Segítő kezek

1. fejezet

- Itt is van egy Dana, tartsd erősen! – kiáltotta Bob, miközben kezembe nyomta a ficánkoló kis állatot.

- Te jó isten – sóhajtottam borzadva, ahogy végignéztem a szennyes tollakon, és az állat halálra rémült tekintetén. A pusztulás szélén állt, már arra is alig volt ereje, hogy védekezzen, csendes megadással tűrte, hogy Bobbal közösen egy tartály meleg, és tiszta vizébe tuszkoljuk, és szapora kezek kezdjék el tisztálkodószerekkel lemosni a testét.

- Egyszerűen még mindig hihetetlen – szűrte Bob a fogai között egy perc múlva, miközben a nyomorult sirály szárnyát csutakolta. – Tessék emberiség, meg lehet tekinteni a művedet. Globalizáció, nagyüzemek… használjuk csak ki a földet, aztán mikor már nem kell, dobjuk el mint a szemetet – emelte ki monológja végeztével a már tiszta szárnyast a tartályból, és miközben elfordult, hogy a gyűjtőhelyre vigye, hátán öles betűkkel hirdette a felirat, hogy „ÉN BIZONY ZÖLD VAGYOK”.

Megtöröltem izzadt homlokomat, egy kisebb olajfoltot mázolva amúgy is koszos arcomra, és a part felé bámultam.

Alig néhány napja, hogy a Deepwater Horizon olajfúrótorony felrobbant odakinn a tengeren, komplett ökológiai katasztrófát árasztva a Mexikói-öböl teljes egészére. A robbanás hírére a „zöldek” egész hadserege indult el tábort verni a partra, sajnos tapasztalatból tudtuk már, hogy szükség lesz a segítségünkre. Tudtuk jól, hogy mindez csepp lesz a tengerben, és rengeteg állat leli majd halálát így is, de más volt a tudat, és más volt látni a partra sodródó bébifókák, halak, vagy épp sirályok tetemét, amiket fekete lepelbe borított a kiömlő olaj. Gyászolt a tenger, és gyászoltunk mi is. Ezért tudtunk túlcsorduló boldogsággal örülni még akár egy tíz centi apró megmentett halacskának is.

- Tessék, ez jól fog esni – lépett mellém Susan, és kezembe nyomott egy hideg ásványvizes palackot, aztán egy rövid pihenőre mellém huppant a homokba.

- Kösz – mosolyogtam fel rá hálásan. – Mi a napi mérlegünk?

- Nos – vette elő az általam mindig csodának tartott memóriáját – huszonhárom fóka, tíz teknős, van egy tucat tarisznyarákunk, és ötvenhárom madár, de minden fajtából, amit csak képzelni lehet - majd elismerő és csodálkozó tekintetemre elnevette magát. – Nincs két perce, hogy végigszámoltam őket.

- Ez szép – morogtam keserűen, és ugyanakkor némi örömmel is. – Tudod – fordultam felé – ilyenkor bánom, hogy nem tartozom közétek igazán. Meg tudom érteni Bobot, aki legszívesebben lerombolná a városokat, erdőket telepítene a helyére, és úgy élne, mint az ősi indiánok, harmóniában a természettel.

- Igen, de Bob kissé… szenvedélyes típus – válaszolta. – Ha lerombolná a városokat, két hónapig sem bírná internet nélkül, ahol írhatja a figyelemfelkeltő cikkeit – nevettük el magunkat. – És Dana, nem muszáj közénk tartoznod. Azzal, hogy eljössz, és segítesz nekünk, máris annyit tettél, amit megköszönni sem tudunk.

- Nem is kell megköszönnötök – ráztam a fejem. – Szeretem ezt a földet. Hiszen itt élünk. Próbáljunk akkor hát vigyázni is rá egy kicsit – nyújtóztam, majd talpra álltam.

- Ha Bob visszajön, mondd meg neki, hogy pár perc, és már itt is vagyok – túrtam bele a hajamba, amiből félig kilógott a hajgumi, így egy jókora boglyává változott. – Némi mosdás rám is rám fér, azt hiszem – intettem neki, aztán elindultam a kissé távolabb hagyott kölcsönterepjáró felé, amivel érkeztem.

Kissé elhalkult társaim beszélgetésének moraja, ahogy olyan távolságba kerültem tőlük, hogy még épp lássuk egymást. Sóhajtva elővettem egy flakon tiszta vizet a hátsó ülésről, és megpróbáltam úgy-ahogy megtisztítani az arcomat és a karomat, majd egy fésűvel kotortam bele a hajamba, nagyokat sziszegve a csomók kibontásánál, és most tudtam megérteni mit állhattak ki az állatok a szennyes tollak és bundák fogságában.

Hirtelen kiáltás hatolt el a fülemig, és mikor körülnéztem, keresve a hang forrását, nem is olyan messze tőlem egy sietve közelítő alakot pillantottam meg, aki meglehetősen furán tartotta maga előtt a kezét.

- Hello… szükségem van némi segítségre! – szólt hozzám mikor alig tíz méterre ért, és a hangja magamhoz térített a bamba bámulásból, amibe az égszínkék szemeket meglátva kezdtem.

- Persze, azonnal – kaptam fel egy törölközőt, mikor is végre az alak teljesen elém állt, markában egy sirályfiókával.

