Ha egy álom megkísért 14.

14. fejezet

(befejező rész)

Még moccanni, és mukkanni sem tudtam, mikor Stefan már a nyakamon volt, és teljes erőből megütött. Ha számítok a támadásra sem tudtam volna védekezni. Még erőm teljes bedobásával sem vetekedhettem egy vámpír erejével.

Jókora lendülettel érkeztem neki a falnak, fájdalmasan koppant rajta a fejem, néhány másodpercre minden összemosódott előttem, és fájdalmasan feljajdultam. A háttérből hallottam Elena sikolyát, de a hangját mintha más hangok váltották volna fel. Nem a házból jöttek, hanem valahonnan máshonnan. Egy lány hangja… „doktor úr, megmozdult!” Aztán egy másik, mélyebb hang válaszolt. „A pulzus rendben. A vérnyomás emelkedik. Talán magához tér.”

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon előttem a kép, a hangok pedig elhaltak, belevesztek a semmibe, ahonnan talán jöttek is.

Nem volt sok időm a gondolkodásra, mert Stefan már a mellkasomon térdelt, két kézzel fogta a galléromat, és úgy rázott, mintha a lelkemet is akarta volna szitálni belőlem.

- Hogy jössz te ehhez? – csikorgott a hangja, és újra arcomba vágott. – Hogy képzeled, hogy megszédíted a barátnőm fejét? Hogy képzeled, hogy MEGCSÓKOLHATTAD? – üvöltött fel hirtelen, de még mielőtt újabb ütés csattanhatott volna rajtam, Elena velőtrázó sikítással megragadta Stefan karját.

- ÚGY, HOGY ÉN ŐT SZERETEM! – kiáltotta teljes hangerőn Stefan arcába, és az öcsém megdöbbenése egy másodpercre szinte megakasztott minden mozdulatot mindnyájunkban. Talán még levegőt sem vettünk néhány pillanatig, majd Stefan egy dühödt kiáltással lerázta magáról Elenát. A lány nekizuhant a kanapénak, és háttal esett a kandalló peremének, engem pedig egy iszonyú erő – ami Stefanhoz tartozott – felrántott a földről, és egyenes az emeletre hajított, át a korláton, hogy közvetlenül a szobám elé pottyanjak, mint ágról a levél. Csak kissé nehézkesebben, és jóval nagyobb intenzitással.

Nyögtem egy hatalmasat, ahogy padlót értem, és rájöttem, hogy a bokám alighanem megsérülhetett, mert bármennyire is próbáltam feltápászkodni, nem sikerült, újra dicstelenül végignyúltam a száz éves padlózaton.

- Elena… - suttogtam félig az ájulás szélén, és ekkor lentről megszólalt Stefan hangja.

- Elena jól van, ne aggódj – nyekkent meg az első lépcsőfok, ahogy rátette a lábát. – Nemsokára pedig jó kislányként fog viselkedni. Csak egy kis igézés… és azonnal engedelmessé fog válni. Szeretni fog engem, és megtenni bármit, amit csak kívánok – jött a hang egyre közelebbről, kínzó lassússággal. – Te pedig még most gondolatban búcsúzz el tőle. Hagyok rá neked… kb egy percet. Mert ha felérek, kéjes örömmel szakítom ki a szívedet – mondta Stefan valami hihetetlen kedvességgel, mintha csak egy betegét vigasztaló orvos lenne.

A szívem már őrült ütemben vert, hiszen kettős félelem szorongatta. Ám ekkor résnyire kinyílt a szobám ajtaja, és Bonnie arcát láttam meg az arasznyi helyen.

- Ian – lehelte felém alig hallhatóan – gyere.. mássz ide…

- Próbálok – tátogtam felé ugyanolyan hang nélkül, de éreztem, hogy itt a vége. Az erőm cserbenhagy… nem megy tovább.

Egy kéz ragadott meg, és kezdett el vonszolni a szobám felé. Hátrakaptam a fejem. Stefannak még csak a lépteit hallottam, őt magát nem láttam, alighanem még mindig a lépcsők alján ácsorgott, megadva nekem az egy percnyi búcsúidőt. Ha én nem láthattam őt, valószínűleg én is kieshettem a látómezőjéből. Szerencsémre.

