogy ne szüless meg. Nem tudtam, mi leszel, ember, vagy olyan, mint ő, nem is érdekelt. Csak az számított, hogy az ő gyereke leszel, és az enyém. Mindennél jobban akartalak, kicsim – könnyesedett el anyám hangja.

Csak ültem, dermedten. A hatalmas összevisszaságból, és a döbbenetből csak egy valami maradt meg a fejemben.

- Hogy érted azt, hogy Damonon keresztül? – motyogtam. – Mi ez az egész anya? Ti ketten ismeritek egymást?

Nem jött válasz, csak anyám halk szipogását hallottam a vonal túlsó végéről. Damon felállt, és felvette a telefont.

- Nyugodj meg Clara, a többit majd én elintézem – mondta engem fürkészve, aztán egy kérő mozdulattal felém nyújtotta a telefont.

- Semmi gond, anya, nyugodj meg – motyogtam zsibbadó ajkakkal. – Nem haragszom rád, hogy is haragudhatnék? Csak jelenleg… azt hiszem, még nem nagyon jutok szóhoz.

- Szeretlek kicsim, ezt soha ne feledd – hallottam még anyám síró hangját, aztán megszakadt a vonal.

Damon elvette tőlem a telefont, kinyomta, aztán visszaült a fotelba. Félredöntött fejjel nézett rám, aztán néhány másodperc szünet után vállat vont.

- Nos, akkor hát… ha kérdéseid vannak, tedd fel őket bátran. Igérem, mindenre válaszolok, amire csak tudok.

- Ez olyan, mint egy rémálom – túrtam a hajamba, és csak döbbenten nyöszörögni tudtam. Damon felállt, kinyitotta a bárszekrényt, és hozott egy pohár italt.

- A legjobb idegnyugtató – nyomta a kezembe, én pedig nem kérettem magam.

- Szóval – ült le ismét, és rám nézett – az előbbi kérdésedre válaszolva: igen, ismerem anyádat. A furcsa véletlen hozta így… és a vakszerencse.

Egy darabig maga elé merengett, de aztán látta némán unszoló tekintetemet. Ha már az igazságnál tartottunk, tudni akartam MINDENT.

- Anyád az áldozatom lett volna – bökte ki Damon, és döbbenetemben leejtettem az üres poharat. – Akkoriban még nem olyan voltam, mint most – folytatta Damon, lehajolva a pohárért, és az asztalra tette. – Már nem gyilkolok, van más módja is a vér fogyasztásának… de ez most mellékes. Akkoriban még vadász voltam, igazi éjjeli ragadozó – nevette el magát keserűen. – Anyád pedig…egy álomszép nő. Amikor megláttam, csak arra tudtam gondolni, hogy én akarom megölni őt.

Az öklöm a számba tömtem, hogy ne kezdjek el vele hangosan ordítani, vagy ne törjön ki belőlem a zokogás.

Damon vett egy nagy levegőt, és folytatta.

- Nem öltem meg, mint ahogyan ez látszik – intett a telefon felé. – Amikor rajtaütöttem, megdöbbent ugyan, de mintha csak a támadás ténye lepte volna meg, nem a lényem. Rájöttem, hogy találkozott már magamfajtával. Aztán könyörögni kezdett… a meg sem született gyereke életéért. Nem voltam képes bántani őt. Hála annak a kis emberségnek, ami minden körülmények között megmaradt bennem. Hazavittem… másnap meglátogattam. Aztán egyszer csak elmondta nekem az igazságot. Úgy, ahogy most mi is neked.

Felállt a fotelból, odajött, és mellém ült. Kissé arrébb húzódtam tőle, és bizalmatlan pillantást vetettem rá.

- Apád az ősiek egyike – meredt Damon a szemembe. – Tudom, ez neked alig mond valamit…de tudnod kell, hogy a fajtám kétféleképpen létezhet. Teremtés által, ahogy én – bökött magára – vagy születés által, ahogyan ő. Annak a cerberosznak, amiben élünk, mondhatni, hogy ők az arisztokráciája. Jóval erősebb, mint ahogy képzeled, és olyan dolgokra is képes, amire mi sosem leszünk. Ezért tudott bejönni hozzád hívás nélkül is, ezért talál meg téged, bárhová is menj. Követni fog mindaddig, amíg meg nem kapja, amit akar, vagy amíg valaki meg nem találja a módját, hogy megállítsa.

