Tükröddé válva 7. fejezet

Rettegve álltam a falnál, mikor Damon odahajolt hozzám, és közvetlen közelről nézett a szemembe. Halk nyüszítés tört fel a torkomból a félelemtől.

- Meg fogsz ölni? – mintha nem is az én torkomból tört volna fel a rekedt hang.

Egy darabig néma csendben nézett a szemembe, aztán elvette kezeit a fejem mellől, mintegy némán megválaszolva a feltett kérdést.

- Megtehettem volna már eddig is, nem? – fordult el tőlem félig.

Ezzel engem persze nem nyugtatott meg, bár még mindig a hatása alatt voltam annak az érzésnek, hogy álmodom, hogy ez egy puszta rémálom, hiszen ilyen nincs, és nem is történhet meg….

Kapkodva a pólóm alá nyúltam, előhúztam a láncomat amin egy arany kereszt lógott medálként, és meghimbáltam az orra előtt.

- Jobb ha nem jössz a közelembe még egyszer – nyöszörögtem rettegve. Rám nézett, elkerekedett a szeme, és kitört belőle a nevetés. Odalépett, kiütötte a keresztet a kezemből, aztán erősen megfogta mindkét kezemet.

- Csak felhívnám rá szíves figyelmedet, hogy ez semmi hatással nincs rám… - vigyorgott a képembe. – Ugyanúgy, ahogy a fokhagyma, a szenteltvíz, és bármi hasonló sem. Szóval kicsi lány, én a helyedben nem is próbálkoznék – engedett el aztán.

A lábaim remegni kezdtek, és a fal mentén a földre csúsztam. Onnan néztem rá felfelé, és csak egy kérdés tudta elhagyni a számat.

- Mit akarsz tőlem?

- Semmi rosszat, elhiheted. Ha bántani akartalak volna, lett volna már rá lehetőségem, nem gondolod? De… én igazán csak szerettelek volna megismerni. Csak ennyit akartam – mintha némi keserűség költözött volna a hangjába.

Az arcomba temettem a fejemet, mert úgy éreztem, szétvetik az agyamat a gondolataim.

- Menj – nyöszörögtem halkan. – Kérlek, menj innen – reszkettem a félelemtől.

Ujjaim között láttam, ahogy még mindig mozdulatlanul áll egy helyben.

- Ha igaz amit mondtál, ha tényleg nem akarsz bántani, menj el – suttogtam. – Ne gyere többet a közelembe. Nem akarlak látni soha többé – néztem fel rá.

Az arcán végigcikázott valami. Valami különös reakció. Egyszerre volt benne düh, emésztő harag, és valami ki nem mondott fájdalom.

Nem tudom, mikor, vagy  hogyan tűnt el mellőlem, de mikor felnéztem, üres volt a lakás. Nagy nehezen feltápászkodtam, elvonszoltam magam a kanapéig. Az agyam csak egyféleképpen tudott reagálni mindarra, ami történt. Elvesztettem az eszméletemet.

*****

Másnap reggel lehetett már, mikor magamhoz tértem. A fejem fájt, szaggatott, és beletelt némi időbe, mire sikerült visszaemlékeznem, mi is történt valójában. Reménykedtem, hogy nem volt más, csak egy rossz álom….de ekkor megláttam a láncomat, a rajta lógó kereszttel együtt a sarokban heverni. Ahová Damon ütötte. Letérdeltem a vékony aranyfonál mellé, és most tört ki belőlem a reszkető sírás, a hitetlenkedéssel vegyesen.

Csakugyan láttam én ezt? Tényleg megtörtént ez az egész, vagy a fantáziám szüleménye volt? Hiszen ilyen lények nincsenek, nem létezhetnek! Mi van, ha csak képzeltem az egészet, és megbántottam Damon? De bármennyire is szerettem volna logikus magyarázatot találni, a szívem megsúgta a választ…

Felkeltem, rendet tettem a konyhában, aztán főztem egy kávét, és a konyhaasztalnál ülve gondolkozni kezdtem a történteken. Nem láttam sok vámpíros filmet eddig, de ha tényleg úgy működik a dolog, akkor bajban vagyok. Behívtam Damont, ezért bármikor beléphet ide, amikor csak kedve tartja. Noha sejtettem, hogy igazat mondott abban, hogy már bánthatott volna ha akar, de mi van, ha most a bosszúvágy erősebb lesz benne az eddig érzett szimpátiánál? Valamit tennem kell, de mit? Költözzem el? Menjek egy másik városba? Éljem az életem fejvesztett menekülésként előle? Bárhol rám találhat…

És volt még valami, amit nem vallottam be magamnak. Mert mindannak ellenére ami történt, vonzott Damon. Rémisztő volt, ijesztő, egyenesen rettenetes…. De nem tudtam elfelejteni a fájdalmat a tekintetében, mikor utoljára rám nézett.

Kiborítottam a kávé maradékát a mosogatóba,  aztán dolgozni próbáltam, hogy eltereljem a gondolataimat. Egy kép festését rendelte meg tőlem egy nagyobb cég, aminek az árából egy gyermekotthont akartak támogatni.

