Segítő kezek

2. fejezet

Türelmesen ácsorogtam a folyosón, kezemben egy halom papírral. El-elsiettek mellettem az emberek, a többsége szinte levegőnek nézett, volt aki végigmért, de aztán néhány másodperc után el is kapták rólam a tekintetüket, és a továbbiakban nem foglalkoztak velem.

Hiába mondták nekem, hogy egy állásinterjúra általában ki szoktak öltözni, az ilyesmivel mindig hadilábon álltam. Sosem éreztem magam jól magassarkúban, szoknyában. Azt meghagytam másoknak. Mindenesetre annyit megtettem, hogy hogy egy általam normálisnak tartott nadrágot, egy fekete cipőt, és egy sima felsőt dobtam magamra, és nem azokat a némileg hippis beütésű ruhákat, amiket olyan nagy előszeretettel hordtam.

Épp a stúdióajtó fölött felvillanó és kialvó fényeket figyeltem, mikor hátam mögött kinyílt egy ajtó, és egy öltönyös figura sétált nekem egyenesen. A hirtelen ütközéstől néhány lépést előrecsámpáztam, miközben az asztalnál ülő titkárnő a tenyerébe kuncogott.

- Ó, bocsánat – nyúlt a karom után a személyzeti osztály vezetője. – Remélem, nem sérült meg…

Legszívesebben fejen vágtam volna a kezemben tartott papírköteggel, mint a rosszul nevelt kiskutyákat, de visszafogtam magam. Ezen a pasin múlt a munkám jövője.

- Sajnálom, de azt kell hogy mondjam, az állást már tegnap betöltötték – nézett rám sajnálkozóan a személyzetis, és én egyre komolyabban gondolkodtam legalább néhány „kellemes” mondaton, de aztán igazított egyet a nyakkendőjén.

- Most mit csináljak? – motyogtam kissé megrendülten. – Nekem KELL ez a munka! Bármilyen munka… - tettem hozzá már félhangosan, aztán reménytelenül sarkon fordultam. – Hát, mindenesetre köszönöm – tettem még hozzá, csak a szimpla udvariasság kedvéért, mikor néhány lépés után a hangja megállított.

- Bármilyen munka érdekelné? – szólt utánam.

Megfordultam, és belenéztem a szemeibe.

- Minden TISZTESSÉGES munka – nyomtam meg a jelzőt, nehogy valami piszkos gondolattal merjen előrukkolni.

Láthatólag megértette a célzást, mert elmosolyodott, és utánam lépett.

- A terep másik oldalán van egy tévéstúdió. Meg fogja látni, nagy csarnokszerű épület. Beltéri jeleneteket forgatnak benne általában. Tudtommal ők mindenest keresnek éppen. Tudom, nem egy álommunka, és nem is állandó, de egy időre kisegíti talán a gödörből. Feltéve, ha hajlandó a színészek és stábtagok rigolyáit elviselni.

Nem akartam kimondani, hogy jelen helyzetemben a texasi láncfűrészes rigolyáit is szívesen elviselném, de alighanem látta az arcomon az elömlő reményt, mert egy cetlire néhány sort firkantott.

- Tessék, ezt adja majd oda a rendezőnek. Fel fogja venni magát. Sok sikert! – tette még hozzá, és ha nem vadidegen ember lett volna, a nyakába vetem magam az örömtől. Ő nyilván nem tudta, hogy jelenleg az utcára kerüléstől, és a kukák fosztogatásától mentett meg.

- Azt hiszem, ez egy nagyszerű munka lesz – villantottam rá a fogaimat.

Fél órával később már nem gondoltam teljesen ugyanígy ezt.

*****

- Szóval Marty Owens küldte – vizslatott végig a rendező, én pedig megpróbáltam valahogy elrejteni edzőcipős lábaimat, ami már azon fogva is nehézségbe ütközött, hogy azokon álldogáltam.

- Hát rendben, tegyünk egy próbát – vont vállat a szőke férfi, aztán egy elsiető fickó után szólt.

- Dan, vezesd körbe az új mindenesünket, rendben? – és mire megszólalhattam volna, már szaladt is tovább.

- Ne is törődjön vele – állt meg az előbb még sietősen haladó, idősebb fekete férfi, és kezet nyújtott.

- Daniel Stevens. Csak szimplán Danny – vigyorgott rám. – Isten hozott a bolondokházában.

- Dana Frewen – nyújtottam kezet én is megkönnyebbülve, hogy valaki végre emberszámba vesz, és magam is elmosolyodtam – csak sziplán Dana.

- Érdekes név – indult el velem egy folyosó irányába.

- Ír név. A családom ősei onnan származnak – álltam meg hirtelen döbbenten, mikor belökte előttem a folyosó főajtaját.

