Segítő kezek

3. fejezet

Éreztem, ahogy fejem a vörös különféle árnyalataiban kezd el pompázni, aztán az asztalhoz siettem.

- Kávé? – kérdeztem, és kilöttyintettem egy pohárba egy jókora adagot, közben próbáltam visszafogni magamban az engem elöntő mérget, ahogy láttam, hogy úgy nézeget, mintha valami kiállítási tárgy lennék.

- Nocsak, a sirályos kislány – vigyorogta el magát, mikor végre leesett neki a megfejtés, hol is találkoztunk. – Már azt hittem, itt fogok megöregedni, várva, hogy méltóztass idesétálni.

- Nocsak, a szépfiú – szúrtam egyet vissza ugyanabban a stílusban, mire a vigyora csak még szélesebbé vált. – Ha nem tűnt volna fel, dolgoztam - és a kezébe nyomtam a kávéját.

- A madarakhoz értesz, a kávéhoz kevésbé – fintorodott el mikor belekóstolt a pohárba. – Ez keserű. Ha már itt állsz, legalább kérdezd meg kérek-e bele valamit.

Felsóhajtottam.

- Felhívnám a figyelmedet, hogy nem én főztem a kávét. Én csak felszolgálom – és elővettem egy tenyérbemászó mosolyt. – Kérsz bele valamit? Cukrot, tejet, tejszínt…. hashajtót? – érdeklődtem.

- Mondták már, hogy pimasz vagy? – billentette a fejét oldalra.

- És neked, hogy roppant magabiztos? – támaszkodtam az asztalra, így arca közelebb került hozzám.

- Van rá okom, hogy az legyek – hajolt ő is közelebb. – Minden lány ezt szokta mondani.

- Aha, többek közt a szerencsétlen elődöm is, ugye? – kezdtek el villámlani a szemeim az önelégült képét látva. – Lehet, hogy ez neked meg van szokva, de mindig érhetnek meglepetések. Mellesleg, lehet, hogy én nem vagyok nagy, híres, pénzes, ismert, vagy sorolhatnám épp a jelzőket – szorongattam meg egy üres poharat – de attól még ember vagyok, szóval ha legközelebb szeretnél valamit innen, próbálj kedvesen beszélni velem. A fogaidat pedig csak tartsd a helyükön – tettem meg hozzá.

Egy pillanatra enyhe csodálkozás ült ki az ábrázatára, de ekkor egy árnyék perdült az asztalhoz, és amint elszakítottam magam Iantől, konstatáltam, hogy az újbóli látogatóm maga Nina Dobrev.

- Hello – mondtam kedvesen. Szimpatikus volt nekem a képernyőn keresztül ez a lány. – Adhatok valamit?

- Igen, a pasimat – vetett rám egy kissé fagyos tekintetet, majd átfogta Ian derekát, míg a fiú az ő vállát ölelte, és anélkül, hogy köszönésre méltattak volna, elsétáltak az asztal elől, és rövidesen bele is vesztek az emberek forgatagába, csak távolról láttam a folyosó nyíló ajtaját, ahogyan valószínűleg pihenni tértek egy keveset.

- Ne is törődj vele – hallottam meg egy hangot a fülemben, és egy fiatal fekete hajú lányt láttam ácsorogni az asztal oldalánál. – Nem veled van baja egyiknek sem. Ianba nem értem mi ütött, nem ilyen szokott lenni. Általában kenyérre lehet kenni. Nina meg… - vont vállat – nyilván azért undok, mert kissé megviselte ami az elődöddel történt – aztán kezet nyújtott. – Stacy vagyok.

- Én pedig Dana – ráztam vele kezet mosolyogva, de még kissé mindig értetlenül. – Erről már hallottam… hogy az előző mindenes lány rárontott Ianra, és megcsókolta.

- Hát, ez így nem teljesen fedi a valóságot – mutatott egy szendvicsre, amit tányérra tettem, és egy szalvétát hajtogattam mellé. – A mi ügyeletes szépfiúnknak sem volt ellenére a dolog. Köszi – vette el a szendvicset, aztán egy búcsúlegyintés után neki is nyoma veszett a tömegben.