Damon időközben behúzott a szobámba, pont akkor, mikor Stefan léptei odakinn újra kopogni kezdtek felfelé. Rám kacsintott, aztán Bonnie karjaiba tuszkolt, aki egy pillanatra rám tette a kezét, amitől a fájdalmaim azonnal enyhülni kezdtek.

- Mázlista fickó vagy – mondta Damon eközben – mert néhány perccel ezelőtt még én akartam leszedni a fejed. Neki köszönd, hogy még élsz – vetett egy pillantást a boszi felé, aztán elvigyorodott, vállon veregetett, és az ajtó felé indult.

Bonnie-nak csak annyi ideje volt, hogy a nyíló ajtó mögé rántson engem, mert a küszöbön feltűnt Stefan.

- Nocsak – mondta meglepetten – azt hittem, épp hogy élsz – vetette oda ezúttal már az igazi Damonnak. – Meg is lepődtem a szánalmasan gyenge erődön.

- Ne ítélj elsőre Stefan – jött a válasz, Damon szinte utánozhatatlan stílusában, aztán megragadta az öccsét, kizuhant vele a folyosóra, az ajtó pedig döngve bevágódott mögöttük. Mi a szobában ragadtunk, ők pedig élet-halál harcukat vívták odakinn… megspékelve az ájult Elenával.

- Most mi lesz? – túrtam a hajamba, de hamar megbántam, mert ahogy a fejemhez értem, iszonyú fájdalom nyilallt a homlokomba. – Megölik egymást!

- Nem fogják – vont vállat a boszorkány. – Stefan dühös, és ez erőt ad… de ami Damon számára szolgáltatja az erőt, az még nagyobb hatalom a haragnál.

- Tudom – mosolyogtam el halványan magam. – A szerelem, ugye?

- Pontosan – simította végig az arcomat Bonnie, aztán a szemembe nézett. – Jól van, idehallgass. Maradj nyugton. Kimegyek, szétválasztom őket, megnézem Elenát. Aztán elviszlek magamhoz erre a néhány napra. Most, hogy az igazi Damon visszatért, nem maradhatsz tovább. Rendben leszel néhány percig? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet.

Kivágta az ajtót, és noha csak hallottam, mi történik odakinn, az eddig tapasztaltak alapján tökéletesen láttam lelki szemeim előtt mindent.

Halk motyogás hangzott, varázsigék röpködtek a levegőben ide-oda, mint megperzselt szárnyú kósza pillangók, ezt két puffanás követte – ahogy Stefan és Damon kétfelé zuhantak a bűbájtól – majd egy lány hang nyögdécselése. Aztán a varázs eltűnt, csak Bonnie léptei kopogtak lefelé, némi megnyugtató motyogás, és aztán a hang, amitől a szívem azonnal hevesen kezdett verni… Elena drága hangja, amint megnyugtatja Bonnie-t, hogy teljesen jól van. Aztán a bejárati ajtó csapódása… néhány szó, valami utazásról… és egy elhajtó autó hangja. Stefan távozott. Nem végleg, de egy időre igen… meghozva mindenkinek a megkönnyebbülés időszakát.

- Hál istennek – töröltem le magamról a verejtéket megkönnyebbülten, és ekkor a fejembe újra belehasított valami… de iszonyú erővel. Két kézre fogtam a halántékomat, küzdöttem az engem elborító gyötrelemmel, de hiába. Halkan felkiáltottam, káprázó szemem szinte néhány pillanatig semmit nem látott… aztán a fájdalom elmúlt, kitisztult a kép, hogy rögtön utána megálljon a szívem.

- Valaki van odafenn – állapította meg Elena hangja a hallban, és a léptek már azonnal kopogtak is felfelé.

Az összes hajam szála az égnek meredt. Most mit csináljak? Bújjak az ágy alá, mint valami gyerek? Körbenéztem, és egy megoldást láttam. Gyorsan kinyitottam az ablakot, kimásztam rajta, majd körömmel behúztam amennyire lehetett, és odakinn ráálltam az esőcsatornára. Nem volt a legstabilabb búvóhely, az tény, de egy zuhanás még mindig jobbnak látszott jelenleg, mint a totális lebukás.

A falakra felfutó repkény engem elrejtett a belépő szemei elől, de én a levelek között kikandikálva tökéletesen láttam a szobába lépő Elenát, aki kíváncsi, és aggódó szemekkel kutatta végig a helyiséget.

