Ha egy álom megkísért 14.

14. fejezet

(befejező rész)

Még moccanni, és mukkanni sem tudtam, mikor Stefan már a nyakamon volt, és teljes erőből megütött. Ha számítok a támadásra sem tudtam volna védekezni. Még erőm teljes bedobásával sem vetekedhettem egy vámpír erejével.

Jókora lendülettel érkeztem neki a falnak, fájdalmasan koppant rajta a fejem, néhány másodpercre minden összemosódott előttem, és fájdalmasan feljajdultam. A háttérből hallottam Elena sikolyát, de a hangját mintha más hangok váltották volna fel. Nem a házból jöttek, hanem valahonnan máshonnan. Egy lány hangja… „doktor úr, megmozdult!” Aztán egy másik, mélyebb hang válaszolt. „A pulzus rendben. A vérnyomás emelkedik. Talán magához tér.”

Megráztam a fejem, hogy kitisztuljon előttem a kép, a hangok pedig elhaltak, belevesztek a semmibe, ahonnan talán jöttek is.

Nem volt sok időm a gondolkodásra, mert Stefan már a mellkasomon térdelt, két kézzel fogta a galléromat, és úgy rázott, mintha a lelkemet is akarta volna szitálni belőlem.

- Hogy jössz te ehhez? – csikorgott a hangja, és újra arcomba vágott. – Hogy képzeled, hogy megszédíted a barátnőm fejét? Hogy képzeled, hogy MEGCSÓKOLHATTAD? – üvöltött fel hirtelen, de még mielőtt újabb ütés csattanhatott volna rajtam, Elena velőtrázó sikítással megragadta Stefan karját.

- ÚGY, HOGY ÉN ŐT SZERETEM! – kiáltotta teljes hangerőn Stefan arcába, és az öcsém megdöbbenése egy másodpercre szinte megakasztott minden mozdulatot mindnyájunkban. Talán még levegőt sem vettünk néhány pillanatig, majd Stefan egy dühödt kiáltással lerázta magáról Elenát. A lány nekizuhant a kanapénak, és háttal esett a kandalló peremének, engem pedig egy iszonyú erő – ami Stefanhoz tartozott – felrántott a földről, és egyenes az emeletre hajított, át a korláton, hogy közvetlenül a szobám elé pottyanjak, mint ágról a levél. Csak kissé nehézkesebben, és jóval nagyobb intenzitással.

Nyögtem egy hatalmasat, ahogy padlót értem, és rájöttem, hogy a bokám alighanem megsérülhetett, mert bármennyire is próbáltam feltápászkodni, nem sikerült, újra dicstelenül végignyúltam a száz éves padlózaton.

- Elena… - suttogtam félig az ájulás szélén, és ekkor lentről megszólalt Stefan hangja.

- Elena jól van, ne aggódj – nyekkent meg az első lépcsőfok, ahogy rátette a lábát. – Nemsokára pedig jó kislányként fog viselkedni. Csak egy kis igézés… és azonnal engedelmessé fog válni. Szeretni fog engem, és megtenni bármit, amit csak kívánok – jött a hang egyre közelebbről, kínzó lassússággal. – Te pedig még most gondolatban búcsúzz el tőle. Hagyok rá neked… kb egy percet. Mert ha felérek, kéjes örömmel szakítom ki a szívedet – mondta Stefan valami hihetetlen kedvességgel, mintha csak egy betegét vigasztaló orvos lenne.

A szívem már őrült ütemben vert, hiszen kettős félelem szorongatta. Ám ekkor résnyire kinyílt a szobám ajtaja, és Bonnie arcát láttam meg az arasznyi helyen.

- Ian – lehelte felém alig hallhatóan – gyere.. mássz ide…

- Próbálok – tátogtam felé ugyanolyan hang nélkül, de éreztem, hogy itt a vége. Az erőm cserbenhagy… nem megy tovább.

Egy kéz ragadott meg, és kezdett el vonszolni a szobám felé. Hátrakaptam a fejem. Stefannak még csak a lépteit hallottam, őt magát nem láttam, alighanem még mindig a lépcsők alján ácsorgott, megadva nekem az egy percnyi búcsúidőt. Ha én nem láthattam őt, valószínűleg én is kieshettem a látómezőjéből. Szerencsémre.

Damon időközben behúzott a szobámba, pont akkor, mikor Stefan léptei odakinn újra kopogni kezdtek felfelé. Rám kacsintott, aztán Bonnie karjaiba tuszkolt, aki egy pillanatra rám tette a kezét, amitől a fájdalmaim azonnal enyhülni kezdtek.

- Mázlista fickó vagy – mondta Damon eközben – mert néhány perccel ezelőtt még én akartam leszedni a fejed. Neki köszönd, hogy még élsz – vetett egy pillantást a boszi felé, aztán elvigyorodott, vállon veregetett, és az ajtó felé indult.