*****

- Komolyan mondom neked, hogy egyszerűen a puszta jelenléte is felbosszant! – dühöngtem, és úgy könyököltem az asztalra, mint akinek az egész világ nyomja a vállát. – Arrogáns, öntelt, beképzelt…és…és… - keresgéltem a szavakat a méregtől kifulladva. – Mondd, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdeztem aztán, látván, hogy Bob alig emeli ki a fejét a monitorból.

- Figyelek – jött a válasz, és fonott copfját hátravetette. – És szerintem tévedsz. Ian nem ilyen. Ismerem már egy jó ideje.

- Vagy épp te ismerted félre – tettem egy határozott mozdulatot. – Veled lehet, hogy nem ilyen, de csak mert tudja, hogy egy rangban álltok, ha mondhatom így – körmöltem a levegőbe, idézőjelet szemléltetve. – De én? Csak egy kis mindenes lány vagyok. Velem pimaszkodhat a nagy Ian Somerhalder, ugye? És egyébként is… mi lett azzal a szegénnyel is, aki előttem volt.

- Miért, mi lett vele? – érdeklődött Bob, de egy másodpercre sem hagyta abba a billentyűzet püfölését.

- Nem tudnád elképzelni sem, ugye? – álltam meg mellette, és nemes egyszerűséggel kinyomtam a monitort, mire megbotránkozva figyelt fel rám. – Csókolóztak. Másnapra a lányt kirúgták – hallgattam el, és vártam a hatást.

- Hát…ööö… - nézett rám Bob tanácstalanul, mert nem értette, miért várok én tőle most felháborodást.

- Csókolóztak – ismételtem meg nyomatékosan. – Tudod, ehhez két ember kell. Egy nő, és egy férfi – emeltem fel két ujjamat. – Ha az egyik tényező kiesik – demonstráltam – akkor a dolog nem lehetséges.

- Igen köszönöm, ennyivel én is tisztában vagyok – dőlt hátra Bob egy nagy sóhajjal, látva, hogy amíg ki nem adom a mondandómat, úgysem hagyom dolgozni. – És?

- És? – visszhangoztam. – Mindketten benne voltak. Az egyiket kirúgják érte, a másik meg éli tovább a világát vígan, még csak egy ejnye-bejnyét sem kap! Mert a nagy Ian Somerhaldernek ezt is lehet, ugye? – vágtam csúf fintort.

- Na várj – emelte fel Bob a kezét csodálkozva. – Te most komolyan azt vártad, hogy a stúdió kirúgja az egyik legtöbb pénzt hozó színészét, mert megcsókolt egy mindenes lányt? Dana, néha sajnálni valóan naiv vagy. Bocsáss meg ezért.

- Úgy tudtam, az Egyesült Államok alkotmánya szerint minden ember egyenlőnek születik, és egyenlő jogokkal bír – morogtam. – Nem tudom felfogni, hogy amint valakinek neve, vagy pénze van, miért emelkedik automatikusan efölé az egyenlőségjel fölé! – kiáltottam.

- Mert ez a világ rendje. Dühönghetsz, de nem fogsz tudni változtatni rajta – kapcsolta vissza a monitort Bob. – És egyébként is, rám vagy dühös igazából, vagy rá? – pislantott még rám.

- Persze, hogy rá vagyok dühös! – roskadtam le az előbbi helyemre az asztalhoz. – De neki nem szórhatom a képébe a véleményem, mert azonnal kirúgnak. És te tudod a legjobban, mennyire kell nekem ez az állás – keseregtem.

- Akkor édesem, csak egy dolgot tehetsz – kezdte el újra billentyűzetet gyötörni Bob. – Csendben maradsz, megcsinálod a dolgod, jó képet vágsz Ianhez, és mindenki máshoz, és reménykedsz, hogy hamar találsz valami mást.

- De ez megfutamodás – vetettem ellen.

- Miért, tudsz ennél jobbat? – tette Bob az utolsó mondatot a cikke alá, amin két halott teknős szomorú képe virított, figyelmeztetésül a katasztrófára.

- Igen, tudok – válaszoltam néhány másodpercnyi gondolkodás után. – Mr. Somerhalder úgy gondolja, bárkivel bármit megtehet? Hát akkor felveszem a kesztyűt, és megtanítom az ellenkezőjére – méláztam magam elé.

