Tükröddé válva 8. fejezet

Remegtem félelmemben, mikor felnéztem erre a sápadt, vérben forgó szemű, ismeretlen alakra. Hogyan lehet a lakásomban? Nem kell hát behívni őket? De hiszen Damon…. Ő nem tudott belépni! Akkor ő hogyan? És ki ő? Ismeretlen volt…. És mégis, olyan hátborzongatóan ismerős.

Mintha csak a gondolataimban olvasott volna, vigyorogni kezdett.

- Ha leveszem a kezem a szádról, megígéred, hogy nem sikoltozol? – kérdezte cseppnyi gúnnyal a hangjában. – Felesleges is lenne egyébként, mert mire valaki a segítségedre sietne, már halott lennél.

Egy csepp kétséget sem éreztem afelől, hogy komolyan beszél, így hát csak bólintottam, a rémülettől még mindig tágra nyílt szemekkel.

Pár pillanatnyi szünet után éreztem, hogy keze szorítása lazul a számon, és abban a pillanatban kérlelhetetlen erővel a csuklómra kapcsolódik.

- Azt hiszem, most beszélgetni fogunk – nézett a szemembe ellentmondást nem tűrően, én pedig úgy éreztem, hogy szabad akaratom valahová messzire repült.

- Ki vagy te? – kérdeztem csendben, mégis engedelmesen. Annak a hangnak….annak a tekintetnek muszáj volt engedelmeskedni.

- Hogyan? – vágott csodálkozó arcot, pimaszul felvonva hozzá szemöldökét. – Ej, hát sosem hallottál rólam? Bár, meg is tudom valahol érteni… nem volt szép dolog, nagyon nem volt szép. Nekem is van szívem, amit össze lehet törni – tette kezét mellkasa fölé színpadiasan.

- Milyen szép vagy – simított aztán végig a hajamon, miközben tekintete végigsiklott az arcomon, és az alakomon. Félősen húztam magam össze a pillantása láttán. Még alig voltam képes túltenni magam azon, amit Roy tett velem, és most ő is…..? Látta a szememben a könyörgést, és elnevette magát.

- Nem, ettől ne félj. Ezt sosem tenném veled – fejét csóválva nézett rám, és láttam, hogy roppantul élvezi a helyzetet. – Hát még most sem érted, hogy miért?

Akartam is válaszolni, nem is, tudtam is, és nem is a választ a kérdésére. Fél kézzel elengedett, láttam, ahogyan fogai megvillannak a kintről beszűrődő lámpafényben. Megrándultam, vártam a halált hozó harapást, de az nem érkezett. Vagyis, nem nekem érkezett.

A saját karjának esett neki, vérző sebet tépve a csuklóján, aztán a sebet szám felé közelítette.

- Igyál – suttogta. – Igyál, és foglald el a helyet a világban. A helyet, ami már olyan régóta megillet téged.

Próbáltam kapálódzni, védekezni, de hiába. Erőm eltörpült az övé mellett. Keze egyre inkább a szám felé közelített, és ebben a pillanatban megszólalt a folyosón a tűzjelző.

Az őrült csörömpölés megakasztotta a mozdulatát, én pedig újult reménnyel néztem a folyosó irányába, ahonnan egyre több – ijedt, vagy épp bosszús – hang szűrődött be. Újra a vámpír arcára kaptam a tekintetem, aki leengedte kezét, „ez nem lehet igaz” kifejezéssel megcsóválta a fejét, mikor valaki bedörömbölt az ajtón.

- Angel! – kiáltotta egy hang. – Angel, odabenn vagy? Ha igen, akkor ébredj, le kell mennünk az utcára!

A vámpír a szemembe nézett, ujját a szája elé tette, hogy hallgassak, aztán a fülemhez hajolt.

- Nemsokára újra találkozunk! – suttogta, aztán a következő pillanatban már nem volt sehol, csak a padlóra csöpögött vér árulkodott róla, hogy csakugyan itt járt.

Őrült módjára feltéptem az ajtót, és egyenesen szomszédom, Tony karjába vetettem magam.

- Oké kislány – kapott el meglepetten – ennyire ne félj. Hé, csak a tűzjelző csörömpöl! Hallod? – kérdezte némileg értetlenül, amikor megérezte testem reszketését. – Nincs a világon semmi baj! Valami barom részegen nekidőlt, és szilánkosra tört az üveg… nincs tűz. Na, nyugodj már meg – simogatott csodálkozva, mikor végre elengedtem.

- Minden rendben? – kérdezte nagy szemeket meresztve, mikor már nem csimpaszkodtam a nyakába.

- Azt hiszem – bólintottam. Nem osztottam meg vele, hogy még életemben nem örültem így egy lehetséges tűzesetnek. Komplett bolondnak nézett volna.