- Na és mégis, mit akar? – meresztettem a szemem döbbenten.

Damon felállt mellőlem, tett néhány lépést, meglehetősen feldúltan, aztán visszafordult, és csak ennyit válaszolt:

- TÉGED.

*****

Ez már tényleg sok volt nekem. Szédülni kezdtem, forgott velem a szoba. Távolról hallottam Damon hangját, de nem fogtam fel a szavak jelentését. Arra tértem csak magamhoz, amikor megfogta a vállam, és finoman megrázott. Összerázkódtam, és elhúztam magam a kezéből.

- Ne érj hozzám! – kiáltottam rá.

Felemelte a kezét, a megadás pózában, de láttam, hogy a tekintete elborult, mintha szíven ütötte volna ez a két szó.

- És akkor… hogy kerülsz te most ide? – kérdeztem mikor sikerült némileg összekaparni a gondolataimat.

- Azt hittem nyilvánvaló – tárta szét a karjait. – Anyád sejtette, hogy apád nem végleg távozott az életetekből. Tudta, hogy előbb-utóbb rád talál. Kapóra jöttem, mikor megismert engem. Mert bármilyen hihetetlen is, de ő és én jó barátokká váltunk. Engem kért meg, hogy akárhol leszel, én legyek a közeledben, és vigyázzak rád… mert bármikor megtörténhet a baj. A baj, apád képében. És ahogy a mellékelt ábra is mutatja, ez be is következett.

Úgy ültem az ágyon, mint egy szobor. Annak a feloldására, amit most éreztem, nem volt semmi, sem könny, sem sikítás.

Damon hozott még egy italt, és gondolkodás nélkül hajtottam le, mintha csak az alkohol mámorába akarnék menekülni a valóság elől.

- És mit értesz pontosan azon, hogy engem akar? – kérdeztem még tőle.

- Azt akarja, hogy az utóda légy. Az ő világában. Hogy elfoglald a téged megillető helyet – dobta magát vissza Damon a fotelba. – Te csak félig vagy vámpír, félig ember. Olyan képességeid lehetnek, amik az ő fajtájának – vagyis nekünk – aranybánya lehet. Képes vagy a napfényben járni, csak hogy ezt említsem. Nekünk – emelte fel gyűrűs kezét – enélkül nem megy.

Lettek volna még kérdéseim, de lezárta előttük az utat.

- Gyere – állt fel, és megállt felettem – le kellene feküdnöd. Adok egy altatót, és próbálj pihenni. Apád már nem fog visszajönni. Most, hogy tudja, hogy vigyáznak rád, körültekintőbb lesz.

Átvezetett a hálószobába, én pedig ellenvetés nélkül követtem. Befektetett az ágyba, betakart, és furcsa módon, most nem éreztem azt a félelmet a közelében, amit még néhány perccel ezelőtt is.

- Damon – szóltam utána, mikor kifelé indult. – Te is vámpír vagy. Csak egy kérdésemre válaszolj. MIÉRT KELLENE MEGBÍZNOM BENNED?

Megfordult, és a szemembe nézve válaszolt.

- Mert én nem vagyok olyan, mint ő.

Sóhajtottam, aztán visszaejtettem a fejem a párnára.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj. Én itt leszek a nappaliban – lépett aztán ki, és egyedül maradtam. Kavarogtak a fejemben a gondolatok, de már nem tudtam rendet tenni közöttük. A gyógyszer, és az ital megtette a hatását. Mély, álomtalan álomba merültem.

Vége

FOLYT. KÖV.