- Sok sikert hozzá – dörmögte Bob a művét nézegetve, és rövid ideig csend következett.

„Igen, Kékszemű Bájgúnár” – gondoltam magamban – „most emberedre akadtál bennem. Talán nem is számítasz rá, hogy egy senki fog megtanítani arra, amit eddig képtelen voltál megtanulni. De engem már megkeményített az élet. Soha senki, és semmi elől nem futok el. Legfőképpen előled. Ha harcot akarsz – hát legyen harc!”

Vége

Folyt. köv

Nyugodtan kommenteljetek. :)

Segítő kezek

2. fejezet

Türelmesen ácsorogtam a folyosón, kezemben egy halom papírral. El-elsiettek mellettem az emberek, a többsége szinte levegőnek nézett, volt aki végigmért, de aztán néhány másodperc után el is kapták rólam a tekintetüket, és a továbbiakban nem foglalkoztak velem.

Hiába mondták nekem, hogy egy állásinterjúra általában ki szoktak öltözni, az ilyesmivel mindig hadilábon álltam. Sosem éreztem magam jól magassarkúban, szoknyában. Azt meghagytam másoknak. Mindenesetre annyit megtettem, hogy hogy egy általam normálisnak tartott nadrágot, egy fekete cipőt, és egy sima felsőt dobtam magamra, és nem azokat a némileg hippis beütésű ruhákat, amiket olyan nagy előszeretettel hordtam.

Épp a stúdióajtó fölött felvillanó és kialvó fényeket figyeltem, mikor hátam mögött kinyílt egy ajtó, és egy öltönyös figura sétált nekem egyenesen. A hirtelen ütközéstől néhány lépést előrecsámpáztam, miközben az asztalnál ülő titkárnő a tenyerébe kuncogott.

- Ó, bocsánat – nyúlt a karom után a személyzeti osztály vezetője. – Remélem, nem sérült meg…

Legszívesebben fejen vágtam volna a kezemben tartott papírköteggel, mint a rosszul nevelt kiskutyákat, de visszafogtam magam. Ezen a pasin múlt a munkám jövője.

- Sajnálom, de azt kell hogy mondjam, az állást már tegnap betöltötték – nézett rám sajnálkozóan a személyzetis, és én egyre komolyabban gondolkodtam legalább néhány „kellemes” mondaton, de aztán igazított egyet a nyakkendőjén.

- Most mit csináljak? – motyogtam kissé megrendülten. – Nekem KELL ez a munka! Bármilyen munka… - tettem hozzá már félhangosan, aztán reménytelenül sarkon fordultam. – Hát, mindenesetre köszönöm – tettem még hozzá, csak a szimpla udvariasság kedvéért, mikor néhány lépés után a hangja megállított.

- Bármilyen munka érdekelné? – szólt utánam.

Megfordultam, és belenéztem a szemeibe.

- Minden TISZTESSÉGES munka – nyomtam meg a jelzőt, nehogy valami piszkos gondolattal merjen előrukkolni.

Láthatólag megértette a célzást, mert elmosolyodott, és utánam lépett.

- A terep másik oldalán van egy tévéstúdió. Meg fogja látni, nagy csarnokszerű épület. Beltéri jeleneteket forgatnak benne általában. Tudtommal ők mindenest keresnek éppen. Tudom, nem egy álommunka, és nem is állandó, de egy időre kisegíti talán a gödörből. Feltéve, ha hajlandó a színészek és stábtagok rigolyáit elviselni.

Nem akartam kimondani, hogy jelen helyzetemben a texasi láncfűrészes rigolyáit is szívesen elviselném, de alighanem látta az arcomon az elömlő reményt, mert egy cetlire néhány sort firkantott.

- Tessék, ezt adja majd oda a rendezőnek. Fel fogja venni magát. Sok sikert! – tette még hozzá, és ha nem vadidegen ember lett volna, a nyakába vetem magam az örömtől. Ő nyilván nem tudta, hogy jelenleg az utcára kerüléstől, és a kukák fosztogatásától mentett meg.

- Azt hiszem, ez egy nagyszerű munka lesz – villantottam rá a fogaimat.

Fél órával később már nem gondoltam teljesen ugyanígy ezt.