- Mondtam, hogy rosszul hallottad – lépett be mögötte Damon is, aztán megállt Elena háta mögött, a vállára téve kezét. – Ugye tényleg jól vagy? Nincs bajod.? Én… annyira aggódtam érted.

Elena megfordult, és elmosolyogta magát.

- Jól vagyok Damon. Stefan elment… valamikor visszajön, az tény, de most nem érdekel. Egy valami érdekel csak… - közelített a vámpír ajkához, és megcsókolták egymást. Lassan, boldogan, szenvedéllyel, a beteljesülő szerelem éjszakájának ígéretével.

Nagyot sóhajtottam. Fájt a tudat, amit láttam, és gyötört mikor rájöttem, hogy most látom utoljára Elenát. A karjaimban, mégsem az én karjaimban. De tudtam azt is, hogy így a helyes. Ennek így kell lennie. Rám vár az igazi életem. Az életem, és a szerelmem, Nina.

Léptem egyet a csatornán, miközben Damon és Elena újra elhagyták a szobát, de ekkor a vékony, és idő ette cső megadta magát a mozdulatomnak. Egy halk nyikordulás, néhány roppanás, és hasztalan igyekeztem kapaszkodni, máris éreztem a zuhanás émelyítő keservét, ahogy több méteren át törtem magam alatt a repkényt, míg éreztem, hogy a földszinten, a bejárat előtt a betonnak csapódom, és egy iszonyatosan hangos roppanással beverem a fejemet.

Hirtelen mintha harangok csilingeltek volna bennem, a fejemben, és valahol odakintről is. A fények, amiket láttam egymás után robbantak fel, mint a tűzijáték rakétái a sötétben. És ez a sötétség egyre és egyre közelebb jött, már teljesen betakart, elfedte a szememet, és semmi mást nem akartam már én sem, csak belecsúszni az álmot adó homályba.

*****

- A franc – jött meg a hangom, fogalmam sincs mennyi idő elteltével. A szemem még nem voltam képes kinyitni, de egy elgyötört nyögéssel a fejemhez nyúltam… és hatalmas kötést tapintottam ki rajta. Ugyanebben a pillanatban izgatott hangok hatoltak el a fülemig, léptek szaladó zaja követte, amik mintha mellettem álltak volna meg.

- Bonnie – nyögtem rekedten, és erőnek erejével felnyitottam szemhéjamat, amin mintha mázsás súlyok lettek volna, az arctól pedig, amely könnyektől csíkozva nézett rám, megdobbant a szívem.

- Elena – súgtam, és reszketve kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem őt.

- Ian – jött a halk válasz – Nina vagyok… - nevetett fel sírva, és simogatni kezdte a karom.

- Nina? – kérdeztem vissza, és hirtelen felültem volna, ha a turbán a fejemen, és a homlokomat szaggató fájdalom engedte volna. Valaki a nevemen hívott… tudta, ki vagyok, és önmagát sem Elenaként említette. Ez azt jelenti… azt jelenti…

- Paul… - próbáltam körbenézni, számba venni, kik állnak körülöttem. – Kevin… Torrey… - forgattam körbe a szemem, amíg tudtam, aztán feltettem a kérdést, amit ilyenkor általában mindenki fel szokott.

- Mi történt velem?

- Baleseted volt édesem – simogatott Nina megállás nélkül. – A stúdióban találtunk rád… öt napja fekszel itt ájultan… - sírt fel, egyszerre bánatosan és a megkönnyebbült boldogság hangjával, de ekkor egy fehér köpenyes alak tolta őt félre szelíden, és állt a helyére, míg Ninát átkarolta Paul és Torrey kettőse.

- Üdvözlöm, Mr. Somerhalder – mosolygott rám az orvos biztatóan. – Jól ránk ijesztett! Már kezdtünk félni, hogy sosem tér magához – lapozgatta a papírjaimat, majd lehajolt, lehúzta a szemhéjamat, és egy lámpával belevilágított a szemembe.