Tükröddé válva 8. fejezet

Remegtem félelmemben, mikor felnéztem erre a sápadt, vérben forgó szemű, ismeretlen alakra. Hogyan lehet a lakásomban? Nem kell hát behívni őket? De hiszen Damon…. Ő nem tudott belépni! Akkor ő hogyan? És ki ő? Ismeretlen volt…. És mégis, olyan hátborzongatóan ismerős.

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, vigyorogni kezdett.

- Ha leveszem a kezem a szádról, megígéred, hogy nem sikoltozol? – kérdezte cseppnyi gúnnyal a hangjában. – Felesleges is lenne egyébként, mert mire valaki a segítségedre sietne, már halott lennél.

Egy csepp kétséget sem éreztem afelől, hogy komolyan beszél, így hát csak bólintottam, a rémülettől még mindig tágra nyílt szemekkel.

Pár pillanatnyi szünet után éreztem, hogy keze szorítása lazul a számon, és abban a pillanatban kérlelhetetlen erővel a csuklómra kapcsolódik.

- Azt hiszem, most beszélgetni fogunk – nézett a szemembe ellentmondást nem tűrően, én pedig úgy éreztem, hogy szabad akaratom valahová messzire repült.

- Ki vagy te? – kérdeztem csendben, mégis engedelmesen. Annak a hangnak….annak a tekintetnek muszáj volt engedelmeskedni.

- Hogyan? – vágott csodálkozó arcot, pimaszul felvonva hozzá szemöldökét. – Ej, hát sosem hallottál rólam? Bár, meg is tudom valahol érteni… nem volt szép dolog, nagyon nem volt szép. Nekem is van szívem, amit össze lehet törni – tette kezét mellkasa fölé színpadiasan.

- Milyen szép vagy – simított aztán végig a hajamon, miközben tekintete végigsiklott az arcomon, és az alakomon. Félősen húztam magam össze a pillantása láttán. Még alig voltam képes túltenni magam azon, amit Roy tett velem, és most ő is…..? Látta a szememben a könyörgést, és elnevette magát.

- Nem, ettől ne félj. Ezt sosem tenném veled – fejét csóválva nézett rám, és láttam, hogy roppantul élvezi a helyzetet. – Hát még most sem érted, hogy miért?

Akartam is válaszolni, nem is, tudtam is, és nem is a választ a kérdésére. Fél kézzel elengedett, láttam, ahogyan fogai megvillannak a kintről beszűrődő lámpafényben. Megrándultam, vártam a halált hozó harapást, de az nem érkezett. Vagyis, nem nekem érkezett.

A saját karjának esett neki, vérző sebet tépve a csuklóján, aztán a sebet szám felé közelítette.

- Igyál – suttogta. – Igyál, és foglald el a helyet a világban. A helyet, ami már olyan régóta megillet téged.

Próbáltam kapálódzni, védekezni, de hiába. Erőm eltörpült az övé mellett. Keze egyre inkább a szám felé közelített, és ebben a pillanatban megszólalt a folyosón a tűzjelző.

Az őrült csörömpölés megakasztotta a mozdulatát, én pedig újult reménnyel néztem a folyosó irányába, ahonnan egyre több – ijedt, vagy épp bosszús – hang szűrődött be. Újra a vámpír arcára kaptam a tekintetem, aki leengedte kezét, „ez nem lehet igaz” kifejezéssel megcsóválta a fejét, mikor valaki bedörömbölt az ajtón.

- Angel! – kiáltotta egy hang. – Angel, odabenn vagy? Ha igen, akkor ébredj, le kell mennünk az utcára!

A vámpír a szemembe nézett, ujját a szája elé tette, hogy hallgassak, aztán a fülemhez hajolt.

- Nemsokára újra találkozunk! – suttogta, aztán a következő pillanatban már nem volt sehol, csak a padlóra csöpögött vér árulkodott róla, hogy csakugyan itt járt.

Őrült módjára feltéptem az ajtót, és egyenesen szomszédom, Tony karjába vetettem magam.