*****

- Szóval Marty Owens küldte – vizslatott végig a rendező, én pedig megpróbáltam valahogy elrejteni edzőcipős lábaimat, ami már azon fogva is nehézségbe ütközött, hogy azokon álldogáltam.

- Hát rendben, tegyünk egy próbát – vont vállat a szőke férfi, aztán egy elsiető fickó után szólt.

- Dan, vezesd körbe az új mindenesünket, rendben? – és mire megszólalhattam volna, már szaladt is tovább.

- Ne is törődjön vele – állt meg az előbb még sietősen haladó, idősebb fekete férfi, és kezet nyújtott.

- Daniel Stevens. Csak szimplán Danny – vigyorgott rám. – Isten hozott a bolondokházában.

- Dana Frewen – nyújtottam kezet én is megkönnyebbülve, hogy valaki végre emberszámba vesz, és magam is elmosolyodtam – csak sziplán Dana.

- Érdekes név – indult el velem egy folyosó irányába.

- Ír név. A családom ősei onnan származnak – álltam meg hirtelen döbbenten, mikor belökte előttem a folyosó főajtaját.

- Ne ijedj meg, a többsége általában lakatlan – intett a folyosó vége felé, ami jelenleg mintha a világ másik felében lett volna, közte pedig mindkét oldalon végeláthatatlan sorokban ajtók sorakoztak. – Nos, a stáb tagjai általában ezt az oldalt használják. Ahol táblákat látsz kitéve, ott laknak. Annyi itt a dolgod, hogy amikor vége a munkanapnak, és a színészek hazamennek, teszel utánuk némi rendet. Nem kell túlzásba esni – súgta a fülembe cinkosan – a többségük észre sem veszi hogy jártál-e ott vagy sem.

Szélesen vigyorogtam, egyre szimpatikusabb volt nekem a férfi.

- Gyere – invitált tovább, majd megnyitott előttem egy ajtót, és úgy éreztem magam hirtelen, mint aki egy sci-fi filmbe lépett.

Egy hatalmas csarnok kapujában álltam. Szédülten kapkodtam a fejem, hogy felmérjem mi mindent is látok magam előtt, de momentán úgy éreztem, ha nyolcszemű pók lennék is kihagynék valamit a látványból.

Odafenn lámpák, reflektorok sokasága, kábelek, kötelek, pallók sorjáztak, lenn kamerák, kisebb-nagyobb lámpák, kampóra lógatott mikrofonok, egy-két berendezett szoba, és emberek. Annyi ember, mintha kitört volna odakinn valami természeti katasztrófa, és a város népe itt keresett volna menedéket.

- Ne ijedj meg, elsőre ez mindenkinek sok – kalauzolt arrébb Danny, én pedig becsuktam az előbb nyitvahagyott számat. – A többséggel neked nem lesz feladatod.

- Ha csak a felével lesz is, épp elég – jegyeztem meg félhangosan, mire Danny felnevetett.

- Nem lesz vészes, hidd el. Dolgozz a kezük alá, ennyi a feladatod. Adj nekik kávét, szendvicset, takaríts el ha kajálnak. Eldobható cuccot használunk, mosogatni nem kell – mulatott az arckifejezésemen. – Előfordulhat, hogy kábeleket vagy hasonlókat is cipelned kell egyik helyről a másikra, de ez ritka lesz. Tarts rendet a stúdióban, szolgáld ki őket, és viseld el a színészek rigolyáit. És ne hagyd, hogy felbosszantsanak – tárta szét a kezeit. – Fog ez menni?

- Igen, azt hiszem – rebegtem kissé megilletődve.

- Akkor most magadra hagyhatlak ugye? – kérdezte tőlem, és nyújtogatni kezdte a nyakát valamerre.

- Ha azt mondanám, hogy nem, mennyi lenne az esélye, hogy egész nap mellettem állj? – kérdeztem már halvány mosollyal.

- Jól van kislány – veregette meg a vállam nevetve. – Azt hiszem, téged nem foglak félteni. Ja, és még valami – állt meg egy pillanatra, mikor már néhány lépésnyire eltávolodott, és úgy fordult vissza, mint Columbo hadnagy. – Nincs beleszólásom a privát dolgaidba, ez csak egy jó tanács. Azt a hibát ne kövesd el, amiért az elődödet kirúgták.