- Ott vannak a tisztító tartályok – mutattam abba az irányba, ahonnan nemrégen érkeztem. – Add csak, és elviszem – nyújtottam kezem a törölközővel az állat felé.

- Kösz – nézte, ahogy vigyázva bebugyoláltam a madarat, és mintha némi csodálkozást láttam volna a tekintetében. – Elkísérlek, ha nem bánod.

- Persze, ha akarod – vontam vállat, és meg sem vártam, hogy csakugyan követni fog-e, megindultam szinte futva a tartályok felé.

Nem néztem sem jobbra, sem balra, nem kerestem tekintetemmel sem Bobot, sem Susant, mindaddig, míg nem tudtam biztosra, hogy megmenthető egy újabb áldozata a környezetszennyezésnek, így csak arra eszméltem fel, hogy a tartály meleg vizében pancsoló kezemhez csatlakozik az előbbi kék szemek lehengerlően mosolygó gazdája is.

- Hagy segítsek – magyarázta – nemrégen kaphatott az olajból, még nagyon élénk, nem olyan bágyadt és kezes, mint a többiek – tette hozzá, mikor a madár panaszos hangon verdesni kezdett a szárnyával, víz-mosószer- és olajesőt zúdítva mindkettőnkre.

- Oké, kösz – mosolyogtam el magam én is, és néhány percen belül közös erővel tisztára is mostuk az apró sirályfiókát, míg aztán a kékszemű kiemelte a tartályból, és úgy indult el vele a gyűjtőhely felé, mint aki ismerős már itt.

Nem telt bele fél percbe hogy rájöjjek, ez így is van. Bob ugyanis előkerült a semmiből, és nagy vállveregetések, kézfogások kíséretében meg is ölelték egymást.

- IAN! – kiabálta Bob lelkesen. – Végre, már azt hittem nem látunk itt!

- Tényleg úgy gondoltad, köpönyeget fordítok? – kérdezte Ian mosolygó nehezteléssel, a fejét csóválva vidáman.

- Ugyan, rólad sosem – legyintett Bob. – Csak nem gondoltam, hogy a forgatások meg közönségtalálkozók, meg autogramm osztások mellett ránk is jut időd – tette kezét a kékszemű vállára, míg az én fülemben hirtelen Susan hangja szólalt meg, és össszerezzentem a meglepetéstől.

- Ezt nem mondod – nyögte mámorosan. – Ezt nem mondod, hogy PONT TE találkoztál VELE – bökött ujjával észrevétlenül Ian felé.

- Miért ne találkozhattam volna én? – értetlenkedtem. – Egy sirály volt nála, ott találta, feljebb a parton – intettem fejemmel a jelzett irányba, mire Susan úgy bámult rám, mintha az én fejemben is olaj lötyögne agy helyett.

- Dana, EZ ITT IAN SOMERHALDER… - motyogta, és úgy nézett a Bobbal beszélgető kékszeműre, mint a testet öltött istenre.

- Igen, tudom – bólintottam. – Attól hogy egy kisvárosból jöttem, még nézek tévét, és ismerem többé-kevésbé a híres embereket is. Manapság meg még a csapból is ő folyik. A másik kettővel általában – tettem hozzá Paulra és Ninára célozva, majd elfordultam a Bob-Ian párostól, és elvettem egy szendvicset, mert már szédültem az éhségtől.

- Most mi van? – eresztettem le kezemet, mert Susan tekintetéből sütött az elmeállapotomra való utalás – Az, hogy nem estem hasra tőle? Mert színész, és mert nem mellékesen jóképű? Attól még ő is csak egy földi ember, nem? – kérdeztem már némileg mérgesen. – Biztos ahhoz van szokva, hogy azonnal minden lány a lábai előtt hever. Nyilván rám is azért nézett olyan furán, mert tőlem is ezt várta – haraptam újra a szendvicsbe. – De hiába. Susan, engem már megtanított rá az élet, hogy ne a külsőségeket nézzem. Sokkal inkább azt, hogy mi lakik legbelül – mosolyogtam el magam Susan vörös hajára, szeplős arcára, és szemüvegére nézve.

- Ilyenkor egyrészt legszívesebben megfojtanálak, miközben megölellek – morogtam barátnőm, aztán a nyakamba borult. – Sosem leszek képes megköszönni, hagy vagy – nyögte halkabban, mikor megszorongattam egy kicsit.

- Ki tudja, talán még lesz hozzá szerencséd, nem? – kérdezte aztán mikor végre elengedtem. – Úgy értem, hogy mindenes leszel egy stúdióban. Talán éppen ott, ahol forgatnak! Ugye, majd beviszel? Ugye, majd bemutatsz nekik?

- Susan, állj le – hűtöttem le a kedélyeket. – Igen, stúdióba megyek dolgozni. Egy rádióstúdióba, nem tévésbe. És tőlem a világ összes lánya a bugyiját lebegtetve zuhanhat Mr. Kékszemű lábai elé – morogtam – én nem fogok, abban biztos lehetsz!

Hátamra csaptam egy törölközőt, és elvonultam pihenni az egyik sátorba, de közben a kék szemek sugarát egyfolytában a hátamban éreztem.

Nem is tudtam még, hogy az előbbi kijelentésemmel mekkorát tévedtem.

Vége

FOLYT. KÖV.