Bonnie-nak csak annyi ideje volt, hogy a nyíló ajtó mögé rántson engem, mert a küszöbön feltűnt Stefan.

- Nocsak – mondta meglepetten – azt hittem, épp hogy élsz – vetette oda ezúttal már az igazi Damonnak. – Meg is lepődtem a szánalmasan gyenge erődön.

- Ne ítélj elsőre Stefan – jött a válasz, Damon szinte utánozhatatlan stílusában, aztán megragadta az öccsét, kizuhant vele a folyosóra, az ajtó pedig döngve bevágódott mögöttük. Mi a szobában ragadtunk, ők pedig élet-halál harcukat vívták odakinn… megspékelve az ájult Elenával.

- Most mi lesz? – túrtam a hajamba, de hamar megbántam, mert ahogy a fejemhez értem, iszonyú fájdalom nyilallt a homlokomba. – Megölik egymást!

- Nem fogják – vont vállat a boszorkány. – Stefan dühös, és ez erőt ad… de ami Damon számára szolgáltatja az erőt, az még nagyobb hatalom a haragnál.

- Tudom – mosolyogtam el halványan magam. – A szerelem, ugye?

- Pontosan – simította végig az arcomat Bonnie, aztán a szemembe nézett. – Jól van, idehallgass. Maradj nyugton. Kimegyek, szétválasztom őket, megnézem Elenát. Aztán elviszlek magamhoz erre a néhány napra. Most, hogy az igazi Damon visszatért, nem maradhatsz tovább. Rendben leszel néhány percig? – kérdezte, én pedig bólintottam egyet.

Kivágta az ajtót, és noha csak hallottam, mi történik odakinn, az eddig tapasztaltak alapján tökéletesen láttam lelki szemeim előtt mindent.

Halk motyogás hangzott, varázsigék röpködtek a levegőben ide-oda, mint megperzselt szárnyú kósza pillangók, ezt két puffanás követte – ahogy Stefan és Damon kétfelé zuhantak a bűbájtól – majd egy lány hang nyögdécselése. Aztán a varázs eltűnt, csak Bonnie léptei kopogtak lefelé, némi megnyugtató motyogás, és aztán a hang, amitől a szívem azonnal hevesen kezdett verni… Elena drága hangja, amint megnyugtatja Bonnie-t, hogy teljesen jól van. Aztán a bejárati ajtó csapódása… néhány szó, valami utazásról… és egy elhajtó autó hangja. Stefan távozott. Nem végleg, de egy időre igen… meghozva mindenkinek a megkönnyebbülés időszakát.

- Hál istennek – töröltem le magamról a verejtéket megkönnyebbülten, és ekkor a fejembe újra belehasított valami… de iszonyú erővel. Két kézre fogtam a halántékomat, küzdöttem az engem elborító gyötrelemmel, de hiába. Halkan felkiáltottam, káprázó szemem szinte néhány pillanatig semmit nem látott… aztán a fájdalom elmúlt, kitisztult a kép, hogy rögtön utána megálljon a szívem.

- Valaki van odafenn – állapította meg Elena hangja a hallban, és a léptek már azonnal kopogtak is felfelé.

Az összes hajam szála az égnek meredt. Most mit csináljak? Bújjak az ágy alá, mint valami gyerek? Körbenéztem, és egy megoldást láttam. Gyorsan kinyitottam az ablakot, kimásztam rajta, majd körömmel behúztam amennyire lehetett, és odakinn ráálltam az esőcsatornára. Nem volt a legstabilabb búvóhely, az tény, de egy zuhanás még mindig jobbnak látszott jelenleg, mint a totális lebukás.

A falakra felfutó repkény engem elrejtett a belépő szemei elől, de én a levelek között kikandikálva tökéletesen láttam a szobába lépő Elenát, aki kíváncsi, és aggódó szemekkel kutatta végig a helyiséget.

- Mondtam, hogy rosszul hallottad – lépett be mögötte Damon is, aztán megállt Elena háta mögött, a vállára téve kezét. – Ugye tényleg jól vagy? Nincs bajod.? Én… annyira aggódtam érted.

Elena megfordult, és elmosolyogta magát.

- Jól vagyok Damon. Stefan elment… valamikor visszajön, az tény, de most nem érdekel. Egy valami érdekel csak… - közelített a vámpír ajkához, és megcsókolták egymást. Lassan, boldogan, szenvedéllyel, a beteljesülő szerelem éjszakájának ígéretével.

Nagyot sóhajtottam. Fájt a tudat, amit láttam, és gyötört mikor rájöttem, hogy most látom utoljára Elenát. A karjaimban, mégsem az én karjaimban. De tudtam azt is, hogy így a helyes. Ennek így kell lennie. Rám vár az igazi életem. Az életem, és a szerelmem, Nina.