- Miért, mit tett a szerencsétlen? – meresztettem ki a szememet.

- Csókolózott a mindenki által kedvelt egyik főszereplőnkkel – vigyorogta el magát újra, és nem tudtam eldönteni viccel-e, vagy sem.

*****

Néhány óra elteltével a kezdeti fagyos légkör körülöttem kissé mintha enyhült volna. Egy-két stábtag arra kószált ahol álldogáltam, kaját, kávét kértek, én pedig kedvesen kiszolgáltam őket, és mukkanás nélkül pakoltam el utánuk. Hamutartókat, szemeteseket ürítettem, szaladgáltam, és vagy ennek tudható be, vagy az amúgy is barátságos embereknek, de néhányan már meg is álltak velem beszélgetni egy-két mondatot, és egyre kevésbé éreztem úgy, hogy egymagamban állok az Antarktisz jéghegyeinek tetején.

Az egyik stábtag kérésére épp egy jókora lámpát hurcoltam arrébb, és az asztal felé visszafordulva egy fekete hajú alakot láttam álldogálni.

- Hé, ki kell itt megharapnom, hogy kapjak végre egy kávét? – kiáltotta el magát kissé türelmetlen hangon, és ahogy hirtelen megfordult a tengelye körül, egyenesen Ian Somerhalder jégkék szemeibe bámultam bele.

Vége

Folyt. Köv.


Kommenteket mindig szívesen fogadok. :)

Segítő kezek

1. fejezet

- Itt is van egy Dana, tartsd erősen! – kiáltotta Bob, miközben kezembe nyomta a ficánkoló kis állatot.

- Te jó isten – sóhajtottam borzadva, ahogy végignéztem a szennyes tollakon, és az állat halálra rémült tekintetén. A pusztulás szélén állt, már arra is alig volt ereje, hogy védekezzen, csendes megadással tűrte, hogy Bobbal közösen egy tartály meleg, és tiszta vizébe tuszkoljuk, és szapora kezek kezdjék el tisztálkodószerekkel lemosni a testét.

- Egyszerűen még mindig hihetetlen – szűrte Bob a fogai között egy perc múlva, miközben a nyomorult sirály szárnyát csutakolta. – Tessék emberiség, meg lehet tekinteni a művedet. Globalizáció, nagyüzemek… használjuk csak ki a földet, aztán mikor már nem kell, dobjuk el mint a szemetet – emelte ki monológja végeztével a már tiszta szárnyast a tartályból, és miközben elfordult, hogy a gyűjtőhelyre vigye, hátán öles betűkkel hirdette a felirat, hogy „ÉN BIZONY ZÖLD VAGYOK”.

Megtöröltem izzadt homlokomat, egy kisebb olajfoltot mázolva amúgy is koszos arcomra, és a part felé bámultam.

Alig néhány napja, hogy a Deepwater Horizon olajfúrótorony felrobbant odakinn a tengeren, komplett ökológiai katasztrófát árasztva a Mexikói-öböl teljes egészére. A robbanás hírére a „zöldek” egész hadserege indult el tábort verni a partra, sajnos tapasztalatból tudtuk már, hogy szükség lesz a segítségünkre. Tudtuk jól, hogy mindez csepp lesz a tengerben, és rengeteg állat leli majd halálát így is, de más volt a tudat, és más volt látni a partra sodródó bébifókák, halak, vagy épp sirályok tetemét, amiket fekete lepelbe borított a kiömlő olaj. Gyászolt a tenger, és gyászoltunk mi is. Ezért tudtunk túlcsorduló boldogsággal örülni még akár egy tíz centi apró megmentett halacskának is.

- Tessék, ez jól fog esni – lépett mellém Susan, és kezembe nyomott egy hideg ásványvizes palackot, aztán egy rövid pihenőre mellém huppant a homokba.

- Kösz – mosolyogtam fel rá hálásan. – Mi a napi mérlegünk?