Egész jól sikerült belemerülnöm a munkába, mikor kopogás hangzott fel az ajtómon. A szívem azonnal a torkomba ugrott, és kis híján magamra borítottam egy kisebb vödör festéket.

Aztán meghallottam a postásunk, Terry hangját.

- Jövök már – találtam meg a hangom az áldott megkönnyebbüléstől, és kinyitottam az ajtót.

- Bocs Terry – mentegetőztem. – De eléggé lefoglalt a munka. Alig hallottam a kopogásod.

- Semmi gond – vont vállat a szeplős srác. – És mit festesz, valami horrorképet?

Értetlenül néztem rá, mire elnevette magát.

- Úgy festesz, mint aki kísértetet látott – vigyorgott rám.

Nem tudtam neki mit válaszolni, csak a fejem ráztam, a következő pillanatban egy hosszúkás dobozt nyomott a kezembe.

- Mi van benne? – kérdeztem kíváncsian, és megrázogattam a dobozkát.

- Mit tudom én – vont vállat Terry. – Nekem csak a kezembe adták, hogy hozzam el ide – azzal az orrom alá tartotta a kézbesítési könyvet.

Alávakartam a nevem, odanyomtam némi borravalót a kezébe, aztán búcsút intettem, és bezártam az ajtót. A kis csomagon nem volt név, feladó, semmi a világon. Kíváncsian kinyitottam, és a következő pillanatban egy fekete bársony rózsa, és egy apró cédula hullott a kezembe.

„Bocsáss meg nekem. Nem akartalak megijeszteni, bántani pedig végképp nem, egyetlen percig sem. Sajnálom, hogy így alakult, de megértelek. Nyugodj meg, nem foglak keresni, és nem megyek a közeledbe. Nem kell félned tőlem.

Kérlek, ne haragudj rám mindezért….Ne haragudj azért, ami vagyok. Isten veled.

Damon”

Leresztettem kezemből a kis papírt, és a rózsát. Aztán felálltam az asztaltól, visszamentem a még félig üres vászon elé. Meredten néztem a fehér anyagot, aztán anélkül, hogy gondolkoztam volna festeni kezdtem. Szinte önkívületben raktam egymás mellé a színeket, először az ecsettel, aztán valami különös extázis kapott el, már kézzel vagdostam fel a festéket, hogy mikor kifulladva megálljak, és néhány lépés távolságból megszemléljem a művemet, végigfusson a hátamon a hideg.

Mert a vászon közepéről, a fekete háttérből egy fehér arc meredt rám. Egy rém, egy vámpír arca volt. És a szemeiben, a ragyogó kék szemeiben döbbenten vettem észre Damon tekintetét.

*****

Hosszú napok teltek el azóta, hogy utoljára találkoztam Damonnal. Megnyugvással vettem tudomásul, hogy csakugyan állja a szavát. Néha félve közlekedtem az utcán, de nem láttam őt sehol. Sem egy kapualjban, sem egy áruházban. Kezdtem újra úgy élni az életem, ahogyan eddig is, de tudtam, hogy az, ami történt, rányomta a bélyegét az életemre. Örökre, és visszavonhatatlanul…

Egyik este úgy éreztem, eljött az ideje némi kikapcsolódásnak. Beültem egy étterembe, jóízűen megvacsoráztam, és végre, most először napok óta nem gondoltam Damonra, sem a félelemre, semmire, csak élveztem az életet, a nyugalmat, és lelkem háborgására mintha olajat öntöttek volna hirtelen. Régen voltam már ilyen nyugodt, és feloldódott, mint ahogyan most.

Elmúlt már jócskán este tíz óra, mikor végre hazaértem. Beléptem a sötét lakásba egy jól eső, fáradt sóhajjal. Szememet meresztgetve tapogatóztam a villanykapcsoló után, mikor szemem sarkából úgy láttam, hogy a konyhaablakon beszűrődő halvány fényben valaki körvonalai válnak ki a sötétből.

Éreztem, ahogyan a jeges kéz lassan végigsimít a gerincemen, és egy sikítás készült szétfeszíteni a torkomat. Csak arra tudtam gondolni, hogy itt van…. Damon visszajött, hogy megöljön engem.

A falig hátráltam a döbbenettől, és ekkor az alak a másodperc törtrésze alatt mellettem termett. Egyik kezével lefogott, másik kezét a számra tapasztotta, és rémültem éreztem, mekkora erő munkál benne. Felnéztem rá, és egyszerre öntött el a megkönnyebbülés mikor láttam, hogy az az arc nem Damon arca, és öntött el az újabb kétségbeesés, mikor láttam a fekete ereket a szeme alatt, láttam vérbe borult tekintetét, és mikor megszólalt kivillantak a hosszú, hegyes szemfogak.

- Szia kicsim – köszönt rám a rém. – Nem ismersz rám? Már olyan régen vártam rá, hogy lássalak.

Vége

FOLYT. KÖV.