- Oké kislány – kapott el meglepetten – ennyire ne félj. Hé, csak a tűzjelző csörömpöl! Hallod? – kérdezte némileg értetlenül, amikor megérezte testem reszketését. – Nincs a világon semmi baj! Valami barom részegen nekidőlt, és szilánkosra tört az üveg… nincs tűz. Na, nyugodj már meg – simogatott csodálkozva, mikor végre elengedtem.

- Minden rendben? – kérdezte nagy szemeket meresztve, mikor már nem csimpaszkodtam a nyakába.

- Azt hiszem – bólintottam. Nem osztottam meg vele, hogy még életemben nem örültem így egy lehetséges tűzesetnek. Komplett bolondnak nézett volna.

- Menj csak vissza nyugodtan, aludni – veregette meg a vállamat, mire csak bólintottam. Megfogta a felesége karját, aztán pillanatok múlva bezáródott mögötte az ajtó. A folyosó lassan kiürült, elnéptelenedett, míg végül én voltam az egyetlen, aki még ott álldogált a porlepte szőnyegen. Tétován néztem a lakás ajtaja felé. Nem mertem bemenni. Mi van, ha visszajön? Vagy ha el sem ment még… Nem akartam újra látni azt a rémet…

Kezembe temettem fejem, és elhátráltam a tűzlépcsőig. Most vajon mit tegyek? Nem álldogálhatok itt egész álló éjjel! Tettem egy lépést bátortalanul az ajtó felé, és ekkor egy ismerős alak tűnt fel a folyosó másik végén. Döbbenten kaptam oda a tekintetem, és úgy éreztem, azonnal kicsúszik alólam a lábam.

- Nem – könyörögtem, mikor felismertem Damon alakját. – Könyörgöm ne…

Meg sem mozdult, csak állt egy helyben, de ez nekem épp elég volt. Elég volt a napok óta tartó horrorból, abból, hogy alig egy hét leforgása alatt sarkából fordult ki az egész életem. Most nem tétováztam, nem gondolkodtam, vajon egyedül vagyok-e a lakásban, bevágtattam, és becsaptam magam mögött az ajtót. A félelemtől szinte öntudatlanul kutattam a lakásban feszület, fokhagyma, vagy ezüst után, eszembe jutott minden, amit a vámpír filmekben láttam, bár Damon azt mondta, ezek nem hatnak rá, talán valami esélyem mégis lehet…Felnyüszítettem, mikor meghallottam a halk kopogást.

- Angel – szólalt meg Damon az ajtó előtt. – Kérlek, engedj be. Beszélnünk kell.

- Nem! – kiáltottam vissza, és már kitört belőlem a zokogás. – Menj el! – kiabáltam könnyek között. – Tűnj el innen! Miért követsz? Miért követtek? Miért csináljátok ezt velem????

A következő pillanatban egy hangos roppanással kinyílt az ajtó, és mire észbe kaptam volna, már Damon fogott át úgy, ahogy nem sokkal ezelőtt a másik vámpír, és most az ő keze szorult satuként a számra.

- Elfelejtetted, hogy egyszer már behívtál, így akármikor bejöhetek, amikor kedvem tartja – mondta csendesen. – Ne haragudj, hogy erre kényszerültem, de félek, a szirénázásoddal felvernéd az egész házat, az pedig most nem lenne szerencsés. Ha megígéred, hogy nem visítasz, elengedlek. Bármit is gondolj rólam, bármennyire is gyűlölj engem, segíteni vagyok itt.

Tamáskodóan pillantottam rá, de érdekes módon csak aggódást láttam a tekintetében. Nem akart bántani engem…. Kimondatlanul is éreztem.

Bólintottam egyet, mire óvatosan levette kezét a számról.

- Rendben vagy? – kérdezte lassan. – Itt volt, ugye? Láttam őt, de elkéstem… nem tudtam másképp elkergetni, csak azzal a francos tűzjelzővel – magyarázta.

Látta, hogy elkerekedett szemmel meredek rá. Megrázta a fejét, hogy nincs szükség a kérdésre, anélkül is kitalálta.

- Figyeltelek. Minden nap a közelben voltam, és figyeltelek – sóhajtott. – Van valami, amit nem mondtam el neked eddig.