- Nos – vette elő az általam mindig csodának tartott memóriáját – huszonhárom fóka, tíz teknős, van egy tucat tarisznyarákunk, és ötvenhárom madár, de minden fajtából, amit csak képzelni lehet - majd elismerő és csodálkozó tekintetemre elnevette magát. – Nincs két perce, hogy végigszámoltam őket.

- Ez szép – morogtam keserűen, és ugyanakkor némi örömmel is. – Tudod – fordultam felé – ilyenkor bánom, hogy nem tartozom közétek igazán. Meg tudom érteni Bobot, aki legszívesebben lerombolná a városokat, erdőket telepítene a helyére, és úgy élne, mint az ősi indiánok, harmóniában a természettel.

- Igen, de Bob kissé… szenvedélyes típus – válaszolta. – Ha lerombolná a városokat, két hónapig sem bírná internet nélkül, ahol írhatja a figyelemfelkeltő cikkeit – nevettük el magunkat. – És Dana, nem muszáj közénk tartoznod. Azzal, hogy eljössz, és segítesz nekünk, máris annyit tettél, amit megköszönni sem tudunk.

- Nem is kell megköszönnötök – ráztam a fejem. – Szeretem ezt a földet. Hiszen itt élünk. Próbáljunk akkor hát vigyázni is rá egy kicsit – nyújtóztam, majd talpra álltam.

- Ha Bob visszajön, mondd meg neki, hogy pár perc, és már itt is vagyok – túrtam bele a hajamba, amiből félig kilógott a hajgumi, így egy jókora boglyává változott. – Némi mosdás rám is rám fér, azt hiszem – intettem neki, aztán elindultam a kissé távolabb hagyott kölcsönterepjáró felé, amivel érkeztem.

Kissé elhalkult társaim beszélgetésének moraja, ahogy olyan távolságba kerültem tőlük, hogy még épp lássuk egymást. Sóhajtva elővettem egy flakon tiszta vizet a hátsó ülésről, és megpróbáltam úgy-ahogy megtisztítani az arcomat és a karomat, majd egy fésűvel kotortam bele a hajamba, nagyokat sziszegve a csomók kibontásánál, és most tudtam megérteni mit állhattak ki az állatok a szennyes tollak és bundák fogságában.

Hirtelen kiáltás hatolt el a fülemig, és mikor körülnéztem, keresve a hang forrását, nem is olyan messze tőlem egy sietve közelítő alakot pillantottam meg, aki meglehetősen furán tartotta maga előtt a kezét.

- Hello… szükségem van némi segítségre! – szólt hozzám mikor alig tíz méterre ért, és a hangja magamhoz térített a bamba bámulásból, amibe az égszínkék szemeket meglátva kezdtem.

- Persze, azonnal – kaptam fel egy törölközőt, mikor is végre az alak teljesen elém állt, markában egy sirályfiókával.

- Ott vannak a tisztító tartályok – mutattam abba az irányba, ahonnan nemrégen érkeztem. – Add csak, és elviszem – nyújtottam kezem a törölközővel az állat felé.

- Kösz – nézte, ahogy vigyázva bebugyoláltam a madarat, és mintha némi csodálkozást láttam volna a tekintetében. – Elkísérlek, ha nem bánod.

- Persze, ha akarod – vontam vállat, és meg sem vártam, hogy csakugyan követni fog-e, megindultam szinte futva a tartályok felé.

Nem néztem sem jobbra, sem balra, nem kerestem tekintetemmel sem Bobot, sem Susant, mindaddig, míg nem tudtam biztosra, hogy megmenthető egy újabb áldozata a környezetszennyezésnek, így csak arra eszméltem fel, hogy a tartály meleg vizében pancsoló kezemhez csatlakozik az előbbi kék szemek lehengerlően mosolygó gazdája is.

- Hagy segítsek – magyarázta – nemrégen kaphatott az olajból, még nagyon élénk, nem olyan bágyadt és kezes, mint a többiek – tette hozzá, mikor a madár panaszos hangon verdesni kezdett a szárnyával, víz-mosószer- és olajesőt zúdítva mindkettőnkre.

- Oké, kösz – mosolyogtam el magam én is, és néhány percen belül közös erővel tisztára is mostuk az apró sirályfiókát, míg aztán a kékszemű kiemelte a tartályból, és úgy indult el vele a gyűjtőhely felé, mint aki ismerős már itt.