- A reflexek rendben… és felismert mindenkit. Agyi károsodás nem történt. Jelen körülmények között azt mondom, egy hét fekvés, és lábadozás után talán haza is térhet. Persze attól függ, hogyan érzi majd egész pontosan egy hét múlva magát – veregetett vállon. – Pihengessen, Mr. Somerhalder, és forrassza össze a fejét. Holnap újra bejövök. Talán már képes lesz adni nekem egy autogrammot. A lányom odáig van magáért – biccentett, aztán kisorjázott, magával terelgetve a körülöttem állókat is. – Kérem, hagyják a fiút pihenni… sok alvásra van szüksége. Jól van, csak egy perc – forgatta meg a szemét, ahogy Ninát ki sem lehetett tolni a szobából.

Néztem, ahogy a szerelmem odasiet hozzám, és reszketve átkaroltam, mikor hozzám hajolt, és megcsókolt.

- Szeretlek, Ian Somerhalder – súgta a fülembe ragyogó tekintettel.

- Én is szeretlek, Nina Dobrev – kacsintottam rá fáradtan, de boldogan. – Hiányoztál nekem.

Nina röviden felnevetett, aztán búcsút intett, de még így is az orvosnak kellett a ruhájánál fogva kituszkolnia a küszöbön.

- KEVIN! – kiáltottam el magam, mire a producer visszadugta a fejét egy pillanatra az ajtónyílásba. – Holnap ha bejönnél – motyogtam, miközben alvásra készen kényelembe helyeztem magam a párnán – azt hiszem, lenne a sorozatba egy jó, csavaros kis ötletem.

VÉGE

Ha egy álom megkísért 13.

13. fejezet

Moccanás nélkül feküdtem, és úgy bámulhattam felfelé, mint egy idióta. Mindenre számítottam, de erre végképp nem. Sok minden történt velem, mióta itt vagyok, de önmagamat látni – valamilyen szinten önmagamat persze – ez már nekem is túlment a határon.

- Fene tudja, azért én még mindig jóképűbb vagyok – dobta le magát Damon egy fotelba, és úgy méregetett, mintha a felfedező az új fajt, amit talál. – Amikor Bonnie végre fel tudott hívni, azt hittem vagy megőrült, vagy részeg. Vagy csak ugrat – címezte szavait nekem a „hasonmásom”, mire Bonnie vetett rá egy elég csípős pillantást.

- Na oké – ültem fel, és megdörzsöltem a homlokomat. – Nagyon nagy kérés tőlem, hogy fel akarod ébredni? Tűnjetek el a fejemből, és hagy menjek már vissza a saját életemhez – nyögtem tehetetlenül.

- Nem csak helyesebb vagyok, keményebb is – szögezte le Damon, mire Bonnie a vállamra tette a kezét.

- Ne izélgesd már, jó? – mordult a vámpírra, aztán végigsimított rajtam néhányszor. – Megértelek. A helyedben már bárki rég megőrült volna. De hogy már itt az igazi Damon… visszaküldhetlek.

- Képes vagy rá? – kaptam fel a fejem. – Meg tudod csinálni? Úgy értem, találtál hozzá valamit?

- Igen, mondhatni – bólintott Bonnie. – Bár beletelik némi időbe, mire a mágiát végrehajthatom. Kell hozzá néhány cucc…némelyiket nem könnyű beszerezni. De két-három nap, és minden meglesz – veregette meg a kezemet, én meg visszahanyatlottam az ágyra.

- Aha – válaszoltam tompán. – Most már csak egy valamit magyarázzatok meg. Mit fogunk csinálni… mi ketten? – néztem Damonra, és a biztonság kedvéért felváltva böktem magamra és rá.

- Semmit nem fogunk csinálni – rázta ő a fejét. – A pasik nem az eseteim. Önmagammal pláne nem csinálnám. Morbid lenne, nem?

- Idióta – sziszegtem, mire pimaszul rám vigyorgott. – Tudod, hogy nem erről beszéltem. De itt van Elena – lendítettem a lábam a padlóra, és nem tudtam nem észrevenni, hogy a lány nevének említésére Damon szeme felcsillant. – És itt van Stefan is. Aki nem mellesleg, most nem egy földre szállt angyal.

- Nekem mondod? – vont vállat Damon. – Én takarítottam utána hetekig a hullákat, meg igéztem szemtanúkat.

- Dicséretes tőled – szólt bele Bonnie némi gúnnyal. – De Iannek igaza van. Egy Damon felesleges. Vagyis, egyikőtök – magyarázta kissé belezavarodva. – Elena ha mindkettőtökkel találkozik, pláne ha egyszerre, minimum ájultan köt ki a padlón.