Léptem egyet a csatornán, miközben Damon és Elena újra elhagyták a szobát, de ekkor a vékony, és idő ette cső megadta magát a mozdulatomnak. Egy halk nyikordulás, néhány roppanás, és hasztalan igyekeztem kapaszkodni, máris éreztem a zuhanás émelyítő keservét, ahogy több méteren át törtem magam alatt a repkényt, míg éreztem, hogy a földszinten, a bejárat előtt a betonnak csapódom, és egy iszonyatosan hangos roppanással beverem a fejemet.

Hirtelen mintha harangok csilingeltek volna bennem, a fejemben, és valahol odakintről is. A fények, amiket láttam egymás után robbantak fel, mint a tűzijáték rakétái a sötétben. És ez a sötétség egyre és egyre közelebb jött, már teljesen betakart, elfedte a szememet, és semmi mást nem akartam már én sem, csak belecsúszni az álmot adó homályba.

*****

- A franc – jött meg a hangom, fogalmam sincs mennyi idő elteltével. A szemem még nem voltam képes kinyitni, de egy elgyötört nyögéssel a fejemhez nyúltam… és hatalmas kötést tapintottam ki rajta. Ugyanebben a pillanatban izgatott hangok hatoltak el a fülemig, léptek szaladó zaja követte, amik mintha mellettem álltak volna meg.

- Bonnie – nyögtem rekedten, és erőnek erejével felnyitottam szemhéjamat, amin mintha mázsás súlyok lettek volna, az arctól pedig, amely könnyektől csíkozva nézett rám, megdobbant a szívem.

- Elena – súgtam, és reszketve kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem őt.

- Ian – jött a halk válasz – Nina vagyok… - nevetett fel sírva, és simogatni kezdte a karom.

- Nina? – kérdeztem vissza, és hirtelen felültem volna, ha a turbán a fejemen, és a homlokomat szaggató fájdalom engedte volna. Valaki a nevemen hívott… tudta, ki vagyok, és önmagát sem Elenaként említette. Ez azt jelenti… azt jelenti…

- Paul… - próbáltam körbenézni, számba venni, kik állnak körülöttem. – Kevin… Torrey… - forgattam körbe a szemem, amíg tudtam, aztán feltettem a kérdést, amit ilyenkor általában mindenki fel szokott.

- Mi történt velem?

- Baleseted volt édesem – simogatott Nina megállás nélkül. – A stúdióban találtunk rád… öt napja fekszel itt ájultan… - sírt fel, egyszerre bánatosan és a megkönnyebbült boldogság hangjával, de ekkor egy fehér köpenyes alak tolta őt félre szelíden, és állt a helyére, míg Ninát átkarolta Paul és Torrey kettőse.

- Üdvözlöm, Mr. Somerhalder – mosolygott rám az orvos biztatóan. – Jól ránk ijesztett! Már kezdtünk félni, hogy sosem tér magához – lapozgatta a papírjaimat, majd lehajolt, lehúzta a szemhéjamat, és egy lámpával belevilágított a szemembe.

- A reflexek rendben… és felismert mindenkit. Agyi károsodás nem történt. Jelen körülmények között azt mondom, egy hét fekvés, és lábadozás után talán haza is térhet. Persze attól függ, hogyan érzi majd egész pontosan egy hét múlva magát – veregetett vállon. – Pihengessen, Mr. Somerhalder, és forrassza össze a fejét. Holnap újra bejövök. Talán már képes lesz adni nekem egy autogrammot. A lányom odáig van magáért – biccentett, aztán kisorjázott, magával terelgetve a körülöttem állókat is. – Kérem, hagyják a fiút pihenni… sok alvásra van szüksége. Jól van, csak egy perc – forgatta meg a szemét, ahogy Ninát ki sem lehetett tolni a szobából.

Néztem, ahogy a szerelmem odasiet hozzám, és reszketve átkaroltam, mikor hozzám hajolt, és megcsókolt.

- Szeretlek, Ian Somerhalder – súgta a fülembe ragyogó tekintettel.

- Én is szeretlek, Nina Dobrev – kacsintottam rá fáradtan, de boldogan. – Hiányoztál nekem.

Nina röviden felnevetett, aztán búcsút intett, de még így is az orvosnak kellett a ruhájánál fogva kituszkolnia a küszöbön.

- KEVIN! – kiáltottam el magam, mire a producer visszadugta a fejét egy pillanatra az ajtónyílásba. – Holnap ha bejönnél – motyogtam, miközben alvásra készen kényelembe helyeztem magam a párnán – azt hiszem, lenne a sorozatba egy jó, csavaros kis ötletem.

VÉGE