Nem telt bele fél percbe hogy rájöjjek, ez így is van. Bob ugyanis előkerült a semmiből, és nagy vállveregetések, kézfogások kíséretében meg is ölelték egymást.

- IAN! – kiabálta Bob lelkesen. – Végre, már azt hittem nem látunk itt!

- Tényleg úgy gondoltad, köpönyeget fordítok? – kérdezte Ian mosolygó nehezteléssel, a fejét csóválva vidáman.

- Ugyan, rólad sosem – legyintett Bob. – Csak nem gondoltam, hogy a forgatások meg közönségtalálkozók, meg autogramm osztások mellett ránk is jut időd – tette kezét a kékszemű vállára, míg az én fülemben hirtelen Susan hangja szólalt meg, és össszerezzentem a meglepetéstől.

- Ezt nem mondod – nyögte mámorosan. – Ezt nem mondod, hogy PONT TE találkoztál VELE – bökött ujjával észrevétlenül Ian felé.

- Miért ne találkozhattam volna én? – értetlenkedtem. – Egy sirály volt nála, ott találta, feljebb a parton – intettem fejemmel a jelzett irányba, mire Susan úgy bámult rám, mintha az én fejemben is olaj lötyögne agy helyett.

- Dana, EZ ITT IAN SOMERHALDER… - motyogta, és úgy nézett a Bobbal beszélgető kékszeműre, mint a testet öltött istenre.

- Igen, tudom – bólintottam. – Attól hogy egy kisvárosból jöttem, még nézek tévét, és ismerem többé-kevésbé a híres embereket is. Manapság meg még a csapból is ő folyik. A másik kettővel általában – tettem hozzá Paulra és Ninára célozva, majd elfordultam a Bob-Ian párostól, és elvettem egy szendvicset, mert már szédültem az éhségtől.

- Most mi van? – eresztettem le kezemet, mert Susan tekintetéből sütött az elmeállapotomra való utalás – Az, hogy nem estem hasra tőle? Mert színész, és mert nem mellékesen jóképű? Attól még ő is csak egy földi ember, nem? – kérdeztem már némileg mérgesen. – Biztos ahhoz van szokva, hogy azonnal minden lány a lábai előtt hever. Nyilván rám is azért nézett olyan furán, mert tőlem is ezt várta – haraptam újra a szendvicsbe. – De hiába. Susan, engem már megtanított rá az élet, hogy ne a külsőségeket nézzem. Sokkal inkább azt, hogy mi lakik legbelül – mosolyogtam el magam Susan vörös hajára, szeplős arcára, és szemüvegére nézve.

- Ilyenkor egyrészt legszívesebben megfojtanálak, miközben megölellek – morogtam barátnőm, aztán a nyakamba borult. – Sosem leszek képes megköszönni, hagy vagy – nyögte halkabban, mikor megszorongattam egy kicsit.

- Ki tudja, talán még lesz hozzá szerencséd, nem? – kérdezte aztán mikor végre elengedtem. – Úgy értem, hogy mindenes leszel egy stúdióban. Talán éppen ott, ahol forgatnak! Ugye, majd beviszel? Ugye, majd bemutatsz nekik?

- Susan, állj le – hűtöttem le a kedélyeket. – Igen, stúdióba megyek dolgozni. Egy rádióstúdióba, nem tévésbe. És tőlem a világ összes lánya a bugyiját lebegtetve zuhanhat Mr. Kékszemű lábai elé – morogtam – én nem fogok, abban biztos lehetsz!

Hátamra csaptam egy törölközőt, és elvonultam pihenni az egyik sátorba, de közben a kék szemek sugarát egyfolytában a hátamban éreztem.

Nem is tudtam még, hogy az előbbi kijelentésemmel mekkorát tévedtem.

Vége

FOLYT. KÖV.

Üdvözlet mindenkinek!

Nos, ígéretem híven, hogy új történettel jelentkezem, meg is hoztam az első fejezetet. Nem maradtam a hagyományos VD keretek között, sokkal inkább úgy gondoltam, most kicsit kilépek a "valóságba". Remélem, most is számíthatok az érdeklődésetekre, és a véleményekre.
Kellemes olvasgatást mindenkinek!

Prophecy