- Akkor megverekszünk, ki legyen Elena mellett? – állt fel Damon vigyorogva, és felém öklözött a levegőbe.

- Az hiányzik még – hűtötte le Bonnie a vámpírt. – Nem. Egyenlőre Ian marad vele – mondta, és ezzel elérte, hogy Damon arca megnyúljon.

- Na ne már! – méltatlankodott. – Azért jöttem vissza, hogy megvédjem, erre ezt a pojácát lököd mellé?

- Vigyázz a szádra… - morogtam már elég dühösen magam is, de Bonnie közénk állt, ezzel elvágta a verbális csatát kettőnk között.

- Ide hallgassatok. Ian volt eddig Elenával. Legalább még addig helyettesítenie kell téged, amíg én el nem mesélem, mi minden történt azóta, hogy te távol voltál. Ha Elena felemleget valamit, ami megtörtént, vagy épp meg sem történt, és neked fogalmad sem lesz róla, Elena azonnal gyanút fog, hogy valami nem stimmel. Ezt kockáztatnád?

Némi csend volt a válasz Damon részéről, de ebben benne is rejlett minden, aztán egy nagy sóhajjal és egy egyetértő bólintással jelezte, hogy oké, felfogta a dolgot.

- Akkor Ian, bírd még ki kicsit. Csak legalább a mai napot – fogta meg a kezemet Bonnie. – Ha Damon már képes lesz a helyedre állni, te eljössz hozzám, és addig ott lehetsz, amíg a varázslatot nem leszek képes végrehajtani. Igy mindenkinek megfelel? – nézett ránk jelentőségteljesen, mi pedig – mi mást tudtunk volna tenni – rábólintottunk.

- Helyes! – nyugtázta a lány, ám ekkor Elena léptei hallatszottak fel a folyosóról, amik az én szobám – vagyis Damon szobája – felé közeledtek.

- Menj! – lökött Bonnie az ajtó felé. – Ha benyit, és mindhármunkat itt talál… annak nagyon durva következményei lehetnek!

Idegesen bólintottam, de nem kerülte el a figyelmemet a vágy, és a fekete árnyék, ami egyszerre suhant át Damon arcát, de képes volt féken tartani magát, és ezért most végtelenül hálás voltam.

*****

- Szia Elena – léptem ki az ajtón, amit azonnal be is húztam magam után, és várakozásteljesen, ám némi tartózkodással pislogtam az említettre.

- Szia Damon – jött a lehelet halk válasz, és Elena zavartan tette haját a füle mögé. – Csak azért jöttem, mert…. Szóval mert rájöttem…

- Igen? – kérdeztem közbe, megtörve a csendet, amikor Elena elhallgatott anélkül, hogy a mondat végére ért volna.

- Hiszek neked – jött a halk válasz. – Hiszem, hogy igazat mondasz. Bizonyítottál már épp eleget az elmúlt napokban. Mellettem voltál, ha szükségem volt rád… megnevetettél, óvtál, és féltettél. Nem vagy olyan, mint voltál – lépett hozzám közelebb, és megsimította az arcomat. – És többet jelentesz nekem, mint ahogy valaha is gondoltam. És ezt már én is bebizonyítottam neked… azon az éjszakán – mosolygott rám a lány, de nem tudtam reagálni, mert a szoba felől olyan hang hallatszott, mintha felborult volna egy bútor, amit egy halk nyekkenés követett.

- Mi ez? – ráncolta össze a homlokát Elena, és gyanakodva pislogott arrafelé, mintha képes lett volna átlátni az ajtón.

- Csak a tévé – vágtam rá ösztönösen, és sietve a földszintre kormányoztam. Lelki szemeimmel szinte láttam, ahogy a vérben forgó szemű Damon – aki nyilván ennyiből kitalálta, mi is történt köztünk – habzó szájjal próbál kirontani az ajtón, hogy a nyakamat törje, és ettől egyedül Bonnie varázslata tartja vissza.

- Szó… szóval – kaptam vissza a lelkierőmet, ahogy a nappaliban leültettem Elenát a kanapéra – szóval mégis hiszel nekem? Hiszel Stefannal kapcsolatban is, ugye?