- Ne ijedj meg, a többsége általában lakatlan – intett a folyosó vége felé, ami jelenleg mintha a világ másik felében lett volna, közte pedig mindkét oldalon végeláthatatlan sorokban ajtók sorakoztak. – Nos, a stáb tagjai általában ezt az oldalt használják. Ahol táblákat látsz kitéve, ott laknak. Annyi itt a dolgod, hogy amikor vége a munkanapnak, és a színészek hazamennek, teszel utánuk némi rendet. Nem kell túlzásba esni – súgta a fülembe cinkosan – a többségük észre sem veszi hogy jártál-e ott vagy sem.

Szélesen vigyorogtam, egyre szimpatikusabb volt nekem a férfi.

- Gyere – invitált tovább, majd megnyitott előttem egy ajtót, és úgy éreztem magam hirtelen, mint aki egy sci-fi filmbe lépett.

Egy hatalmas csarnok kapujában álltam. Szédülten kapkodtam a fejem, hogy felmérjem mi mindent is látok magam előtt, de momentán úgy éreztem, ha nyolcszemű pók lennék is kihagynék valamit a látványból.

Odafenn lámpák, reflektorok sokasága, kábelek, kötelek, pallók sorjáztak, lenn kamerák, kisebb-nagyobb lámpák, kampóra lógatott mikrofonok, egy-két berendezett szoba, és emberek. Annyi ember, mintha kitört volna odakinn valami természeti katasztrófa, és a város népe itt keresett volna menedéket.

- Ne ijedj meg, elsőre ez mindenkinek sok – kalauzolt arrébb Danny, én pedig becsuktam az előbb nyitvahagyott számat. – A többséggel neked nem lesz feladatod.

- Ha csak a felével lesz is, épp elég – jegyeztem meg félhangosan, mire Danny felnevetett.

- Nem lesz vészes, hidd el. Dolgozz a kezük alá, ennyi a feladatod. Adj nekik kávét, szendvicset, takaríts el ha kajálnak. Eldobható cuccot használunk, mosogatni nem kell – mulatott az arckifejezésemen. – Előfordulhat, hogy kábeleket vagy hasonlókat is cipelned kell egyik helyről a másikra, de ez ritka lesz. Tarts rendet a stúdióban, szolgáld ki őket, és viseld el a színészek rigolyáit. És ne hagyd, hogy felbosszantsanak – tárta szét a kezeit. – Fog ez menni?

- Igen, azt hiszem – rebegtem kissé megilletődve.

- Akkor most magadra hagyhatlak ugye? – kérdezte tőlem, és nyújtogatni kezdte a nyakát valamerre.

- Ha azt mondanám, hogy nem, mennyi lenne az esélye, hogy egész nap mellettem állj? – kérdeztem már halvány mosollyal.

- Jól van kislány – veregette meg a vállam nevetve. – Azt hiszem, téged nem foglak félteni. Ja, és még valami – állt meg egy pillanatra, mikor már néhány lépésnyire eltávolodott, és úgy fordult vissza, mint Columbo hadnagy. – Nincs beleszólásom a privát dolgaidba, ez csak egy jó tanács. Azt a hibát ne kövesd el, amiért az elődödet kirúgták.

- Miért, mit tett a szerencsétlen? – meresztettem ki a szememet.

- Csókolózott a mindenki által kedvelt egyik főszereplőnkkel – vigyorogta el magát újra, és nem tudtam eldönteni viccel-e, vagy sem.

*****

Néhány óra elteltével a kezdeti fagyos légkör körülöttem kissé mintha enyhült volna. Egy-két stábtag arra kószált ahol álldogáltam, kaját, kávét kértek, én pedig kedvesen kiszolgáltam őket, és mukkanás nélkül pakoltam el utánuk. Hamutartókat, szemeteseket ürítettem, szaladgáltam, és vagy ennek tudható be, vagy az amúgy is barátságos embereknek, de néhányan már meg is álltak velem beszélgetni egy-két mondatot, és egyre kevésbé éreztem úgy, hogy egymagamban állok az Antarktisz jéghegyeinek tetején.

Az egyik stábtag kérésére épp egy jókora lámpát hurcoltam arrébb, és az asztal felé visszafordulva egy fekete hajú alakot láttam álldogálni.

- Hé, ki kell itt megharapnom, hogy kapjak végre egy kávét? – kiáltotta el magát kissé türelmetlen hangon, és ahogy hirtelen megfordult a tengelye körül, egyenesen Ian Somerhalder jégkék szemeibe bámultam bele.

Vége

Folyt. Köv.


Kommenteket mindig szívesen fogadok. :)