Leült, és megveregette a kanapét maga mellett, hogy tegyem én is ugyanezt. Leereszkedtem, jó messze tőle, a fotelba.

- Mit nem mondtál el? – suttogtam rekedten, és el sem hittem, hogy ez a hang az én számból jött ki.

Félrebillentette a fejét, úgy nézett rám.

- Nem véletlenül találkoztunk, egy alkalommal sem. Nem azért táncoltam neked, mert béna alak vagyok,  nem azért hívtam fel magamra a figyelmet így, mert nem tudok emberek között közlekedni – fintorgott – hanem azért, mert tudtam, hogy előbb-utóbb szükséged lesz rám. És ahogy látom, jól gondoltam.

Kezembe temettem fejem, és megpróbáltam visszanyomkodni a helyére a szétrobbanni készülő agyamat.

- Ki volt Ő? – néztem végül a szemébe. – KI VOLT, AKI ITT VÁRT ENGEM? Te tudod, ugye? – motyogtam.

- Azt hiszem, ezt nem az én dolgom elmondani neked – felvette a mobilom, keresgélni kezdett a számok között, aztán a kezembe nyomta a készüléket – hanem az Övé – tette hozzá, és mikor a kijelzőre néztem, végigfutott a hátamon a hideg.

*****

- Te tudtad, ugye? – kérdeztem reszketve a felháborodástól, és a félelemtől, mikor tárcsáztam, és a másik oldalon felvették a telefont. – Mindvégig tudtad, mégsem mondtad el nekem. Miért? Miért titkoltad el? Neked is tudnod kellett, hogy egy nap veszélyben lehetek!!!! És most megtörtént!!! Itt volt, és azt mondta, eljön újra értem – fulladt könnyekbe a hangom, miközben Damon a háttérből figyelte a beszélgetést.

Már nem volt a beszélgetőtársamhoz, csak egyetlen kérdésem.

- Ugye, Ő AZ? Ugye, az, akinek én hiszem?

- Igen, kicsim – hallottam a háttérből anyám meggyötört sóhaját. – Mindig is sejtettem, hogy apád egyszer rád talál.

Vége

FOLYT. KÖV

Tükröddé válva 7. fejezet

Rettegve álltam a falnál, mikor Damon odahajolt hozzám, és közvetlen közelről nézett a szemembe. Halk nyüszítés tört fel a torkomból a félelemtől.

- Meg fogsz ölni? – mintha nem is az én torkomból tört volna fel a rekedt hang.

Egy darabig néma csendben nézett a szemembe, aztán elvette kezeit a fejem mellől, mintegy némán megválaszolva a feltett kérdést.

- Megtehettem volna már eddig is, nem? – fordult el tőlem félig.

Ezzel engem persze nem nyugtatott meg, bár még mindig a hatása alatt voltam annak az érzésnek, hogy álmodom, hogy ez egy puszta rémálom, hiszen ilyen nincs, és nem is történhet meg….

Kapkodva a pólóm alá nyúltam, előhúztam a láncomat amin egy arany kereszt lógott medálként, és meghimbáltam az orra előtt.

- Jobb ha nem jössz a közelembe még egyszer – nyöszörögtem rettegve. Rám nézett, elkerekedett a szeme, és kitört belőle a nevetés. Odalépett, kiütötte a keresztet a kezemből, aztán erősen megfogta mindkét kezemet.

- Csak felhívnám rá szíves figyelmedet, hogy ez semmi hatással nincs rám… - vigyorgott a képembe. – Ugyanúgy, ahogy a fokhagyma, a szenteltvíz, és bármi hasonló sem. Szóval kicsi lány, én a helyedben nem is próbálkoznék – engedett el aztán.

A lábaim remegni kezdtek, és a fal mentén a földre csúsztam. Onnan néztem rá felfelé, és csak egy kérdés tudta elhagyni a számat.

- Mit akarsz tőlem?

- Semmi rosszat, elhiheted. Ha bántani akartalak volna, lett volna már rá lehetőségem, nem gondolod? De… én igazán csak szerettelek volna megismerni. Csak ennyit akartam – mintha némi keserűség költözött volna a hangjába.