- Igen, hiszek – hajtotta a fejét Elena a vállamra, ahogy magam is mellé ereszkedtem. – Ő már nem olyan, amilyennek mondja magát, vagy amilyen volt régen. Nem félek, tudom, hogy nem bántana… akarattal nem… de valami elpattant köztünk, Damon. Valami, ami már sosem lesz újra ép, és egész – súgta halkan.

Noha nem kimondottan osztottam a gondolatát, hogy Stefan nem bántaná, óvakodtam ennek a véleményemnek hangot adni, hát csak simogattam Elena haját és hátát, vadul zakatoló szívvel. Hallottam, hogy az ő légzése is szaporává válik, és mikor egymás szemébe néztünk, már nem volt megállás. Nem érdekelt odafenn Bonnie és Damon pankrációja, nem érdekelt a magából kivetkőzött Stefan. Nem érdekelt semmi, csak Elena… az édes arca, a meleg bársonyként simogató tekintete… és az édes ajka, amely némán és kimondatlanul is a csókomra várt, és nem voltam rest teljesíteni a kérését.

Nem tudom mennyi idő telt el… percek, vagy napok akár… az idő megszűnt, mintha mindketten feloldódtunk volna a csókban, és abban az érzésben, ami elöntött mindkettőnket… mígnem egy hatalmas robajjal kivágódott egy ajtó, és összerezzenve elszakadtunk egymástól.

Először automatikusan az emelet felé kaptam a fejem, de szinte egy tizedmásodperc alatt rájöttem, hogy a veszély nem onnan érkezik.

A bejárati ajtóban Stefan állt, kővé dermedve. Nem tudtam mióta áll ott, de arra rájöttem, hogy mindent látott.

- Stefan… - álltam fel, és Elena elé álltam, takarva és védve őt, mintha hatodik érzékemmel tudtam volna, hogy mi következik – várj egy…

Nem jutottam el odáig, hogy befejezzem a mondatot. Stefan arca elsötétült, szemei felvillantak… arcán kidagadtak a fekete erek, és vámpírfogait kivillantva hatalmas ordítással rám vetette magát.

Vége

(befejező rész következik)

Ha egy álom megkísért 12.

12. fejezet

- Bonnie, esküszöm, hogy ez az igazság! – csattantam fel a telefonba türelmemet vesztve. – Nem vagyok részeg! Bár az lennék – rogytam le a fotelba. – Stefan simán felbukkant itt, mintha mi sem történt volna eddig. Elvitte magával valamerre Elenát… nem, nem lesz baja, ne aggódj! Elena ragaszkodott hozzá, hogy valami népes helyre menjenek…a lényeg, hogy Stefan megpróbálja most úgy beadni a dolgokat, hogy ő már régen otthagyta volna Klaust, de el volt foglalva azzal, hogy – felhorkantam – hogy engem fogjon vissza a vérszomjtól.

- Na nem – hallottam a választ a vonal másik oldaláról – ezt Elena sem fogja bevenni.

- De félek, hogy be fogja venni – sóhajtottam lemondóan – mert Elena hinni akar Stefannak. Még most is neki akar hinni – morogtam keserűen.

- De hát én azt hittem, hogy ti… - értetlenkedett Bonnie is egy sort.

- Igen Bonnie. Én is azt hittem – vontam vállat, bár ezt Bonnie nem láthatta.

Némi csend következett, szinte hallottam, hogyan kattog a lány agyának fogaskereke, aztán mikor nem bírtam a néma hallgatást, belekiabáltam a telefonba.

- Ott vagy még egyáltalán?

- Nyugi Ian, itt vagyok – jött a válasz. – Csak töprengek.

- Nagyszerű. Előtte viszont áruld el nekem, hogy mégis mit csináljak – ingattam a fejem tanácstalanul.

- Csak egyet tudok – válaszolt Bonnie – azt, hogy maradj távol Stefantól! Nem tudom mi lesz a dolgok vége, nem tudom Stefan mit lesz képes beadni neki, de abban az egyben biztos vagyok, hogy az öcséd mindent meg fog tenni, hogy elveszítsd az önuralmad. Már csak azért is, hogy megmutassa Elenának, hogy lám-lám, még mindig képes vagy vámpírként viselkedni.

