Segítő kezek

3. fejezet

Éreztem, ahogy fejem a vörös különféle árnyalataiban kezd el pompázni, aztán az asztalhoz siettem.

- Kávé? – kérdeztem, és kilöttyintettem egy pohárba egy jókora adagot, közben próbáltam visszafogni magamban az engem elöntő mérget, ahogy láttam, hogy úgy nézeget, mintha valami kiállítási tárgy lennék.

- Nocsak, a sirályos kislány – vigyorogta el magát, mikor végre leesett neki a megfejtés, hol is találkoztunk. – Már azt hittem, itt fogok megöregedni, várva, hogy méltóztass idesétálni.

- Nocsak, a szépfiú – szúrtam egyet vissza ugyanabban a stílusban, mire a vigyora csak még szélesebbé vált. – Ha nem tűnt volna fel, dolgoztam - és a kezébe nyomtam a kávéját.

- A madarakhoz értesz, a kávéhoz kevésbé – fintorodott el mikor belekóstolt a pohárba. – Ez keserű. Ha már itt állsz, legalább kérdezd meg kérek-e bele valamit.

Felsóhajtottam.

- Felhívnám a figyelmedet, hogy nem én főztem a kávét. Én csak felszolgálom – és elővettem egy tenyérbemászó mosolyt. – Kérsz bele valamit? Cukrot, tejet, tejszínt…. hashajtót? – érdeklődtem.

- Mondták már, hogy pimasz vagy? – billentette a fejét oldalra.

- És neked, hogy roppant magabiztos? – támaszkodtam az asztalra, így arca közelebb került hozzám.

- Van rá okom, hogy az legyek – hajolt ő is közelebb. – Minden lány ezt szokta mondani.

- Aha, többek közt a szerencsétlen elődöm is, ugye? – kezdtek el villámlani a szemeim az önelégült képét látva. – Lehet, hogy ez neked meg van szokva, de mindig érhetnek meglepetések. Mellesleg, lehet, hogy én nem vagyok nagy, híres, pénzes, ismert, vagy sorolhatnám épp a jelzőket – szorongattam meg egy üres poharat – de attól még ember vagyok, szóval ha legközelebb szeretnél valamit innen, próbálj kedvesen beszélni velem. A fogaidat pedig csak tartsd a helyükön – tettem meg hozzá.

Egy pillanatra enyhe csodálkozás ült ki az ábrázatára, de ekkor egy árnyék perdült az asztalhoz, és amint elszakítottam magam Iantől, konstatáltam, hogy az újbóli látogatóm maga Nina Dobrev.

- Hello – mondtam kedvesen. Szimpatikus volt nekem a képernyőn keresztül ez a lány. – Adhatok valamit?

- Igen, a pasimat – vetett rám egy kissé fagyos tekintetet, majd átfogta Ian derekát, míg a fiú az ő vállát ölelte, és anélkül, hogy köszönésre méltattak volna, elsétáltak az asztal elől, és rövidesen bele is vesztek az emberek forgatagába, csak távolról láttam a folyosó nyíló ajtaját, ahogyan valószínűleg pihenni tértek egy keveset.

- Ne is törődj vele – hallottam meg egy hangot a fülemben, és egy fiatal fekete hajú lányt láttam ácsorogni az asztal oldalánál. – Nem veled van baja egyiknek sem. Ianba nem értem mi ütött, nem ilyen szokott lenni. Általában kenyérre lehet kenni. Nina meg… - vont vállat – nyilván azért undok, mert kissé megviselte ami az elődöddel történt – aztán kezet nyújtott. – Stacy vagyok.

- Én pedig Dana – ráztam vele kezet mosolyogva, de még kissé mindig értetlenül. – Erről már hallottam… hogy az előző mindenes lány rárontott Ianra, és megcsókolta.

- Hát, ez így nem teljesen fedi a valóságot – mutatott egy szendvicsre, amit tányérra tettem, és egy szalvétát hajtogattam mellé. – A mi ügyeletes szépfiúnknak sem volt ellenére a dolog. Köszi – vette el a szendvicset, aztán egy búcsúlegyintés után neki is nyoma veszett a tömegben.

*****

- Komolyan mondom neked, hogy egyszerűen a puszta jelenléte is felbosszant! – dühöngtem, és úgy könyököltem az asztalra, mint akinek az egész világ nyomja a vállát. – Arrogáns, öntelt, beképzelt…és…és… - keresgéltem a szavakat a méregtől kifulladva. – Mondd, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdeztem aztán, látván, hogy Bob alig emeli ki a fejét a monitorból.