- Menj csak vissza nyugodtan, aludni – veregette meg a vállamat, mire csak bólintottam. Megfogta a felesége karját, aztán pillanatok múlva bezáródott mögötte az ajtó. A folyosó lassan kiürült, elnéptelenedett, míg végül én voltam az egyetlen, aki még ott álldogált a porlepte szőnyegen. Tétován néztem a lakás ajtaja felé. Nem mertem bemenni. Mi van, ha visszajön? Vagy ha el sem ment még… Nem akartam újra látni azt a rémet…

Kezembe temettem fejem, és elhátráltam a tűzlépcsőig. Most vajon mit tegyek? Nem álldogálhatok itt egész álló éjjel! Tettem egy lépést bátortalanul az ajtó felé, és ekkor egy ismerős alak tűnt fel a folyosó másik végén. Döbbenten kaptam oda a tekintetem, és úgy éreztem, azonnal kicsúszik alólam a lábam.

- Nem – könyörögtem, mikor felismertem Damon alakját. – Könyörgöm ne…

Meg sem mozdult, csak állt egy helyben, de ez nekem épp elég volt. Elég volt a napok óta tartó horrorból, abból, hogy alig egy hét leforgása alatt sarkából fordult ki az egész életem. Most nem tétováztam, nem gondolkodtam, vajon egyedül vagyok-e a lakásban, bevágtattam, és becsaptam magam mögött az ajtót. A félelemtől szinte öntudatlanul kutattam a lakásban feszület, fokhagyma, vagy ezüst után, eszembe jutott minden, amit a vámpír filmekben láttam, bár Damon azt mondta, ezek nem hatnak rá, talán valami esélyem mégis lehet…Felnyüszítettem, mikor meghallottam a halk kopogást.

- Angel – szólalt meg Damon az ajtó előtt. – Kérlek, engedj be. Beszélnünk kell.

- Nem! – kiáltottam vissza, és már kitört belőlem a zokogás. – Menj el! – kiabáltam könnyek között. – Tűnj el innen! Miért követsz? Miért követtek? Miért csináljátok ezt velem????

A következő pillanatban egy hangos roppanással kinyílt az ajtó, és mire észbe kaptam volna, már Damon fogott át úgy, ahogy nem sokkal ezelőtt a másik vámpír, és most az ő keze szorult satuként a számra.

- Elfelejtetted, hogy egyszer már behívtál, így akármikor bejöhetek, amikor kedvem tartja – mondta csendesen. – Ne haragudj, hogy erre kényszerültem, de félek, a szirénázásoddal felvernéd az egész házat, az pedig most nem lenne szerencsés. Ha megígéred, hogy nem visítasz, elengedlek. Bármit is gondolj rólam, bármennyire is gyűlölj engem, segíteni vagyok itt.

Tamáskodóan pillantottam rá, de érdekes módon csak aggódást láttam a tekintetében. Nem akart bántani engem…. Kimondatlanul is éreztem.

Bólintottam egyet, mire óvatosan levette kezét a számról.

- Rendben vagy? – kérdezte lassan. – Itt volt, ugye? Láttam őt, de elkéstem… nem tudtam másképp elkergetni, csak azzal a francos tűzjelzővel – magyarázta.

Látta, hogy elkerekedett szemmel meredek rá. Megrázta a fejét, hogy nincs szükség a kérdésre, anélkül is kitalálta.

- Figyeltelek. Minden nap a közelben voltam, és figyeltelek – sóhajtott. – Van valami, amit nem mondtam el neked eddig.

Leült, és megveregette a kanapét maga mellett, hogy tegyem én is ugyanezt. Leereszkedtem, jó messze tőle, a fotelba.

- Mit nem mondtál el? – suttogtam rekedten, és el sem hittem, hogy ez a hang az én számból jött ki.

Félrebillentette a fejét, úgy nézett rám.

- Nem véletlenül találkoztunk, egy alkalommal sem. Nem azért táncoltam neked, mert béna alak vagyok,  nem azért hívtam fel magamra a figyelmet így, mert nem tudok emberek között közlekedni – fintorgott – hanem azért, mert tudtam, hogy előbb-utóbb szükséged lesz rám. És ahogy látom, jól gondoltam.

Kezembe temettem fejem, és megpróbáltam visszanyomkodni a helyére a szétrobbanni készülő agyamat.

- Ki volt Ő? – néztem végül a szemébe. – KI VOLT, AKI ITT VÁRT ENGEM? Te tudod, ugye? – motyogtam.

- Azt hiszem, ezt nem az én dolgom elmondani neked – felvette a mobilom, keresgélni kezdett a számok között, aztán a kezembe nyomta a készüléket – hanem az Övé – tette hozzá, és mikor a kijelzőre néztem, végigfutott a hátamon a hideg.

*****

- Te tudtad, ugye? – kérdeztem reszketve a felháborodástól, és a félelemtől, mikor tárcsáztam, és a másik oldalon felvették a telefont. – Mindvégig tudtad, mégsem mondtad el nekem. Miért? Miért titkoltad el? Neked is tudnod kellett, hogy egy nap veszélyben lehetek!!!! És most megtörtént!!! Itt volt, és azt mondta, eljön újra értem – fulladt könnyekbe a hangom, miközben Damon a háttérből figyelte a beszélgetést.

Már nem volt a beszélgetőtársamhoz, csak egyetlen kérdésem.

- Ugye, Ő AZ? Ugye, az, akinek én hiszem?

- Igen, kicsim – hallottam a háttérből anyám meggyötört sóhaját. – Mindig is sejtettem, hogy apád egyszer rád talál.

Vége

FOLYT. KÖV