- Hát ez az, ami nekem nem megy. Vagyis valamennyire igen, de a szerethető Damont legalább el tudom játszani. De mit csináljak, ha azt várja el, hogy nagy fogakat növesszek, és hasonlók? – rémültem meg.

- Semmit. Pont ezért mondtam, hogy maradj távol Stefantól. Most az fogja őt vissza valamennyire, hogy tudja, Damon azonnal rátámadna, hogy Elenát bántódás érné. És mivel Damon emberként is idősebb volt nála, ez némi plusz jelent vámpírerőben is. És ha rájön, hogy nincs erőd, hogy ember vagy, hát… akkor nagyon nagy bajban vagyunk mindannyian – fejezte be Bonnie.

- Kösz a biztatást! – nyögtem a telefonba.

- Tarts ki Ian – nyugtatott Bonnie. – Az egyik könyvben találtam valamit, ami megoldás lehet a problémádra. Rajta vagyok a témán… csak még néhány napig tarts ki, rendben?

- Igyekszem – válaszoltam halkan, és kinyomtam a telefont.

*****

A nappaliban ültem, a tüzet bámulva, és whiskyt iszogatva, mikor Stefan és Elena hazatért.

- Nocsak, befutott a gerlepár – dünnyögtem gúnyosan, mire Elena egy megsemmisítő pillantással végigmért, és egy hang nélkül az emelet felé tartott, Stefan pedig öntött magának egy italt, és nemes egyszerűséggel csatlakozott hozzám.

- Kár, hogy nem jöttél velünk – mondta, mikor odafenn csapódott Elena szobájának az ajtaja. – Rendkívül megható, és megrázó történetet hallhattál volna a csúnya, bűnbánó Stefanról, aki rossz útra tért, de időben rájött, és visszafordult, és a csúnya, aljas Damonról, aki válogatás nélkül gyilkolta az embereket, és megpróbálta ezt Stefanra kenni.

- Kizárt, hogy Elena ezt elhitte – mondtam ki szívem leghőbb vágyát. – Igaz is, azt mivel magyaráztad neki, hogy én hamarabb hazaértem, mint te, és vigyáztam rá helyetted is? – mordultam oda.

- Nos, csak azzal, hogy a gonosz, rossz Damon mindig is meg akarta szerezni őt magának. És kihasználta az időt, míg én le tudtam rázni Klaust. Kihasználta, hogy hazajöjjön, és a barátnőm közelébe férkőzzön. És tudod, Elena úgy látom, hisz nekem. Roppant meggyőző tudok lenni, és roppant meggyőzően tudom játszani a bűnbánó vámpír szerepét. Van benne gyakorlatom – vágott sajnálkozó arcot, aztán elnevette magát.

- Hát, ha megbocsátjátok – állt aztán fel – én elmegyek a Grillbe, és iszom egy jót. Valami normális társasággal. Ez a világvége hangulat – nézett az emelet felé, aztán rám – nagyon nyomasztó tud lenni. És a helyedben nem mennék Elena közelébe. Azon sem csodálkoznék, ha verbénás karót készítene elő neked – vigyorgott még rám búcsúzóul, aztán becsapta maga mögött a birtok ajtaját, és hallottam, hogy elhajt a ház elől.

Nem üldögéltem én sem sokáig. Meg akartam tudni, hányadán állunk Elenával. Ha pofon vág, ám legyen. De… de nem fogom szó nélkül eltűrni, hogy Stefan ellenem fordítsa őt. Azok után, ami köztünk történt, nem engedem ezt.

*****

- Elena, kérlek, engedj be – kopogtattam az ajtaján türelmesen. – Beszélni szeretnék veled!

- És ha nem engedlek, mi lesz? – kiáltotta ki Elena hangja. – Betörsz, és megölsz engem is?

- Elena, könyörgöm, tényleg ezt hiszed rólam? – döbbentem meg. – Hát nem bizonyítottam neked az ellenkezőjét? Szépen kérlek, ne egy ajtón át beszéljük ezt meg… hagyd, hogy elmondjam, mi történt…

- Hát jó, gyere be – hallottam a szipogva megadott választ. – De előre szólok, hogy verbénás fecskendő van nálam, egy rossz mozdulat, és…

- Nem lesz semmi rossz mozdulat, ígérem – nyitottam be az ajtón, és megszakadt a szívem attól, amit láttam. Mert Elena az ágyban feküdt, és vörös szemeiről egyértelműen kitűnt, mivel töltötte az elmúlt néhány percet.