Az arcomba temettem a fejemet, mert úgy éreztem, szétvetik az agyamat a gondolataim.

- Menj – nyöszörögtem halkan. – Kérlek, menj innen – reszkettem a félelemtől.

Ujjaim között láttam, ahogy még mindig mozdulatlanul áll egy helyben.

- Ha igaz amit mondtál, ha tényleg nem akarsz bántani, menj el – suttogtam. – Ne gyere többet a közelembe. Nem akarlak látni soha többé – néztem fel rá.

Az arcán végigcikázott valami. Valami különös reakció. Egyszerre volt benne düh, emésztő harag, és valami ki nem mondott fájdalom.

Nem tudom, mikor, vagy  hogyan tűnt el mellőlem, de mikor felnéztem, üres volt a lakás. Nagy nehezen feltápászkodtam, elvonszoltam magam a kanapéig. Az agyam csak egyféleképpen tudott reagálni mindarra, ami történt. Elvesztettem az eszméletemet.

*****

Másnap reggel lehetett már, mikor magamhoz tértem. A fejem fájt, szaggatott, és beletelt némi időbe, mire sikerült visszaemlékeznem, mi is történt valójában. Reménykedtem, hogy nem volt más, csak egy rossz álom….de ekkor megláttam a láncomat, a rajta lógó kereszttel együtt a sarokban heverni. Ahová Damon ütötte. Letérdeltem a vékony aranyfonál mellé, és most tört ki belőlem a reszkető sírás, a hitetlenkedéssel vegyesen.

Csakugyan láttam én ezt? Tényleg megtörtént ez az egész, vagy a fantáziám szüleménye volt? Hiszen ilyen lények nincsenek, nem létezhetnek! Mi van, ha csak képzeltem az egészet, és megbántottam Damon? De bármennyire is szerettem volna logikus magyarázatot találni, a szívem megsúgta a választ…

Felkeltem, rendet tettem a konyhában, aztán főztem egy kávét, és a konyhaasztalnál ülve gondolkozni kezdtem a történteken. Nem láttam sok vámpíros filmet eddig, de ha tényleg úgy működik a dolog, akkor bajban vagyok. Behívtam Damont, ezért bármikor beléphet ide, amikor csak kedve tartja. Noha sejtettem, hogy igazat mondott abban, hogy már bánthatott volna ha akar, de mi van, ha most a bosszúvágy erősebb lesz benne az eddig érzett szimpátiánál? Valamit tennem kell, de mit? Költözzem el? Menjek egy másik városba? Éljem az életem fejvesztett menekülésként előle? Bárhol rám találhat…

És volt még valami, amit nem vallottam be magamnak. Mert mindannak ellenére ami történt, vonzott Damon. Rémisztő volt, ijesztő, egyenesen rettenetes…. De nem tudtam elfelejteni a fájdalmat a tekintetében, mikor utoljára rám nézett.

Kiborítottam a kávé maradékát a mosogatóba,  aztán dolgozni próbáltam, hogy eltereljem a gondolataimat. Egy kép festését rendelte meg tőlem egy nagyobb cég, aminek az árából egy gyermekotthont akartak támogatni.

Egész jól sikerült belemerülnöm a munkába, mikor kopogás hangzott fel az ajtómon. A szívem azonnal a torkomba ugrott, és kis híján magamra borítottam egy kisebb vödör festéket.

Aztán meghallottam a postásunk, Terry hangját.

- Jövök már – találtam meg a hangom az áldott megkönnyebbüléstől, és kinyitottam az ajtót.

- Bocs Terry – mentegetőztem. – De eléggé lefoglalt a munka. Alig hallottam a kopogásod.

- Semmi gond – vont vállat a szeplős srác. – És mit festesz, valami horrorképet?

Értetlenül néztem rá, mire elnevette magát.

- Úgy festesz, mint aki kísértetet látott – vigyorgott rám.