- Figyelek – jött a válasz, és fonott copfját hátravetette. – És szerintem tévedsz. Ian nem ilyen. Ismerem már egy jó ideje.

- Vagy épp te ismerted félre – tettem egy határozott mozdulatot. – Veled lehet, hogy nem ilyen, de csak mert tudja, hogy egy rangban álltok, ha mondhatom így – körmöltem a levegőbe, idézőjelet szemléltetve. – De én? Csak egy kis mindenes lány vagyok. Velem pimaszkodhat a nagy Ian Somerhalder, ugye? És egyébként is… mi lett azzal a szegénnyel is, aki előttem volt.

- Miért, mi lett vele? – érdeklődött Bob, de egy másodpercre sem hagyta abba a billentyűzet püfölését.

- Nem tudnád elképzelni sem, ugye? – álltam meg mellette, és nemes egyszerűséggel kinyomtam a monitort, mire megbotránkozva figyelt fel rám. – Csókolóztak. Másnapra a lányt kirúgták – hallgattam el, és vártam a hatást.

- Hát…ööö… - nézett rám Bob tanácstalanul, mert nem értette, miért várok én tőle most felháborodást.

- Csókolóztak – ismételtem meg nyomatékosan. – Tudod, ehhez két ember kell. Egy nő, és egy férfi – emeltem fel két ujjamat. – Ha az egyik tényező kiesik – demonstráltam – akkor a dolog nem lehetséges.

- Igen köszönöm, ennyivel én is tisztában vagyok – dőlt hátra Bob egy nagy sóhajjal, látva, hogy amíg ki nem adom a mondandómat, úgysem hagyom dolgozni. – És?

- És? – visszhangoztam. – Mindketten benne voltak. Az egyiket kirúgják érte, a másik meg éli tovább a világát vígan, még csak egy ejnye-bejnyét sem kap! Mert a nagy Ian Somerhaldernek ezt is lehet, ugye? – vágtam csúf fintort.

- Na várj – emelte fel Bob a kezét csodálkozva. – Te most komolyan azt vártad, hogy a stúdió kirúgja az egyik legtöbb pénzt hozó színészét, mert megcsókolt egy mindenes lányt? Dana, néha sajnálni valóan naiv vagy. Bocsáss meg ezért.

- Úgy tudtam, az Egyesült Államok alkotmánya szerint minden ember egyenlőnek születik, és egyenlő jogokkal bír – morogtam. – Nem tudom felfogni, hogy amint valakinek neve, vagy pénze van, miért emelkedik automatikusan efölé az egyenlőségjel fölé! – kiáltottam.

- Mert ez a világ rendje. Dühönghetsz, de nem fogsz tudni változtatni rajta – kapcsolta vissza a monitort Bob. – És egyébként is, rám vagy dühös igazából, vagy rá? – pislantott még rám.

- Persze, hogy rá vagyok dühös! – roskadtam le az előbbi helyemre az asztalhoz. – De neki nem szórhatom a képébe a véleményem, mert azonnal kirúgnak. És te tudod a legjobban, mennyire kell nekem ez az állás – keseregtem.

- Akkor édesem, csak egy dolgot tehetsz – kezdte el újra billentyűzetet gyötörni Bob. – Csendben maradsz, megcsinálod a dolgod, jó képet vágsz Ianhez, és mindenki máshoz, és reménykedsz, hogy hamar találsz valami mást.

- De ez megfutamodás – vetettem ellen.

- Miért, tudsz ennél jobbat? – tette Bob az utolsó mondatot a cikke alá, amin két halott teknős szomorú képe virított, figyelmeztetésül a katasztrófára.

- Igen, tudok – válaszoltam néhány másodpercnyi gondolkodás után. – Mr. Somerhalder úgy gondolja, bárkivel bármit megtehet? Hát akkor felveszem a kesztyűt, és megtanítom az ellenkezőjére – méláztam magam elé.

- Sok sikert hozzá – dörmögte Bob a művét nézegetve, és rövid ideig csend következett.

„Igen, Kékszemű Bájgúnár” – gondoltam magamban – „most emberedre akadtál bennem. Talán nem is számítasz rá, hogy egy senki fog megtanítani arra, amit eddig képtelen voltál megtanulni. De engem már megkeményített az élet. Soha senki, és semmi elől nem futok el. Legfőképpen előled. Ha harcot akarsz – hát legyen harc!”

Vége

Folyt. köv

Nyugodtan kommenteljetek. :)