- Elena, kérlek… - ültem le az ágy szélére, de ahogy a tekintetét láttam, jobbnak tűnt azonnal fel is kelni onnan. – Hát elhitted? Tényleg elhitted, amit Stefan mondott neked? – fakadtam ki keserűen.

- Nem tudom, hogy mit higgyek! – kiáltotta, és újra ömleni kezdtek a könnyek a szeméből. – Nem tudom, ki hazudik nekem, és ki mondja az igazat! Láttalak már téged is gonosznak, és jónak, és ugyanígy láttam őt is! És nem tudom eldönteni, ki az, aki segíteni, és védeni akar, és ki az, aki… - tört ki belőle a csillapíthatatlan zokogás újra, és az sem érdekelt, ha csakugyan belém bök egy verbénás injekciót, leültem az ágya szélére, és magamhoz szorítottam. Belém kapaszkodott, a mellkasomra borult, és ebből a mozdulatból éreztem, hogy nem írt le engem teljesen. Még mindig van esélyem… és még mindig ott van benne a kétkedés Stefan iránt.

- Elena, hallgass ide – simogattam a hátán nyugtatóan. – Bármit is mondott neked az öcsém… bárhogy is próbálta elhitetni, hogy gonosz vagyok…ez nem az igazság. Nem tudok mit tenni, vagy mit mondani, hogy elhidd ezt nekem. Csak arra kérlek, hogy emlékezz. Emlékezz arra, milyen jól éreztük magunkat együtt. Jó volt veled lenni, jó volt közel kerülni hozzád. Végre, életemben először, boldog voltam veled Elena – suttogtam csendesen. – Hát így viselkedik egy gyilkos? Nem tettem rosszat Elena… ha tettem is, hát az volt a bűnöm, hogy loptam abból a boldogságból, amit eddig Stefan kapott meg tőled. De emberi életek már nagyon régen nem terhelik a lelkemet. És ha most nem tudod, mit higgy, akkor fogadd meg a tanácsom – emeltem fel az arcát, és kitöröltem gyengéden a könnyeket a szeméből. – Hallgass a szívedre, Elena. Az mindig megsúgja neked a jó választ. Nem hazudik, és sosem fog becsapni. Hallgass rá… - pusziltam bele a hajába, és felkeltem – ő a legjobb útmutató. A szíved – fordultam vissza a küszöbről még egy pillanatra, aztán sarkon fordultam, és bezártam magam mögött az ajtót.

*****

Zakatolt a fejem, mintha egy mozdony tolatna benne ide-oda, és fejemre szorítottam a kezem, hogy lehetőleg megóvjam koponyámat a biztos szétpattanástól, és egy fájdalmas nyögéssel nyitottam be a szobám ajtaján… hogy valami különös erő szinte azonnal megragadjon, és egy mozdulattal az ágyamba vágjon.

Megpróbáltam felemelni a fejem, mikor rájöttem, mi is történik, és a következő másodpercben úgy éreztem, hogy ha lehet még szürreálisabb ez az álom, akkor ennek most jött el a pillanata.

- Igazad van, Bonnie – hallottam egy hangot, és megismertem a lány alakját, aki az ágyam fölé hajolt éppen. – Tényleg teljesen olyan, mint én – jutott el a fülemig néhány lépés kopogása, és bámuló szemem előtt kibontakozott az igazi Damon Salvatore pimaszul vigyorgó arca.

Vége

Folyt. Köv

Sziasztok!

Nos, hát ezt is megéltük... A blogom most ünnepli első születésnapját!

Köszönöm mindenkinek, mert ti éppúgy hozzájárultatok ehhez az egy éves évfordulóhoz, mint jómagam. Nélkületek, olvasók nélkül sehol nem lennék. Köszönöm, hogy kitartottatok mellettem, hogy olvassátok a történeteimet, hogy néha elég sokat vártok rám zúgolódás nélkül. Köszönöm, hogy elviselitek az apró szeszélyeimet, ha épp ihlethiányban szenvedek, és remélem, hogy a második születésnapot is veletek együtt ünnepelhetjük majd!

Köszönöm nektek!

Prophecy