Nem tudtam neki mit válaszolni, csak a fejem ráztam, a következő pillanatban egy hosszúkás dobozt nyomott a kezembe.

- Mi van benne? – kérdeztem kíváncsian, és megrázogattam a dobozkát.

- Mit tudom én – vont vállat Terry. – Nekem csak a kezembe adták, hogy hozzam el ide – azzal az orrom alá tartotta a kézbesítési könyvet.

Alávakartam a nevem, odanyomtam némi borravalót a kezébe, aztán búcsút intettem, és bezártam az ajtót. A kis csomagon nem volt név, feladó, semmi a világon. Kíváncsian kinyitottam, és a következő pillanatban egy fekete bársony rózsa, és egy apró cédula hullott a kezembe.

„Bocsáss meg nekem. Nem akartalak megijeszteni, bántani pedig végképp nem, egyetlen percig sem. Sajnálom, hogy így alakult, de megértelek. Nyugodj meg, nem foglak keresni, és nem megyek a közeledbe. Nem kell félned tőlem.

Kérlek, ne haragudj rám mindezért….Ne haragudj azért, ami vagyok. Isten veled.

Damon”

Leresztettem kezemből a kis papírt, és a rózsát. Aztán felálltam az asztaltól, visszamentem a még félig üres vászon elé. Meredten néztem a fehér anyagot, aztán anélkül, hogy gondolkoztam volna festeni kezdtem. Szinte önkívületben raktam egymás mellé a színeket, először az ecsettel, aztán valami különös extázis kapott el, már kézzel vagdostam fel a festéket, hogy mikor kifulladva megálljak, és néhány lépés távolságból megszemléljem a művemet, végigfusson a hátamon a hideg.

Mert a vászon közepéről, a fekete háttérből egy fehér arc meredt rám. Egy rém, egy vámpír arca volt. És a szemeiben, a ragyogó kék szemeiben döbbenten vettem észre Damon tekintetét.

*****

Hosszú napok teltek el azóta, hogy utoljára találkoztam Damonnal. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy csakugyan állja a szavát. Néha félve közlekedtem az utcán, de nem láttam őt sehol. Sem egy kapualjban, sem egy áruházban. Kezdtem újra úgy élni az életem, ahogyan eddig is, de tudtam, hogy az, ami történt, rányomta a bélyegét az életemre. Örökre, és visszavonhatatlanul…

Egyik este úgy éreztem, eljött az ideje némi kikapcsolódásnak. Beültem egy étterembe, jóízűen megvacsoráztam, és végre, most először napok óta nem gondoltam Damonra, sem a félelemre, semmire, csak élveztem az életet, a nyugalmat, és lelkem háborgására mintha olajat öntöttek volna hirtelen. Régen voltam már ilyen nyugodt, és feloldódott, mint ahogyan most.

Elmúlt már jócskán este tíz óra, mikor végre hazaértem. Beléptem a sötét lakásba egy jól eső, fáradt sóhajjal. Szememet meresztgetve tapogatóztam a villanykapcsoló után, mikor szemem sarkából úgy láttam, hogy a konyhaablakon beszűrődő halvány fényben valaki körvonalai válnak ki a sötétből.

Éreztem, ahogyan a jeges kéz lassan végigsimít a gerincemen, és egy sikítás készült szétfeszíteni a torkomat. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt van…. Damon visszajött, hogy megöljön engem.

A falig hátráltam a döbbenettől, és ekkor az alak a másodperc törtrésze alatt mellettem termett. Egyik kezével lefogott, másik kezét a számra tapasztotta, és rémültem éreztem, mekkora erő munkál benne. Felnéztem rá, és egyszerre öntött el a megkönnyebbülés mikor láttam, hogy az az arc nem Damon arca, és öntött el az újabb kétségbeesés, mikor láttam a fekete ereket a szeme alatt, láttam vérbe borult tekintetét, és mikor megszólalt kivillantak a hosszú, hegyes szemfogak.

- Szia kicsim – köszönt rám a rém. – Nem ismersz rám? Már olyan régen vártam rá, hogy lássalak.

Vége

FOLYT. KÖV.